A török kiűzésétől a polgári forradalomig
A török kiűzésétől a polgári forradalomig
A török hódoltság alatt a vármegye elnéptelenedett, elvadult, gazdátlan vidék képét mutatja. Bél Mátyás jelentésében Somogyot egy szigethez hasonlítja, amelynek sekély folyóvizei sással és bozóttal fedett, kiterjedt, posványos állóvizeket alkotnak.
Szigetvárt 1689-ben, Kanizsát 1690-ben sikerült a töröktől visszavenni, s ezzel végül a megye egész területe felszabadult, Bécs azonban továbbra is katonai megszállás alatt tartotta. A visszaszállingózó lakosságot adóztatás céljából többször összeírták, a nemesség csak akkor térhetett vissza birtokaira, ha tulajdonjogát (ius armorum) címeres levéllel igazolni tudta. A levéltárak, hiteles helyek pusztulásával (a somogyvári is erre a sorsra jutott) ez sok esetben lehetetlennek bizonyult. Így a nemesek egy része egyik pillanatról a másikra földönfutóvá vált, birtokaikat az udvar idegen, többnyire német befolyás alatt álló földesuraknak adományozta.
Mesztegnyő ekkor a protestáns Zankó (vagy Sankó) Miklós és Boldizsár birtokaihoz tartozott. Az adatok azt mutatják, hogy népessége fokozatosan nőtt, 1696–1700 között tizenegy, 1702-ben már tizenhat adózó háztartást írtak össze. A lakosság az elpusztult régi falut nem építette újjá, hanem az ahhoz közeli halmokon és sík vidéken, a község mai területén telepedett meg.
Az 1715. évi országos összeírás – feltehetően az adózás elkerülése miatt – ismét csak tizenegy háztartás adatait listázza, az itt élők magyar nemzetiségűek. Az 1720-ban megismételt összeírás is csak tizenkét családot jelzett, amely 96 köblös szántón és 25 kaszás réten gazdálkodott. A jobbágyföldekből egy megyei katona nyolcköblös szántót és kétkaszás rétet bérelt. Az összeíró megjegyezte, hogy 26 köblös elhagyott szántóföld is van, „amit a jobbágyok meguntak irtani, most is tele van bokorral”.
A homokos talajú szántóföld egy köblöse két-három köböl termést hozott, legelője és rétje elég, az utóbbi egy kasza után közepes szekér szénát adott. Az erdő kellő tűzi- és épületfát szolgáltatott. A községnek volt malma, amely évente nyolc forint hasznot hajtott.
Zankó Miklós, a vármegye egyik alispánja, jelentős befolyással rendelkezett, de a Rákóczi-szabadságharcban való részvétele miatt birtokait a király az osztrák Harrach grófoknak adományozta. Az 1726. évi nemesi birtokösszeírás szerint Mesztegnyő is a Harrach-uradalomhoz tartozott Kéthely, Balatonberény, Balatonújlak, Saári, Varjaskér, Mesztegnyő, Korpád, Henyész, Rinyaszentkirály, Zádor, Szólád, Szárszó, Szemes községgel, Csoma és Szill bizonyos területeivel együtt. A földesúr Mesztegnyő után hat forint hozzájárulást fizetett tizedmegváltás fejében, vagyis a település ekkor még a többihez viszonyítva az átlagosnál kisebb jövedelmet hozott.
A Hunyady család nem számított őshonosnak a megyében. A somogyi ág őse I. Ferenc, akinek nevével először 1653-ban találkoztunk: a vármegye szolgabírája volt. A Fanchy, majd a magvaszakadt Zankó családdal rokoni kapcsolatban lévén jogos örökségre hivatkozva követelték vissza, de csak vásárlás útján tudták megszerezni a Harrachok kezére jutott somogyi birtokaikat. Végül a kéthelyi uradalmat 1733-ban Harrach Rajmund gróf nápolyi alkirálytól 71 ezer forintért Hunyady István és Antal vásárolta meg.
A Hunyadyak Somogy megyei uradalmáról, gazdálkodásáról T. Mérey Klára kutatásai sok fontos adattal szolgálnak. Az 1733. évi összeírás szerint az uradalomhoz Mesztegnyőn kívül húsz település tartozott, ezek: Balatonberény, Balatonszemes, Balatonújlak, Bonnya, Csoma, Gadács, Henész, Kéthely, Kercseliget, Libickozma, Nagykorpád, Rinyahosszúfalu, Rinyaszentkirály, Döröcske, Somogyszob, Szárszó, Szil, Szólád, Varjaskér és Zádor. A birtokok szétszórtan, négy birtokcsoportban helyezkedtek el. Központjai – Somogyszil, Hosszúfalu, Szemes és Kéthely – később alakultak ki. Az ez utóbbihoz tartozó birtokok a megye északnyugati részén feküdtek, egy részük a somogyi Nagy-berekben, ez ekkor még jellemzően mocsaras, útjai nehezen járhatók.
A kéthelyi kerülethez Kéthely mezővárosán kívül öt falu – köztük Mesztegnyő – és négy puszta tartozott. A birtokcsoportok szétszórtsága és egymás közti nagy távolsága a jobbágyság helyzetére kedvezőtlenül hatott a robotmunka és a szállítási kötelezettségek miatt. Feljegyezték, hogy amikor Hunyady Antal 1747-ben Mesztegnyőre hozta a ferences rendet, megparancsolta, hogy „a kolostor építéséhez meszet szállítsanak, akár Szilbul, akár Hosszúfaluból hozassanak fel szekeret és ökröket”. Az urasági molnárokat és favágó embereket a szerzet ácsmesterei alá rendelte.
Az úrbéri földeket a XVIII. század elején a jobbágyok még helységenként kapták, s nem telkek szerint adóztak, hanem közösségük adózott az egész határ után. A század derekán több földesúr birtokrendezést hajtott végre, s bevezették a telek szerinti adózást és robotolást. Mesztegnyőn is ez történt: terheik növekedését panaszolták az itteni jobbágyok, ez derült ki az 1767. évi úrbéri törvény bevezetését előkészítő bevallásban, a kilenc kérdőpontra adott válaszokból. Különösen nehéz lett a helyzetük, amikor 1761-ben Szily Ádám megyei törvényszéki esküdt vette bérbe az uradalmat, és súlyosabb terheket rakott a jobbágyok vállára, a korábbi heti egy nap helyett szükség szerint, számolatlanul kívánta a robotot.
A Mária Terézia-féle úrbérrendezés során felvett előzetes összeírás a községben 47 adózó családot tüntet fel, ebből 24 örökös jobbágy, és 23 bevándorló. Ha az adatokat összehasonlítjuk az alig két évtizeddel megelőzően végzett adatfelvétellel, azt látjuk, az akkor 42 házban lakó 285 főnyi paraszti népesség száma nem nőtt jelentős mértékben. A nagyobb arányú betelepítésre valószínűleg az úrbéri rendezést követő évtizedekben kerül majd sor.
A kevés rendelkezésre álló adatból nem rajzolhatunk teljes képet a jobbágyi népesség gazdasági helyzetéről, de általánosságban megállapítható, hogy az 1767. évi úrbérrendezés idején az uradalom falvai nem haladták meg az átlagos megyei gazdálkodási szintet. Mesztegnyőn az 1767. május 6-án kelt előzetes összeírás szerint 107 pozsonyi mérő belső telket, 463 egész egynegyed hold szántóföldet és 206 kaszás rétet, továbbá 142 hold irtásföldet és nyolcvan kaszás irtásrétet használtak. Egy hegyvámösszeírás 23 szőlőbirtokost tüntetett fel, akik 26 iccétől két akóig terjedő hegyvámot fizettek, ennek ellenére kocsmatartási joguk nem volt.
Az úrbéres földet 1767-ben húsz és fél telekben mérték ki. Egy telekhez átlag két pozsonyi mérő belsőséget, 22 hold szántóföldet és tíz szekérre való kaszás rétet számoltak. Az úrbéres népesség megoszlása a következő: telkes gazda 32 (68 százalék), házas zsellér 12 (26 százalék), házatlan zsellér három (hat százalék). A telkes gazdák közül egy rendelkezett egész teleknél nagyobb területtel, az egész telkesek száma tizenkettő, féltelkes tíz, negyedtelkes kilenc fő.
Az urbárium engedélyezte a jobbágyoknak a bormérést „Szent Mihály naptul fogva Szent György napig”. A földesuraknak megtiltotta az irtásföldek elvételét, de megváltását engedélyezte. Szabályozta a földesuraknak járó szolgáltatást: „Minden egész heles jobbágy köteles lészen földesurának minden hétben egy napot szolgálni, napkeltétől napnyugottig (abban számlálván munkára való menetelét és visszajövetelét, s az etetésnek és itatásnak az üdeit), szántásra 4 marhával, más egyéb munkára két marhával, …marhás munka helett pediglen 2 napi kézi munkával tartozik.”
A házas zsellérek esztendőnként tizennyolc, a házatlan zsellérek tizenkét napot voltak kötelesek szolgálni. Az urbárium előírta a hosszú fuvart is, mely két napnál hosszabb ideig nem tarthatott, bevezette a kilencedet és a hegyvámot, és megszabta a különféle adózásokat.
A birtokrendezés hatásáról keveset tudunk, bár 1771-ből újabb úrbéri tabella maradt fenn. Ebből az derül ki, hogy a földesúr megkezdte az irtásföldek visszaváltását – erre a törvény lehetőséget adott –, s az újabb birtokreguláció után telken kívüli maradvány föld már nem volt. A visszaváltott földterületekből újabb telkeket alakított, s azokba újabb jobbágycsaládokat ültetett. 1767-hez képest a telkek számát jelentősen növelte, 38 telken 58 jobbágycsalád osztozott, eltűnt az egy teleknél magasabb kategória. A korábbi zsellérek közül többen a telkes jobbágyok sorát gyarapítják, csakhogy ezekhez a telkekhez már nem tartozott akkora telken kívüli állomány, mint korábban. Valójában tehát a jobbágyok birtokában lévő földterület az évtizedek folyamán fokozatosan csökkent, még ugyanolyan teleknagyság esetén is nehezebbé vált az életük. A birtokrendezés célja itt egyértelmű lehetett: a telkek, az adózók számának szaporítása a pénz- és terményjáradék további növekedését jelentette.
A falu fejlődéséről, lakóinak életéről az úrbéri összeírásoknál teljesebb kép bontakozhat ki az 1784-85. évi népszámlálás adataiból. Kilencven házban 126 család, 279 nő és 311 férfi élt. A társadalmi rétegződést is megfigyelhetjük. A férfiak között tizenhárom papot (a ferences kolostor lakói), tizennégy nemest, két polgárt, 51 parasztot és 53 zsellért jegyeztek fel. A polgárok és parasztok örököseként (az úrbéri telken élő családtagokról van szó) 46 személyt, az egyéb kategóriában 27 főt írtak össze, ez utóbbiak az uradalom alkalmazottai lehettek. Feljegyeztek még egy szabadságolt katonát.
Az első magyar népesség összeírást kiegészíti az ugyancsak II. József idején készült első katonai felvétel, amelynek leírását Dobai András fordításából ismerhetjük.
A térképről azonban még több információ olvasható le T. Mérey Klára történész, a Hunyady-uradalom kutatójának elemzése alapján. Egész Somogyot hatalmas erdőségek, mocsaras területek uralták. A Hunyady települések közül legkiterjedtebb Kéthely, ekkor már mezőváros. Mesztegnyő a kéthelyi kerület legnagyobb faluja, később mezővárosi rangra emelkedett. Legközelebbi szomszédja, Kelevíz, fél óra járásra esett tőle, Gadányt háromnegyed óra alatt lehet innen elérni.
A leírás felsorolta a szilárd építőanyagból készült épületeket, megemlítette a kőből épült kolostort, amelyet kőfal vett körül. Ezenkívül állt még egy kocsma, gazdasági épületek és egy tisztviselői ház (Beamterhaus), a falutól nem messze egy erdészház (Forsterhaus), Sweizerhaus – ez utóbbi valószínűleg a gulyák hajléka lehetett a göbölyök szállásaival, mert ekkor svájci tehenészete az uradalomnak még nem volt.
A falun át vezető úton nehezen lehetett járni, akár a környék többi útja, anyaga homok, és ezért télen, nyáron egyaránt rossz volt errefelé a közlekedés, a sok mocsár is bizonytalanná tette az utazást. A rétek vizenyősek, a hegyeket erdők borították, a magas törzsű fák alatt állatokat legeltettek. Az erdők többnyire tölgyesek, az erdészháztól jobbra fenyő látszott, a Kopár vendéglő felé már csak gyéren, másutt azonban sűrű növésű volt. A térképen helyenként a mészégetést és a juhok szállásait is jelölték, a Fekete-Bük-csatornán pedig több malmot.
A Vályi-féle lexikon Mesztegnyőt az 1790-es években magyar és sváb faluként tüntette fel, a határt ekkor két nyomásban művelték, búzát és rozsot termeltek, szőleje jó bort adott és erdeje elegendő fát. A mesztegnyőiek a terményfelesleget Kanizsára szállították, az állataik értékesítésére legközelebb a böhönyei vagy sárdi vásárokon nyílt lehetőségük.
Az állattartás jelentősnek számított az uradalom falvaiban, mégis a földművelést tekinthetjük az alapvető megélhetési forrásnak.
A XVIII. század utolsó évtizedeire már kiépült az uradalom szervezete, gazdálkodása racionálisabbá vált, jövedelmeit igyekezett növelni. Erre utal például az is, hogy 1781-ben sorozatosan uradalmi tulajdonba vették az addig paraszti kézen lévő malmokat (a mesztegnyői határban lévőket is). A Hunyady család felemelkedése is erre az időszakra esik, politikai súlya növekedett, s ezzel együtt intenzívvé vált a birtokok korszerűsítésére irányuló törekvése. 1797-ben szerződtették Németországból Appel Károly neves gazdászt a birtokok központjának, Ürménynek a jószágigazgatójaként. Valószínűleg a somogyi birtokokat sem hanyagolta el, erre utal az a jelentős iratanyag, amely az ürményi levéltárban 1798-ból megmaradt. T. Mérey Klára kutatásai alapján tudjuk, hogy ez tartalmazza a somogyi uradalom településeinek részletes felmérését is.
Az összeírás mindenre kiterjedt, még a koldusokat is feljegyezték. Az adatokból az derül ki, hogy az úrbéres népességen belül a legnagyobb számú a jobbágygazdák rétege. Feltűnően kevés a házas zsellér, olyan, aki tizennyolc nappal adózott volna, nem is volt. Azok lehettek a házas zsellérek, akik a tizennyolc napi robot mellett háromnapi vadászattal, kétnyolcad öl tűzifavágással és egy forint füstadóval tartoztak a földesúrnak, a faizási haszonvételért és a házért járt a külön adózás. Kéthelyen és Mesztegnyőn találunk mindössze két asszonyt és két férfit, akik ilyen értelemben házas zsellérnek tekinthetők. Számuk azonban feltehetően ennél jóval magasabb, mert igen valószínű, hogy az árendás telkek bérlőinek nagy része jogilag a házas zsellérek kategóriájába tartozott. A kerületben feltűnően nagyszámú a házatlan zsellérek rétege, akik tizenkét napszámmal adóztak.
A jobbágytelepüléseken számos kézműves is lakott, az erdők közelségét kihasználva több bognár, de kovács, molnár és takács is. A regálebérlők többsége mészáros, kocsmáros, nem a jobbágyok soraiból kerül ki, a legtöbbjük idegen.
A települések közösen bérelték a halászatot, Mesztegnyőn a malmok melletti halászatért négy forint árendát szedtek. Az értelmiségi réteg viszonylag kis létszámú. Pap és tanító négy faluban volt, de uradalmi tisztviselő és gazdasági személyzet csak a kerület két legnagyobb településén, Kéthelyen és Mesztegnyőn.
1789-ben az összeírás adatai Mesztegnyőn az úrbéres népesség soraiban 46 jobbágygazdát, két házas, nyolc házatlan zsellért számláltak, a helység alkalmazásában két főt tüntettek fel (pásztorok, csőszök), a faluban nyolc kézműves dolgozott, tizenkét földbérlő, két regálebérlő, egy pap, két uradalmi tisztviselő és három uradalmi béres és kanász élt. Az összeírók Mesztegnyőn egy adómentes bábát is feljegyeztek, ami arra utal, hogy Mária Terézia egészségügyi rendeleteinek akadt némi foganatjuk.
Az 1767. évi úrbérrendezés óta eltelt időszakban a kéthelyi kerületben az úrbéri telkek differenciálódása igen előrehaladt. Számuk különösen Mesztegnyőn csökkent: 1789-ig húsz és négynyolcadról tizenhat és hatnyolcadra nőtt, a jobbágygazdák száma 32-ről 46-ra csökkent eközben. 1767-ben még volt egy gazda, akinek egy teleknél nagyobb terület volt a birtokában. 1798-ban már csak 21 fél és 25 negyed telket találunk a faluban. 1789-ben a lakóházakat is összeírták: Mesztegnyőn az adózó házak száma 62, volt egy tanítói és egy paplak, három árendába adott ház, tizenkét uradalmi ház, összesen tehát nyolcvan lakóépület.
Feltűnő azonban, hogy a faluban alig másfél évtized alatt (1784 és 1789 között) a lakóházak száma jelentősen, kilencvenről nyolcvanra csökkent, miközben a kerületben nőtt az épületállomány. Az összeírás szerint sok a puszta ház, amelyre a Hunyady család rátette a kezét. Az üressé vált házak és az azokhoz tartozó úrbéri telkek szétszórtan helyezkedtek el. A földesúr a „puszta házakhoz” tartozó kerteket bérbe adta zselléreknek hat-hat napi robotért, a külső földeket konvenciós cselédek használták.
Mindez arra utal, hogy a faluban nem sokkal előbb úrbéri birtokrendezés történt. Ugyanerre következtethetünk abból is, hogy a kéthelyi kerületben 1798-ban feltűnően magas az árendába adott telkek száma. Mesztegnyőn négy egész négynyolcad telket adtak árendába, mely hat féltelekre és hat negyedtelekre oszlott. Ez utalhat arra is, hogy a földesúr allodiális földjének egy részét hasznosította bérbeadással.
Az úrbéres és az árendás telkek nagysága és adóztatásának mértéke nem mutatott jelentős eltérést. A fél úrbéri telek után használója ötnapi igás szekérrel végzendő hosszú fuvar, fél öl favágás, háromnapi vadászat, 52 napi kézi robot, egy forint füstpénz, 92 dénárral megváltható fonás és culinaria beadására volt köteles.
A jobbágyok használatában jelentős lehetett a szőlő, a kert és a kenderföld. Mesztegnyőn a lakosság a falu kenderföldjéért 57 forintot fizetett.
A falu lakóitól a földesúrnak járó adó 1789-ben összesen: 167 és négynyolcad hosszú fuvar, tizenhét és hatnyolcad öl favágás, 153 nap vadászat, 2776 nap kézi robot, 822 forint 66 dénár készpénz és tíz pár teknősbéka (!) volt.
A napóleoni háborúk idején a terményértékesítés könnyebb lett, a konjunktúrát a földesurak igyekeztek kihasználni. A Hunyady-uradalom majorsági gazdálkodásának teljes kiépülése erre az időszakra esik. A gazdálkodás súlypontja a jobbágyfalvakból a pusztákra tevődött át, ahol igen jelentős állattartás folyt. Kéthely mezőváros ekkor már nem az uradalom központja, újat alakítottak ki a jobbágyfaluból pusztává tett Sáriban, ahol ekkor már szép eredményeket értek el a juhnemesítés és szarvasmarhatartás terén.
A mesztegnyői jobbágyság helyzetét az 1798. és az 1811. évi adatok összehasonlításával jellemezhetjük. A jobbágytelkek száma tizenkilenc egész ötnyolcadra, a gazdák száma 46-ról 58-ra nőtt. A zsellérség szerepe tovább csökkent. A tőkeszegény uradalom számára fontosabb az igásállattal rendelkező telkes jobbágy. Teleknagyság tekintetében megállapítható, hogy továbbra is a negyedtelkesek vannak túlsúlyban.
T. Mérey Klára számításai szerint az uradalom bevételének több mint háromnegyede a jobbágyi szolgáltatásokból eredt, és csak 24 százalékát tették ki az allodium jövedelmei. Vagyis az uradalom a XIX. század első évtizedében még alapvetően a jobbágyaiból élt, annak ellenére, hogy a korszerűsítésre és az állattenyésztés fejlesztésére nagy gondot fordított. Feljegyezték például, hogy egész Magyarországon gróf Hunyady József rendezte az első lófuttatást 1815-ben, egyébként itt, Somogy megyében. A gabonakonjunktúrát követő gazdasági pangás időszakát az 1820-as években felváltotta a gyapjúkonjunktúra. A földesurak ekkor már a legelőterületek megszerzésére törekedtek.
Gróf Hunyady József halála után 1822-ben fiai, József és Ferenc a Magyar Udvari Kancelláriánál a hagyaték pontos felmérését kérték. A hivatal utasítására Somogy megye közgyűlése el is rendelte az urasági javak összeírását. A felvett leltárból arra következtethetünk, hogy a majorsági gazdálkodás szerkezete már kiépült, az urasági pusztákon álltak a szükséges gazdasági épületek, működtek a mellékiparágak üzemei, de a termények learatása, begyűjtése még a falvak népére várt. A majorsági gazdálkodásban az állattenyésztésnek már a földművelésnél nagyobb szerepe volt. Az uradalom a kor színvonalán álló eszközkészlettel rendelkezett. Mesztegnyőn fából készült kétkerekű vízimalom működött, mellette állt a molnár vályog- vagy téglalakása. Az okszerű gazdálkodás egyik legfontosabb jele az árkok és kanálisok ásatása és rendszeres tisztítása. A kéthelyi kerületben több mint 56 kilométer, jórészt mesterséges árok húzódott Kéthely, Sári-, Marót- és Eddepuszta, valamint Mesztegnyő határában.
A vagyonleltár kimutatása szerint az uradalom gazdálkodásában nagy szerepet szánt az erdőknek, területének jelentős részét (20 162 hold) erdőség borította. Az erdőgazdálkodás legmagasabb rangú tisztviselője, az erdőmester, Mesztegnyőn lakott, a falu határában ekkor 2590 hold erdő volt. A faállomány egy része cser, kevés tölgy, a másik fele inkább nyír és éger, ez utóbbiak a nedves mocsaras területeket szeretik. Ezekből a területekből száz holdat vettek művelés alá, lombos fákkal, fenyőkkel ültették be. A jobbágyok innen faiztak, az uradalom és a jobbágyság közös legelőként használta. A faluhoz tartozó Eddepusztán 2230 hold erdő volt, amelynek tizenkét százaléka állt művelés alatt, makkosai és fenyőfái közül a legidősebbek is csak tizenöt évesek voltak. Az erdőrész hasznosítása különösen sokoldalú lehetett. Kijelölt részén urasági birkák legeltek, száz holdat a vaddisznók számára kerítettek be, épület-és tűzifát, makkot innen adtak el, bár annak egy részét a földesúr sertéseivel etették fel.
A korszerű erdőművelés jelei ezek. Az alkalmazottak között nagy számban szereplő jágerok, vadászok jelenléte arra mutat, hogy a kerületben nagy szerepe volt a vadászatnak. Egy részén – Kéthely, Balatonújlak, Mesztegnyő határában és a pusztákon – törvényes vadászati tilalmat vezettek be.
Az uradalmi tisztviselők házai kiépülő hierarchiát jeleznek, az épületek egy részében cselédszobáról is említést tesz a leltár, a kéthelyi inspektor és a mesztegnyői fiskális fizetett háztartási alkalmazottat is tartott.
Az 1820-as évek derekán a faluban a házak száma 82, a lakosság lélekszáma 630. „Mesztegnyő ekkor mezőváros volt – írja T. Mérey –, az uradalom alközpontjának számított és sok urasági épülettel rendelkezett. Az uradalmi erdőségek főtisztviselőjének, az erdőmesternek (Forstmester) a háza öt szobából állt, kéményes konyhás, kamrával s alatta boltozatos pincével. Téglából épült, zsindellyel fedett, udvarán szekérszín, istálló, disznó- és baromfiól, valamint kút volt. Itt állt a háza a »Revir Jáger«-nak, a kerület vadászának is. Vezető alkalmazott voltát mutatja a 4 szobás háza, amelyen 9 ablak volt. Téglából épült, nádtetős ház, udvarában istálló és fészer állt. Ebben a mezővárosban lakott az uradalom egy másik vezető tisztviselője: a fiscalis (ügyvéd), akinek lakása – a cselédszobával együtt – 3 szobából, kamrából, kis kéményes konyhából állt. Ugyancsak itt találjuk a kerület kasznárjának égetett téglából készült lakását, 3 szobás új épület volt. Mindkét ház oldalán istálló, az utóbbiban pince, krumplisverem, sőt a vendéglovak számára külön istálló is állott.
Mesztegnyőn nem lakott uradalmi házban konvenciós iparos, de meg kell említeni azt az árendást, akinek kétszobás házához a pálinkaházon kívül sövényből font, sározott mészárszék is tartozott.
A faluban lévő béresházak feltűnően tágasak voltak. Az egyik, téglából épült, tehát feltehetően új épületben 4 tágas szoba és 2 konyha volt. A mellette álló, közel 160 négyzetméteres ököristálló és a béres szekerek fészere arra mutat, hogy ebben a cselédházban nemcsak egy, hanem több, földművelést végző bérescsalád is lakott, az udvaron cselédistálló állt.
Mesztegnyőn találunk még egy új méhest, és említést érdemel a »tekenyőbékás tó«, amelyet tölgyfadeszkákon kívül még be is tüskéztek, hogy embertől, állattól védelmezzék. Az uraság tulajdonát képező, de akkor üres klastrom kertjében egy nagy gyümölcsöskert volt tölgyfa palánkkal bekerítve.
A Mesztegnyőhöz tartozó Eddepuszta mint az uraság »privatim« pusztája, a juhtenyésztés céljait szolgálta. Négy tágas birkaakol s egy birkás lakás (2 szobás füstöskonyhával, amelyben többen lakhattak), szénáspajtákkal, krumplisvermekkel ellátva, s ezenkívül még »több rendbeli keríttések tölgyfa karókbul, mind annyi udvarok a birkák számára«. A pusztán még két csigáskutat is találunk. Ez is bizonyítja azt, hogy ebben az uradalomban valóban korszerű juhtartást folyt. Nagyváthy János, a korszak jeles gazdasági szakembere hívta fel a figyelmet arra, hogy a juhok ne a poros falvakban legyenek, hanem tágas aklokkal rendelkezzenek a falun kívül. A birkás háza az akól mellett »figyelő szobával« legyen elkészítve, hogyha netalán valami vadállat, vagy fergeteg jönne, akkor a nyájat azonnal fedél alá tudják hajtani. A puszta hatalmas erdőségeiben is volt birkalegelő.”
A korszak másik reprezentatív forrása, az 1828. évi országos összeírás, hiányosságai ellenére kiegészítő képet ad a gazdasági, társadalmi állapotokról. Mesztegnyőn 62 adózót írtak össze, ebből 58 jobbágyot, három zsellért és egy házatlan zsellért, ez utóbbit kézművesként tüntették fel. Az összeírt házak száma hatvan. A művelés rendszere nem változott, ugyanúgy két nyomásban művelték a földet, mint eddig, két ökörrel végezték a munkát, terményeiket ekkor is Kanizsán értékesítették. A kocsmáltatás jogáért a község magas bérleti díjat, évi tíz forintot fizetett. Az állattenyésztés adatai szerint a szarvasmarha-állomány 43 darab, a lovak száma tizenkettő, a sertéseké ugyancsak tizenkettő. Feltűnő, hogy a selyemjuhairól híres uradalom jobbágyai nem tartottak birkát. Nem tehették, mert a földesúr 1811-ben erre nézve tilalmat vezetett be. A lovakra a hosszúfuvar-kötelezettség miatt volt nagy szükség. Az 58 jobbágynak azonban igen kevés jármos ökre volt (24 darab), ez a csekély igaerő a föld megmunkálását ugyancsak nehezítette. Nem véletlenül olvashatjuk a későbbi jobbágypanaszokban: „maholnap a jármot is magunk vagyunk kénytelenek vonni”. Az állatállomány szűkössége az uradalom többi községére is jellemző, annak csak az egyik oka lehetett a többszöri marhavész, a másik okot a sorozatos birtokregulációkkal járó legelővesztés jelentette.
Mesztegnyőn a jobbágyi kézen lévő földek csökkenése 1767-hez viszonyítva látványosnak mondható: a 868 pozsonyi mérő szántó területe 191 és félre, a száz kapás szőlő 24 és félre zsugorodott, ugyanakkor az 1836. évi újabb telekösszeírás szerint a telkek száma még növekedett is, 22-re. Ebből arra következtethetünk, hogy jelentősen csökkent a telekhez tartozó szántó és rét mennyisége, vagyis a jobbágyoknak korábban jóval több úrbéres birtokuk volt, mint amennyi az urbárium szerint járt volna nekik.
Az uradalom fejlesztéséhez több munkáskéz kellett, ezért nagyarányú betelepítésre volt szükség. Az új munkaerő már nem jobbágyként dolgozott, hanem kuriális zsellérként, s a zsellérek mentesültek a megyei és az állami adófizetés terhei alól, csak uruknak adóztak. A betelepítések különösen a század húszas éveiben jellemzőek: falunkba is ez idő tájt hoztak 76 zsellércsaládot. Mindez együttesen vezetett oda, hogy 1840-ben éppen Mesztegnyőn került sor a reformkor talán legvéresebb parasztlázadására.
Mesztegnyő 1767. évi urbáriumának első lapja
Az 1784. évi katonai térképfelvétel részlete
Mesztegnyő 1816 és 1856 között használt pecsétje utal a szőlőművelés jelentőségére is (SML községi adattár)
