A hagyomány lámpásai
A hagyomány lámpásai
A török uralom megszűnése után Mesztegnyőn sem működött önálló plébánia, az egyházi feladatokat Vörös Gergely nős licenciátus, világi hitoktató látta el. Nem tudjuk, hogy részt vállalhatott-e a tanítói feladatokból, csak feltételezzük, hogy az itt élő lakosság kulturális képzésében is tevékenyen részt vett, akárcsak a ferences rend tagjai, akiket 1747-ben telepített be Mesztegnyőre a földesúr, gróf Hunyady Antal a jobbágynép lelki gondozására.
A ferencesek munkája nemcsak a vallási tennivalókra korlátozódott, hanem iskoláik, könyvtáraik, patikáik, zene- és énekkultúrájuk, posztóműhelyeik révén a közművelődésben is jelentős szerepet játszottak. A rend ide települt tagjai többnyire Németországból származtak, s különféle mesterségeket űztek, magyarul azonban itt tanultak meg.
Mesztegnyő népe ekkor a méreteiben is impozáns, gazdagon díszített és igényesen felszerelt szép barokk templomban járulhatott vasár- és ünnepnapokon az Úr színe elé, és az igehirdetést hallgatva gyönyörködhetett Dorffmaister István mesteri falképeiben és festményeiben. A szerzetesrend azonban mindössze négy évtizeden át tölthette be hivatását a faluban, amikor is II. József rendeletére el kellett hagyniuk a kolostort. A közel száz esztendő múlva helyükre telepített irgalmas nővérek hasonlóképpen jó szolgálatot tettek a közművelődés ügyének.
A faluban élénk volt az egyesületi élet, 1883-ban polgári olvasókör alakult, 1895-ben római katolikus népkör szerveződött, amelynek 242 kötetből álló könyvtárában a XIX. század első évtizedében 234 művet jegyeztek be. 1921 novemberében ifjúsági egyesület létrejöttéről tudósított az Új Somogy című megyei lap, az Országos Szent Vince Szeretet Egyesület helyi fiókszervezete 1937-ben alakult meg.
A férfiak közül többen tagjai voltak az Önkéntes Tűzoltóegyesületnek, amely 1925-ben 24 tagot számlált. A fiúk a Leventeegyesület és a Polgári Lövészegyesület programjain és gyakorlatain vettek részt, ezek a második világháború közeledtével egyre jelentősebb szerepet játszottak a fiatalok fizikai felkészítésében. 1942-ben a Levente Egyesület tagjai között ott volt: Csordás Lajos, Boncz Sándor, Pántics János, Kálmán Vendel, Senoha János, Füzesi József, Varga Frigyes, Palkó Ferenc, Mercz Ferenc, Meiszterics Ferenc, Mercz József, Olasz Ferenc, Vass János, Salamon Sándor, Jáger Gyula, Jáger Imre, Csendes Sándor, Kálóczi József, Lóth Sándor és Lóth József.
A felnőtt férfiak közül többen a Gazdakör összejöveteleit látogatták. Az utóbbi három egyesület elnöki tisztét 1932-ben a körjegyző, Ifftsits József töltötte be. A leventék oktatója Csendes József volt.
A község lakói számára az egyházi ünnepek közül az egyik legnevezetesebb a búcsú, amely a templom védőszentjének egyházi és profán ünnepe volt minden esztendő májusában. A Pajtás-kertben évi két-három alkalommal tartottak szeretetdélutánokat, amelyeken szokásosan a grófi család tagjai is részt vettek. A nyolcvanesztendős Linha Lajosné még emlékezett az elválasztott hajviseletű József grófra és Imrére – aki mindig, mint mondta: hajadonfőtt járt –, valamint a grófné és Henriette kisasszony látogatásaira.
Mint szőlőtermő vidék, minden esztendőben megtartották nagy parádéval a szüreti felvonulást és mulatságot. A fiatalok körében kedvelt elfoglaltságot jelentettek a műkedvelő előadások, az idősebbek ma is gyakran emlegetik a fiatalon elhunyt Olasz Ferencet, aki a népszínművek betanításával nagy népszerűséget szerzett.
A bálok és táncos összejövetelek, lakodalmak alkalmával az öttagú Bors-zenekar húzta a talpalávalót istenadta tehetséggel megáldva, merthogy zenélni nem tanultak sehol. Híres, jó zenekar volt ez, a környék falvaiba is eljártak muzsikálni, még a hatvanas években is. A zenekar prímása Bors Gyuri volt, hegedűsei Bíró János és Bors József, a bőgős Belovics József, cimbalmon Bors István játszott.
Az állami ünnepségeket a vasútállomás mellett felállított országzászlónál tartották. Így volt ez 1948-ban is, amikor itt a márciusi forradalom centenáriuma alkalmából a község elöljáróival együtt a lakosság soraiból is sokan megjelentek.
Az első kultúrotthont a cselédház épületéből alakították ki, később a tanácsház épületében mozit is lehetett nézni. 1965-ben adták át a falu első, nagyteremmel, színpaddal ellátott, a kor igényei szerint épített kultúrházát. Ebben kapott helyet a községi könyvtár.
Élénk klubélet alakult ki, néptáncegyüttes működött, és a hosszú téli estéken az asszonyok a tollfosztó helyett immár kézimunkaszakkörbe jártak, melyet Sebők Istvánné iskolaigazgató vezetett. Az itt készült munkákat jeles ünnepek alkalmával kiállításokon is bemutatták. Az ötvenes évek végén még alig volt rádió a faluban, vasárnap délutánonként többen összegyűltek, hogy az iskola készülékét hallgathassák. Gagarin űrutazásának idején még televízió is alig akadt a faluban, a közvetítést csak az erdőmérnökék tévékészülékén láthatták néhányan. Később az iskola vált a közösségi televíziózás színhelyévé. A felnőttek esténként jártak ide, a Tenkes kapitányáról szóló nagy sikerű sorozatot a gyerekek vasárnaponként nézhették meg, lehetőleg a délelőtti mise helyett, hogy az egyházi befolyást ezzel is csökkenteni lehessen.
Mára a művelődési igények és szokások jelentősen megváltoztak, a fiatalok diszkóba járnak, a mesztegnyői kultúrház klubtermében amerikai stílusú pub, pizzéria működik. Az utóbbi években egyre nagyobb szerephez jutottak az egyesületek, a közösségi együttléteknek, rendezvényeknek inkább a honismereti egyesület által működtetett faluház ad otthont.
Az 1960-ban meginduló szervezett honismereti mozgalom aktivizálta a helyi lakosságot, hagyományaikat nem szégyellni akarták immár, hanem törekedtek azokat minél jobban megismerni. Ebben nagy szerepe volt a marcali gimnázium Gál József tanár vezetésével megalakult honismereti szakkörének, amely óriási inspiráló erővel hatott a környék bejáró diákjaira. Diákköri dolgozatok, megyei és országos néprajzi gyűjtőpályázatok díjnyertes pályamunkái készültek a marcali honismereti műhelyben, miközben összegyűlt egy városi múzeum létesítéséhez elegendő tárgyi anyag is.
Mesztegnyőn ekkor élte fénykorát a felnőtt tagokból szerveződött népi együttes, melynek vezetője Kövesdi Tiborné tanítónő. Gizi néni – ma mindenki így ismeri – egy kis szabolcsi faluból indult, s „hozományát”, ízes tájnyelvi kiejtését a mai napig büszkén vállalja.
A táncegyüttes – sikerei ellenére – az 1970-es években feloszlott. Ezután Kövesdi Tiborné vezetésével gyermek tánccsoport és honismereti kör alakult, majd megkezdődött a falu tárgyi és szellemi hagyományainak összegyűjtése. A községi tanács jóváhagyásával a bontásra ítélt egykori elemi népiskola (fiúiskola) épületét vették birtokba.
Ma már több száz darabból álló helytörténeti gyűjtemény látható az időközben Faluházzá bővült és megszépült épületben, mely egyúttal a Tájak– Korok–Múzeumok mozgalom bejegyzett kiállítóhelyeként várja az előre bejelentett látogatókat. Az egykori tanítói lakrészben paraszti bútorokkal, népi használati eszközökkel berendezett szoba, konyha látható, a régi paraszti viselet darabjaival. Valamennyi tárgy a helyi lakosság adományaként került a kör birtokába. A soron következő elodázhatatlan feladatok közé tartozik a gazdag gyűjteményi anyag tudományos igényű feldolgozása és állagmegóvása.
A honismereti kör kezdeményezésére 1981. december 7-én emléktáblát helyeztek el a mesztegnyői parasztzendülés áldozatainak emlékére az egykori bíróház helyén álló épület homlokzatán, azóta minden esztendőben koszorúzást és megemlékezést tartanak itt. Példaértékű volt a honismereti kör kezdeményezése 1988-ban, amikor Somogy megyében elsőként állítottak emlékművet a második világháborúban elesett magyar hősök emlékére. Mivel akkor a hatóságok még nem járultak hozzá az ilyen emlékművek köztéri elhelyezéséhez, az a mesztegnyői temetőbe került. Valamennyi katonai és polgári áldozat nevét felvésték rá, emléküket az obeliszk tetején turulmadár vigyázza, felirata: „Amíg emlékezünk, addig éltek. Mesztegnyő, 1988. Honismereti Egyesület”. Később még két nagy, fából készült keresztet állítottak mellé, az egyik a környéken elesett német katonákról emlékezik meg, 1990-ben készült németországi adakozásból, a másik az 1848– 1849. évi szabadságharc tiszteletét hirdeti.
A faluház arról is nevezetes, hogy nyaranta honismereti táboroknak ad otthont. Legnagyobb vállalkozásuk a nemzetközi honismereti tábor, melyet immár másfél évtizede minden esztendőben megszerveznek, az egész Kárpát-medence magyarlakta területéről érkeznek ide résztvevők. A faluház munkáját a megyei közgyűjtemények szakemberei is segítik. Gál József, a Marcali Múzeum nyugalmazott igazgatója és G. Jáger Márta főlevéltáros, a Somogy Megyei Honismereti Egyesület elnöke visszatérő, rendszeres előadói a táboroknak és a találkozóknak.
Leskó László író, újságíró gyakran volt vendége a faluháznak, látogatásáról színvonalas publikációk születtek. 1993-ban Mesztegnyő volt a Kárpát-medence közepe című írásában így tudósította a Szabad Föld hasábjain az olvasókat: „Az emlék a most elillant nyárból kristálytiszta patakként átmos, de nyugtalanságot is ébreszt bennem. Mesztegnyőre, az egyre tekintélyesedő, szépülő somogyi faluba voltam hivatalos. Nyolcvankét fiatal közé. Minek is nevezzem táborozásukat? Talán magyarságtartó tréningnek. (Vagy nekünk, anyaországiaknak kellene tőlük tanulnunk, tőlük ezt, a határainkon kívül rekedt magyaroktól?) Egy nyelvet beszélünk ott, a mesztegnyői oltalomházban, abban az eleven múzeumocskában, noha más-más nyelvjárással, zamattal. Jöttek a hívó szóra messzi szigetszerű magányból és magyar településcsoportból, még igazi városból is: Horgosról, Szajánból, Farcádról, Gyergyótölgyesről, Gyergyóremetéről, Érszöllősről, Felsőboldogfalváról, Nagygalambfalváról, Székelyudvarhelyről, Léváról.
A ráismerések, felismerések két hete volt ez: miben hasonló a sorsuk, s miben különbözik Erdélyben, Bánságban, Vajdaságban vagy fönt, a Garam mentén. Csak Nagyszöllősről nem érkeztek meg a táborozók, anyagi okai lehettek ennek ott, a Kárpátalján, nem erkölcsiek. Mert honszerelemben, tiszta szándékban ott sincs hiány: ezt Csillától, a lévai tanárnőtől tudom, akit nemrég meghívtak a Kárpátaljára magyar könyvtárat, módszertani központot avatni. Csodálta őket szedett-vedett kis ruhákban, de örömtől kipirult arccal énekelték a népdalt a nagyszöllősi kisdiákok. S lett gimnáziumuk, bár a régit nem kapták vissza (…) Máshol sem könnyebb, ez derült ki. Ahogy a bánsági szigetfaluban, Szajánban, úgy Léván is felismerték, kell egy ház, ahol a hagyományokat őrizni, gyakorolni lehet. A szajániak egyenesen Mesztegnyőről vettek mintát ehhez. A negyvenezres szlovákiai városban, Léván – ahol a hivatalos adat szerint a lakosság 13, nem hivatalosan 20 százaléka magyar – a szülők saját pénzen maguk festették ki az iskolát, a magyar házra meg téglajegyeket hordtak szét a lelkes aktivisták, mert postára nem tellett. Felismerték, csak úgy maradhatnak fenn, ha van hely, ahol együtt lehetnek. Ahogy a fiatalok – gyerekek, de ifjak és eladó lányok is – gyakorolták a népi mesterségeket a mesztegnyői faluház udvarán, hogy majd otthon továbbadhassák a tanultakat, erről-arról is elbeszélgettek egymással, sőt népdalok is szálltak szájról szájra, s édes volt a felismerés: mennyire azonosak dalaik, szokásaik, éljenek bár a Garam mentén, a Vajdaságban vagy Csíkban. Csak az a két délről jött fiatalember vált szűkszavúvá, akiket társaik a háborúról faggattak. Hogyne némultak volna el. A falujukban a diszkót vették körbe a katonák, és elhurcoltak a háborúba minden magyar legényt. Hét hónapi rettenet után keveredett haza, aki még élt. De melengetőbb dolgokról is szó esett. Azokról, melyeket szinte sarkigazságszerű mondatsűrítményekbe foglaltak: Összetartozunk, ők számíthatnak ránk, mi számíthatunk rájuk (…) Most, hogy megfogtuk egymás kezét, ne eresszük el többé! (…) Nekünk naponta átélt igazság az, hogy »nyelvében él a nemzet«. S a gondgyökerek? Nem kell mélyre ásni. Fogy a környező országok magyarlakta területein az értelmiség, nem lesz, aki pallérozza az elméket. Fiatal újságíró-kollégám Csíkszeredáról azt mondta: a dilettáns néprajzi munka meg a kalmárszellem többet ártott a csángóvidéknek, mint a tatárjárás… Az is igaz, ilyen tábor kellene több, s nemcsak »kirakatemberek« – tudósok, püspökök – meghívása konferenciákra, tévészereplésekre… Hallgatva őket, gyönyörködve beszédükben, tiszta okfejtéseikben, alighanem örökre belém véste arcát Tánczos Zsuzsi, Székely Dalma, Szász Dénes, Andruska Imréné, György Attila.” Leskó a jó ügyért való összefogás szép példájának tartja, ami itt történt: „Az igazi példát a mesztegnyői emberek adják. Ki egy kosár gyümölccsel, ki krumplival állított be, s volt, aki meghívta magukhoz a fiatalokat vacsorára. A marcali tejüzem szekérderéknyi terméket szállított ki a faluházhoz. Ottjártamkor meg éppen a megyei levéltár igazgatóhelyettesét, Jáger Mártát is láttam: történelmi tárgyú és megyét bemutató könyveket hozott. S talán az sem véletlen, hogy Kövesdi Tiborné munkáját megyéje éppen akkor ismerte el közművelődési díjjal…”
A honfoglalás millecentenáriuma alkalmából a megye egyik kiemelt rendezvényének volt házigazdája a mesztegnyői faluház, a Somogy Megyei Honismereti Egyesülettel és az országos Honismereti Szövetséggel közös szervezésben 1996 augusztusában itt tartották a Kárpát-medencei honismereti találkozót.
A rendezvényen olyan neves szakemberek vállaltak előadást, mint László Gyula régész, Erdélyi Zsuzsanna, Andrásfalvy Bertalan Halász Péter, Király Lajos néprajzkutató, Kanyar József állami díjas történész, Kállay István történész, egyetemi tanár, Hanák Péter történész, akadémikus és a városvédő Ráday Mihály. Hasonló nagyszabású rendezvényre került sor az államalapítás millenniuma alkalmából, 2000 szeptemberében, amikor az országos ifjúsági akadémia résztvevőit látta vendégül a falu.
A faluház kiterjedt kulturális kapcsolatait példázza, hogy 1990-ben a Berzsenyi Társaság tagjai is programjukba iktatták a mesztegnyői kirándulást, a vendégek között ott találjuk Takáts Gyula Kossuth-díjas költőt és Pomogáts Béla irodalomtörténészt.
A honismereti kör a rendszerváltást követően egyesületté alakult, és Mesztegnyői Honismereti és Természetvédő Egyesület néven folytatta tovább hagyományápoló munkáját. Az egyesület elnöke, motorja Kövesdi Tiborné, aki felnőtt segítőivel évtizedek óta fáradhatatlan szervezőmunkát végez. Tevékenységük országosan ismertté vált, erdei iskola működéséhez is kaptak engedélyt.
Az utóbbi években jelentősen megnőtt a térségben a faluház turisztikai, „szállásadó” szerepe, esetenként már túlméretezett az idegenforgalom, a tevékenység további bővülése a hely környezeti adottságai és befogadóképessége miatt, a szakmai színvonal megőrzését szem előtt tartva nem éppen kívánatos. A helyi önkormányzat kezdeményezésére a faluban újabban olyan országos hírnévre számot tartó turistacsalogató rendezvényekre kerül sor, mint a nyári Gólyafesztivál és Rétesfesztivál. Ez jelzi a törekvést, hogy a település gazdái a helyi hagyományok ápolásának fontos idegenforgalmi és gazdasági szerepet szánnak, ám az ehhez szükséges infrastrukturális feltételek megteremtése sem odázható el sokáig.
Egyházi ünnepi eladás résztvevi az 1940-es években
A Levente Egyesület tagjai az 1940-es évek elején
Szüreti mulatság résztvevi az 1920-as évek közepén
Szigligeti Ede A csikós című népszínművének szerepli az 1940-es években (a jobb szélen a második sorban Olasz Ferenc áll)
A Bors zenekar tagjai még a hatvanas években is muzsikáltak a hagyományrz együttes műsorain
A márciusi forradalom centenáriumát ünneplik az országzászlónál
A néptáncegyüttes tagjainak menettánca a balatoni fesztiválon az 1960-as évek végén
Az 1965-ben épült kultúrház
A mesztegnyi néptáncegyüttes egyik sikeres fellépése (a táncosok között a jobb szélen Kövesdi Tiborné)
A Faluház udvara
A faluház helytörténeti kiállításának részlete
Augusztus 20-i ünnepség a honismereti találkozó résztvevivel. Az új kenyeret Boncz Sándor szegi meg. A vendégek gyűrűjében Benkes László polgármester és Suchman Tamás országgyűlési képvisel
A Kárpát-medencei honismereti találkozó résztvevinek egyik csoportja Halász Péterrel, a Honismereti Szövetség elnökével (balról)
A honismereti ifjúsági akadémia résztvevi a faluház udvarán
Kövesdi Tiborné a honismereti kör legfiatalabb tagjaival 2001 augusztusában
A Berzsenyi Társaság látogatása (balról Pomogáts Béla, jobbról Takáts Gyula, mellette G. Jáger Márta)
