Tudás, kultúra, hagyomány

Teljes szövegű keresés

Tudás, kultúra, hagyomány
A község kulturális életének tárgyalását nem lehet elválasztani az egyházak vizsgálatától. Ennek magyarázata. hogy a település értelmiségét évszázadokon keresztül a katolikus pap, majd a protestáns prédikátor és a tanító jelentette. Az egyház tartotta fenn a község iskoláját, s a XIX. század második felétől az egyházak kebelén kezdtek kibontakozni az egyesületi élet csírái. Ez a szoros összefonódás tulajdonképpen a XX. század derekáig megmaradt, s csak az iskolák államosításával, az egyházi irányítás alatt álló egyesületek működésének felfüggesztésével szűnt meg.
A török kiűzéséig, azaz a XVIII. század kezdetéig források hiányában meg kell elégednünk egy általános kép felvázolásával. A település prédikátorai valamelyik hazai kollégiumban eltöltött több-kevesebb év után kerültek a hívek közé, ahol nem csupán a rájuk bízott nyáj lelki gondozásával törődtek, ők intézték a közösség írásbeliséget igénylő ügyeit is.
A hódoltság határterületének számító Balaton-felvidéken csak keveseknek volt lehetőségük arra, hogy gyermekeiket taníttassák. Ilyen esetekben a prédikátor oktathatta betűvetésre, számolásra, olvasásra az ifjakat, majd az alapismeretek elsajátítása után valamelyik városi iskolába küldték őket szüleik tanulni. Az adott helyzetben nem volt szükség külön tanítóra az egyes falvakban. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy míg prédikátorról már a XVII. század első harmadában van adatunk Mencshelyen, addig az első tanítót, Tassi Györgyöt, csak 1706-ban említik a források, aki ekkor a Mihályfán tartott esperességi gyűlésen vett részt. Az iskolamesteri állás megszervezésére a török háborúk végeztével kerülhetett sor.
A XVIII. század nem csak az ország újjáépítésben volt nagyon fontos időszak, de az alapvető műveltség, a számolás, az olvasás és kisebb mértékben az írás elterjedésében is jelentős periódus. Sorra alakultak a falvakban elemi ismereteket oktató iskolák, amelyekbe gyakran a kollégiumok szegényebb diákjai mentek el tanítani, hogy a tanulmányaik folytatásához szükséges pénzt valahogy összekuporgassák.
A XVIII. században egy iskola működött Mencshelyen, ezt az evangélikusok tartották fenn, ide jártak a község más felekezetű gyermekei is. Ebből az évszázadból sajnos semmiféle adatunk nincs az intézmény működéséről, a gyermekek számáról, így csupán feltételezhetjük, hogy a XIX. század eleji viszonyokhoz hasonlóan alakulhatott az oktatásügy a korábbi évszázadban is.
A XIX. század elején, 1811-ben épült egy új iskola, amely közvetlenül a templom mellett állt, s elég tágasnak bizonyult a gyermekek befogadására. A tanító háza egy szobából, konyhából és kamrából állt. Kötelessége volt a tanítás mellett a harangozás és az istentiszteleteken, valamint a temetéseken való szolgálat, azaz a kántorság. Kántori hivatalának ellátásáért évente kapott 24 forintot, míg a tanításért gyermekenként 45 krajcárt. Háromholdnyi szántóját a gyülekezet tagjai művelték, de kapott még természetben gabonát, szénát és tűzifát is, valamint hat akó bort. A halott felett való éneklésért hét krajcár járt neki temetésenként, de amennyiben verses búcsúztatót írt valakire, egy forintot kapott.
Ha járandóságát összehasonlítjuk a lelkészével, azt tapasztaljuk, hogy körülbelül a harmadát kapta mind készpénzben, mind természetben. Ebben nincs benne a gyermekek tanításáért kapott summa, ami attól függően változott, hogy hányan jártak az adott évben iskolába. 1815-ben például harminc fiú és húsz lánytanulója volt, ami összesen 37 és fél forintot jelentett. Ha ezt hozzáadjuk a 24 forintos bérhez, már akkora összeget kapunk, ami elérte a lelkész hatvanforintos fizetését.
A mencshelyi tanítók a források szerint rendelkeztek az adott korban elvárható átlagos műveltséggel. A XIX. század elején, 1811 és 1846 között a községben szolgált Seregély István, aki a soproni evangélikus líceumban végezte tanulmányait, s jól beszélt anyanyelvén kívül németül és latinul. Seregély utóda, Dávid Ferenc, aki 1854-ig szolgált a településen, Pápán a református gimnáziumban és elődjéhez hasonlóan Sopronban tanult. Nagy János 1857-tól látta el a kántortanító feladatait Mencshelyen. Ő is Sopronban végzett, amint utóda, Bereczky Géza is, aki 1887-től negyven évig, 1927-ig tanította a mencshelyi gyermekeket.
A tanítók fiatalon kerültek a községbe, Seregély István alig volt tizennyolc éves, Dávid Ferencet is húszéves korában hívták meg, s a többiek is mind harmincéves koruk alatt voltak, amikor tanítónak választották meg őket. Az ifjú kántortanítók előtt két út állt. Vagy igyekeztek minél hamarabb elegendő pénzt gyűjteni tanulmányaik folytatásához, és néhány éves szolgálat után elmentek a faluból, vagy a községben meggyökeresedtek, s hosszú évtizedekig gyakorolták itt hivatásukat, mint Seregély István és Bereczky Géza. Ők az idők során a település megbecsült lakóivá váltak, beházasodtak a tősgyökeres családok valamelyikébe, és leszármazottaik ma is a községben élnek.
Az oktatás télidőben folyt, délelőtt és délután egyaránt. Ismerjük a tanulók órarendjét is. Ezt valamikor az 1810-es évek végén, az 1820-as évek elején szabályozták központilag az egyházban, előtte maga a mester állította össze. Az 1815-ös egyházlátogatáskor még ez utóbbit jegyezték le. Az órarend a következő volt: hétfőn és csütörtökön délelőtt egyháztörténetet tanultak a diákok, miután felmondták az előző heti leckét, délután pedig a földrajzzal foglalkoztak; kedden és szombaton délelőtt vallástant tanultak Perlaky Dávid A kisdedeknek első Tanuságok (1791) című művéből, délután egyházi énekeket; szerdán és pénteken délelőtt számtannal és természetrajzzal foglalkoztak, délután az írásbeli és szóbeli leckéket mondták fel a diákok. A tanterem felszerelése csupán padokból és egy fekete táblából állt. A tanulóknak a tanév végén, húsvét tájékán vizsgát kellett tenniük, gyakran az egyházmegye képviselőinek jelenlétében.
A fenti felsorolásból hiányzik olyan alapvető készségek elsajátításának oktatása, mint amilyen az olvasás és az írás. Nem azért, mert nem fordítottak rájuk kellő figyelmet, de a felsorolt tárgyak csupán keretül szolgáltak, s azt az egyes diákok számára más és más tartalommal töltötte ki a tanító.
Az oktatott tárgyak főként a valláshoz kapcsolódnak. Egyháztörténet, vallástan, egyházi ének alkották a tananyag gerincét. Magától értetődik, hiszen az oktatás célja a műveltség átadása mellett a hitbeli fejlődés előmozdítása volt. Földrajz, természetrajz és számtan képezte a tárgyak másik csoportját. Tulajdonképpen ebbe a három tárgyba, vagy inkább témakörbe volt belesűrítve a korban elsajátítandó praktikus ismeretek köre.
A számtan gyakorlatilag a matematikának felelt meg, természetesen csupán az alapműveletekre korlátozódva. A természetrajz elvileg magába foglalhatta a gyakorlati természettudományokat, de itt is a mai általános iskola alsó tagozatában oktatott környezetismeretre kell gondolnunk, amelynek keretében szóba kerültek a legalapvetőbb fizikai törvények, ám zömében inkább a tanulókat körülvevő természeti környezet megértését célozhatta. A földrajzot jóval tágabban kell értenünk mai jelentésénél. Ide tartozott a történelem, s tulajdonképpen mindenfajta társadalmi ismeret, amelyre szüksége volt az adott kor emberének.
Az oktatandó tárgyak központi szabályozása utáni időkből jóval részletesebb ismereteink vannak az iskolában elsajátítandó műveltségről. Itt már külön foglalkoznak a kicsikkel és a nagyobbakkal. Arra itt nincs lehetőség, hogy az egész órarendet vagy ahogyan a szabályzat nevezi magát a „Letzkék rendit” bemutassuk, de példaképp nézzük meg a hétfőit:
„Dél előtt 1. Vasárnapi Predikatzionak repetállása, és az otthon készült írásoknak felmutatása; 2. Letzkézés, olvasás, betűzés; 3. Bibliai História; 4. Dictum [híres mondások] tanulás; 5. Imádság után az Iroló hátra maradván egy-két rendet írnak a Tanittó jelenlétében a többit oda haza írják le. Dél után 1. Letzkézés; 2. Szám vetés, Számoló kimondása; 3. Azonban, hogy az öregebbek a feladott arithmeticai exemplárokat [számtani példákat] meg tsinálják, az apróbbak a betűk esmérésiben, öszveszedésében (syllabizálásban [szótagolásban]) gyakoroltatnak a táblán.”
Az oktatás nagy részét továbbra is a ma összefoglaló néven hittannak nevezett tárgycsoport tette ki, sőt arányait tekintve még növekedett is a többihez képest.
Az idősebb, önálló feladatok elvégzésére alkalmas diákoknak egyéni munkát adott a tanitó, hogy ez idő alatt a kisebbekkel gyakorolhassa a betűvetést és az olvasást. További újdonság, hogy a természetrajzot kisebb tárgyakra bontotta ez a szabályzat. Kedden a tanulóknak „az emberi test alkotmány-nyával és az egészség reguláival” kellett ismerkedniük, s az általános természetismeret egy más napon volt.
Az egészségtan és a szerdai „Orthographia és levelek készéttése” tisztán gyakorlati ismeretnek tekinthető. Elsősorban a mindennapi életben szükséges levelek, számlák, szerződések formai követelményeit tanulhatták meg a diákok.
A mai iskolarendszerhez képest szokatlan, hogy mind a délelőttöt, mind a délutánt az iskolában töltötték a diákok. Ennek megvolt az ésszerű magyarázata, hiszen otthon nem volt lehetőségük leckekészítésre, tanulásra a házimunkák, illetve az általános zsúfoltság miatt. (Gondoljunk arra, hogy a téli időszakban a ház egyetlen fűthető helyiségében gyűlt össze az egész család.) A tanulók szombaton is jártak iskolába – ez még a XX. század hatvanas, hetvenes éveiben is így volt Magyarországon –, vasárnap pedig istentisztelet előtt megbeszélték az aznapi textust, és az istentisztelet énekeit gyakorolták. A tanítást imádsággal és énekkel kezdték, és így is fejezték be.
A XIX. század folyamán az iskola felszereltsége folyamatosan bővült. 1847-ben a számvető fekete tábla mellett, ami már a század elején is megvolt, találunk az iskola leltárában egy „számvető gépet” (golyós számológépet), egy „néma földabroszt” (térképet) és egy énekeskönyvet. Ekkor az iskolának három osztálya volt, s az iskolamester a hatvan diákot osztatlan rendszerben tanította.
1875-ben nyolcvan gyermek járt a háromosztályos elemibe. Ekkor már földgömb, Európa és Magyarország térképe, természetrajzi ábrák, tizenkét fali olvasótábla és egy mértékegységeket szemléltető ábra segítette az oktatást. Az 1880-as és az 1890-es években minisztériumi támogatással egyre több tanszert tudtak beszerezni a vidéki iskolák. A mencshelyi evangélikus tanintézetnek is jelentősen bővült az eszközkészlete ebben az időben. Új térképeket szereztek be, Európa és Magyarország mellet ekkor már Veszprém megye térképét is tanulmányozhatták a gyerekek, volt közlekedőcső fizikai kísérletekhez, hangvilla, mágnespatkó és mágnestű, valamint szökőkút is.
Ahogy egy falusi egyházi iskolában a legfontosabb tananyag a hittan volt, úgy a legfontosabb tankönyvnek a Biblia bizonyult. Megvolt minden lelkésznek és tanítónak, és az írás-olvasás gyakorlásán túl alkalmas volt a különböző nehézségű hitbeli tárgyak oktatására is. A kisebbeknek a világ teremtését, a választott nép történetét éppoly jól lehetett ez alapján bemutatni, mint az idősebb diákoknak a Megváltó életét és a keresztény tanítás alapelemeit. A Szentírás mellett eleinte csak a reformátorok egyes írásait, illetve az általuk összeállított s a korban különösen kedvelt katekizmusokat használták tankönyvként az oktatásban. A katekizmus egy olyan kérdés-feleletre épülő műfaj, amelynek segítségével szerzője mindenki számára érthetően fejtette ki véleményét egy-egy teológiai, tudományos kérdésről. Ebben az időben nem csak hitbeli kérdésekről írtak katekizmusokat, ez volt a tudományos ismeretterjesztés szokásos formája is.
A XIX. század derekán a kicsiknek Luther Márton Győrben kiadott Kis katekizmusa, a nagyobb diákoknak pedig a Herder által összeállított öreg katekizmus volt a tananyag. Emellett egy egyháztörténeti könyvet használtak az iskolában. Ugyanezekre a művekre utal a század elejei szabályozás is. Nagyon fontos volt még az énekeskönyv. Az iskolában külön tanultak egyházi éneket, ennek köszönhetően, mire felserdültek, az ifjak már könyv nélkül tudták az istentiszteleteken és egyéb egyházi szertartásokon szokásos énekek szövegét és dallamát.
A XIX. század végén a kötelező tananyagnál többet tudni vágyó diákoknak már egy harminckötetes kis iskolai könyvtár is a rendelkezésére állt.
A meglévő könyvekről nem maradt fenn jegyzék, de minden valószínűség szerint részben prédikációs könyvek, részben szépirodalmi művek voltak, s az egyes tanítók, lelkészek hagyatékából és a hívek adományaiból jutottak az iskola tulajdonába.
Az iskola fenntartását a közösség egészén kívül nagyban segítették a magánszemélyek által tett különböző alapítványok. A XIX. század második felében született pénzalapok a szegényebb sorsú szülők gyermekeinek taníttatását igyekeztek könnyebbé tenni. Bocskay Ferenc kétszáz forint alaptőkéjű alapítványa vagy a Fülöp Ferenc és felesége, Szerencsés Julianna által felajánlott száz forint is ezt a célt szolgálta. Az alapítványok kamataiból a tanító is részesült. Az éves kamat egyébként nem volt jelentős összeg, 1896-ban például tizenhat forintot tett ki, de néhány diákot ez is hozzásegíthetett a tanuláshoz. Szükség is volt rá, mert több esetben panaszkodtak a tanítók, hogy sok gyermeket a szülei nem engednek iskolába járni. Nem érdektelenségből vagy mert lenézték volna a tudást, sokkal inkább a szegénység miatt, mivel a gyermekek munkájának kiesését a családi gazdaság nem tudta volna elviselni.
Sem a tanítónak, sem a diákoknak nem az iskola volt az egyetlen elfoglaltságuk. A mezei és ház körüli munkákból éppúgy kivették a részüket, mint az iskolába már nem járó felnőttek, emellett a tanító vezetésével részt vettek az egyházi szertartásokon, és ott énekszóval szolgáltak.
A vasárnapi istentiszteletek és a temetések mellett egy kiemelkedő jelentőségű egyházi ünnepről, a reformáció háromszáz éves évfordulójának megünnepléséről részletesebben is beszámolnak a forrásaink. 1817. október 31-e megünneplésére az ország valamennyi protestáns gyülekezete készült, de a Duna melléki evangélikus egyházkerület egy központi útmutatást dolgoztatott ki még a nyár közepén, júliusban, amelyben részletesen szabályozták az egyes gyülekezetek és lelkészek feladatait annak előkészítésében és megrendezésében.
Miután ezt a többi egyházkerület is elfogadta, megküldték az egyházmegyék espereseinek – akiket ebben az időben seniornak neveztek. Ekkor a zalai egyházmegye esperese László Sámuel mencshelyi lelkész volt. A kerek évfordulót minden gyülekezetben november másodikán egy délelőtti és egy délesti istentiszteleten kellett megülni. Kijelölték az istentiszteleteken felolvasásra kerülő igeszakaszt a Zsoltárok könyvéből. A prédikációt nem lehetett központilag elkészíteni, ezért ebben csupán néhány jó tanács-csal segítették a lelkészeket: „vigyázni kell nem tsak minden alkalmaztatásra, hanem minden kifejezésre is, hogy midőn szerencsénknek örvendünk, a különböző vallásbéli felekezetűeket legkevesebbé is meg ne sértsük”.
A reformáció háromszázadik évfordulóján a két protestáns felekezet még együtt ünnepelt Mencshelyen. Néhány év múltán azonban a reformátusok önálló gyülekezetet hoztak létre a községben, s ez együtt járt az önálló református elemi iskola megnyitásával. Az intézmény egészen az államosításig működött, de szerepe a település életében az evangélikus intézménynél jóval kisebb volt. A gyülekezet anyagi lehetőségeit mérlegelve 1934-től egy református lelkész-tanító működött a községben. A XIX. században a katolikusok is önálló iskola megalapításával próbálkoztak, de ennek működése akadozott, 1928-ban végleg meg is szűnt.
Mencshely község lakossága az elemi oktatás szempontjából szerencsésnek mondhatta magát. Legkésőbb a XVIII. század legelejétől folyamatosan működött a községben tanító, és a tanítók száma a XIX. század folyamán háromra nőtt – ez akkor is pozitív fejlemény volt, ha nem jelentette differenciáltabb csoportok létrejöttét az oktatásban.
Bár a XVIII. század második felétől elméletben mindenkinek kötelező volt néhány évet iskolapadban töltenie, mégis akadtak, akik soha nem látogatták az intézményt. A falubeli gyermekek többsége pedig csupán a helyi elemi iskola három osztályát végezte el. Emiatt igen nagy felelősség nehezedett a tanító vállára, hiszen munkájától függött a község lakóinak műveltsége, kulturális szintje. Ennek mérése forrásaink szűkszavúsága miatt igen nehéz feladat.
Elszórt adatok teszik lehetővé, hogy képet alkothassunk a XVIII. század végi, XIX. század eleji lakosság írás- és olvasáskultúrájáról. Az alapvető készségek közül még a számolást lehet kiemelni, ami a különböző számadások alapján értékelve kielégítőnek mondható.
XIX. század elején a két-három fős értelmiségtől eltekintve a településen senkinek sem ment készségszámba az írás, és aki tudott írni, annak is jószerével csak a névaláírásra futotta a tudományából. A XIX. században az arányok eltolódtak. Bár még mindig csak néhány személynek nem okozott gondot hosszabb szövegek lejegyzése, de egyre többen próbálkoztak meg szerződések, levelek papírra vetésével azok közül is, akiknek írása kívánnivalókat hagyott maga után. Ez mindenképpen mutatja – az önbizalom erősödése mellett – az íráshoz való viszony átalakulását.
Az olvasáskultúra fejlesztése terén nagy szerepet játszottak a protestáns egyházak. Fontosnak tartották ugyanis, hogy híveik önállóan tanulmányozzák a Szentírást, s ehhez mindenki számára elérhető, népnyelvi kiadásokat készítettek. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a XIX. század elején majd minden háztartásban megtalálható volt a Szentírás valamelyik kiadása. A különböző kalendáriumokat is forgatták a mencshelyiek, de ezeket ebben az időben még a tanács vásárolta két példányban a helység részére.
Az olvasási szokásokra vet fényt az 1815-ös egyházlátogatási jegyzőkönyv azon megjegyzése is, miszerint „a Bibliáról tett subscriptiotol [az új kiadású Biblia megvásárlására való feliratkozástól] az Ekklésia tagjai elállottak, a betűknek apró voltát s nagyra szabot árrát okul adván”.
A korábbiakban már előkerültek azok a jegyzékek, leltárak, amelyek a községben fellelhető könyveket sorolták fel. Most, anélkül, hogy ismételten felsorolnánk a műveket, vizsgáljuk meg röviden, hogy milyen könyvek voltak népszerűek a lakosság körében. Az egyház tulajdonában a Szentíráson kívül különböző imádságoskönyvek, énekeskönyvek, valamint prédikációkat, elmélkedéseket tartalmazó kötetek sorakoznak. Ugyanezt az összetételt mutatja Duchon Zsigmondné Fördös Erzsébet 1810-es vagyonleltára. Az ebben szép számban szereplő könyvek mind egyházi vonatkozásúak. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a kalendáriumokon szintén egyházi naptárakat kell érteni, elmondhatjuk, hogy a község lakóinak érdeklődése a vallásos irodalomra korlátozódott.
1873-ban alakult meg Mencshelyen az Olvasókör, azzal a céllal, hogy a település lakosságának műveltségét emelje. Elsősorban egy könyvtár létesítésével kívánt ehhez hozzájárulni. Emellett különböző kulturális programok szervezését tekintette feladatának. Az Olvasókör népszerűségét bizonyítja, hogy a község lakói közül a XX. században több mint másfélszázan lettek tagjai.
Az Olvasókörön kívül működött a faluban egy katolikus és egy protestáns Nőegylet, valamint egy ifjúsági Leányegylet is. Ezek jelentőségét nem csak a községben kifejtett munkája alapján lehet lemérni, hanem a környékbeli településekkel összevetve is. Vöröstón Gazdakör működött, amely a mencshelyi Olvasókörhöz hasonló feladatott kívánt betölteni – kortárs, de talán kissé elfogult vélemény szerint sikertelenül –, Magyarbarnagon, illetve Németbarnagon viszont semmiféle kulturális szervezet nem működött a XIX. század végén, a XX. század első felében.
A község második világháború utáni kulturális életére a fokozatos hanyatlás a jellemző. Az általános iskolát 1976-ban körzetesítették, s ezzel elkerült Nagyvázsonyba. Ha a gyermekszám alakulását tekintjük, a döntés ésszerűnek tűnik. Amíg az 1960-as évek elején még ötven fő fölött volt az iskola tanulóinak száma, addig 1965-ben már csak 29-es jártak ide, s az utolsó iskolaévben tizenhárom gyermekkel működött az intézmény. Ekkor már ismét csak egy tanítója és egy osztályterme volt az intézménynek.
A könyvtár könyvállománya fokozatosan gyarapodott a hetvenes évek derekáig (1963-ban 654 kötet, 1964-ben 720 kötet, 1965-ben 847 kötet, 1970-ben 1540 kötet és 1975-ben 2028 kötet), amikor is az állománygyarapodás gyakorlatilag megszűnt. Ettől kezdve egészen a könyvtár bezárásáig, azaz az 1990-es évek második feléig az eladdig beszerzett mintegy kétezer kötet alkotta az intézmény állományát.
Ha az olvasók létszámát tekintjük, 1970-ig lassú növekedést állapíthatunk meg, ekkor érte el a maximumot, 151 beiratkozott olvasója volt a könyvtárnak. Ezután drasztikusan csökkeni kezdett az érdeklődés, 1990-re 35 főre zsugorodott a kölcsönzők száma. Az 1970-es évek elején alakult nyolcvan fő befogadására tervezett filmszínház a nyolcvanas évek végén szűnt meg.
Ez a folyamat, amely élesen szemben áll a XIX. század végének, illetve a XX. század első felének kulturális pezsgésével, a korszak gazdaság-, társadalom- és kultúrpolitikai elképzeléseinek következménye. A központosítás, a kiszemelt központok mellett a perifériára szorított vidék teljes és tudatos elhanyagolása nem egy településre hatott Mencshelyhez hasonlóan csaknem végzetesen. A lakosság az életlehetőségek hiánya miatt rákényszerült arra, hogy a közeli városokba települjön át, ennek következtében a település elöregedett.
A rendszerváltozás nyomán megindult a korábbi politika átértékelése. Megkezdődött a vidékfejlesztés, amiben fontos szerepet szántak a helyi kulturális élet fellendítésének, a még meglévő hagyományok feltámasztásának s megőrzésének. Ennek köszönhetően Mencshelyen is megkezdték a falunapok szervezését, amelyek keretében helytörténeti kiállítások, hagyományőrző foglalkozások kerültek megrendezésre.
Az egyik hagyományos mencshelyi háziipari tevékenység, amelynek újjáélesztését megkísérelték az 1990-es években, a vert csipke készítése volt. Gyökerei a kora újkori Nyugat-Európába vezetnek. Magyarországról először a XVII. századból vannak adataink vert csipke készítésére. Ekkor a felvidéki bányavárosok főképp német ajkú lakossága készített csipkét ilyen technikával. Később szerte az országban megismerték ezt az árut a házaló kereskedők révén. Széles körben nem terjedt el, készítési helyei szigetszerűen fordultak elő az országban.
A kézimunkázásnak ez a fajtája nagy türelmet és mesterségbeli tudást igénylő feladat. A hagyományos csipkeverő párnát az asszonyok maguk készítették. Egy körülbelül ötven centiméter hosszú és tizenöt centiméter átmérőjű, anginból készült hengert keményre kitömtek száraz fűrészporral, majd erre egy külső, levehető huzatot varrtak. További szükséges eszközök voltak a párnát tartó állvány, a fából készített különböző méretű orsók és a gombostűk. Az orsókra tekerték fel az irlandinak nevezett, jó minőségű fonalat.
A csipke elkészítéshez mintákat használtak, amelyeket egy-egy ügyesebb asszony maga tervezett meg. A kész mintákat előszeretettel másolták egymástól. A másolás úgy történt, hogy az eredetileg keménypapírra rajzolt minta alá egy másik keménypapírt tettek, majd a vonalak mentén a két lapot gombostűkkel átlyuggatták. Ennek megtörténte után az alsó lapon a pontokat ceruzával összekötötték, és ezzel el is készült a másolt minta. A minták alapján a csipkeverő párnára rögzített fonalak csomózásával készítették a terítőket, gallérokat és más darabokat.
A XX. század első évtizedében a Balaton déli partján fekvő Balatonendréden indított csipkeverő tanfolyamot a helyi református lelkipásztor. A tanfolyam megindításának célja az volt, hogy a település leányait, asszonyait
a téli időszakban pénzkereseti lehetőséghez juttassa, ugyanakkor olyan elfoglaltságot akart biztosítani gyülekezete nőtagjainak, amely erősíti a közösség összetartását. A tanfolyam ingyenes volt, s a lelkész a csipkeverés technikájának elsajátítása után magára vállalta a közvetítő szerepet is a csipkekészítőktől a vásárlókig.
Egy balatonendrédi tanfolyamon vett részt és tanult meg csipkét verni Isó Margit is, akinek családja rokonságban állt a mencshelyi Isókkal. Az evangélikus lelkészcsaládban született Isó Margit szakmai tudását igyekezett más településeken szervezett tanfolyamokon továbbadni az érdeklődőknek, miközben maga is foglalkozott csipkeveréssel és -eladással. A győri fegyházban is szervezett csipkeverő tanfolyamot, így próbálva megkönnyíteni a kiszabaduló nők visszailleszkedését a társadalomba. Munkájában élvezte a balatonendrédi lelkész támogatását, aki felajánlotta, hogy a Balatonendrédi Csipketelep foglalkoztatja a szabadulókat.
Mencshelyen Csaba Antal evangélikus lelkész és felesége, Szász Vilma kezdeményezésére indult meg az első tanfolyam 1939 őszén. A tanfolyam tulajdonképpen ingyenes volt, a résztvevőknek Isó Margit ellátásáról kellett természetben gondoskodniuk, azaz ételt és tűzifát kellett vinniük neki. Bár a tanfolyam mindenki előtt nyitva állt, a gyakorlatban csak az elemi iskolát elvégzett hajadon lányoknak nyílt lehetőségük a részvételre. Az iskoláskorúakat a lelkész és a tanító, a férjezetteket pedig családjuk nem engedte el, nehogy egyéb irányú kötelezettségeik kárára váljék a csipkeverés. A tanfolyam ugyanis egésznapos volt, reggeltől, a rövid ebédszünetet kivéve, estig tartott.
Az első tanfolyamon 1939-ben körülbelül tizenkét lány vett részt, akiknek teljes névsora nem maradt fenn, csak néhányukról tudunk. Bocskay Etelka (Vándorfi Viktorné), Isó Lujza (Gazdag Károlyné), Baranyai Jolán (Kiss Károlyné), Horváth Irén (Fülöp Károlyné), Bocskay Vilma (Varsányi Istvánné), Szabó Júlia (Békési Lajosné), Lampérth Margit (Pálfi Zoltánné), Herman Jolán (Székely Sándorné), Poór Mária (Dömötör Jenőné) tanulta ki ekkor a mesterség fortélyait. Közülük többen ma is készítenek csipkéket.
Az első tanfolyam sikerén felbuzdulva 1941-ben újabbat szerveztek. Ezt ugyancsak Isó Margit tartotta. A korábbinál is kevesebb részvevőjét ismerjük név szerint. Ekkor többek között Bertalan Vilma (Kuti Dezsőné), Szigeti Rozália (Bocskay Béláné), Csorba Lujza (Szász Sándorné) tanultak meg csipkézni. A két tanfolyam befejeztével nem szűnt meg a kapcsolat Isó Margit és tanítványai között. A minták megtervezése és az egyes darabok elkészítése mellett segítette őket az értékesítésben is.
Isó Margit egyik legjobb tanítványa, s később a legtöbb falubeli asszony tanítója Isó Lujza, Gazdag Károlyné volt. A ma is élő mencshelyi csipkeverők többsége – idősek és fiatalok egyaránt – tőle tanulták meg a mesterséget.
A háború utáni évtizedre tehető a vert csipke készítésének virágkora Mencshelyen. A század hatvanas éveitől kezdve ez a tevékenység visszaszorult. A téesz megalakulásával a többletmunka miatt az asszonyoknak nem maradt idejük a csipkeverésre. Az 1990-es évek közepén az akkori evangélikus lelkész, Gyarmati István figyelt fel a hagyományának felélesztésében rejlő lehetőségekre. 1994-ben szakkört indított Gazdag Károlyné Isó Lujza és Buda Pálné, Tóth Irma vezetésével. A kezdeményezés azonban a következő években nem folytatódott.
1998-ban Nagyvázsonyban indítottak újabb tanfolyamot, ismét Gazdag Károlyné Isó Lujza vezetésével. Az ezen a tanfolyamon résztvevők megalapították a Mencshelyi Csipkeverő Hagyományokat Ápoló Baráti Kört. Tagjai Mátyás Károlyné Rózsás Ágota, Balogh Ernőné Bertalan Katalin, Tuza Ferencné Molnár Irén, Molnárné Szibele Györgyi, Gazdag Renáta, Gazdag Szabina, Bertalan Istvánné, Kátai Valéria, Rózsásné Holczer Éva, Piltman Károlyné, Kovácsné Nagy Antónia és Róth Renáta.
A baráti kör megalakulása óta többször rendezett kiállítást és bemutatót Mencshelyen és a környékbeli településeken a helyi csipkékből, sőt 1999-ben a kiskunhalasi országos csipkekiállításon is bemutatkozhattak munkáikkal. Ennek köszönhetően Mencshely községet is felvették arra a listára, amely azon települések nevét tartalmazza, ahol ma hagyományos csipkét készítenek Magyarországon.
A baráti kör tervei között szerepel egy állandó kiállító terem felállítása Mencshelyen, ahol az érdeklődők nem csak megtekinthetnék ezeket a remekeket, hanem megpróbálkozhatnának azok elkészítésével is.

Csaba Antal evangélikus lelkész és a fiatalok, 1940-es évek (Bocskay Etelka gyűjteményéből)

Az evangélikus iskola tanulói, 1927 (Márkusné Vörös Hajnalka gyűjteményéből)

Balatoni kirándulás, 1940-es évek (Egyed László gyűjteményéből)

Vörös Kálmán levente-segédoktató, 1940-es évek (Márkusné Vörös Hajnalka gyűjteményéből)

Zálogszerződés 1835-ből (VeML)

Úttörők, 1960-as évek (Egyed László gyűjteményéből)

Baloghné Bertalan Katalin Munkái egy nagyvázsonyi kiállításon, 2000 (Baloghné Bertalan Katalin felvétele)

Isó Margit, 1940-es évek (Baloghné Bertalan Katalin gyűjteményéből)

Az evangélikus templom oltára a helybeli asszonyok által készített terítővel (Baloghné Bertalan Katalin gyűjteményéből)

Gazdag Kárlyné és Molnárné Szibele Györgyi csipkebemutatót tart Pécselyen, 1999 (Baloghné Bertalan Katalin gyűjteményéből)

Gazdag Károlyné munkái, 2000 (Baloghné Bertalan Katalin felvétele)

A baráti kör tagjai Kiskunhalason, 1999 (Baloghné Bertalan Katalin gyűjteményéből)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT