Nemesek a polgárosodás évtizedeiben | Száz Magyar Falu

Nemesek a polgárosodás évtizedeiben

A XIX. század első évtizedének derekán végleg lezárult európai méretű háború sok változást hozott az országra. A felvilágosodás eszméi – ha csak apránként is – megváltoztatták az emberek életét mindenekelőtt a nagyobb városokban, de hatásuk lassan elérte a falvakat is. A hosszú időn keresztül mellőzött országgyűlést ismét rendszeresen összehívták, s az ország politikai jogokkal rendelkező része feszülten figyelte a reformok kérdése körül kialakuló évtizedes vitákat.

A mencshelyi nemesek is rendelkeztek a megyegyűléseken való részvétel jogával, sőt, a többi nemeshez hasonlóan 1819 óta fejenként szavazhattak a vármegyei tisztújításokon és az országgyűlési követválasztásokon. A rendelkezés sok visszaélésre adott alkalmat, s lehetőséget biztosított a választási küzdelmek eldurvulására. A szegény nemesség szavazatainak biztosítására rendszeresek voltak az ünnepi lakomák, ingyenes italozások, az úgynevezett korteskedés. Az egytelkes, korabeli gúnynevükön bocskoros vagy hétszilvafás nemeseknek szükségük is volt rá, ugyanis többségük nem engedhette meg magának a megyeszékhelyen való hosszabb tartózkodás költségeit. Így az a jelölt szerezte meg a szavazatok többségét, aki – vagy esetleg a párthívei – több pénzt tudott a kisnemesek jóllakatására biztosítani. A problémát nem is ez okozta a választások során, hanem a karddal, esetleg puskával felfegyverzett, leitatott társaság garázdálkodása. Mindennaposak voltak a táborok közötti verekedések, amelyek gyakran végződtek súlyos sérülésekkel. A korteskedésekből a mencshelyiek sem maradtak ki.

Életük egyébként nem sokban különbözött a XVIII. században megszokottól, csupán részleteiben változott meg. Az 1830-as, 1840-es évektől kezdődően mind több magánszemély vett igénybe hitelt gazdasága növelésére, s ezt már nem a falubeli zsidóktól vagy a községtől kérte, hanem a veszprémi takarékpénztártól. Ugyanez mondható el a településről is: fennmaradt az 1840-es évek második feléből egy hiteligénylés, amellyel a község területvásárláshoz kívánta igénybe venni a pénzintézet támogatását.

További újdonság a korábbi évek gyakorlatához képest az árvaszékek megalakulása. Erről Mencshelyen csak közvetett bizonyítékaink vannak. 1837-ben a község jegyzőjét, Ódor Pált mint László Sámuel néhai evangélikus lelkész árváinak gyámját említik egy levélben. Pár évvel korábban az árván maradt Bocskay Sándor nagybátyjával, a Balatonakaliban élő Kis Péterrel kötött a község elöljárósága szabályszerű szerződést. Megállapították, hogy a gyám, Kis Péter milyen feltételek mellet használhatja az árva vagyonát, amely összesen 176 forintot és húsz krajcárt tett ki. Eszerint az összeget addig tarthatja magánál, míg az árvának arra szüksége nem lesz – ezt nem kötötték korhoz –, de addig is évente hat százalék kamatot kell rá fizetnie. Amennyiben nem akarná teljesíteni fizetésbeli kötelezettségét, hatóság útján szerez érvényt annak a község vezetése, s a gyám elárverezett javaiból elégítik ki Bocskay Sándort. A települést ebben az esetben a jegyző képviselte. Mindez arra mutat, hogy a mindenkori jegyző volt felelős az árvaügyekért.

Különös eset történt 1829-ben Nagyvázsonyban egy mencshelyi származású, de Nagyvázsonyba férjhez ment asszonnyal, nemes Fülöp Margittal. A történtek rávilágítanak a XIX. század eleji magyar társadalom visszásságaira. 1829 áprilisának elején a nagyvázsonyi seborvos Fülöp Margit részére kiállított egy bizonyítványt, mely szerint az 53 éves asszonyt ájultan hozták elé, s a vizsgálat után megállapította, hogy az asszony hátán ütésre utaló, nagy kékes folt található, ami feltehetően esés következtében keletkezett, hiszen súlyos agyrázkódással párosult. Az orvos leírta az alkalmazott terápiát is, miszerint eret vágott az asszonyon, majd a mellét dörzsölte.

Április végén a vármegye tanúvallatást végzett Fülöp Margit nemességének kérdésében, mivel kétséges volt, hogy valóságos nemes személlyel van-e dolguk. Férje, Sokhegyi Ferenc ugyanis nemtelen jogállású nagyvázsonyi jobbágy volt. A tanúk, akik közül többen még Fülöp Margit házasságára is emlékeztek, megerősítették, hogy az asszony nemes származású.

Jóval később, június derekán kelt Fülöp Margit keresete a vármegyéhez, amelyben részletesen leírta a vele történteket. Eszerint Dozmat József nagyvázsonyi bíró az elmúlt télen, azaz 1828–1829 fordulóján meglátogatta őket, s kérte férjét, hogy bizonyos fahordási munkák elvégzésének idejére – mivel nincs szolgája – adja béresül fiát. Ezt Sokhegyi Ferenc, betegségére és a ház körüli teendőkre hivatkozva visszautasította, s csupán baráti szívességből egy-két napra elküldte fiát a bíróhoz segíteni.

A fiú két hét múlva szökött haza, de Dozmat bíró úr még aznap este tíz órakor felzörgette a családot, s kérte, hogy a gyermeket, akár éves bérért is, engedjék vissza. Bár nem sikerült megalkudni a bérben, mert a bíró kevesebbet ígért, mint amennyit a családfő kért, szívességből ismét elküldték vele a fiút néhány napra. Fertály esztendő elteltével, mivel a tavaszi munkák közeledtek az asszony maga ment el a gyermekért, s hazavitte. Erre a bíró az uradalmi inspektorhoz fordult segítségért, azt állítván, hogy ezzel kilenc forint készpénz, valamint egy rend ruha és lábbeli értékében őt megkárosították. Az inspektor beidézte a feleket magához, de az asszonyt a bíró szóhoz sem engedte jutni, s mivel ellenfele folyton parasztnak nevezte, az inspektor megfogatta, és áristomba csukatta. Eközben történt vele a baleset, ami miatt orvoshoz kellett vinni. A vármegyétől mint nemesasszony kért intézkedést az eljárás ellen és kártérítést. Csatolta beadványához a nagyvázsonyi elöljáróság kiadványát, amelyben arról nyilatkozott a testület, hogy Sokhegyiék a község ismert becsületes lakói, de fiuk ügyéről semmi konkrétumot nem tudnak mondani, mert a megegyezés nem előttük történt.

Az ügy végét – sok más korabeli perhez hasonlóan – nem ismerjük.

A reformkor törvényjavaslatai igyekeztek polgári viszonyokat teremteni az országban, ez azonban a bécsi udvar és az ország kiváltságait féltő részének ellenállásán megbukott. 1848 tavaszán az egymás után fellángoló európai lázongások hírére kitört Pesten is a forradalom, amely megszerezve az ország lakosságának támogatását, az uralkodó körök ellenállása és támadása következtében szabadságharccá terebélyesedett.

A kisnemesség sok helyütt bizonytalankodott a márciusi események megítélésében. A bizonytalan hírek mellett szerepet játszottak ebben az áprilisi törvények is, amelyek eltörölték az ősi nemesi kiváltságokat. Ez azonban csak érzelmeikben érintette a kisnemességet, hiszen nem voltak jobbágyai, s életmódja tekintetében már évszázadok óta alig különbözött a szomszédos falvak kiváltságokkal nem rendelkező lakosaitól. Egyértelmű jele volt ennek a kisnemesség és a jobbágyság közötti gyakori rokoni kapcsolat is. Ez is hozzásegítette ezt a társadalmi csoportot ahhoz, hogy a harcok kitörése után csaknem azonnal felsorakozzék a szabadságharc zászlaja alá. Motiválta ebben a vérrel adózás ősi nemesi eszménye, valamint a kisnemesség hagyományos Habsburg-ellenessége.

Mencshelyre 1848 májusában érkezett el a pesti forradalom híre. Május 13-án állították fel a nemzetőrséget a faluban, tagja lett minden harminc év feletti férfi. A nemzetőrcsapat részére a község dobot és két zászlót készíttetett. A hamarosan meginduló újoncozás során többen jelentkeztek honvédnek is. Május 20-án és 21-én például öt fő, augusztus 21-én két fő vonult be katonának Veszprémbe a parancsnokságra.

A mencshelyiek egyszerű honvédként végigküzdötték a szabadságharc nagy csatáit, s a hazatérő katonák egész életükben nagy tiszteletnek örvendtek. Mencshely községben azonban nem emiatt van nagy kultusza a szabadságharcnak és Kossuth Lajosnak. 1849-ben néhány napig a község lelkészének vendégszeretetét élvezték Kossuth Lajos bujdosó gyermekei. A történetet Páhy Gyula a következőképpen jegyezte fel:

„1849-ben egy csendes őszi alkonyon Mencshely község néptelen utcáján egy zárt batár robogott végig, nyomában öt-hat honvédhuszár ügetett, lovaik patkócsattogása felverte a hangtalan község nyugalmát. A kocsi és a lovasok a nádfedeles, hosszú gádoros evangélikus paplak kapuja előtt állottak meg. Először egy nyúlánk, bőrköpenyeges férfialak szállt ki a batárból, utána két kisfiú gyermek. Lehettek hat vagy hét évesek. Nyeregből leszállt két huszár is, s a kocsi belsejéből néhány úti poggyászt és ruhadarabot emeltek be az udvarra. (…) A jövevények a paplak alacsony szobájába léptek, és az idegen férfiú rövid üdvözlés után így szólt a lelkészhez: Tisztelendő Uram! Ismerjük hazafiságát, vendégszeretetét, azért bátorkodtunk hajlékát felkeresni. Én és a gyermekek menekülők vagyunk, üldözőink nyomunkat vesztették, most néhány napra itt keresünk rejtekhelyet, addig is, míg a gyermekek sorsát biztosabb kezekbe tehetném le.

A lelkész anélkül, hogy az idegenek kilétét tudakolná, őszinte nyíltsággal ajánlotta fel vendégszeretetét, és biztosította a jövevényeket, hogy szíve és hajléka nyitva áll előttük, annyival is inkább, mivel legényember volt. (…)

Majdnem egy hónap telt el, ezután eltűntek a vendégek a parókiából. Egy éjszaka ugyanazon a batárban ugyanazon huszárcsapattal kísérve menekültek tovább a Bakony oltalmazó rengetegei közé. (…)”

A hagyomány szerint a gyermekeket kísérő huszárcsapat kapitánya nem más volt, mint a község evangélikus tanítója. Megmenekülése is csodával határos, mert amikor a gyermekeket elfogták az osztrákok, neki sikerült néhányadmagával elfutnia, s bejutott a komáromi várba. Az erődítmény feladása után menlevéllel érkezett haza Mencshelyre. A lelkész és a község népe azonban csak később tudta meg, hogy kiket is bújtattak a paplakban. Egy bujdosó hozta a levelet, amelynek Páhy Gyula által lejegyzett szövege így szól:

„Főtisztelendő Lelkész Úr! Az anyai szív meleg hálájának és őszinte köszönetének érzésével intézem Önhöz ezen sorokat. Ön dicséretes önfeláldozással és szíves szeretettel adott házában egy időre otthont és menedéket két szeretett gyermekem számára. Míg én aggódó szívvel a hitvesi és anyai kebel súlyos megpróbáltatása közepette rettegéssel gondoltam tőlem elszakított gyermekeim sorsára, addig azok a gondviselő Isten oltalma s az ön nemes és hazafias védelme alatt biztos helyen pihenhettek. Áldja meg Önt barátságos készségéért a jóságos Isten! Fogadja egy szerencsétlen fogoly anyának és gyermekeinek meleg kézszorítását és üdvözletét. Kossuth Lajosné s. k.”

A község lakói azóta is ápolják a Kossuth gyermekek mencshelyi tartózkodásának emlékét, amit egy emléktábla is megörökít a község evangélikus parókiájának falán.