De articulis Mencheliensibus | Száz Magyar Falu

De articulis Mencheliensibus

Mencshely község – ahogy arról már szó volt – a Balaton-felvidék több más településéhez hasonlóan a középkor óta egytelkes nemesek, kurialisták által lakott település, úgynevezett nemesi község volt. A XVIII. században a község lakóinak már csupán mintegy a fele volt nemesi jogállású személy, a lakosság másik felét az agilisek tették ki. A lakosság döntő többségét alkotó nemeseken és agiliseken kívül éltek még a településen béresek, szolgák, szolgálók, akik általában a környékbeli falvakból származtak, és hosszabb-rövidebb időre elszegődtek egy-egy helybeli gazdához dolgozni. Ezt a csoportot gyarapították a község árendásai is, akik meghatározott évi bérért megszerezték a község területén a kocsmáltatási jogot, a mészárszéket és más haszonvételeket. Rajtuk kívül több zsidó család is élt a faluban, ők főként kereskedelemmel foglalkoztak.

Mencshely mint nemesi község széles körű önkormányzattal rendelkezett, hiszen a településnek nem volt földesura, pontosabban szólva annak jogait maga a nemesség együttesen gyakorolta két testület működtetésével. Az egyik a közgyűlés, amelynek tagja volt valamennyi, a falu területén birtokos személy, nemesek és agilisek egyaránt. Évente egyszer ülésezett, a vizsgált korszakban november elején, s feladata az előző évi elszámolások vizsgálata, illetve a község következő évi elöljáróságának megválasztása volt. A folyó ügyek vitelét a kisgyűlés intézte. Ez a testület az esküdtekből és a község bírájából állt, akit a korban törvénybírónak, gyakrabban öregbírónak neveztek. Erre a megkülönböztetésre azért volt szükség, mert – mint látni fogjuk – külön bíró felügyelt a pálinkafőzésre, az állatok legeltetésére, valamint más feladatok elvégzésére.

Az öregbíró megválasztását részletesen leírják a jegyzőkönyvek. Erre november elején, az általában mindenszentek napján tartott közgyűlésen került sor. A közgyűlésről távolmaradókat, amennyiben nem tudták hitelt érdemlően igazolni távol maradásuk okát, tizennyolc krajcárra büntették, mint például 1783-ban Dombi Györgyöt és három társát.

Ebből az évből nem ismerjük a szavazók számát, de ez általában száz és százhúsz között mozgott (például 1784-ben száztizenhét személy, 1785-ben pedig száztíz személy adta le voksát). A közgyűléstől távolmaradók száma tehát elenyésző volt a birtokosok összességéhez képest. Ugyanezt figyelhetjük meg 1792-ben is, amikor száztizenhat fő szavazott a közgyűlésen, a meg nem jelentek száma pedig hat fő volt.

A közgyűlés először meghallgatta a leköszönő öregbíró elmúlt esztendei számadását. A község bevételei nagyrészt az árendába adott haszonvételekből származtak, de jelentékeny összeget tett ki a bírság címén beszedett pénz is. A jövedelem évenként nagy eltéréseket mutatott. Az 1782 novemberétől 1783 novemberéig hivatalban lévő nemes Fülöp Mihály öregbíró például több mint 340 forintot szedett be, míg a rákövetkező esztendőben alig több mint 198 forint folyt be a község kasszájába.

A kiadásokat a bevétel alakította, de igyekeztek a lehetőségekhez képest takarékoskodni. A legjelentősebb tételek a különböző reprezentációs célokra költött összegek voltak: a megyegyűlésekre történő utazás és az ott tartózkodás költségei, illetve a megye tisztségviselői számára a község iránti jóindulatuk megnyerése céljából vásárolt ajándékok. Ezenkívül közpénzből fedezték a kisgyűlés ülései után elfogyasztott vacsorát és más felmerülő kiadásokat.

Ha a számadást rendben találta a közgyűlés, az öregbíró lemondott hivataláról, és egy esküdtet ajánlott maga helyett a bírói székbe. A közgyűlés a volt bíró jelöltjével szemben megnevezett még egy, ritkábban két jelöltet szintén az esküdtek közül. A jelölteket candidált bírónak nevezték. A jelölés elfogadása – egyes kivételes esetektől eltekintve – s ugyanúgy a választás végeredményének tudomásul vétele kötelező volt a jelölt számára. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert – mivel a bírói tisztség sok feladattal, teherrel járt együtt – lehetett számítani arra, hogy a jelöltek megválasztásuk esetén nem szívesen vállalják a rájuk rótt feladatot. Ám azt, aki megtagadta a hivatal elfogadását, súlyos pénzbüntetéssel fenyegették. A hivatal visszautasítására egyébként igen ritkán került sor, a XVIII–XIX. századból nem is ismeretes ilyen eset Mencshelyen, csak a XX. század derekán, a második világháború végén volt rá példa.

A gyakori jelölésnek főleg a feladatukat jól ellátó személyek voltak kitéve, akik élvezték a közösség bizalmát. A XVIII. század végén többször volt bíró például nemes Sándor Ferenc. A szavazatok számát általában közli a jegyzőkönyv, de ha nem, akkor tájékoztat bennünket a szavazatkülönbségekről. Innen tudjuk, hogy 1782-ben nemes Duchon András, akit az előző bíró jelölt, fényes győzelmet aratott a communitas jelöltjei fölött. Nemes Antal Miklósnál ötvenkét szavazattal, nemes Balassa Bálintnál tizenhét szavazattal szerzett többet. Ritkábban, de arra is volt példa, hogy a volt bíró jelöltjét leszavazta a közgyűlés. 1792 novemberében nemes Balassa Mihály, az előző esztendő bírájának jelöltje a maga ötvennégy szavazatával alulmaradt a közösség által hatvankét szavazattal támogatott nemes Antal Mártonnal szemben.

A szavazás eredményét „vivát kiáltván” vette tudomásul a közgyűlés, majd a többi tisztségviselő megválasztásához kezdett. A közgyűlés végeztével a község ládáját és a kalodát átvitték a régi bíró házából az új portájára. Az előbbiben őrizték a község jogbiztosító okleveleit és kasszáját, a kaloda pedig igazságszolgáltatói hatalmát szimbolizálta.

A nap lezárásaként az esküdtek egy ünnepélyes vacsorán vettek részt az előző évi bíró házánál. Ehhez 1783-ban „egy mázsa tehén húst és negyed fél [három és fél] akó halomi bort, s ismét egy akó bort” szereztek be.

Másnap az újonnan megválasztott bíró és a kisbírók ünnepélyes esküt tettek a templomban a „közönséges gyülekezet” és a lelkész előtt. Velük együtt szintén eskütétellel lépett hivatalba az esetlegesen újonnan megválasztott esküdt is, míg a község többi tisztségviselőjét az öregbíró házánál a község jegyzője eskette fel. Az eskü szövege ebből az időszakból sajnos nem maradt fenn, de egy 1814-ben kelt vármegyei szabályozás közöl egy általános esküformulát, amelyet úgy készítettek el, hogy bármely keresztény felekezet bármely tisztségre megválasztott tagja elmondhatott. Eszerint maga az eskü három részre tagolódott: egyrészt az esküt tevő személy vállalta, hogy gondot visel a község rábízott javaira, s azokat tehetsége szerint gyarapítani is fogja; másrészt eleget tesz igazságszolgáltatási kötelezettségének, s az elkövetett bűneseteket felderíteni igyekszik; harmadrészt segíti a hozzá forduló személyeket ügyes-bajos dolgaik elintézésében.

Ugyanezen a napon történt meg a bírónál lévő zálogok átadása az új tisztségviselőnek. A bírság ellenében zálogba vetett tárgyakat a bíró házánál őrizték. Többségük mezőgazdasági eszköz volt, főleg a vasszerszámokat vagy a szerszámok vas alkatrészeit találjuk meg közöttük. 1783-ban négy ekevas, három csoroszlya, egy kötőlánc, hét öreg fejsze, négy széles kapa, három likvágó kapa és négy szekerce volt a bírónál. Az értékes szerszámok mellett legtöbbször a ruhadarabokat vetették zálogba. Ugyanebből az évből összeírtak öt keszkenyőt, egy mándli pruszlékot (a mándli egy dolmányhoz hasonló ujjas, míg a pruszlik a mellénynek felel meg; itt feltehetően egy kabátféléről van szó), valamint egy szőrharisnyát; ide lehet sorolni a három hátos tarisznyát és a két zsákot is. A község legszegényebbjei kényszerültek rá, hogy a kiszabott bírságokat záloggal róják le, így nem csodálkozhatunk, ha e zálogok kiváltásához a falu vezetése nem sok reményt fűzött, s gyakran felszólították a tulajdonosokat, hogy fizessék be a bírságpénzt. 1783-ban például a zálogtárgyak között találunk olyat, amelyet még 1779-ben vett be az akkori öregbíró.

Nemcsak a zálogokról és a pénzügyekről kellett elszámolnia a közösség első emberének hivatali ideje lejártával, hanem a helység jószágaival is. Megtaláljuk közöttük a község ládáját a pecséttel egyetemben, s egy étkészletet is, amely a kisgyűlés szokásos összejövetelekor szolgált terítékül. (Két korsóból, három üvegből, tizenhárom fakanálból és tizenkét pár késből állt.) A község kereskedőinek ellenőrzéséhez használt mércéket is a bíró tartotta magánál.

Az esküdteket, szám szerint tizenkettőt, életfogytig választották a község tekintélyes családjainak köréből. A korszakban csak egyetlen eset ismeretes, amikor egy abban az évben megválasztott esküdtet méltatlan magatartása miatt megfosztottak tisztségétől. Ez 1803-ban Bocskay Zsigmonddal történt meg. Új esküdt választására az éves közgyűlés alkalmával került sor. Az esküdtek segítették az öregbírót feladatának ellátásában. Részt vettek a legalább hetente megtartott kisgyűléseken, ahol a község mindennapos ügyei kerültek megtárgyalásra, képviselték a települést a Veszprémben tartott megyegyűléseken. A bíróval együtt ítélkeztek, tanúként jelen voltak végrendeleteknél, határjárásoknál. Közülük került ki a község jegyzője, más néven nótáriusa, akit hivatalának fontossága miatt az éves közgyűléseken választottak.

A település egyetlen világi értelmiségi hivatalának ellátásához magas szintű iskolázottságra volt szükség. Korszakunkban ennek folytán mindössze néhány jegyzője volt a falunak, akik közül több évtizedig látta el tisztét nemes Ódor István és fia, nemes Ódor Pál. A jegyzők terhes feladatuktól gyakran igyekeztek megválni, de lemondásukat a közösség általában nem fogadta el. Gyakran olvasható a jegyzőkönyvekben az 1783-ban elhangzotthoz hasonló panasz, amikor is Ódor István jegyző a közgyűlés színe előtt hivataláról lemondott, „de a communitas azt csak el hallgatván, helettem mást nem választott”. Fizetése egyébként csak a jegyzőnek volt, a bíráknak és az esküdteknek esetenkénti juttatásokkal, például rendkívüli tűzifa kiutalásával kellett beérniük.

A jegyző hivatalának ellátásáért fertály esztendőnként, tehát negyedévente harmadfél forintot, azaz két forint harminc krajcárt kapott, ami egy évre számítva tíz forintot tett ki. Ezzel az összeggel nem volt megelégedve, s időről időre kérvényezte annak felülvizsgálatát, emelését. 1785-ben a vármegye főispánja kérte a községet, hogy emelje a jegyző bérét a kétszeresére. A kért húsz forint folyósítását azonban a község megtagadta, mire Ódor István lemondott mind esküdti, mind jegyzői hivataláról. De mivel rajta kívül a faluban nem találtak a hivatal ellátására alkalmas személyt, lemondását nem fogadták el, és kénytelen volt a korábbi fizetségért továbbra is vezetni a jegyzőkönyveket.

Fogalmat alkothatunk magunknak a tíz forint vásárlóértékéről, ha szemügyre vesszük a korabeli árviszonyokat. 1784-ben a veszprémi megyegyűlésen a község küldöttei az öregbíró és két esküdt voltak, akik két napot tartózkodtak a városban. A két nap alatt hármójuk étkezésére összesen egy forint tizenhét krajcárt költöttek. Egy évvel korábban egy határ-megállapítás költsége négy forint ötvenhét krajcárt tett ki, ennek majd a felét költötték az ebédre. Az alapanyagok felsorolásából is látszik ennek reprezentatív jellege: sertéshús, szalonna, csibe, kenyér, tojás, tejföl, só és bors, illetve bor vásárlása előzte meg a fogások elkészítését. A vásárolt mennyiségek azonban arra utalnak, hogy maximum négy-öt személy vehetett részt az ebéden, tehát semmiképp nem szabad nagy lakomára gondolnunk. Az étkezés mellett további költséget jelentett a résztvevők napidíjának, illetve napszámának kifizetése. A summa körülbelül két és fél forintra rúgott.

A korabeli napszámosok napi bére tizenkét krajcár volt, ami egynapi, vélhetően szegényes étkezésüket fedezte. A jegyző tízforintos évi fizetése kereken ötvennapi napszámnak felelt meg. Ez az összeg tehát nemhogy a jegyzőnek és családjának az ellátását nem fedezte – ez a mai fogalmak szerint tiszteletdíj természetesen nem is ezt a célt szolgálta –, de még arra sem volt elegendő, hogy a hivatalára fordított idő jövedelemkiesését pótolja. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a község választott tisztségei presztízsük ellenére sem örvendtek nagy népszerűségnek viselőik körében.

Az esküdtek némi természetbeni juttatáson kívül csak az úgynevezett esküdtek kasszájában összegyűlt pénznek az elosztására számíthattak. A kasszába a bírságpénz egy része került, és nem sokkal a következő évi bíró megválasztása előtt jutottak hozzá. Az esküdteken kívül részesült még belőle az öregbíró és a nótárius, akik maguk is az esküdtek közül kerültek ki, valamint a kisbírók. A fejenként kapott összegek elenyészőek voltak, egy és két forint között mozogtak, de a két forintot soha nem érték el. A legkevesebbet a kisbírók kapták, akiknek a már többször vizsgált 1783-as évben csak három krajcár jutott.

Bár a településen a nemesek és agilisek aránya közel ötven-ötven százalék volt, ez az arány nem tükröződött az esküdteknél, akik közül tíz fő a nemesek, két fő pedig az agilisek közül került ki. Nem alakult azonban ki a jogilag különböző csoportok önálló igazgatása külön nemesi bíróval és külön agilis bíróval, mint arra számos helyen láthatunk példát, és arra sincs adat, hogy a két csoport között bármiféle ellentét lett volna.

A település elitjét alkotó esküdtek, illetve az esküdteket adó családok száma a korszakban nem nagy, s állandóságot mutatott. Nemesi részről az Antal, a Balassa, a Bertalan, a Bocskay, a Duchon, a Fülöp, a Gőz, a Lampért, az Ódor és a Sándor család tagjai találhatók meg többnyire közöttük, míg agilis részről a Kovács és a Szabó, illetve a Porga családéi. A tősgyökeres mencshelyinek számító, már a korábbi századokban is itt élő népes famíliák – az Antal, a Bertalan, a Bocskay, a Fülöp, s talán még a Sándor nemzetséghez tartozókat is ide lehet sorolni – gyakran több személlyel is képviseltették magukat. A XVIII. században bevándorolt famíliák – Duchon, Gőz, Lampért, Ódor – vagyonuk révén, mint az Ódorok, vagy házasságuknak köszönhetően, mint Duchon András, jutottak be a település vezetői közé. Jellemző a nemrégen beszármazott családokra, hogy a családfő halálával gyakran maradtak időlegesen hivatalképes fiú utód nélkül, így hosszabb-rövidebb időre kiestek az esküdtek köréből, de számon tartották őket, s alkalomadtán újból feltűntek a névsorokban.

Magyarázatra szorul az a körülmény, hogy egyes családok tagjai – itt főképp nemesekre kell gondolnunk, hiszen nekik jóval nagyobb mozgásterük volt a tíz esküdti hely betöltésével –, bár régóta a faluban éltek, soha nem jutottak tisztséghez. Ez azért is különös, mert a házasságok tekintetében nem észlelhető különbség az egyes családok között. Utóbbi körbe tartozik a Csirke, a Miklós, a Hegyi, a Pálfi vagy a Sági família.

A vagyoni helyzet különbözősége azért nem tűnik egyetlen lehetséges magyarázatnak, mert a különféle összeírások (például a pálinka-, hegyvám- és állatösszeírások) tanúsága szerint, néhány szemmel láthatóan jobb módú birtokostól eltekintve, minden lakos körülbelül azonos nagyságú vagyonnal rendelkezett.

Az esküdtekből álló tanácson kívül és tekintélyben jóval alatta helyezkedtek el a község azon tisztségviselői, akik a gazdálkodás egy-egy speciális ágáért feleltek. Közülük a legtekintélyesebbek a pálinkabírák voltak, akiket az öregbíróval együtt választottak a novemberi közgyűlésen. Ők felügyelték a pálinkafőzést, nekik kellett beszolgáltatni az ezért járó adót. Tekintélyük is ezen alapult, hiszen a település egyik legmagasabb összegű, állandónak tekinthető jövedelmét kezelték. Mint a pálinkafőző legény felettesei felügyelték a munkáját és adták ki a bérét.

Fontos feladatot láttak el a kisbírók, akik a tanács döntéseit, rendelkezéseit tudatták a falu lakosságával. Mind a pálinkabírák, mind a kisbírók párosával látták el tisztüket. Egyikük nemesi renden, másikuk agilis renden lévő személy volt. A pálinkabíróság kedvelt hivatal azok körében is, akik közül az esküdtek kerültek ki, de gyakran választották más családok tagjai közül is az ezt a tisztséget betöltő személyt.

Kevésbé megbecsült hivatalok voltak, s a forrásokban csak esetlegesen szerepelnek egyéb ügyekért felelős személyek, például a tilosbíró, aki az elkóborolt, tilosban járó állatokat gyűjtötte össze. Néhány esetben hallunk csak a borbírákról, akik feltehetően a pálinkabírákhoz hasonló szerepkört láttak el. Az egyes tisztségek közötti tekintélykülönbségre vet némi fényt, hogy 1785-ben az egyik borbírónak megválasztott nemes Antal Mártonnak sikerült keresztülvinnie, hogy hivatalát elcserélhesse a vonzóbb pálinkabírói tisztségre. Az erdő védelme és tűzifa elosztása az erdőinspektor feladata volt.

A XVIII. századból Tótvázsonyból fennmaradt egy erdőkerülőnek az esküszövege. Ez tartalmában mindenképpen, de feltehetően szövegében is többé-kevésbé egyezik a Mencshelyen is használt esküformulával: „Én Vesztergem Imre, Esküszöm az Élő Istenre, hogy én az Erdőkerülőséget, Mező-Pásztorságot magamra vállalván nem tekintek se jóakarót, se haragost, se atyafit, se sógort, se ismerőst, valakit az erdő lopásban, tilosban, Kárban tapasztalok, minden kedvezés nékűnt meg zálogolom, ha vele nem bírok, nevét be mondom, én pedig se jóakaratért, se pénzért senkinek fát nem adok. Minden hűséggel és igazsággal leszek a földes urakhoz. Isten engem úgy segéljen!”

Miután megismerkedtünk a nemesi község elöljáróival, választásuk módjával, javadalmazásukkal, szót kell ejtenünk feladataikról is. Három nagyobb feladatkörrel rendelkezett az önkormányzat: igazgatta a községet, szervezte a gazdálkodást és első fokon bíráskodott.

Vegyük sorra ezeket a feladatokat! A tanácsnak kellett biztosítani a település rendjét, szabályoznia kellett az emberek együttélését. A többi nemesi községhez hasonlóan Mencshelyen is a kiadott községi rendtartásra hagyatkoztak. Az 1764-ben elkészített statútumot bemutatták a vármegyének, az elfogadta, s így a rendelkezés életbe léphetett.

A tizenkét pontból álló rendtartás rávilágít arra, hogy milyen ismétlődő problémákkal került szembe a település vezetése. A község igazgatásával nem foglalkozik a kiadvány, s ez arra mutat, hogy az esküdtek és az öregbíró megválasztásának módozata és feladatköre már megszilárdult, és zökkenőmentesen működött. Csupán az éves közgyűlésen meg nem jelenők büntetését szabályozta a második pont. A harmadik pont a bíró és az esküdtek igazságszolgáltatási jogkörét írta körül. Eszerint a különböző bűnesetekben a tanács négy forint büntetés kiszabásáig járhatott el. A törvények ennél magasabb összeget tettek volna lehetővé (maximum 24 forint értékig, majd a XIX. század második évtizedétől hatvan, s később bizonyos feltételek mellett akár kétszáz forintig).

A négyforintos határ meghúzásában a környékbeli helységek példáját követték a mencshelyiek. Az ennél magasabb összegű pereket a vármegye elé utalták. A vármegye volt a tanács felettes hatósága is, ott lehetett megfellebbezni a község tanácsának határozatát.

Szabályozták a bíró szerepét a birtokosok közötti határviták eldöntésében. A vizsgálat költségeit az érdekelt fél állta, s a bíró díját attól függően állapították meg, hogy a település mely részére kellett kiszállnia. A község belterületén negyven, a határnak a belterülethez közeli részein hatvan krajcár, a távolabbi részein elvégzett vizsgálatért pedig egy forint illette az öregbírót. Külön szabályozta a rendelkezés azt az esetet, amikor osztozó felek között kellett igazságot tennie a bírónak. Ilyenkor négy forint volt a fizetsége. Gyakori lehetett, hogy az a fél, amelyik nem volt megelégedve a döntésével, figyelmen kívül hagyva azt, a határjeleket lerontotta, megváltoztatta. Ezt szigorúan tiltotta a rendtartás, amelynek a hetedik pontja négy forint büntetéssel sújtotta a vétkeseket. A rendelkezés az önbíráskodás helyett a vármegyéhez való fellebbezést ajánlotta a sérelmet szenvedett félnek.

Nagy hangsúlyt fektettek a lakosok erkölcseire is. Mindjárt az első pontban foglalkoztak az istenkáromlással, szitkozódással, átkozódással, illetve a vasárnapi munkával. A szigorú tiltás ellenére a káromkodás és a szitkozódás volt az egyik leggyakoribb kihágás a faluban. Büntetése tíz botütés vagy harminc krajcár. A nemesek előjogaiknál fogva mentesek voltak a testi fenyítéstől, mégis gyakran kényszerültek rá – főleg a szegényebbek –, hogy elszenvedjék ezt a megalázó büntetést. Az átkozódás tilalma egyébként nem csak a vallási előírásokon alapult: így kívánták megakadályozni a gyakran súlyos sérüléseket is okozó verekedések kialakulását.

A jegyzőkönyvek sok esetben megőrizték az elhangzott káromkodásokat: „basza juh szar teremtette”, „basza milliom teremtette” vagy a „fene teremtette” hangzottak el a leggyakrabban.

Az erkölcstelen személyeket is harminc krajcárra büntették, de az anyakönyvek tanúsága szerint kevés törvénytelen gyermeket kereszteltek a faluban. A legveszélyeztetettebb helyzetben a gyakran tizenéves szolgálók voltak, akik elkerülvén otthonról gazdájuknál laktak, kitéve a csábítás veszélyeinek. Nem minden esetben került sor azonban pénzbüntetés kiszabására. Amikor Ódor István Jósa Éva nevű szolgálója teherbe esett egy falubeli bérestől, csak „szóban és példákkal megintetett”, valamint gazdája elbocsátotta.

Ugyanebben a negyedik pontban ítélték el a „zenebonát indéttó személlyeket”, akik a település nyugalmát megzavarták. Az utolsó pontban pedig – hivatkozván arra, hogy a nemesség nem csak név és cím, hanem kötelezi viselőjét cselekedeteiben is – felszólították a lakosokat, hogy minden esetben „ki ki egy másnak illendő és érdemes becsületit meg adgya”.

Létfontosságú volt a közösség számára a tűzvész megelőzése, a tűz elleni védelem megszervezése. A rendelkezés ötödik pontja részletesen foglalkozott ezzel a kérdéssel. Mivel a tűzvész legtöbbször gondatlanságból keletkezik, megtiltotta a tüzelőhelyek felelőtlen kezelését, a dohányzást bizonyos helyeken, például az istállókban. A vétkeseket hat krajcárra vagy tizenkét botütés büntetésre ítélték. Elrendelték a kemencék és kémények rendszeres felülvizsgálatát. Mivel ez többlet terheket rótt a tulajdonosokra, nem szerették a vizsgálóbiztosokat, arra is lehetett példa, hogy bántalmazták őket, a rendelkezés ugyanis kitért azokra, akik akadályozzák működésüket. Ezt a rendelkezést a jegyzőkönyvek tanúsága szerint nagyon komolyan vették, az öregbíró rendszeresen elrendelte a konyhák vizsgálatát. Ennek köszönhetően, úgy tűnik, súlyosabb tűzkár nem érte a falut. Balesetek mindazonáltal előfordultak. 1783 szeptember 14-ről való a következő bejegyzés a törvénybírói jegyzőkönyvben: „Szánjon az Irgalmas Ur Isten! Ez napra verradóra Szalai Mihály a Tagyon hegyei Pinczéjében Csontig égett életének 57dik vagy 58dik esztendejében.” A feltehetően a szüreti előkészületekkel foglalatoskodó Szalai Mihály előző évi borát kóstolgatva, figyelmetlenségből válhatott a tűz áldozatává. Hogy nem lett nagyobb tragédia az esetből, csak a pincék közötti nagy távolságnak volt köszönhető, ez akadályozta meg a lángok tovaterjedését.

A XVIII. század második felében a vármegye tovább szigorította a tűzvédelmi előírásokat. Lerontatták a vesszőből készült kéményeket, csak kőből és téglából volt szabad építeni; megtiltották, hogy a falusi kereskedők puskaport áruljanak. Több más tilalom mellett elrendelték, hogy a befolyó büntetéseket tartsák egyben, és tűzoltó-felszerelések beszerzésére költsék. Mencshelyen ekkor tizenkét fakosár, nyolc vaslapát és vaskapa, hat kisebb lajtorja, három kisebb szekér és három lámpás állt a tüzet oltók rendelkezésére. A környékbeli települések közül csak a jóval nagyobb lélekszámú Nagyvázsonyban és Szentgálon találtak több eszközt az összeírók.

Két pontban szabályozták az idegenek helyzetét, illetve a birtokosokhoz való viszonyukat. A tanács engedélyéhez kötötték, hogy a falubeliek bárki idegent, akár béresként, akár árendásként befogadjanak. Ennek okaként azt jelölték meg, hogy a gonosztevők kiszűréséhez szükséges az ismeretlenek erkölcsei felől tájékozódni, ezért tették kötelezővé az ajánlólevelek bemutatását is. A rendelkezés megszegőit négy forintra büntették. A másik pont az árendásokkal foglalkozott. A különféle perekből kiviláglik, hogy gyakran előfordult, hogy aki földet bérelt valakitől, a tulajdonos tudta nélkül annak birtokán irtást csinált, majd azt mint saját földjét elidegenítette. A bozótos területek feltörését továbbra is támogatta a tanács, de a jogos birtokos beleegyezése nélkül kötött adásvételi szerződéseket semmisnek nyilvánította.

A rendtartás tizenegyedik pontja a büntetésekből befolyó összegek sorsát rendezte. A rendes büntetések a „helység közönséges ládájába mennek”, azaz a község vagyonát gyarapították, abban az esetben azonban, amikor a bírónak vagy az esküdteknek a fáradozása nyomán keletkezett a bevétel, az esküdtek kasszájába került a pénz, s – ahogy már említettük – azt maguk között osztották fel.

Ha megvizsgáljuk a büntetések összegeit, súlyosaknak tekinthetjük őket. Egy napszámos tizenkét krajcáros napi béréhez hasonlítva szinte minden büntetés nagyobb összeget tett ki. A legsúlyosabban az önbíráskodást büntették, a határjelek önkényes megváltoztatásáért és az idegenek engedély nélküli befogadásáért egyaránt négy-négy forintot szabhatott ki a bíró. Nagyságrenddel kisebb összeget, fél forintot, azaz harminc krajcárt kellett fizetnie a káromkodóknak, az erkölcstelen és zenebonát csapó személyeknek, a tilosban legeltetőknek, illetve a tűzhelyek ellenőrzését megakadályozóknak. Tizennyolc krajcár volt a büntetése azoknak, akik igazolatlanul távol maradtak a közgyűléstől, s tizenöt krajcárt fizetett az, akit egyszerű becsületsértésen érnek. Testi fenyítést két esetben alkalmazhatott a bíró: istenkáromlás és tűzveszély okozása esetén, ennek mértéke azonban egyik esetben sem lépett túl a Helytartótanács által javasolt tizenkét botütésen.

A nemesi községeknek egy része Mencshelyhez hasonlóan készített írásbeli rendtartást, a többiben továbbra is a szokások alapján történt a gazdálkodás és az igazságszolgáltatás megszervezése. Ezen a felemás állapoton kívántak változtatni a XIX. század elején a vármegyék, amikor megyénként egységes rendtartást készítettek a nemesi községek részére. Az első ismert vármegyei szabályozást 1814-ben Veszprém vármegye adta ki, amely természetesen Mencshelyre nézve is érvényes volt. Kisebb módosításoktól eltekintve ezek a rendtartások maradtak érvényben egészen 1848-ig.

Ha az 1764-es mencshelyi statútumot összevetjük a Veszprém vármegye közönsége által kiadott 1814-es rendtartás szövegével, a legszembetűnőbb különbség a kettő között, hogy az utóbbi részletesen szabályozta az egyes tisztségviselők feladatkörét. A már ismert feladatok mellett, miszerint a bíró és a tanács dolga felügyelni a település rendjét, fenntartani a közbiztonságot, lényeges újítás volt az elöljáróság elszámolási kötelezettségének előírása. Erre a gyakran tapasztalható visszaélések miatt volt szükség.

A község pénzügyeinek kezelését az addigi gyakorlattól eltérően egy személyre, a pénztárnokra bízták. Az évenkénti számadást is szigorította a vármegye. Amint láttuk, a bíró a közgyűlés előtt számolt be a pénzügyek alakulásáról, s ugyanezt tette a többi tisztségviselő is. Ettől az időtől kezdve minden település éves elszámolását megvizsgálta a vármegye egy kiküldöttje, az úgynevezett exactor, akit a járási szolgabíró nevezett ki. A tisztségviselők birtokaikkal feleltek a rájuk bízott összegekért.

További számottevő különbség volt a bírságösszegek jelentős növekedése. A mocskolódást, becsületsértést, amelyet az 1764-es rendtartás tizenöt és harminc krajcárral büntetett, egy forinttól akár tizenkét forintig terjedő bírsággal sújtotta a vármegye. Hasonlóképpen megemelkedett a tilosban legeltetők büntetése is. A korábbi harminc krajcár helyett első ízben egy forint, második alkalommal már négy forint fizetésére köteleztettek a vétkesek. Az összegek növekedésében a francia háborúk következtében fellépő infláción kívül mindenképpen szerepe kellett hogy legyen a közbiztonság romlásának, a bűnesetek szaporodásának is.

A rendtartás pontjainak betartásáról, illetve a község közbiztonságáról az elöljáróság hajdúk felfogadásával kívánt gondoskodni. Feladatuk részletes leírását az 1814-es rendtartás tartalmazza. „Tolvaj vagy kártékony, garázda s éjjeli csavargó személyekre és marhákra, a tisztátalan konyhákra s tilalmas helyen pipázókra vigyázzanak, (…) a pásztorházakat s egyéb gyanus házakat is gyakrabban véletlenül megvizsgálni” tartozzanak – hagyja meg nekik a rendelkezés.

Mencshelyen egyszerre két hajdút foglalkoztattak, akiknek tekintélyét fegyverviselésük biztosította. A jó hajdúk híre messze földre elért, s igyekeztek a települések egymástól kedvezőbb feltételek felkínálásával átcsábítani őket magukhoz. Községünk elöljárósága becsületes szállást ígért nekik, amiért a falu közössége hajdúnként három forintot fizetett a szállásadóknak. Ezenkívül felruházták őket: egy süveget, egy dolmány szűrt és egy pár csizmát adva nekik. Később a ruházat helyett pénzbeli juttatást biztosítottak a felfogadottaknak, mégpedig négy-négy forintot. Minimális élelmükről, minden hold föld után egy kéve eleségről és tűzifájukról szintén a község gondoskodott.

A bírságok behajtásában is igyekeztek érdekeltté tenni a hajdúkat. A kisebb összegű büntetések három krajcár értékig a behajtó személyt illették, három krajcár felett pedig a behajtott összeg felét kapták meg.

A jegyzőkönyvekből úgy tűnik, hogy a hajdúknak a legtöbb gondot az elbitangolt jószágok okozták. Szinte nap-nap után be kellett hajtaniuk valamelyik birtokosnak a tilosban legelő barmát a faluba. Ilyenkor marhánként egy krajcárra számíthattak a hajdúk. Gyakran kaptak tiltott favágáson vétkeseket, akik a község erdejéből a megengedett mennyiségen túl igyekeztek fához jutni.

A hajdúkat egy évre fogadták fel, de azokat, akik jól végezték a dolgukat, marasztalták. Az eskü letétele után kapták meg járandóságuk első részletét és fegyverüket, amelyek azonban inkább elrettentésre, mint valódi használatra szolgáltak. Régi, kiszolgált puskák voltak ezek, amelyeket gyakran kellett Nagyvázsonyban javíttatni. Előfordult, hogy erélyesebb fellépéskor a fegyver eltörött, hasznavehetetlené vált.

Nem csodálható tehát, hogy a szigorú büntetések és a hajdúk jelenléte ellenére az apróbb vétségek elkövetése mindennapos volt a településen. A marhák tilosban legeltetése, a tiltott favágás, a verekedések és káromkodások rutinügyeknek számítottak. Sok esetben a kirótt bírság behajtására sem volt mód az érintett személy szegénysége miatt. Ilyenkor zálogot vettek az illetőtől.

Igen ritkák voltak viszont a kirívó bűnesetek. 1774 legelején történt, hogy két barát, Gazdag Mihály és Miklós Ferenc a szőlőhegyről hazafelé tartottak, minden bizonnyal kissé ittasan, és Miklós Ferenc a nála lévő fejszével „bolondozva” olyan súlyosan megsebesítette Gazdag Mihályt, hogy az belehalt a sérülésébe. A fejsze fokával hátba vágta. A tanács előtt azzal védekezett, hogy csupán „noszogatásképp” ütötte meg egy kissé. Az ügy kimenetelét nem ismerjük. Nem maradt fenn az ítélet abban az ügyben sem, amely a falu határában esett meg. Egy szabadságos katona – a hasonszőrűek elég sok gondot okoztak az elöljáróságnak – belekötött egy, a fiával a mezőről hazafelé tartó gazdába, akit végül hosszas civódás után félholtra vert.

Ezek az esetek kivételnek számítottak, és nagy felháborodást keltettek a faluban. Ugyanez vonatkozik a lopásokra is. Főként a szőlőben történtek, ahol az éjszakára magukra hagyott pincéket fenyegette veszély. Elsősorban bort vagy pálinkát, illetve élelmet tulajdonítottak el. Sándor József pincéjéből például egy fazék zöldborsó, egy oldal szalonna és néhány icce pálinka tűnt el az egyik éjjel. Az olvasó szinte látja, hogy a tolvajok a pince feltörése után jól bevacsorálnak, majd egyszerűen továbbállnak, semmi komolyabb kárt nem okozván. A tettesek ebben az esetben nem kerültek meg, de az egyik falubelit, akit bűnrészességgel gyanúsítottak, mivel alkalmatlankodásával elvonta Sándor József figyelmét aznap este, tizenkét pálcára ítélték.

Aránylag gyakran került sor gazdasági bűncselekmények elkövetésére.

A község területén a kocsmáltatás jogával mint földesúr a birtokosok közössége rendelkezett, s ezt bérbe adták a kocsmárosnak, akinek így egyedül volt joga a faluban a bor és a pálinka árusításához. Több esetben előfordult azonban, hogy arra jogosítvánnyal nem rendelkezők is árulták a borukat. Mecséri Istvánt 1784-ben négy krajcárra büntették, mert a Nagyvázsonyra vezető gyalogúton kínálta portékáját. Ezzel majdnem egy időben hét krajcár volt a büntetése Sándor Jánosnak, aki nem másutt, mint a helység csárdája előtt árulta borát. A büntetés összegének mértéke nyilván összefüggött azzal, hogy milyen forgalmas helyen követték el a vétséget.

A tanácsnak nemcsak úgynevezett köztörvényes ügyekben kellett eljárnia, hanem a lakosok egymás közti ügyes-bajos dolgait is meg kellett oldania. Abban az esetben, ha a két fél nem tudott egymással megegyezni, sor került az elöljáróság bevonására. Ilyenkor a panaszos fél úgynevezett törvénypénzt tett be a tanács kasszájába. (Összege változó, átlagosan harminc krajcár volt.) A bíró vagy a kirendelt esküdtek megvizsgálták az ügyet, majd döntöttek felőle. Amennyiben a panaszos félnek adtak igazat, a másik fél köteles volt a kirótt büntetésen felül a törvénypénzt is megtéríteni a felperesnek, ha viszont az alperes javára született döntés, akkor a felperest a letett törvénypénzben elmarasztalták.

A leggyakoribb vétségek ezekben az esetekben is a becsületsértés és az egymás javaiban, termésében való kisebb értékű kártétel volt. Előfordultak azonban érdekesebb esetek is. Az egyik falubeli zsidónak például az elöljáróság segítségét kellett kérnie, mivel kölcsönadott pénzét, amit a kölcsönt felvevő elkártyázott, nem tudta behajtani. Akik a bíró ítéletével nem voltak megelégedve, másodfokon a vármegyéhez, pontosabban a járás szolgabírájához fordulhattak. Erre azonban ritkán került sor, a „tyúkperekben” elmarasztaltak legtöbbször belenyugodtak az ítéletbe.

Az elöljáróság feladata volt, hogy a vármegye színe előtt a közösséget képviselje, a község érdekeiért szót emeljen. Erre leginkább birtok- és határperek esetén került sor. Legtöbbet a szomszédos Leányfalu községgel bajlódtak, de olykor meggyűlt a bajuk a nagyvázsonyi Zichy urasággal is, aki több szomszédos jobbágyhelység birtokosa volt, így Vöröstóé és Barnagé.

Leányfalu Mencshelyhez hasonlóan nemesi község volt. A határvita 1783 júniusában egy körülbelül negyven hold területű erdős földdarab miatt tört ki, amelyet a leányfalusiak – a mencshelyiek szerint – a mencshelyi határból szakítottak ki. A mencshelyi tanács képviselői ettől fogva másfél-két havonta jártak Veszprémbe Martonfalvay Imre főszolgabíróhoz, szorgalmazva, hogy tartsanak vizsgálatot az ügyben. Jóindulatának megnyerése céljából válogatott ajándékokkal halmozták el a hivatalnokot. Első alkalommal vágott birkát vittek neki egy forint tizenöt krajcár értékben. A nyár beköszöntével egyre kedveltebb ajándék lett a sokféle zöldség és gyümölcs; ebból nemcsak a főszolgabírónak, de Perczel János alispánnak és Pandur József prókátornak is rendszeresen szállítottak. Martonfalvay főszolgabírónak hat krajcárért vettek „piros körtvélyt”, míg az alispánnak ajándékozott 24 krajcárt ért. Más alkalommal a körte mellett szilvát vagy almát is adtak a „fennsőbbségnek”, de volt, hogy mogyoró, tojás vagy éppen répa képezte az ajándék tárgyát.

Őszre megérett a helyzet a vizsgálat megtartására. Szeptember elején az esküdteket szétküldték Monoszlóba, Balatonhenyére, Köveskálba, valamint Nagyvázsonyba, hogy gyűjtsék össze azokat, akik tanúskodnának a község igaza mellett. Végül október elején került sor a tanúk meghallgatására a határban, miután megebédeltették az egybegyűlt társaságot. Összesen tizenhárom személyt hallgatott meg a főszolgabíró és segítője. Nagyvázsonyból öten érkeztek, Dörgicséről és Vászolyról ketten-ketten, míg a távolabbi helységekből, Kapolcsról, Köveskálból, Balatonhenyéről és Monoszlóról egy-egy személy jött tanúskodni.

A vizsgálat, amelynek eredményét sajnos nem közlik a jegyzőkönyvek, csak a kifizetett napidíjakat számítva huszonhat forintjába, valamint kilenc és fél krajcárjába került a községnek. A legtöbbet, több mint nyolc forintot természetesen a főszolgabíró kapta, utána következett a község ügyvédje, aki hat és fél forintot vitt haza. A tanúk jóval kevesebbet, tizennégy krajcártól egy forintig terjedő összegeket tehettek zsebre.

Óriási összegről, a község egész éves számadásának nyolcad-, tizenketted részéről volt szó. A tanúk meghallgatása feltehetően eredményes volt, mivel a község elöljárói frissiben úgy döntöttek, hogy megindítják a pert a leányfalubeliek ellen. A költségek fedezésére lekötötték az előző évi pálinkafőzésből befolyt jövedelmet, ami összesen 87 forint 48 krajcár volt, ebből azonban csupán 52 forinttal tudtak elszámolni a pálinkabírók, a maradék 35 forint 48 krajcárral adósok maradtak. Ráadásul ebben az évben csaltak is a pálinkabírák az elszámolás tanúsága szerint, ugyanis 34 iccével több pálinkát találtak náluk, mint amennyit bevezettek a jegyzőkönyvbe. Mivel a pálinka iccéjének árát nyolc krajcárban határozták meg, ez négy forint 32 krajcár láthatatlan bevételt jelentett volna a számukra. (Érdekes, hogy amíg az öregbíró elszámolását minden esetben rendben találták, a pálinkabírák többsége valamennyi összeggel szinte mindig adós maradt. Volt, aki évek elteltével sem tudta visszafizetni a tartozását.)

A pálinkafőzésből származó összeg nem is volt elegendő a per lefolytatásához, ezért már 1784 január elején úgy döntöttek, hogy minden birtokos harminc krajcárt fizessen személye után, továbbá minden istállóban tartott lova, ökre és tehene után három krajcár járt a községnek. Megadóztatták a ridegen tartott jószágot és a sertéseket, illetve a juhokat is.

A jogi szembenállás kiélezte a viszonyt a két település lakói között, előfordultak atrocitások is. A legsúlyosabb eset nem sokkal a per megindítása után történt, amikor egy leányfalui nemes a mencshelyi határban annyira megverte az egyik mencshelyi hajdút, hogy a nagyvázsonyi chirurgusnak kellett gondozásába vennie. A per hosszú ideig tartott, s jó éves pangás után 1785 tavaszán élénkült meg ismét. Ekkor a bíró gyakorlatilag hetente járt be Veszprémbe, hogy dűlőre vigye az ügyet. A pernek végül csak 1792-ben lett vége, amikor is a peres felek megegyeztek, hogy a Férges-kút fölötti úgynevezett Parlagföldek Mencshely községnek jutnak. Ezzel összesen 4800 négyszögölnyi területet kapott a község, amelyet öt személy között osztottak fel, hogy kiirtsák a területen növő tüskebokrokat, és vegyék művelés alá.

A község rendjének szabályozásán, illetőleg az igazságszolgáltatáson kívül igen fontos feladata volt az elöljáróságnak a településen folyó gazdálkodás szervezése, irányítása. Nem szabad elfelejteni, hogy jóval a tagosítás előtt vagyunk, amikor egy családnak a határ több dűlőjében is volt egy-egy parcella földje. Ilyenkor központilag kellett szabályozni, hogy melyik határrészbe mit és mikor vessenek, különben előfordulhatott volna, hogy egyesek tönkreteszik vetéskor vagy betakarításkor a szomszédos földeken már vagy még lábon álló termést. Emiatt találhatóak utalások a mezőgazdasági termelés megszervezésére mind az 1764-es mencshelyi, mind az 1814-es vármegyei rendtartásban.

Az 1764-ben kelt községi statútumban kifejezetten a gazdálkodással csak egy pont foglalkozott. A legeltetést szabályozták benne. Annak, akinek a marhája őrizetlenül elkóborolt és tilosban legelt, harminc krajcárt kellett fizetnie, ezenkívül marhánként egy krajcár járt a hajdúnak, aki hazahajtotta a jószágot.

Jóval bővebben foglalkozott a gazdálkodás kérdéseivel Veszprém vármegye 1814-es rendelkezése. Legelőbb az egyes birtokosoknak juttatott szántóföldek, kaszálók és káposztáskertek jól látható elkülönítését rendelte el. Vagy mély árokkal, vagy tüskekerítéssel kellett körbevenni a földeket, s gondot kellett fordítani arra, hogy a mezőgazdasági idényben – Szent György-naptól Szent Mihály-napig, azaz áprilistól novemberig – jól látható legyen az egyes területek határa.

Rögtön ezután következett a statútumban a legeltetés szabályozása. A tilosban való legeltetésen kívül, amit már az 1764-es rendelet is tiltott, kitért a szabályozás az éjszakai legeltetésre is. Ezt, ha a csordára megfelelő módon vigyáznak, megengedhetőnek tartotta. Szigorúan büntették viszont a dűlőutak, határmezsgyék és valaki más földjének a felszántását, mivel az ilyesmi viszálykodást szított az egyes birtokosok között. A mezőgazdasági munkák időpontjának meghatározását, külön kiemelve a kukoricaszedést és a nádvágást, a közösség gyűléseinek hatóságába utalta, és büntetést helyezett kilátásba azzal szemben, aki a munkákat a megadott idő előtt elkezdi, s ezzel kárt okoz egyeseknek és a közösségnek.

A mezőgazdasági munkák szervezését a korszakban valóban a község vállalta magára, amint ezt számtalan fennmaradt határozat is tanúsítja. Megszabták egyrészt a vetés és a termés betakarításának időpontját, s ehhez kapcsolódóan döntöttek a legeltetésre alkalmas területek használatáról is.

Minthogy Mencshely kis határú község volt, gyakori probléma volt a legelők használatának igazságos felosztása és az elegendő tüzelő beszerzése. A legelők szűkössége miatt gyakran fordult a közhangulat a kevés számú juhos gazda ellen: tönkretették az amúgy is csekély hozamú földeket, s az igavonó marháknak nem maradt elegendő takarmány. Ezért az 1784 tavaszán összehívott gyűlésen azok, akiknek nem voltak juhaik, „mindnyájan azt kiáltották, hogy a legg közelebb jövő Demeter-napra [október 26.] Határunkból minden juh ki irtassék”.

Összesen öt gazdának voltak juhai a faluban – legalábbis számottevő meny-nyiségben –, s ők nem is fordultak szembe a közösség akaratával. Antal Péter, Bertalan István, Bertalan Ádám, Bertalan Mihály és Ódor István mind úgy nyilatkoztak, hogy ha találnak vevőt, s mindenki így cselekszik a faluban, ők „sem állnak a közönséges jónak ellene”. A majd féléves határidő is méltányosnak tűnhetett az érintettek számára. Juhok persze ezentúl is voltak a faluban, pár évvel később arról hallunk ugyanis, hogy Ódor István juhnyája megveszett, s még a Szent György-hegyről elhívott állatorvos sem tudott a jószágokon segíteni.

Nagy gondot jelentett az erdők szűkössége, ami miatt veszélybe került a község lakosainak tűzifaellátása. Erről egyrészt a rendelkezések, másrészt az évenkénti tűzifakiutalások tanúskodnak. Az 1785 január elsején elfogadott rendelkezés szerint, amellyel a község elöljárósága a fakivágást szabályozta, minden birtokos négyszekérnyi tűzifát vághatott az erdőben, de csak ágakat nyeshettek le a fákról, tőből nem lehetett kivágni egyet sem. A négyszekérnyi fából egy szekérrel a prédikátornak kellett adnia mindenkinek. Az árendások pedig, legyenek akár zsidók, akár keresztények nem vághattak fát az erdőben, róluk azoknak kellett gondoskodni, akiktől a házat vagy a földet bérelték.

Egy héten belül további szigorító módosításokat léptetett életbe a tanács. Négy szekér fa helyett csupán két szekér vágását engedélyezte, s azt is csak „galagonya tüske fából” szedhették a birtokosok. Ezek a négy- illetve kétszekérnyi mennyiségek egész évre elosztva vonatkoztak, s év közben a kiutalásokat rendszeresen bejegyezték a törvénybírói jegyzőkönyvekbe. 1794 decemberében 147 gazda kapott tűzifát, átlag egy és másfél ölnyi mennyiséget. Ez alól kivételt képeztek az esküdtek, akik kétölnyit kaptak – ide kell érteni az öregbírót is, aki mint esküdt kapott két öl fát, s egyéb többlet juttatást nem élvezett –, meg a község által felfogadott alkalmazottak, a tehénpásztor, az ökörpásztör, a lópásztor és a három kanász, akik szintén két-két öl fa juttatást kaptak. Többet adtak a község árendás mészárosának, aki három öl tüzelővel rendelkezett; a nótárius az esküdteknek járó két öl mellett nótáriusi fizetésként kapott még négy öl fát; a legnagyobb mennyiséget az oskolamester és a prédikátor kapta: tíz, illetve tizennyolc ölt. Utóbbiaknak azonban gondoskodniuk kellett az iskola fűtéséről is.

Egy öl tűzifa nem egész három köbmétert tett ki. A tűzifa hiányának enyhítésére igyekeztek a környező helységekben bérletet szerezni, így például a XVIII. század végén a szentjakabfai erdőt bérelték tűzifavágásra. A lakosság úgy próbált meg védekezni a hideg ellen, ahogy tudott. Ha elfogyott a kiszabott tüzelő, akkor tiltott vágásra kényszerültek. Ez igen elterjedt lehetett, télidőben az egyik leggyakoribb feladata volt a község hajdúinak az ilyenfajta favágók elcsípése, ami a büntetettek száma alapján meglehetősen sikeresnek bizonyult. Néha tragédiába fordultak az efféle esetek. Az anyakönyvekben maradt fenn egy adat, miszerint egy idősebb lakos fát gyűjteni ment el az erdőbe, majd eltévedvén megfagyott.

Horváth József evangélikus lelkész a XVIII. század elejéről származó anyakönyv első oldalát mutatja, 1960-as évek (Baloghné Bertalan Katalin gyűjteményéből)