Boldog békeidők – kegyetlen háborúk | Száz Magyar Falu

Boldog békeidők – kegyetlen háborúk

A kiegyezés után az egész országhoz hasonlóan Mencshelyen is megindult a gazdasági és kulturális fejlődés. A község vezető mezőgazdasági ágazata ekkor az egész Balaton-felvidéken jelentős szerepet játszó szőlőművelés és borászat volt. A mencshelyi gazdáknak a Halom-hegyen kívül a környékbeli szőlőhegyeken is voltak birtokaik. A virágzó gazdaságot azonban tönkretette az Amerikából Európába behurcolt filoxéra. Magyarországon az első megbetegedéseket 1875-ben észlelték, és húsz év alatt gyakorlatilag a teljes hagyományos szőlőállomány kipusztult. A járvány nem kímélte a Halom-hegyet sem.

A pusztulás mértékét megbecsülhetjük, ha megvizsgáljuk az 1897-es gazdasági statisztikákat. Ebben az évben a település 2193 katasztrális holdnyi területéből 132 hold szőlő volt (hat százalék). Ebből csupán 21 hold volt beültetve (az összes szőlő 16 százaléka), a maradék 111 hold parlagon hevert. A 21 holdat minden bizonnyal már a filoxérajárvány után telepítették be.

A kormányzat is igyekezett segíteni az egyik napról a másikra megélhetésüket vesztett embereken. 1900-ban nyolcezer darab szőlőoltványt kapott a település, mintegy ezerhatszáz korona értékben az államtól, a következő évben pedig tízezer szőlőkarót hatszáz korona értékben. Ilyen alappal már el lehetett kezdeni a szőlők újratelepítését.

Az 1925-ben minden magyarországi településről felvett közigazgatási lap szerint Mencshely lakóinak fő jövedelmi forrása ekkor az állattenyésztés volt.

Ha a XIX. század utolsó éveinek gazdasági statisztikáit vizsgáljuk, egészen más eredményre jutunk. Mencshelyen 1897-ben 308 gazdaság volt, ami összehasonlítva az egyéb településeken találhatók számával meglehetősen soknak számított. Ez különösen akkor szembetűnő, ha a község határának nagyságát is figyelembe vesszük (2193 katasztrális hold). Vagyis egy gazdaságra átlagosan alig több, mint hét hold jutott. A megélhetéshez ekkora földterület nem volt elegendő a hagyományos szántóföldi gazdálkodás esetén, s Mencshely lakosságának a többsége ezt folytatta. (A település határának 62 százaléka, 1353 hold volt szántó.)

A gazdaságok felszereltsége sem volt kielégítőnek nevezhető a kor viszonyaihoz képest. Csak tizennyolc rendelkezett lóval (ebből kilenc kettes fogattal, kilenc egyessel). Jóval gyakoribb volt a szarvasmarha. Tehén kettes fogata 36 gazdaságnak, ökör kettes fogata 58-nak, négyes fogata kettőnek volt. Egy gazdaságban öszvérrel végezték a mezei munkát. Ez azt jelentette, hogy a községben található gazdaságoknak csak 37 százaléka, azaz 115 rendelkezett igavonó állattal.

A teljes állatállomány a következőképpen alakult: 33 ló, 432 szarvasmarha (többségében magyar fajták, de száz felett volt a jól tejelő külföldi fajták száma is), 521 sertés és 2807 baromfi volt 1897-ben a faluban. Átlagos számuk gazdaságonként: 0,1 ló; 1,4 szarvasmarha; 1,7 sertés; 9,1 baromfi. Mindezek alapján elmondható, hogy a mencshelyi családok jelentős része a létminimum szintjén élt a XIX. század végén.

Jelentős jövedelemkiegészítésül szolgált, így árnyalja a korábban kapott képet a szőlő- és gyümölcstermő területek bevonása a vizsgálatba. A község területén 7975 gyümölcsfát vettek számba 1897-ben. A legkedveltebb fafaj a szilva volt (2626), utána következett az eperfa (2475), nyilván a selyemhernyó-tenyésztés miatt. A következő kategóriába tartozó fafajok nagyságrenddel kisebb számban fordultak elő a községben: a meggy (798) és az alma (625). A dió (403), a körte (341) és a cseresznye (318) már csak étkezési célokat szolgált, ahogy az őszibarack (165) és a kajszibarack (160) is. A mandula (54) és a gesztenye (10) pedig csemegének számított a településen.

A szilvafák nagy száma a pálinkafőzéssel magyarázható, míg az almát és a meggyet bizonyára a veszprémi piacon értékesítették a falubeliek. Ha összevontan nézzük a gyümölcsfákat, gazdaságonként 25,9 jutott egyre. Ugyanezt tapasztaljuk a szőlők esetében. Ha csupán a mencshelyi határban lévő szőlőterületeket nézzük, akkor nem egészen fél hold jut az egyes gazdaságokra. Azonban a szőlőbirtoklás – ahogy egyébként a szántóföldi birtoklás sem – nem korlátozódott az adott falura. Tehát a környékbeli települések lakói vegyesen birtokolták a vidék szőlőtermő területeit. Elképzelhető, hogy ha ismernénk a mencshelyiek által birtokolt szőlők összterületét, jobb arány mutatkozna. Mindenesetre már ez is komoly többletjövedelmet biztosított a lakosságnak. Ettől a többletjövedelemtől estek el a szőlők kipusztulásával a földművesek, s emiatt nőtt meg olyan nagy mértékben a létbizonytalanság a községben, hogy sokan az elvándorlás mellett döntöttek.

A filoxérajárvány volt az utolsó csepp a pohárban, amelynek hatására sokan drasztikus megoldást választottak. Voltak, akik Magyarország területén belül kerestek jobb lehetőségeket a maguk és családjuk számára. Ők az Alföldön, Kecskemét környékén és Szlavóniában találtak új otthonra. A népszámlálási adatok tükrében körülbelül ötven-hatvan főről lehetett szó. Másokat a tengerentúl, az ígéret földje csábított. Hamburgban vagy Fiuméban szálltak hajóra, hogy többhetes út után partra léphessenek az Újvilágban. Az Egyesült Államokba való kivándorlás 1905-ben indult meg, s tartott egészen az első világháború kitöréséig. Legtöbben 1907-ben mentek el. Ebben az esztendőben 22 személy igényelt s kapott útlevelet. Más években átlagosan négy-öt fő távozott külföldre. Az útlevelet igénylők száma összesen ötven volt. A nyilvántartás szerint csupán egyetlenegy személy tért vissza Amerikából a községbe.

A kivándorlás bemutatása után térjünk vissza még egy gondolat erejéig a gazdálkodásra! A település legnagyobb birtokosa a közösség volt. Tulajdonába főként a közösen hasznosítható területek, az erdők és a legelők egy része tartozott. Az 1890-es évek derekán a községen kívül két száz hold feletti földtulajdonnal rendelkező gazda élt Mencshelyen: Isó Pál, akinek 126 hold összterületű birtoka hat község határában feküdt szétszórva, és Ódor Pál, aki 119 holdat birtokolt három határban. Mindketten elsősorban szántóföldi műveléssel foglalkoztak. Jelentős állat- és gépállománnyal rendelkeztek. Isó Pálnak tizenhét szarvasmarhája, négy lova és tizenhat sertése volt, valamint járgánya, cséplőszekrénye, rostája, öt ekéje, trieurje (gabonatisztítója), szecskavágója, két boronája, hengere és öt igás szekere. Ódor Pál gazdasága 21 szarvasmarhából, két lóból és tizenöt sertésből állt. Az előbb felsorolt gépek közül nem rendelkezett trieurrel, volt viszont vetőgépe. Ebben az időben a faluban nem használtak műtrágyát.

A XX. század elején egyre többen folyamodtak munkásigazolványért, s mentek el dolgozni az iparba. 1898-ban kezdték meg ezeknek az igazolványoknak a kiállítását. Ekkor 35 személy élt a lehetőséggel. A kivándorlás mellett tehát sokan próbáltak meg a mezőgazdaság elhagyásával megoldást keresni a problémáikra. A következő években évente egy-két fő kérte ki a munkásigazolványt, de 1907-ben, ugyanabban az évben, amikor tetőzött a kivándorlási hullám, hatan jelentkeztek a jegyzőnél hasonló céllal. Ezután ismét évi egy-két fő kérte a kiállítást, egészen 1945-ig. 1907-ben feltehetően aszály vagy más természeti katasztrófa rontotta az egyébként sem rózsás helyzetet, s ezzel magyarázható a kivándorlóknak és a mezőgazdaságot elhagyók számának hirtelen megnövekedése.

A cselédnyilvántartást csak 1908-ban kezdték el vezetni, valószínűleg a korábbi év alatt sorolták fel az összes akkor alkalmazásban lévő cselédet (húsz főt). Az első világháború kezdetéig évente átlagosan négy cseléd lépett valamelyik gazda szolgálatába. A két világháború között jóval kevesebbet, évente átlagosan egy új cselédet regisztráltak a településen.

Az 1880-as évek elejétől kezdődően a nagyvázsonyi körorvos rendszeresen látogatta a községet. Az iskolákban 1884 óta minden évben megvizsgálta a tanulók és a tanítók szemét. Ennek oka az volt, hogy a korszakban a katonaság egyre szélesebb körben elterjesztett egy szembetegséget, a trachomát, népi nevén az egyiptomi szemgyulladást. Bereczky Géza evangélikus tanítónak 1888–1889-ben ez a betegség támadta meg a szemét, de idejében felismerték, így sikerült megelőzni a járvány kialakulását a településen.

A korábbi évtizedekben időről időre többféle járvány pusztított a községben, amelyekben főként gyermekek haltak meg. Az utolsó jelentős, halálos áldozatokat is követelő járvány 1871-ben volt, ekkor vérhas tizedelte a lakosságot. Korábban, 1855-ben kolera pusztított a faluban (ebben az évben a halottak száma háromszorosa volt az átlagosnak), 1824-ben pedig himlőben haltak meg sokan. A század végére azonban az egészségügyi ellátás javulásával sikerült visszaszorítani ezeket a betegségeket. A rendszeres orvosi vizsgálat mellett a kötelező védőoltások bevezetése segítette elő ezt a folyamatot.

1886-ban Fiuméban és Triesztben kolerás megbetegedéseket észleltek, s ezért az egész ország területén megelőző rendszabályokat léptettek életbe. Mencshelyen is létrehozták a járványbizottságot. A községet felosztották négy kerületre, mindegyik élére elöljárót állítottak (Bertalan Jánost, Isó Pált, Kovács Károlyt, Bertalan Vincét). Egy-egy kerületbe körülbelül ötven ház tartozott. Az elöljárók ügyeltek az udvarok és a házak tisztaságára, minden évben ki kellett meszelni az épületeket. A megelőzést szolgálta, hogy a vármegye kiutalt a községnek a nagyvázsonyi gyógyszertárból öt kiló százszázalékos karbonsavat és öt doboz gyógyszert, úgynevezett koleracseppet.

A járványszobát Ódor István házában jelölték ki.

Nagy hangsúlyt helyeztek a megelőzésben a lakosság tájékoztatására. Kihirdették a községben, hogy legyenek mértékletesek ételben-italban, vigyázzanak a kutak tisztaságára, szellőztessenek és mossanak fel gyakran, a padlózatlan lakásokba hordjanak időről időre friss agyagot. Talán éppen a megelőző intézkedéseknek köszönhetően nem fordult elő a faluban kolerás megbetegedés. Ennek ellenére egészen az 1890-es évek közepéig fennmaradtak a rendkívüli egészségügyi előírások. A korszakban a fertőző betegségek közül főleg a tífusz, a torokgyík, a skarlát és a kanyaró fordult elő. Járványos megbetegedéseket csak a kanyaró okozott 1900-ban, ekkor 28 esetet regisztráltak a községben.

Az első világháború után a körorvos feladata jelentősen bővült. Kéthetente el kellett látogatnia a körzetébe tartozó falvakba, és személyesen kellett ellenőriznie a település lakosságának egészségi állapotát. Mencshelyen minden hónap második és negyedik hétfőjén járt a doktor. Tevékenységéről a pontosan vezetett körorvosi napló tájékoztat. Legfontosabb feladatai közé a közintézmények, az iskola, a kocsma, az üzletek és a tejcsarnok, valamint a kutak tisztaságának éves ellenőrzése, továbbá a korszakban bevezetett védőoltások beadása tartozott. A jegyzőkönyvekből úgy tűnik, hogy csak 1925 óta adtak a község lakosságának himlő ellen védőoltást. 1933-tól évente oltott az orvos diftéria ellen is. Más fertőző betegségek elleni védőoltásokra csak járványveszély esetén került sor. 1932-ben torokgyík ütötte fel a fejét a faluban, s ez ellen oltották a veszélyeztetetteket, 1939 nyarán pedig egy hastífuszos megbetegedés miatt az egész falut beoltották tífusz ellen. Mindkét esetben sikerült megakadályozni járvány kialakulását. Az orvos a harmincas évek második felében évente egy alkalommal szemlét tartott a leventék fölött is, és egészségügyi oktatásban is részesítette őket. A tananyag nyilván a baleseti sérültek ellátását jelentette. 1939-től megszaporodott a vizitek száma, és elérte a havi öt–nyolc alkalmat is.

Az 1930-as évek második felében rövid időre egy mentőautót is üzembe állítottak a veszprémi járás területén. Fenntartásához a járás települései részarányosan járultak hozzá. Mencshely 1937-ben tíz pengőt fizetett évente. 1938-ban azonban jelentősen megemelték volna a költségeket. A szolgabíró előzetes kalkulációja szerint a fenntartás településünkre eső része huszonöt pengőt tett volna ki, ennek megfizetését azonban elutasította a község.

A második világháború idején a hadiállapot sok esetben nehezítette az orvos munkáját. Előfordult, hogy nem tudott autót vagy üzemanyagot szerezni, s ezért elmaradt az esedékes látogatás, az is többször megesett, hogy télen hóakadály miatt szünetelt a falu ellátása.

A településen ebben az időben nem csupán szegénység és járványok voltak. Pezsgő kulturális élet jellemezte a XX. század első felében a közösséget. Az év kiemelkedő eseményei közé tartoztak a különböző zenés-táncos mulatságok. 1935 és 1940 között engedélyeztetni kellett a bálokat a körjegyzőnél. Ennek köszönhetően alkothatunk némi képet a község e téren mutatkozó szokásairól.

Minden évben tartott bált az Olvasókör, olykor többet is. Rendszeres volt, hogy egy-egy magánszemélynél – akinek a nevét sajnos nem jegyezték be a lajstromba – gyűlt össze kisebb-nagyobb társaság. Érdekes, hogy a kocsmában csak egyetlen évben, 1936-ban rendeztek ünnepségeket. A kocsmáros öt alkalommal kért engedélyt, de a jegyző kétszer megtagadta azt, s csak háromszor mulathattak zeneszóra a vendégek. Emlékezetes események voltak a faluban az úgynevezett pöttyös bálok. Nevüket a leányok egyöntetűen piros pöttyös ruháiról kapták. A legnagyobb esemény azonban – mint minden igazi bortermelő vidéken – az évről évre ősszel megrendezett szüreti felvonulás volt. Ekkor ünnepelték a falubeliek, meg-megkóstolva egymás óborát, a mezőgazdasági munkák befejezését.

A község életében másfajta ünnepeket is feljegyeztek. 1932-ben avatták fel az első világháborúban elesett katonák emlékművét. Az evangélikus, a református és a katolikus templomokban tartott istentiszteletek után az emlékezők a hősi emlékműhöz vonultak, ahol az ifjúsági énekkar elénekelte a Hiszekegyet. Az ünnepi beszédet Fenyves Ede, a településen majd fél évszázada szolgáló evangélikus lelkipásztor mondta. Páhy Gyula asztalosmester erre az alkalomra írt ódájának és a Ne keseregj, turulmadár című irredenta versnek az elhangzása után Ódor Pál körjegyző adta át az emlékművet, amit a település nevében Horváth Vince bíró vett át és köszönt meg. Az ünnepséget a Himnusz eléneklésével zárták.

A település vezetése a két világháború közötti időben ugyanazokat a feladatokat látta el, mint a korábbi években, évszázadokban. A lakosság szempontjából az elöljáróság egyik legfontosabb tevékenysége továbbra is a gazdálkodás rendjének szabályozása, a falubeliek mezőgazdasági munkájának a segítése volt. Fontos részét alkotta a napszám megállapítása. Minden év őszén ejtették szerét, nyilván a betakarítási munkákhoz kapcsolódóan. 1937-ben tíz pengőben határozták meg az igásnapszámot és másfél pengőben a kézit.

A település birtokosságának tulajdonát képezték a község tenyészállatai. Eltartásukról a község vezetőinek kellett gondoskodniuk. Ez nem minden esetben volt könnyű feladat. A harmincas évek végén a község tenyészbikája megbetegedett, fedeztetésre már nem volt alkalmas, az elöljárók szerették volna lecserélni, de ehhez sem önerőből, sem állami kölcsönök révén nem tudtak elegendő pénzt előteremteni, banki hiteleket pedig a kamatterhek miatt nem tudtak igénybe venni. Ráadásul a korábban istállónak használt épület állapota nem tette lehetővé, hogy az állatokat ott tartsák. Emiatt ideiglenesen a jegyzőnél helyezték el a jószágot, de igyekeztek valamiféle kiutat találni e szükségmegoldás áthidalására. Az éppen megürülő kovácsműhely istállóvá alakításával kísérleteztek tehát, ám végül, többévi erőfeszítés után, az épület alkalmatlan kiképzése miatt le kellett mondaniuk a tervről. A fenti problémák következtében a község szarvasmarháinak egészen a második világháború végéig nem volt megoldva a helybeli – és ingyenes – fedeztetése.

A pénzhiány más esetekben is gátolta az előrehaladást, lassította a szükséges fejlesztéseket. Ilyen volt a községi gabonatisztító gép beszerzése 1943-ban. A képviselő-testület még 1941-ben döntött úgy, hogy szükséges egy ilyen szerkezet megvásárlása közpénzen, mivel sok gazdának nincs semmiféle lehetősége a termés tisztítására, a mások tulajdonában lévő trieurök pedig harminc-negyven éves, elavult eszközök. (Ezek bizonyára azonosak voltak a századfordulós statisztikákban említett gépekkel.) A közbirtokosok hozzájárulásai és a felvett banki kölcsön segítségével végül két év múlva sikerült beszerezni egy korszerű gabonatisztítót. Az elöljárók számítása szerint körülbelül öt-hat év alatt térülhetett meg az ára, abban az esetben, ha sikerül megoldani a gép folyamatos üzemeltetését.

A község gondoskodott a közös használatban lévő területek hasznosításáról is. A legnagyobb reményekkel a háború előtti években meginduló bazaltbányászat kecsegtetett. A kőbányászatnak nagy hagyományai vannak a Balaton-felvidéken. Már a középkorból rendelkezünk erre vonatkozó adatokkal, 1290-ben például Mencshelyi Móric alsóőrsi birtokán említenek egy helyet, ahol malomkövet szoktak vágni. A környékbeli kövek mindennapos felhasználását mutatják a fennmaradt és a régészek által feltárt kőépítmények is.

A Mencshelyen lakók is évszázadokon keresztül használták építkezéseikhez a halom-hegyi bazaltot, ám ennek kifejezetten üzletszerű kitermelése csak a XX. század harmincas éveiben indult meg. Ekkor jött létre a Mencshelyi Bazaltbánya Kft, amely megkezdte a terület feltárását és a kitermelést. Harminc-negyven munkás érkezett a községbe, akik a bánya kiépítésében, illetve a termelés beindításában vettek részt. 1938 májusában írta alá a szerződést a település és a kft megbízottja. Az üzem működtetése azonban nem volt kifizetődő, talán a háborús viszonyok miatt, s alig két év múlva, 1940 nyarán a vállalkozás felbontotta a megkötött szerződést.

A község 1939-re harminc, 1940-re húsz pengő bérleti díjat határozott meg, és utasította a vállalatot, hogy a bánya területén végezzenek tereprendezési munkálatokat, majd fásítsák azt be. A helybeli igények kielégítésére továbbra is működött községi kavics- és kőbánya, amelyet alvállalkozóknak adtak bérbe. A háború kitörése és a front egyre nyugatabbra kerülése nem kedvezett az építkezéseknek, emiatt a képviselő-testületi jegyzőkönyvek lapjain egyre-másra olvashatók a bányabérlők panaszai.

A település lakóit a negyvenes évek elején a mencshelyi körjegyzőség jövője foglalkoztatta. A község forgalmát jelentősen növelő hivatal hatásköre Mencshely, Vöröstó, Magyar- és Németbarnag területére terjedt ki. A körjegyzőségbe tartozó többi három településtől indult ki az a kezdeményezés, hogy annak székhelyét tegyék át a központi helyen fekvő Vöröstóra. A vármegye nem zárkózott el a javaslat elől, Mencshely község viszont határozottan ellenezte azt. A megyének 1940 tavaszán felküldött állásfoglalás több szempontból is összehasonlította a négy községet. Közülük Mencshely a legnagyobb, mind lakosainak számát, mind területét tekintve (Mencshely 546 fő és 2192 hold, Vöröstó 304 fő és 1077 hold, Magyarbarnag 202 fő és 706 hold, Németbarnag 231 fő és 1381 hold). Településünk társadalmának összetétele is más. Itt hat értelmiségi és 19 iparos élt, míg a többi faluban egy-két értelmiségi és egy–négy iparos. Azt elismerte a mencshelyi elöljáróság, hogy az egymástól számított távolságok tekintetében Vöröstó van a legkedvezőbb helyen, de hozzátette, hogy Mencshelyről télen gyakorlatilag lehetetlenség eljutni Vöröstóra. Ez az ügyvitel szempontjából kellemetlen, mivel az ügy-iratok többsége vagy mind a négy községet érinti, vagy mencshelyi vonatkozású. Emellett hivatkoztak a település kulturális fölényére és a megindult – aztán hamarosan véget ért – bazaltbányászat remélt pozitív hatására. Előadták azt is, hogy a község megszavazta egy új jegyzőlakás építését, ami egyébként pénzhiány miatt 1944-ig nem valósult meg. (Ekkor állami támogatással megindult a tervek elkészíttetése, a munkálatok elvégzésére egy veszprémi kőművesmester kapott megbízást, de a háború miatt már nem került sor az építkezés befejezésére.)

1940-ben a körjegyzőség székhelye még Mencshelyen maradt, de a kérdés nem került le végleg a napirendről: 1945 őszén a megyegyűlés Vöröstóra helyezte azt át. A mencshelyiek ezen felháborodva a belügyminiszterhez fellebbeztek, aki személyesen is fogadta a falu öt tagú küldöttségét, s ígéretet tett arra, hogy a körjegyzőség székhelye Mencshelyen marad. 1947-ben azonban a mencshelyi körjegyzőséget megszüntették, területét a nagyvázsonyiba olvasztották be.

Más közigazgatási reformjavaslatok is nagy port kavartak a községben: 1946 elején az alispán Mencshelyet a balatonfüredi járáshoz akarta csatolni. A község vezetése ellenvetésében elmondta, hogy – bár Balatonfüred közelebb van, mint Veszprém – az utóbbi jobban megközelíthető a településről. Van megfelelő minőségű út, sőt az utóbbi időben megindultak a rendszeres buszjáratok Nagyvázsony és Veszprém között, ami jelentősen megkönnyíti az utazni szándékozók helyzetét. Ezenkívül Veszprém a község piaca, Balatonfüred csupán a fürdési idényben képes a község terményeit átvenni, az előbbi városra azonban egész évben számítani lehet. Az orvos és a posta pedig Nagyvázsonyban van. A felsorakoztatott érvek ellenére az alispán az áthelyezés mellett döntött, mire a mencshelyiek ismét a belügyminiszterhez folyamodtak, aki megsemmisítette a község számára hátrányos döntést. Az átszervezési kísérletek a második világháború utáni újjáépítéshez kapcsolódtak.

A település lakói részt vettek mind a két világháborúban. Hősi halottaik hosszú névsora mind a mai napig emlékezteti a falubelieket a háborúk értelmetlen pusztításaira.

Az első világháborúban 109 mencshelyi férfi vett részt, közülük heten rokkantan tértek haza, huszonnyolcan hősi halált haltak: Antal Lajos, Bakos Károly, Bertalan Béla, Bertalan István, idősebb Bertalan Pál, ifjabb Bertalan Pál, Dombi Lajos, Dombi István, Fazekas Kálmán, Fülöp Gyula, Horváth Dezső, Horváth Károly, Isó Lajos, Kovács Gyula, Molnár Dénes, Murai János, Piller Gyula, Simon Lajos, Szabó István, Szabó Sándor, Szabó József, Szabó Pál, Szalai Vince, Szántó Károly, Tóth Imre, Tőskés Gyula, Varga Gyula és Varga János. A halottak után tizenegy hadiárva maradt öt családban. Bakos Károlynak, Bertalan Bélának, Molnár Dénesnek és Piller Gyulának két-két gyermeke, Kovács Gyulának pedig három gyermeke maradt árván. Nekik a község segélyt folyósított.

Ellentétben az első világháborúval a másodikban a front elérte Magyarország határát, sőt át is haladt az országon, mindenütt pusztulást és szenvedést hagyva maga után. A község térsége beleesett a németek által a Balatonra épített védelmi vonalba. Kiépítésére a többi környező településhez hasonlóan a község lakóit is munkaszolgálatra kényszerítették. A harcok csaknem fél évig, 1944 decemberétől 1945 márciusáig tartottak a térségben. A képviselő-testületi jegyzőkönyvek magukról a küzdelmekről hallgatnak, a front átvonulásának emlékei azonban fellelhetők a bejegyzések között. 1945 nyarán a kocsma tatarozásáról határoztak, de több épület, például a jegyzőlakás még 1946 végén is romokban hevert.

A második világháborúban elesettek emlékét az 1932-ben állított első világháborús hősi emlékmű másik oldalára felvésett tizenhárom hősi halott neve őrzi. Bocskay Gyula, Bocskay Imre, Bocskay István, Buda Gyula, Csorba Károly, Kovács János, Kovács Sándor, Lampert Károly, Osváth István, Sági Géza, Szabó Lajos, Tabi Gyula és Varga Imre neve emlékezteti a község lakóit a szörnyű pusztításra.