Életmód és hagyomány

Teljes szövegű keresés

Életmód és hagyomány
Nádasd gazdasági szerepe és társadalmi strukturájának alakulása a hosszú évszázadok során formálta lakóinak életmódját. Fejezetünk a település és az építkezés, valamint az öltözködés néhány jellemző sajátosságát és annak változásait ismerteti.
Nádasd iparostársadalmának kapcsolatrendszere a XIX. század közepétől jelentősen kibővült. A településen dolgozó iparosok nemcsak a kistáj, a Keleti-Mecsek vidékének megrendelésére dolgoztak, hanem a dél-dunántúli régió más térségében is vállaltak munkát.
Az 1850-es évektől a nádasdi ácsok és kőművesek a Duna menti Sárköz falvaiba, a módosabb gazdák megrendelésére szegődtek, mivel a Duna menti vidékeken a kedvező társadalmi-gazdasági változások nyomán megnőtt az igény a nagyobb porták, a vakolatdíszes lakóházak építésére. Szaktudásuk keresett maradt még az 1920-as években is.
Sajátos egybeesés, hogy ez időben vált gyakorlattá a kölcsönös nyelvtanulás és a tapasztalatszerzést célzó gyermekcsere. Rendszerint a tíz-tizenkét éves fiúgyermekeket küldték el magyar szóra Sióagárdra, Váraljára, onnan pedig magyar legényeket fogadtak a német nyelv tanulására Nádasdra. A cseregyermekküldéssel a családok később baráti kapcsolatban maradtak egymással. Esetenként egymás közül keresztszülőt (keresztkomát) is választottak. A gyermekeket családtagként kezelték, miközben kisebb-nagyobb munkában szolgálva megtapasztalhatták egymás szokásait és az eltérő mentalitást.
Jobb módú pécsi polgárcsaládokhoz sokan szegődtek el Nádasdról szolgálóleánynak, szobalánynak, gyermekek mellé pesztrának. A cél a kereset révén a stafírung gyűjtése, emellett részesei lehettek a városi életvitelnek, megismerhettek egy másfajta értékrendet, ízlést.
Fizetésüket csak kevesen adták haza, legtöbben maguk osztották be. A hozomány összegyűjtése mindenekelőtt a varrógépvásárlással kezdődött. Ismereteink szerint Nádasdon néhány jobb módú iparoscsalád már a XIX. század utolsó két évtizedében rendelkezett varrógéppel. Beszerzése egyfajta presztízst jelentett, feltételezte azt a varrási készséget, amely lehetővé tette a család ruházatának, valamint a háztartási textileknek az előállítását.
A beszerzett holmik minőségének válogatásában és használatában a városban szolgálóknak nem az otthoni, hanem a polgári környezet lett az irányadó. Az 1930-as években ennek az ízlésváltásnak a hatása leginkább a falu tisztaszobáinak berendezésében látható.
A bútorok elrendezése a városi hálószobákhoz hasonlóan változott, az egymás mellé került ágyakat nyomott mintás gyári plüss- vagy szövettakaró fedte és madeiramintás párnák díszítették. Az igényesebb asztalosmunkával előállított fiókos szekrény, a sublót divatja is ekkor vált általánossá. A foglalkozásváltás hatására és a városi kapcsolatok eredményeképpen került a nádasdi otthonokba a két-három személyes háttámlás ülőalkalmatosság, a dívány is. Ez utóbbi mint jellegzetes parasztpolgári bútordarab később általánosan elterjedt. A szobák bútorzatát kiegészítették a gyári és rongyszőnyegek, valamint az esztergált függönytartók, a madeira- és a gyári neccfüggönyök. A reprezentáció jegyében a porcelán dísztárgyak divatja is ekkor terjedt el.
A Pécsre szegődött, majd Nádasdra visszakerült cselédlányok hazatérve háztartásukat más vonatkozásban is modernizálták. A pécsi Zsolnay-gyár közkedvelt sütő-főző és tárolóedényeit sok nádasdi családban használták. A századelőn egy kifejezetten népi jellegű edénysorozat vált közkedveltté, amely a városi polgári háztartások hétköznapi igényeinek kielégítésére szolgált. A „formázással”, szériában készült tűzálló úgynevezett Ruzs-edény sorozat nevét rózsaszín külső mázáról kapta. Emlékezet szerint a népi formák kialakításában egykor a Zsolnay-gyárba elszegődött nádasdi fazekasok is részt vettek.
A sorozat darabjaiból – tál, abáló tál, vájdling (mosogatótál), bödön, kancsó („német kancsó”-nak is nevezték), kuglófsütő, pecsenyesütő – néhány a nádasdi háztartásokban még napjainkban is fellelhető.
Az 1910–20-as évektől, korszerűbb főzési lehetőséget biztosítottak a vasból készült sparherdek. Helyenként városi mintára petróleummal működő gyorsforralót (petrofort) is használtak. Az úgynevezett tisztaszobákban egykor nem volt tüzelőberendezés, kéményt sem építettek. A századfordulón a foglalkozásváltás miatt a bányába ingázó és az iparoscsaládok körében terjedt el a cserépkályhák divatja. Sok helyen a lakószobákba a legkorszerűbb svéd rendszerű kályhákat építtették. A fafűtéses cserépkályhákat a pécsváradi, a bonyhádi és a mágocsi fazekas-kályhások készítették.
Az életmód alakulásának egyik legszemléletesebb kifejezője a viselet változása. A XVIII–XIX. századi népleírásokban csak elvétve találunk utalásokat a korabeli viseletre vonatkozóan. Ezért figyelemre méltó a II. József kori nádasdi összeírás, melynek a parasztokról írott fejezetében ez a rövid tudósítás olvasható: „a kalapot német módra viselik, gatyát, sarut, papucsot, harisnyát, inget hordanak kesztyűvel vagy anélkül”.
A külső szemlélő a környezetétől eltérő vonások felsorolásával, töredékesen is képet rajzol a tradicionális német viseletről. A „német módra öltözködés” két évszázad alatt számos régies vonás hagyományát őrizte meg. Jól érzékelteti ezt – különösen a Schwäbische Türkei (Tolna, Baranya) területén, Szakály, Grábóc, Véménd, Ófalu, Cikó határában – az út mentén álló faragott kőemlékek, különösen a Szent Vendel-szobrok viselete. Vidékünkön ezek az ábrázolások szinte egyedülálló viselettörténeti dokumentumok. A kőfaragványokon Vendelt galléros ingben, nyakba kötött vékony kendővel, elöl gombolódó kabátban, szűk térdnadrágban, bőrszíjjal összefogott bő, hosszú galléros köpenyben, harisnyában és csatos cipőben ábrázolják. A korabeli szokásnak megfelelően oldalán bőrtarisznyát hord.
A német viselet specifikus elemei a leírások szerint a kezdetben egységes európai viseletből a XVII–XVIII. században alakultak ki. A Keleti-Mecsek vidékére a telepesek a közép-német (Rajna-vidék, Hessen), valamint a felső-német (frank, bajor, elzászi) viseleti övezetekből érkeztek. A XVIII– XIX. század folyamán a különböző tájakról idetelepültek öltözéke napjainkra már nehezen rekonstruálható, mert a specifikus eltérések integrálódtak. Ezzel magyarázhatjuk, hogy régiónkban, Tolnában, Baranyában, így Nádasdon is a „német módra” öltözködés gyakorlatilag mintegy kétszáz éven át egyet jelentett.
A millennium évében, 1896-ban megjelent Baranya-monográfiában Várady Ferenc árnyalt jellemzést ad a németek hagyományos öltözetéről: „Háromféle ruhaviselet különböztethető meg a baranyai németek közt. Vannak úgynevezett »kék svábok« és »fekete svábok«… A kék sváboknál, mint aminők a hidasdiak, világos hamvas kék kabát és mellény (Wamms és Brustlappen), rövid fehér bugyogó (Pistolenhose), kék gyapotharisnya, csatos czipő (Schnallenschuh), papucs, faczipő, széles peremű, fekete posztókalap, báránybőr-sapka az eredeti viselet. A fekete svábok abban különböznek, hogy a hamvaskék ruha helyett feketét viselnek, s a fehér bugyogó helyett is hosszú fekete nadrágot hordanak, melyet a fehér gyapjúharisnyába szoktak betűrni. Az elsass- és lotharingiak sötétkék harisnyát húznak: a »stifulerek« fekete harisnyásak. Az asszonyok sötétkék szoknyát, hamvaskék, vagy fekete »réklit«, festett vászonkötényt és ugyanolyan fejkendőt viselnek s rendszerént vászonnal talpalt gyapjúharisnyát (Patschker) vagy papucsot hordanak.”
Baranya megyei összehasonlítással élve úgy véljük, nem véletlen, hogy a nagyobb uradalmi központokban, így Bólyban a Batthyány-Montenuovo családnál vagy Pécsváradon, az apátság birtokának székhelyén, valamint Nádasdon az iparos társadalom megerősödésével szinte egyidejűleg változott meg a régi viselet. A polgári divat térhódításával ez a változás elsősorban a férfi lakosságot érintette. A női divat alakulása bizonyos fáziseltolódással követte a modernebb viselésmódot. Az iparosokon kívül a századelőre a foglalkozásváltás jegyében a komlói, mázai kőszénbányákba kerülő családfenntartók ruházata szükség szerint igazodott a megváltozott körülményekhez.
Érdemes a XIX. század fordulójától rövid kitekintést tennünk az öltözet egyes elemeinek összevetésére. Nádasd népének viselete az úgynevezett „fekete svábok” köréhez tartozott. A „fekete” gyakorlatilag a ruhák anyagának túlnyomóan sötét tónusát, valamint az ünneplő öltözet mindig fekete színét jelentette.
Érdekes helyi vélekedés terjedt el a fekete öltözettel kapcsolatban. A nádasdiak, akik nagyrészt a spessarti Frammersbach vidékéről származnak, és napjainkban is tartják a rokoni kapcsolatot az ott élőkkel, úgy vélik, hogy a talpig feketét itt is a régi úgynevezett „Pesttracht” (pestisviselet) emlékére hordják. A hagyomány szerint Frammersbachban a harmincéves háború idején a pestisjárvány a városka lakóinak több mint háromnegyedét elpusztította. A túlélők fogadalmat tettek, hogy minden vasárnap és az ünnepnapokon a szörnyű idők emlékezetére hosszú fekete ruhát és maguk horgolta fekete fejkendőt öltenek.
Nádasdon a hétköznapi és ünnepi viseletet a XIX. század második felétől már gyári alapanyagokból varrták. Az öltözetet a korai időszakban a szögletes szabásvonalak jellemezték (fehér sifon, úgynevezett síp ujjú ingek rövid és hosszú ujjú változatai). Az ingen az elöl gombos, derékban szűk fekete mellény fölé kabátkát, úgynevezett blúzt hordtak, ennek anyaga harmonizált a szoknyáéval. Jellegzetesen hangsúlyozta az öltözet „városias arányait” a két-három alsószoknyával viselt, bokáig érő, hosszú, sötét anyagból készült szoknya és kötény.
A német ruházat leghagyományosabb darabja a klumpa, melyet ősztől tavaszig hordtak férfiak, nők és gyermekek egyaránt. Hölbling Miksa, a vármegye főorvosa írta, 1845-ben, hogy „a legnagyobb ügyességgel járnak németeink ezen faczipőkben, és versenyt futnak bennők akármely bocskorossal”. A klumpát általában cseresznye-, bükk-, valamint hársfából faragták az erre szakosodott mesterek. Némelyik bőr felsőrésszel vagy pántokkal készült. A szomszédos Kisújbányáról és Erdősmecskéről érkező kézművesek korábban házalással értékesítették. Olyankor tizenkét–tizenhat klumpát összekötve, háti szállítással hozták át az erdőn a portékát. A klumpakészítők a helyi és a pécsváradi vásárokra is eljártak.
A század elején, 1902-ben, Gaul Károly Hazánk házi faiparáról című áttekintésében úgy véli, hogy a kedvező földrajzi fekvés, az erdők bősége folytán a Dél-Dunántúlon Baranya megmaradt a facipőfaragás centrumának. Használatára vonatkozóan érdekes megfigyelést tesz: „facipő a bányavidéken örvend nagy keletnek, de azontúl is mindazoknál az iparüzemeknél is, amelyeknél a munkás különben egész napot át lucsokban áll; így tehát még a gyáriparral bíró városokban is van szerepe”. A bányászkolónián, Pécsbányatelep, Vasas, Komló osztrák, német származású lakói körében valóban közkedvelt lábbelinek számított az erdősmecskei és a kisújbányai klumpa.
Használatát egyébként a német falvak hatására a környező magyar lakosság mindenütt átvette. Hasznosságára vall, hogy megyeszerte vidéken még az 1950-es években is hordták.
A viselet alkalomhoz, élethelyzethez igazodó jelentése minden divatáramlat ellenére fennmaradt. A kerti, mezei munkát az 1960-as években kartonból, flanelból varrott ingben, mellényben, szoknyában, kötényben végezték. A viselet kiegészítő legfőbb elemének, a fejkendőnek színe az életkor szerint változott.
A férfiöltözet átalakulása Nádasdon viszonylag gyorsabban bekövetkezett. A többnyire fekete vagy sötétszürke szövetöltönyök az elöl gombolódó mellénnyel és kétsoros gombolású kabáttal lépést tartottak a városi divattal.
Az otthoni környezetben végzett munkákhoz a hagyományos szabású vászonholmit, inget és az úgynevezett „gatya-hosé”-t megtartották. Ezt a kifejezést a német földművesek megyeszerte használták. A kötött harisnyát és a papucsot felváltotta a bakancs és a fűzős félcipő. A fejrevalók sokféle változatában a sor a széles karimás kalaptól, a pörge kalapon, báránybőr süvegen át a hosszában beütött tetejű iparos kalap divatjáig vezetett. Ez utóbbi a XX. század első évtizedétől meghatározó lett a nádasdi férfi viseletben. A férfi fejrevalókat vidékünkön mindig fekete színben hordták.
Az életmód és a hagyományok változásának másik jelentős tényezője a táji környezet, a település és az építkezés átalakulása. Nádasd településszerkezetének kialakulása a XVIII. századi, újkori történetéhez kapcsolható.
Nádasd falu középkori magja a Szent István-kápolna alatti területre tehető, feltehetően halmaztelepülés lehetett. Később, a németek betelepítése után, a községen egykor áthaladó országos főút mindkét oldalán már kimért telkeken, rendezett formában épültek fel a lakóházak. Egyik oldalon az emelkedő domb, a másikon a Réka-patak völgye határolta az utat. Hogy több lakóház férjen el, csak igen keskeny szalagtelkeket lehetett kialakítani, soros beépítéssel.
A szűkös telekviszonyok miatt a házakat az utcavonalra, előkert nélkül építették. A szalagtelkeken, a lakóház mögött álltak a gazdasági épületek, az istálló, a pajta és az ólak. Néhány esetben a pajtát az udvar végében, a lakóházakra merőlegesen emelték. A telkek végében, az úgynevezett Hofstellén alakították ki a gyümölcsöst és szőlőt, a Réka-patak mentén pedig a konyhakerteket.
A község Óbánya felőli, régebbi részét felsőfalunak, a nyugati, Hidas felöli területét alsófalunak, a 6-os út túloldalán lévőt pedig újtelepnek nevezik.
A falu főterének felső részén áll az 1771-ben épült barokk templom és plébánia, alsó sarkán az egykori iskola a tanítói lakással. A Hidas felőli alsó falurészben az egykori püspöki nyaraló (kastély) a gazdasági épületekkel, valamint a Havi Boldogasszony-kápolna, mögötte az új német körzeti iskolacentrum látható.
Bél Mátyás pozsonyi tudós Magyarország népeinek élete 1730 táján című munkájában így ír: „Gondosan építik házukat a németek. A bütykös szálfákat zsinórmértékre faragják, s addig nem illesztik össze, míg pontosan a falak vonalában nem simulnak. Akkor lerakván alapnak a gerendákat, felállítják a tartóoszlopokat, s végüket fent összekötik ott, ahol összeillesztés céljára be vannak vágva. Majd több oszlopot állítanak melléjük, amíg el nem készül a fal olyan magasan, ahogyan a szélességnek arányosan megfelel és a háznép termete megkívánja. A homlokzaton két, legföljebb három ablakot hagynak, oldalt ugyanannyit, ha hosszában elfér…”
Brüsztle József, Olasz község plébánosa is felfigyelt arra, az 1780-as években, hogy a „Sváb házakat frank mintára építik”. Ez alatt a német telepesek eredeti lakóhelyén hagyományos gerendavázas úgynevezett fachwerkes építési módot érthette.
Ezt bizonyítja egy 1960-ban készült feljegyzés a nádasdi Kossuth Lajos utca 63. számú házról, mely a tulajdonos szerint akkor volt száznyolcvan éves. „A homlokfalat fából ácsolták és hézagait vályoggal rakták ki. A padlás dupla. Ezen gyümölcsöt és diót szoktak tartani.”
Újabb kutatások szerint Nádasdon akkor még mintegy tíz – azóta már lebontott – gerendavázas oromfalú ház állt. Ezeket fényképes dokumentumok, illetve az emlékezet őrizte meg. Jellegzetességük a meredekebb tetőhajlás és az utcára néző két fatáblás ablak.
Német földön, ahonnan a telepesek jöttek, Hessenben, Elzász-Lotaringiában, Spressartban, Bajorországban és a Rajna mellékén mindenütt állnak fachwerk-szerkezetű házak. Sok közülük a XV–XVI. században épült. Terméskő alapfalra emelték őket, az épület váza tölgyfa rácsszerkezet, melynek közeit – a „Fachokat” – eleinte sövényfonással és sártapasztással, később vályogtéglával töltötték ki.
Baranya és Tolna megye németek lakta részén több mint harminc ilyen épületről van tudomásunk, melyeknek legnagyobb részét az utóbbi évtizedekben már lebontották. Az ilyen lakóházakat valószínűleg még a Németországból idetelepült ácsok építették. Természetesen a XVIII. század elején itt talált igen sanyarú körülmények között ezek a házak csak jóval egyszerűbb favázszerkezettel készülhettek.
Legtöbbször az épületek falazatát vályogtéglából rakták, és csak az oromfalakat ácsolták gerendarács-szerkezettel. A gerendaközöket itt is sövényfonással és sártapasztással, illetve vályogtéglával töltötték ki, és lemeszelték. Az oromfal gerendaszerkezete nem volt látható, csak a padlástérből, mert a homlokzatot a II. József kori tűzrendészeti előírások miatt levakolták. Egy ilyen lakóház még ma is áll (a Kossuth Lajos utca 116. szám alatt), oromfalát felújításakor ismét láthatóvá tették.
Ez az építési mód a maga korában korszerűnek és igencsak időtállónak számított a vályogfalú házakkal szemben. Mária Terézia 1769-ben az épületfa használatának korlátozására rendeletet adott ki, melyben a fakitermelést földesúri engedélyhez kötötte. Ez is oka lehetett annak, hogy a faigényes szerkezetet később már nem alkalmazták.
A nádasdi uradalomban már a kezdeti időszaktól működött téglaégető és mészégető kemence, nemcsak az uradalom céljaira, hanem a környező települések igényeire is. A kőbánya anyagát egyúttal épületkő kitermelésére is használták. A századelőn egységes képet nyújtottak a lapos, réteges terméskőből rakott kerítések.
A lakóházak alaprajzi elrendezése a XVIII. századi kétsejtű, szoba- konyhás változatból viszonylag rövid idő alatt váltott át két- és többszobás, nyári konyhás bővített formára. A lakóházak bejárata mindig a konyha előterébe nyílt, és innen kétoldalt lehetett megközelíteni a szobákat. A XIX. század végétől kialakult a hosszú gangos, helyenként esztergált faoszlopokkal alátámasztott tornácos lakóházak divatja. Egy fedél alatt eleinte több generáció élt, a fiatalok az utcafronton laktak, az idősebbek, koruk előrehaladtával, a házban egyre hátrább költöztek.
A Baranya Megyei Földhivatal 1945–47-es felmérése szerint Mecseknádasdon „…a lakóházakban a szobák száma: egyszobás 8, kétszobás 61, háromszobás 19, négyszobás 7, ötszobás 2 és hatszobás 1 db. Majdnem minden házhoz tartozott egy pince. A házak falazata: a 95 összeírt házból 92 házé vályog, 3 háznál vegyes, vályog és égetett tégla. A házak fedése mindenütt cserép, 1 háznál nád, 1 háznál pedig zsúp. Istálló 30 háznál volt, félszer 24 háznál nem volt, sertésól 3 háznál nem volt, néhány háznál 2, 3 és 4 volt.”
A hagyományos, régebben épült lakóházak és gazdasági épületek nyeregtetővel, néha csonka kontyolással készültek. A második világháború után azonban már egyre több városias jellegű, sokszor kétszintes, nagyméretű, tetőtér-beépítéses ntereg- illetve sátortetős házat építettek. Ilyenek főleg az új, a helybeliek által Milliomos utcának nevezett falurészen láthatók.
A falu nyugati szélén, a Vogelsberg aljában, az 1891-ben épült egykori Gungl-kocsma és lakóház épületegyüttesében kapott helyet a Német Nemzetiségi Tájház. A lakóépület öt szobájában látható a Népi kismesterségek Baranya németségének köréből című kiállítás. A Keleti-Mecsek vidékének nagy múltú kézművességéről, a mézeskalácsos- és gyertyaöntő-mesterség, a kádárok, a klumpa- és faeszközkészítők, a helyi fazekasmesterség tárgyi és eszközanyagáról láthatunk bemutatót. A Nádasd környékéről válogatott szobaberendezés illusztrálja az utóbbi százötven év életmódváltozását. A másik épületben a baranyai és a tolnai németek fachwerkes építkezésének rajzos és fényképes dokumentumai tekinthetők meg.

Schraub Mária cselédkönyve

Lányok polgári viseletben

Szüreti mulatság 1935-ben

Helbich József és Reisz Teréz lakodalma, 1940-es évek

Jellegzetes XVIII. századi telepes ház, oromfala fachwerk szerkezetű volt. Lebontották 1970-ben (Lantos Miklós felvétele)

Zsúpfedeles zsellérház, XIX. század (Lantos Miklós felvétele)

A tájház egyik épülete, az egykori Gungl-kocsma (Lantos Miklós felvétele)

Szobabelső a tájházban (Lantos Miklós felvétele)

A fazekasszoba részlete a tájházban (Lantos Miklós felvétele)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages