Honteremtő új foglalás | Száz Magyar Falu

Honteremtő új foglalás

Idősebb Brunszvik Antal Pesten, a királyi ítélőtáblán volt tanácsos, amikor Martonvásár a látószögébe került. Kitűnő érzékkel felmérte e fővároshoz közeli, s még elhanyagoltságában is ígéretes, 7500 holdas puszta aranybánya voltát, amelynek megszerzésére pénzt, időt nem sajnált.

1758. május 3-án kötött bérleti szerződést Beniczky Sándorral, aki évi kétezer-ötszáz forint ellenében három esztendőre átengedte neki a pusztát az épületekkel, állatokkal, halastóval, kerttel és a vetésekkel együtt. Hamar kiderül, hogy Brunszvik az árendás viszonynál többre törekszik. Ráveszi Beniczkyt, hogy a nyílt adásvételt elkerülendő, fogadja őt fivérévé, ami az említett húszezer forint ellenében meg is történik. Közben kiderül, hogy a Petheő család nem halt ki. A Zemplénből jelentkező Petheő Zsigmondnak azonban „nincsenek kezénél” a birtokjogot igazoló oklevelek (magyarul: elvesztek), így Brunszvik (valamilyen ajándék fejében) könnyen eléri nála, hogy hivatalosan is lemondjon minden, Martonvásárral kapcsolatos követeléséről.

Martonvásár pusztára egyebek mellett gróf Nádasdy Ferenc horvát bán, Fejér vármegye főispánja is szemet vetett. Neki Mária Terézia már korábban megígérte, hogy Beniczky fiú utód nélküli elhalálozása esetén övé lesz a birtok elővásárlási joga. Ekkor Brunszvik a kamaraelnök Grassalkovich Antal tanácsát követve csábító pénzösszeget ajánl fel a kamarának. Beniczky Sándor elhunyta (1761) után Nádasdy sürgetni kezdi a döntést Martonvásár ügyében. Grassalkovich ezért azt javasolja Brunszviknak, hogy a martonvásári birtokért cserébe kínálja fel felesége, Adelffy Anna Mária mosoni jószágát, e csereügylettel ugyanis vetélytársa kifejezetten eladás esetén fennforgó előjogát semmissé tehetnék. A csere a kamara számára is előnyös lenne, mivel a magyaróvári kamarai uradalomba beékelődő Adelffy-birtok annak bevételeit hátrányosan befolyásolja.

1762. november 19-én Mária Terézia elfogadja a javaslatot, ennek megvalósítására azonban évekig nem kerül sor. Brunszvik Antal továbbra is zavartalanul gazdálkodik Martonvásáron, és még a puszta betelepítésének is nekilát. Közben a királynő által olyannyira szorgalmazott úrbérrendezés kapcsán elévülhetetlen érdemeket szerez. Amikor a birtok ügyét ismét napirendre tűzik, ő már mint az uralkodó kegyére fölöttébb érdemes személy áll a kamara elé. 1770. április 17-én Mária Terézia fia, a társuralkodó József saját kezűleg írja rá az előterjesztésre, hogy a Martonvásárért vetélkedők közül Brunszvikot illeti az elsőség.

Martonvásár értékét hetvenezer forintra becsülik. Ebből az összegből – az 1770. május 24-én aláírt csereszerződés szerint – levonják a Beniczkynek adott húszezer forintot és még további tizennégyezer forintot, amit Brunszvik építkezésekre, vízrendezésre, jobbágyok letelepítésére költött. A fennmaradó harminchatezer forint a kamarát illetné, ám a mosoni cserebirtokot hatvanezer forintra értékelték, ezért végül Brunszvik Antal kap huszonnégyezer forintot. Mária Terézia ahhoz is hozzájárul, hogy a mosoni birtok épületeiért még hatezer forintot utaljanak ki Brunszviknak. Ezt követően Martonvásár újdonsült ura megjelent az egri káptalan előtt, s 1770 decemberében a maga és hat gyermeke nevében (felesége időközben meghalt) örökbevallást tett arról, hogy a kamarával csereszerződést kötött, melynek értelmében Martonvásár tulajdonjoga a családjában örökletessé lett. A királynő a szerződést megerősítette, s az adománylevél felől is intézkedett. Ez azonban – csakúgy, mint a donáció taksája is – nagy összegbe került. A fentiekből kitűnik, hogy birtokot kapni az idő tájt milyen pénzigényes vállalkozás volt. A Martonvásárért folyó küzdelem tehát 1771 nyarán a Brunszvik család győzelmével zárult.

Ez idő tájt Martonvásáron a „harmadik honfoglalás” már javában zajlik, Brunszvik Antal ugyanis tiszttartója, Csernyey Ferenc útján 1767. március 23-án bejelentette a vármegyének, hogy a pusztát betelepíti. Ez a dátum a falu mint közigazgatási egység születésnapja.

Felmerül a kérdés: Martonvásár miért nem született újjá korábban? Ennek fő oka abban rejlett, hogy a volt hódoltsági részek pusztái, amelyekről a viharos századok a hajdani paraszti földeknek még a nyomait is letörölték, kizárólag földesúri jogú, állami adótól és papi tizedtől mentes területnek számítottak. Ezek urai pedig úgy vélekedtek, hogy több hasznot hajt nekik, ha csak maguk nyírják a juhot, s nem osztoznak az egyházzal és az állammal, amikor a juhnak, azaz a parasztnak még magának is meg kell élnie családostul. A birtok korábbi urát, Beniczkyt az árendás rendszer sem ösztönözte a telepítésre. Az idegen szántóvetők mások jobbágyai voltak, akikre mindig számítani lehetett, s velük Martonvásár urának a szerződéskötésen, a földek kiosztásán és a járadékok behajtásán túl más gondja nem volt.

Az 1700-as évek közepén a telepítésekre már kedvezőtlen szelek járnak. A Habsburg Birodalom háborúi miatt a mezőgazdasági cikkek iránti kereslet megnő, ami a birtokosokat a termelés fokozására ösztönzi. Mindez extenzív módon, vagyis a saját kezelésű földek növelése és a jobbágyterhek fokozása árán történik. Ekkorra azoknak a földesuraknak a telepítő kedve is megcsappan, akik korábban e téren buzgólkodtak. Martonvásár betelepítése mégis erre az időre esik. Brunszvik Antal talán jó példával akart elöljárni, amikor pusztájának egy részét adóköteles jobbágytelkekké tette. Neki, aki az állami adóalap, a jobbágytelek védelmét célzó úrbérrendezésben fontos posztot töltött be, erre is gondolnia kellett. Őt, a koncepciózus gazdát azonban más okok is vezérelték. Vallotta, hogy jövedelem nincs gazdálkodás, gazdálkodás pedig munkáskéz nélkül, s azt is jól tudta, hogy nem remélheti majorgazdasága kiszélesítését, ha nem tesz szert „robotosokra”. Rászánja hát magát a telepítésre, s amikor 1769-ben a birtok ügyében ismét kérvényez, már arra is hivatkozhat, hogy a falut a közjó érdekében benépesítette.

Brunszvik azoknak a támadásoknak is igyekezett elejét venni, amelyek az idő tájt a betelepítésre alkalmas puszták birtokosait érték. 1770 őszén a Helytartótanács érdeklődött Fejér megyénél, hogy Brunszvik elvégezte-e a betelepítést, mert ha nem, a megyének kell őt rászorítania erre. 1772-ben a Helytartótanács ismét azt firtatja, hogy Martonvásár alkalmas-e a további telepítésre. Ekkor íródott Simoncsics József tiszttartó jelentése, amely az akció menetéről több mindent elárul.

Szerinte Martonvásár a letelepülni vágyókat szívesen fogadta, s egyetlen olyan jelentkezőt sem utasított vissza, akit a köz- és magánterhek viselésére alkalmasnak ítéltek. Befogadtak olyanokat is, akiknek „testükön és lelkükön kívül” egyebük nem volt. Ura minden jövevénynek pénzt, vetőmagot, ingyen fuvart s olykor még élelmet is adott. Minden azonban nem ment zökkenők nélkül. Például Hont megyei szökött jobbágyok is érkeztek a faluba, őket azonban a szabad (adómentes) évek után tényleges uruknak vissza kellett adni. Mások viszont titkon továbbálltak. Simoncsics tagadja, hogy a falu csak félig van betelepítve, a további telekkihasításoknak ugyanis a legelő látná kárát.

A Beniczky-major lakói közül a Tóth család és Orosz Péter ökrös béres Brunszvikék jobbágyai lettek. Cseresnyés Péter Baracskán zsellérkedett, mielőtt Martonvásáron telekhez jutott. A többi magyar jobbágy (Dobos, Kiss, Molnár, Turán, Varga, Vass és Zsigmond) zöme is a környék falvaiból került ide. Zsakó István Nyitra megyéből, Petersky János és Valasek Péter a Nagyszombat melletti Korompáról, Csapkovics Márton pedig a Pozsony megyei Alsódombáról érkezett. Az első martonvásári jobbágyok tehát részben a korábbi majorlakók, részben a környékbeliek, részben a felvidéki Brunszvik-birtokok népességéből verbuválódtak, s voltak olyan jövevények is, akiket a paraszti vándormozgalom az ország más pontjairól sodort ide. (Az 1768. évi jobbágylistát lásd a Függelék I-ben.)

Martonvásár falu az 1770-es évek elejére feltámad, a beköltözés azonban tovább folytatódik. S ha a telekkiosztás nagyjából le is zárult, egyes jobbágyok zsellérsorba süllyedése vagy elköltözése révén már az 1780-as években újabbak (Gergely, Hegedűs, Szedlák, Végh) tűnnek fel az iratokban. A Gutyina család Martonvásárra kerülve zsellérsorban élt, nemsokára azonban telekhez jutott. Közben a zsellérek és a majorsági alkalmazottak száma is egyre emelkedett. Jöttek a közeli és távolabbi környékből (Tordas, Vál, Ercsi, Adony, Etyek, Komárom), jöttek Árva, Trencsén, Túróc megyéből és a gyakran éhínség sújtotta Cseh- és Morvaországból. Az 1773. évi hivatalos összeírás Martonvásárt már magyar és szláv falunak mondja. Vallásfelekezeti téren a lakosságot Beniczkyék idejében is a katolikusok túlsúlya jellemezte, mellettük azonban immár mintegy húsz református és húsz evangélikus lakost és egy-két izraelita családot is találunk.

Az 1767 után újra benépesülő Martonvásár sorsát nagyban befolyásolta az a tény, hogy egy nagybirtok közepén fekvő jobbágyfalu volt, amelyet a birtokoshoz (egészen a jobbágyfelszabadítást követő tagosítás befejeztéig) szoros szálak fűztek, már csak ezért is tartjuk fontosnak e helyütt a jobbágy– földesúri viszony részletezését.

1767 a Mária Terézia-féle urbárium megjelenésének éve. Martonvásáron a jobbágy–földesúri viszony rendezésére 1768 áprilisában került sor, így az új lakók szinte azonnal az urbárium viszonylataiba csöppentek bele.

A helyzetüket felmérő kilenc kérdőpont megválaszolása közben elmondták, hogy ők mindnyájan szabad elmenetelűek, s hogy eddig sem urbáriumuk, sem szerződésük nem volt. Hetente egy napot szolgáltak igaerővel, „gyalogul” pedig két napot. Ki kettő, ki négy, ki pedig hat marhával szolgált. Emellett „minden némű munkáit az kendernek magok a jobbágyok mívelték”. Kapuadót nem fizettek, viszont a megye „bé vett szokása szerént” ők is „minden nemű termésekbül kilencedet szoktak adni”. Szántóföldjük „három darabban vagyon, s mindenikbe kilenc és fél pozsonyi mérőt elvethetnek, de réttyüken sarjutt sohasem kaszálhatnak”. Vízöntéstől „nem háborgattatnak. Közönséges réttye a helységnek nincsen, de némellyek az Uraság jó akarattyábúl” kaptak egy darabot. „Kétszerre lehet egy szekérre valót egy gazdának kaszálni rajta, s mindegyikük köteles a maga rétjén fűzfát ültetni. Bizonyos ki mérett legelő mezejek nincsen, hanem minden gazdának négy darab marhájátúl az uraság legelő mezején szabad járása” van, a többi után állatonként meghatározott összeget fizetnek. Határjukban se erdő, se nádlás, se szőlőhegyük nincsen. „Az magok határjában vagyon malmok, a’hol szoktak őrletni.” Beneficiumaik között említik, hogy „az Duna egy mérföldnyire folik”, s három mérföldre vannak Buda és Fehérvár, ahol eladandó jószágaikat értékesíthetik. Az okirat záradékában olvasható: „mi is adjuk magunk kezünk írását, és kereszt vonyásunkat, mivel még falu pecsétünk nincsen”. (Az urbáriumot Molnár András rendesen aláírta, Melega György bíró és négy társa viszont a neve helyett keresztet tett.)

Az előzetes összeírás szerint a harmincnégy fél telek közül egyet két jobbágy közösen fogott fel, egy pedig még üresen áll, de Szent György-naptól „mán ki vagyon foglalva az is”. A birtok szántóföldje az első osztályba soroltatott, amelyből egy egész telek után huszonkét hold járt, holdját ezeregyszáz öllel mérve. A falu rétjeit, mivel sarjút nem adnak, harmadosztályúnak ítélték, így ebből egy egész telek járandósága tizenkét szekér szénát termő rétdarab lett volna, a rétszűke miatt azonban a kor szokása szerint a kaszáló egy része helyett itt is szántót adtak, ami kilencedmentes volt. A martonvásári jobbágyok a tizenhét egész telek után 502 hold szántót és 102 hold rétet kaptak. Egy féltelkes gazda járandósága 17,68 holdat tett ki; ebből 14,3 hold volt a szántó, 2,9 hold a rét és 0,48 hold a belső telek. A közlegelő azonban hiányzott. Az uraság ekkor „az egész nép előtt kijelentette, hogy a jövőben az állatok legeltetéséhez szükséges mennyiségű, megfelelő és elegendő legelőjük lesz”, mire az alszolgabíró feljegyezte: „A panasz kellően orvosoltatik.”

A fentiek alapján készült el Martonvásár falu urbáriuma, amely az úrbéresek kötelezettségeit is magában foglalta. A jobbágyok robotját fél telek után évi ötvenöt kézi vagy huszonhét és fél igás robotnapban állapították meg. Dupla robot csak aratáskor és kaszáláskor volt követelhető, s csak a szántást kellett négyfogatúval végezni, minden egyéb igás és szekeres robotot kétfogatúval. A martonvásáriaknak ezután házanként egy forint kapuadót kellett adniuk. Mostanáig csak kilenceddel tartoztak, az urbárium szerint azonban immár minden féltelkes gazdától jár évente egy kappan, egy csirke, hat tojás, négynyolcad icce kifőzött vaj és három font fonás. Az összes jobbágynak évente egy borjút is kell adnia, amit egy forint harminc krajcáron megválthatnak. Ekkor még Martonvásáron nincs szó úrbéres zsellérekről, 1770 után azonban a számuk itt is egyre emelkedik. Az urbárium szerint a házas zsellérek egy forint cenzussal és tizennyolc nap robottal, a házatlanok („más hátán élők” vagy lakók) pedig évi tizenkét nap robottal tartoznak. Martonvásáron az 1770-es években kezdődik a szőlőtelepítés. Ezért hét év adó- és dézsmamentesség jár, utána viszont, amint azt a szerződés előírja, a szőlősgazdák mindegyike „tartozni fog az uraságnak a termésből járó nyolcadot” és szüretkor egy pár kappant adni.

Az 1767. évi úrbéri pátens nemcsak a jobbágyság helyzetét rendezte, hanem – hazánk történetében először – a községek szervezetét, rendtartását, valamint a földesúrhoz és az államhoz való viszonyát is szabályozta. Az állami adózást illetően a vármegye, különben pedig a földesúr volt a községek felettes szerve. Bírót az általa kijelölt három személy közül lehetett választani. Martonvásár falu belső igazgatása két bíró, az öregbíró és a törvénybíró, valamint az esküdtek vállán nyugodott. A bíróválasztást itt is bizonyára évente, mindenszentek napján tartották. Az elöljárók megválasztásában ősi szokás szerint a lakosság egésze részt vett. Az esküdtek megválasztása évente vagy kétévente, a házak sorrendjében történt.

A községi elöljárók őrködtek a béke fenntartásán, gondozták a helység javait, kezelték a közös kasszát, intézték a közös bérletek ügyeit, megszervezték a pap és a tanító tisztességes ellátását, kilincseltek a megyénél, részt vettek az állami adó és a katonai terhek elosztásában, az adók és a földesúri szolgáltatások behajtásában és a nyomáskényszer diktálta döntések meghozatalában. 1780-ban a martonvásári bírák és lakosok kérvényezték három tűzkárosult társuk porciótól való mentességét és annak engedélyezését, hogy szabadon koldulhassanak. Egy más alkalommal a falu a birkás bérlőkre tett panaszt, akik a kaszálóikon legeltettek, és bántalmazták elöljáróikat, akik őket „az idő előtti muzsikálástól és tánctól eltiltották”. Kezdetben a falu vezetőinek zöme írástudatlan volt, jegyzőt azonban szegénységük miatt felfogadni nem tudtak, így teendőit a tanítóra bízták. Martonvásárnak 1770-ben már volt iskolája, 1772-ben pedig katolikus adminisztratúra alakult a faluban, amely utóbb káplánsággá alakult. A tanító és a pap tisztességes eltartása is jórészt a községre hárult.

Martonvásáron 1785-ben az első hazai népszámlálás 684 lakost regisztrált. Az összeírt két nemesi családfő egyike Simoncsics tiszttartó. A polgári rendhez hét fő tartozott. A tisztviselők rovata üres, a papi rendhez tartozóké úgyszintén, jóllehet akkoriban már volt káplán a faluban. A martonvásári paraszti osztály 43 jobbágyot és 119 zsellért számlált. Az egyéb lakosok rovatába sorolt 24 fő elsősorban az uradalmi szolgákból és inasokból tevődött össze.

A Brunszvik család és a birtok lakóinak kapcsolata kezdetben zavartalan volt. 1769 és 1786 között a falu elöljárói a megyei úrbéri bizottság küldötteinek azt nyilatkozták: „Mi urbárium mellett tartatunk és ezen urbárium szerént tett szolgálatunk eránt sem Földes uraságunk, sem annak Tisztyei ellen legkisebb panaszunkat nem mondhatjuk.” Az uraság tisztjei közül említést érdemel a korompai születési kisnemes, Simoncsics József, aki 1770-től 1807-ig volt az uradalom legfőbb embere, tiszttartója. A birtokos család 1785 előtt nem lakott a birtokon, s utána is (főként telente) sokat voltak távol, így az ő képviseletük is sokszor Simoncsicsra hárult. Magyarul és szlovákul tudott, s deákos műveltségét jelzi, hogy Brunszvikékkal latinul levelezett. E levelekből talpraesett, lelkiismeretes, tevékeny és bölcs embernek ismerhetjük meg. A martonvásáriakkal patriarchális viszonyban állt (ami utódaira már nem volt jellemző), és a falulakók kisebb panaszait is ő orvosolta.

Simoncsics annak a hősies küzdelemnek (valóságos új honfoglalásnak) is cselekvő részese volt, amelyet ura a martonvásáriak bevonásával indított a környezeti katasztrófa sújtotta, tönkrement faluhatár feltámasztása érdekében. Egy jellemző adat: a 7500 holdas birtoknak még 1770-ben is csupán egyharmadát tette ki a három „calcatura” szántó, s a kaszáló sem lehetett túl nagy, a terület jelentős hányadát ugyanis ez idő tájt még a nádas és a mocsár uralta. A patakmeder rendezése, gátak emelése, vízelvezető árkok ásása, a gyilkos lázat terjesztő mocsár kiszárítása, a visszanyert földek művelésbe vétele, fűzfák, szederfák, jegenyék telepítése és ráadásul még az építkezések egész sora (templom, fogadó, magtár, vízimalmok, kastély). Mindezekhez pedig egy honalapító típusú, koncepciózus földesúr és friss lendületű, elszánt és otthonteremtésre kész népesség kellett, amelyet ezek a nehéz idők formáltak faluközösséggé.

1780-ban a birtokszerző elhunyt. Martonvásárt öröklő fia, ifjabb Brunszvik Antal a feleségével, báró Seeberg Annával és négy gyermekükkel együtt 1785-ben vették birtokba az épphogy elkészült kastélyt, s ott folytatták a honteremtést, ahol idősebb Brunszvik Antal abbahagyta.