Árendások Eldorádója
Árendások Eldorádója
A török kiűzése után Fejér vármegye a pusztulás vigasztalan képét mutatta. Míg Mátyás korában a megye hét nagyobb helységet és 422 falut számlált, 1685-ben a kamarai összeírók csak hatvanöt települést tudtak jegyzékbe venni. Ezek közül huszonhat (például Érd, Ercsi) volt lakott, tíz helyen (így Baracskán és Keresztúron) házak, ha üresen is, de még álltak, a többi huszonkilenc, köztük Martonvásár is nyomtalanul eltűnt. A lakosság olyannyira megritkult, hogy a kétszáz év előtti tizenkilenc és fél fővel szemben a megye egy négyzetkilométerére már csak négy-öt ember jutott.
Fejér megyét a bécsi zsoldos haderő megszállása erősen sújtja, ami a falvak újjáéledését megnehezíti. A spontán népmozgás mégis megindul, s ennek első hulláma Martonvásár vidékét érinti. 1694-ben rácok szállják meg Érd, Ercsi, majd Tárnok, Sóskút és Berki falut. Gyúróra magyar jobbágyok települnek.
A Rákóczi-szabadságharc alatt megtorpant népesedési folyamat 1711 után új lendületet vesz. Keresztúr rác, Tordas szlovák és magyar telepeseket kap. A lakosság megállapodása azonban igen lassú. 1717-ben a rácok elvándorlása miatt Tárnok ismét üresen áll, mígnem új, jórészt szlovák népesség szállta meg. Tordas földesura ugyanakkor szökött jobbágyokat édesget magához. A telepesek számbeli gyarapodását elemi csapások és járványok nehezítik. A megye északkeleti szegletében az élet mégis a régi kerékvágásba zökken, csak az említett falvak gyűrűjébe zárt Martonvásár nem támad fel újra.
A martonvásári határ 1689 táján még magán viselte a kultúrtájformáló ember kezének nyomait, a birtok azonban még hosszú ideig lakatlan maradt. Amit a török megkímélt, tönkretették az elhanyagoltság évtizedei. Magasabban fekvő szántók és vízjárásnak kevéssé kitett kaszálók ugyan mindvégig voltak, a XVIII. század közepére azonban a Szent László-patak mentén óriási nádas és posvány terjengett.
Martonvásár 1439 óta a gersei Petheő családé, az 1689. évi kamarai ösz-szeírásban viszont az áll, hogy a puszta ura ismeretlen. Erre cáfol rá Petheő Ádám özvegye, aki 1696-ban százötven „jó magyar forintért” tizenkét évre zálogba adja a birtokot minden tartozékával, jogaival és bevételeivel együtt Sajnovics Mátyásnak és feleségének. 1698-ban újabb zálogszerződés születik, Petheőné elhunyta után ugyanis János nevű fiának a gyámja ötszáz forintra emeli a zálogdíjat.
Sajnovics Mátyás szerb gabona- és marhakereskedő családból származott – a hadiszállításokon gazdagodtak meg –,1687-ben nemességet szerzett.
A labanc érzelmű Sajnovics a Győr megye alispáni, majd a kőszegi királyi tábla elnöki székét is elnyerte. A Martonvásárral szomszédos Tordas pusztát 1676-ben Balogh Jánossal közösen vásárolta meg. Sajnovics az adásvételt a maga részére 1699-ben királyi adománylevéllel is megerősítteti, s birtokát több közeli puszta megszerzésével tovább növeli. A megye 1702-ben megkérdőjelezi neki és tordasi birtokostársának, Balogh Jánosnak a Fejér megyei birtokokhoz való jogát, s ezek használatától el is tiltja őket, a szükséges iratok bemutatása után azonban feloldják a tilalmat.
A Petheő család feltehetően nem tudta visszaváltani Martonvásárt, így Sajnovicsék 1708 után is birtokban maradnak. A puszta tehát továbbra is része annak a birtokegyüttesnek, amely az 1720-as években Tordason kívül Kuldó-, Káloz-, Szentiván-, Szentlászló- és Szentmiklós-pusztákat is magában foglalja. Sajnovicsék Tordast telepítik be, a bérelt birtok, Martonvásár pedig a külterjes állattartás céljait szolgálja. 1733-ban egy határvita kapcsán mondja el a hetvenéves fehérvári Lábody Benedek, hogy ő „mingyárt a kurutz világnak szünetén ide szakadván”, Farkas Jánossal, Sebestyén Mihállyal és Andrással „és más egy compániában lévőkkel” Martonvásárt „árendába bírták”, s „tizennégy esztendeig egy végbe” éltek itt gulyásként.
Sajnovics 1726-ban elhunyt. Végakarata szerint a martonvásári puszta fele József fiáé, egynegyede leányai, a másik negyed rész pedig második feleségéé, Komáromy Éváé. Sajnovicsné azonban házasságra lép egy volt császári lovaskapitánnyal, Beniczkyvel, s ők ketten szerzik meg maguknak Martonvásárt.
Beniczky Sándor (1687?–1761) régi felső-magyarországi nemesi család sarja volt, aki az osztrák sereg kapitányaként harcolt a bajorok, a franciák, majd Rákóczi csapatai s végül a törökök ellen. Javait a kurucok feldúlták, ő maga pedig „kétszeres fogsága révén börtönök fekete szennyét” volt kénytelen elszenvedni tőlük. A harcokban kétszer is életveszélyesen megsérült. Hűségét I. József tízezer forinttal jutalmazta – papíron, ezt ugyanis a kincstár kifizetni nem tudta, így kapóra jött Beniczky Martonvásár iránti kérelme, amelyet III. Károly az elmaradt „grationális ajándékról” való lemondás fejében teljesített. Az adománylevél szerint Martonvásár „a gersei Petheő család kihalása folytán” szállt a koronára. A Petheő família ugyan még nem halt ki, egyelőre azonban nem tiltakozik az újraadományozás ellen.
1730. november 21-én tehát a király Martonvásárt a Beniczky házaspárnak, valamint „megszületett és születendő utódaiknak” adományozza. A birtokba iktatáskor Sajnovics József az egész bevezetés ellen, a kálozi Balogh István pedig birtokhatárának megsértése miatt tiltakozik, ami a helyzeten már nem változtat, csak a viszály magvát hinti el a szomszédok között.
Martonvásár értékét – Beniczky érdemeire való tekintettel – a tényleges értéke alig egynegyedében (2325 forint) határozták meg, amiből még levonták a magszakadást bejelentő személyt illető 575 forintot. Korábbi zálogügyletük folytán 598 forint a Sajnovics örökösnek is járt. A fennmaradó pénz a kamarát illette. Beniczkynek azonban nemcsak az említett tízezer forint jutalomról kellett lemondania, hanem a huszonhárom évi szolgálata után ki nem fizetett járandóságáról is, amit ő hatezer forintra becsült. Emellett a donáció taksája és a zálogbirtokosok elleni per kétezer forintot emésztett fel, és még négyezret az a persorozat, amelyet a pusztát „régóta és jogosan megillető” határok visszaállításáért kellett indítania.
A határperek ez idő tájt gyakoriak. Az elnéptelenedett birtokok határai a török alatt kezdtek elmosódni, s ha a határjeleket később sem újították meg, utána egymás szándékos kijátszására is számtalan lehetőség adódott a szomszédok között. Martonvásár esete mindezt jól példázza. 1730-ig Szentlászló- és Káloz-puszta is Sajnovicsék kezén volt, így e puszták és Martonvásár közös határvonala különösebb jelentőséggel nem bírt, s kezdett feledésbe merülni. Ez utóbb jól jött a szomszédoknak, akik meg akarták rövidíteni Beniczkyt.
A tárnoki és érdi határt érintő vita abból eredt, hogy a Szent László-vízzel párhuzamosan a Buda felé eső oldalon egy árokszerű bevágás húzódott, a tényleges határ azonban ennél jóval keletebbre volt. Több tanú állította, hogy az árok nem lehetett határárkolás, mivel ők azt mindig szabadon szánthatták. A megidézett etyeki, tordasi és kuldói lakosok vallomásában az áll, hogy „a régi öregek szerint” ez az árok egy templomnak (!) a nyoma, amely valamikor a török időkben Nagyszombat mellől érkezett, majd pedig nagy harangszó mellett „igyenesen a gyúrói s tordasi haraszton” keresztül Ercsiig ment, ahonnan átkelt a Duna-szigetre. E hiedelem később feledésbe merült, a per során készült térképvázlaton azonban „a templom vonulását jelző árok” ott látható. Határpontul jórészt mesterséges jelek (földhányás, sánc, földbe ásott kő, árok) szolgáltak, de fa, gémeskút, rókalyuk, sőt a középkori szentlászlói templomrom is ott szerepelt a határjelek között. (Ez utóbbinak a helyén emelték 1779-ben a ma is látható Szentháromság-szobrot.) A hosszú per Beniczkyék javára dőlt el. A visszaszerzett terület nagyságát mintegy ezerhatszáz magyar holdra becsülték.
Martonvásár 1731 és 1761 között volt Beniczky Sándorék kezén. Az első másfél évtized a lassú, de biztató gyarapodásnak volt az időszaka. Felépül a rezidenciális ház a kápolnával, malommal és egyéb gazdasági építményekkel, s kialakult a két kert és a halastó. 1737-ben „Martinweiser” urának házában két angol utazó is megfordult, ők azonban csak arról tesznek említést, hogy ott római köveket láttak: „egy domborművet, amelyen Héraklész éppen megöli a Hydrát, továbbá egy síremlékfélét és egy harmadik maradványt, amely oltárnak tűnt…” Nagy valószínűséggel ők voltak az elsők, akik Martonvásár kapcsán régészeti emlékekről szóltak, amelyeket egyébként tévesen budai eredetűeknek hittek.
1747 táján a martonvásári majorban mintegy hatvanan laktak. A gazdaság az önellátáson túl aligha termelt, Beniczkyék jövedelmüket azonban nem is erre, hanem a bérbe adott szántók, rétek, legelők után behajtott pénz- és terményjáradékra alapozták. Az árendások a török kiűzése után azonnal megjelentek a birtokon, s számuk 1760-ig egyre emelkedett. De honnan jöttek ezek az idegenek, s mi vonzotta őket ide?
1700 táján hazánk egykori hódoltsági részeit nagy földbőség jellemezte. Fejér megye területének nyolcvannyolc százaléka volt termékeny, a század első évtizedeiben azonban csak huszonhét százaléknyi föld került művelés alá. Ennek ellenére már ekkor is voltak olyan falvak, amelyeknek lakossága a kedvezőtlen természeti adottságok vagy egyéb okok folytán nem jutott elegendő szántóhoz és réthez. Az ilyen falvak lakói aztán egy-egy közeli vagy távolabbi pusztán béreltek földet.
Martonvásár termékeny határa az idegeneket kiváltképp vonzotta. A parlagon heverő birtok szántóinak nagy részét az árendások törték fel. A tárnoki „régi öreg rátzok” a Rákóczi-szabadságharc előtt is itt szántottak-vetettek. 1728-ban a Balogh család visszaváltotta Sajnovicséktól a korábban zálogba átengedett tordasi határrészt, amelynek használatától a falu lakóit eltiltotta. A tordasiak földje így a felére apadt, terheik azonban változatlanok maradtak, ezért kényszerültek arra, hogy Martonvásáron szántót béreljenek. A tárnokiakat először a rablógazdálkodás és a szabad földfoglalás lehetősége csábította ide. 1715-ben Tárnok kapcsán egy angol utazó feljegyezte, hogy „a vidék földje a legkövérebb fekete humusz”, s még „a tarló füve is olyan, hogy rajta kövér gulya nőhet”, a növényzet viszont „elvadult, gazos és gyomos”. Később azonban már a tárnokiak is – kevés földjük és sással benőtt rétjeik miatt –igyekeztek martonvásári bérlethez jutni.
A birtok akkor lesz igazán az árendások Eldorádója, amikor 1760 táján a törökbálintiak, a sóskútiak, a budaörsiek, majd a gyúróiak, a ráckeresztúriak és a baracskaiak is megjelennek. A falvak lakói általában együtt fogtak fel egy-egy területet. Jobbágy, zsellér, kisnemes, serfőző és birkás bérlő egyaránt akadt közöttük. A Göböljárás nevű határrészt a budai mészárosok bérelték. A jövevények a szántók után kilencedet és ekepénzt adtak, a réteket harmadik boglyáért kaszálták, a legelőért pedig bérleti díjat fizettek.
Beniczky Sándor felesége 1745-ben meghal, ő pedig Győrbe költözik, s a pusztát mindenestül árendába adja. 1759-ben aztán úgy határoz, hogy a birtokát húszezer forintért „örökjogon és visszavonhatatlanul” átengedi az idő szerinti bérlőjének, Brunszvik Antalnak.
)
Beniczky Sándor elismervénye a Brunszvik Antaltól felvett bérleti díjról (Győr, 1758. november 19.)
