A millenniumtól Trianonig | Száz Magyar Falu

A millenniumtól Trianonig

A martonvásári uradalmat 1893 őszén József főherceg vásárolta meg. A birtok csupán három évig maradt főhercegi tulajdonban, ez a kis intermezzo mégis említésre érdemes. Egyrészt, mert új birtokosa révén Martonvásár, ha átmenetileg is, de rivaldafénybe került. Másrészt azért, mert a martonvásári gazdaság ideiglenesen bekerült annak a főhercegi „kis királyságnak” a gazdasági vérkeringésébe, amely mintegy ötvenötezer kataszteri hold összterülettel rendelkezett.

Habsburg József Károly főherceg (1833–1905) József nádor és Mária Dorottya házasságából született. A kiegyezés óta ő a magyar honvédsereg főparancsnoka. A cigányságról írt néprajzi és nyelvészeti munkáiért egyetemi doktorrá avatják, az Akadémia pedig tiszteletbeli tagjai sorába választja. Mindemellett kiváló gazda, aki olyan jeles uradalmakkal dicsekedhet, mint Bánkút és Alcsút. A martonvásári birtok az alcsúti igazgatóság kötelékébe tartozik.

Martonvásárt a főherceg idősebb fiának, József Ágostnak szánta nászajándékul, aki 1893. november 15-én vezette oltár elé Lipót bajor herceg leányát, Augusztát. A fiatal pár sokat utazgatott, s talán ez volt az oka, hogy a martonvásári kastély évekig üresen állt. 1896 áprilisában az egyik fehérvári lap Örömhír címmel közli, hogy József Ágost „családjával és udvarával együtt Brünnt végleg elhagyja”, mivel „állandó lakhelyéül Martonvásárt választotta”. A kastély „új berendezése körül lázas sietséggel folyik a munka”. Kőművesek, ácsok, kárpitosok, asztalosok serénykednek az épület csinosításán, az elhanyagolt parkot pedig „ügyes kezű kertészek” veszik gondozásba. Martonvásár polgárai azt remélik, hogy „ünnepélyes örömzajban lelkesülve, tisztelettel és szeretettel párosult hálával” fogadhatják majd „a kastély csúcsíves termeibe bevonuló fenséges családot”. Május 18-án József Ágosték meg is érkeztek, „távirati kérelmük következtében” azonban az ünnepi ceremóniára nem került sor. Hoppon maradt elődeinket az vigasztalta, hogy – Dobos János martonvásári tanító szerint – „a város lakójául egy főherczeget nyertek”.

Ekkor Magyarország már a millennium lázában égett. Martonvásár község május 9-én és 10-én ünnepelt. Az első nap volt az iskola napja, amely reggel szentmisével kezdődött és az iskolában, a plébános és az igazgató ünnepi beszédével folytatódott. Utána a tanulók szüleikkel együtt kirándultak a szentlászlói határba, ahol a délután játékkal és versenyekkel telt el. A majális költségeit „társadalmi gyűjtés útján” teremtették elő, „ami mindenesetre szép jellemvonás a községre” – áll a megyei lap tudósításában. Másnap a millenniumi istentiszteleten a község „összes lakossága” részt vett „rang- és valláskülönbség nélkül”. Az ünneplés az olvasókör esti díszközgyűlésével és lakomájával zárult.

Július 12-én Dobos János a Vasárnapi Újságban írt a községben időző József Ágostékról. Szerinte az ifjú főherceg „igen megkedvelte új otthonát, amely közel van Alcsúthoz, régi kedves otthonához, szüleihez, testvéreihez. Fiatal nejével gyakran átlovagol oda, s azután a forró kánikulai napokon hintón teszik meg az esti utat visszafelé... Az Alcsúth és Martonvásár között fekvő községek lakói gyönyörködve nézték a hatalmas szürkéket, amelyekkel a főhercegi fogat keresztülrobogott”. Idehaza pedig a fiatal pár gyakran sétálgat a park árnyas fái alatt. Auguszta vidám, kedves és jószívű mindenkihez, s férjét a vadászatokra is elkíséri.

Augusztus 2-án a Váli járás hétszáz fős küldöttsége (soraiban a martonvásáriakkal) felutaznak Pestre, a millenniumi kiállításra, ahol József főherceg pompás pavilonjában uradalmai is bemutatkoztak. A pavilon egyik fülkéjét „a martonvásári iparvállalatok szekrényei foglalják el, ahol az iparvállalatok szesz- és lisztgyártmányai vannak kiállítva”. Az egyik cikkíró szerint mindez ékes bizonyítéka annak, hogy „mióta a martonvásári iparvállalatok főhercegi kezelésben vannak, mily óriási lendületet vettek”.

Szeptember 23-án az egyik megyei lap jelentette, hogy József főherceg telket ajándékozott a Martonvásáron felépítendő megyei árvaház céljaira. Már egy évvel korábban a megyei millenniumi emlékbizottság ülésén felmerült az ötlet, miszerint a vármegye azzal ünnepelné meg igazán a honfoglalás ezredik évfordulóját, ha „a sokszor elzüllés előtt álló árvák részére vármegyei árvaházat létesít”. Erre a célra tíz község ajánlott fel telket, illetve épületet, a döntés azonban Martonvásárnak kedvezett. Arra 1896 őszén még aligha gondolt bárki is, hogy a főherceg ígéretét már nem ő, hanem birtokos utódja fogja valóra váltani. Novemberben József főherceg a Balaton és a bakonyi erdőség között megvásárolta a Todesko-féle uradalmat. A 2,5 millió forint vételár arra az összegre emlékeztet, amelyet 1893-ban Martonvásárért kifizettek.

Ez idő tájt az uradalom (csendben, minden hírverés nélkül) tényleg gazdát cserél. Új tulajdonosa, a Dreher család 1945-ig marad birtokban. Dreher Antal (1849–1921), a magyar sörgyártás egyik úttörőjének, az osztrák nagyiparos Anton Drehernek a fia, a magyar sörkartell megszervezője, földbirtokos, lóversenyistálló-tulajdonos, 1902-től az osztrák felsőház tagja. Martonvásár megszerzése idején Abaúj-Torna megyében (Vizsoly környékén) tizenegyezer kataszteri holddal, Fejér megyében pedig Baracska, Kajászó, Vál, Tabajd, Gyúró, Tordas és Ráckeresztúr határában további tizenkétezer holddal rendelkezett. A martonvásári uradalom ily módon ismét egy nagyobb birtokegyüttesnek lett a része. Az évi tizenkilencezer forinttal adózó Dreher Antalról, aki sohasem élt Martonvásáron, Fejér megye 1901. évi virilista jegyzéke megjegyzi, hogy „a megyében nem honos”.

1897-ben a községről közigazgatási helyzetfelmérés készül. Ekkor a martonvásári bíró Szuppinger József, a jegyző pedig (1889 óta) a harmadik, azaz a legifjabb Kreutziger (utóbb: Kádár) Lőrinc. („Jegyzőnk elődje alatt községünk a legutolsók közé tartozott, s ma már az elsők közé soroztatik, egyszóval községünk a mai jegyző által örömünkre minden tekintetben úgy vezettetik, hogy kifogása senkinek nem lehet” – vallják egy helyütt a martonvásáriak.) 1896-ban a képviselő-testület kilenc gyűlést tartott, ugyanekkor a község bevétele 11 224 forint, kiadása pedig 11 149 forint volt. Az 1895-ben átadott új községháza kifogástalan; a jegyző irodája és a tanácsterem tágas, világos, s van két börtönszoba is, „toloncügyi célokra”.

A helyi közintézetek: a községi iskola, a kisdedóvó és a takarékpénztár. Martonvásár körorvosi székhely, s van gyógyszertára is, a Szent István patika. Három okleveles bába helyben lakik. A község hat szegényről gondoskodik, három árva gyermeket taníttat, és egy elmebeteget, két süketnémát és három dajkaságban lévő gyermeket tart nyilván. A dajkaságot vállaló nők rendszeres orvosi vizsgálaton vesznek részt, ugyanúgy, mint „a kéjnők” is, a faluban ugyanis bordélyház működik. A szóban forgó felmérésben olyan kérdőpont is szerepelt, hogy van-e a község határában posvány, amire a martonvásáriak immár nemmel felelhettek, hiszen az egészségtelen mocsárral való küzdelmet apáik és nagyapáik sikeresen megharcolták.

A századfordulón az egykori martonvásári jobbágyok és zsellérek leszármazottainak már egy másik nyomasztó gonddal kell szembenézniük: a földhiánnyal, amelyet a nagybirtokrendszer gyakorlatilag 1945-ig konzervál. Történhetett akárhány változás az uradalom tulajdonosának személyében, földet egyiküktől sem lehetett venni. Ekkoriban az anyakönyvek foglalkozás rovatában mind gyakoribb a „földműves és napszámos” meghatározás, ami jelzi, hogy egyre több lett a néhány holdas gazda, akik csak úgy tudtak megélni, hogy rendszeresen napszámba jártak. A hajdani telkesek föld nélküli utódai nem szívesen álltak be az uradalomba cselédnek, inkább más kenyérkereső foglalkozások után néztek. Aki tehette, helyben próbálkozott, a paraszt ugyanis nem szívesen hagyta el végleg a falut. Jó néhányan (Macháts, Martinecz, Orosz, Kaltnecker) fuvarosok, kocsisok lettek, a kocsi és a ló ugyanis még mindig jelentett némi rangot. A századforduló táján volt közöttük postakocsis (Nagy Mihály), szikvízgyári kocsis (Tengerdy József), lóvasúti főkocsis (Blaskó János), önálló bérkocsis (Groszmann Dénes). 1900-ban a szintén bérkocsis Eisenbacher János például Csákvárra, Bicskére, Válba vállalt utakat.

Időközben a déli vasútnál is sok martonvásári nyert felvételt. Közéjük tartoztak például Ritter János és Tengerdy István mozdonyfűtők, Fink Ferenc állomáskezelő, Hornyák Ferenc pernyetisztító és számos pályaőr, raktáros. A községháza hivatali szolgát, mezőőrt, éjjeliőrt, szénkénegraktárost, a posta pedig hivatali szolgát, levélhordót és hírlapárust alkalmazott. Pár tucat munkásra (köztük például Szmilkó János gépápolóra, Csizmarik József és Klopfer György gépészekre) az iparvállalatok (szeszgyár, szeszfinomító, gőzmalom) is igényt tartottak.

Mindezek ellenére a lakosság egy része arra kényszerült, hogy a községen kívül próbáljon szerencsét. A legnagyobb vonzerővel Budapest bírt. A martonvásári leányok közül jó néhányan fővárosi házaknál cselédeskedtek. A Pesten dolgozó férfiak közül kikerült például szállodai bérszolga (Szmilkó Mihály), villamoskocsi-vezető (Pató József), központi gőzfűtésszerelő (Szmilkó János), útkaparó (Fogl Márton) és gépgyári munkás (Süle Pál). Voltak, akik a kőbányai sörgyárba (Szeifert Antal, Placskó István) vagy Budafokra (Klopfer János) mentek. Közülük többen végleg elhagyták Martonvásárt. Közben a község is fogadott újonnan letelepülőket: nyugdíjas vasúti tiszteket, vállalkozókat, valamint újabb uradalmi alkalmazottakat (Gál, Tapuska, Méri, Szili, Ábrahám).

Az 1900-as évek elején Martonvásár a korábbinál jóval több tanult embert (pénzügyi szakembert, vállalkozót, hivatalnokot, pedagógust) számlál. Az értelmiségiek utánpótlását részben a saját családjaik adják. Az orvos Varga István, a gyógyszerész Grimm Rudolf és az iskolaigazgató Pusztai Jenő – mindhárman apjuk örökébe lépnek. A harmadik Kreutziger-Kádár Lőrincet a jegyző dinasztia negyedik tagjaként unokaöccse, Herkner Zoltán fogja követni. Az ő nagyapja morvaországi születésű posztókészítő volt, apja pedig, aki Kreutziger lányt vett el, távírász és postamester. 1913-ban került a Martonvásári és Érdi Takarékpénztár vezérigazgatói székébe Székely Andor, aki sikeres irodalmi munkásságot fejtett ki.

Hazánkban a külföldre vándorlás, amely 1849 után kezdődött, 1906 táján éri el tetőpontját, amikor két év alatt közel háromszázezren hagyják el Magyarországot. A kivándorlások oka: földhiány és munkahiány, célja pedig néhány év alatt meggazdagodni és visszajönni. A kivándorlók többnyire csoportokba verődnek, s így kelnek útra „a nyomor karavánjai”. A martonvásáriakkal kapcsolatos első adataink a századforduló idejéből valók, azt azonban, hogy a kivándorlás itt is korábban kezdődött, annak a martonvásári születésű Németh Anna „szolgálónőnek” az esete példázza, aki – a török hatóságok jelentése szerint – 1903-ban 72 évesen egy konstantinápolyi kórházban hunyt el.

Martonvásárról Hübner Mihály 1899-ben indul el családostól Amerikába, „hol reá biztos jövendő és kilátás helyzetét javítani várakozik”. Csapkovits József napszámos 1901-ben egy évre Berlinbe megy. 1905-ben négy martonvásári kér útlevelet Amerikába: Hüll János 47 éves cipész, Martinecz György és Melicharik Antal napszámosok, valamint Stefkovits Katalin 17 éves házicseléd, akinek apja már korábban kivándorolt. Testvére, a szintén házicseléd Anna ugyanakkor a bukaresti rokonaihoz készül. 1909-ben a 62 éves Hegedűs János molnársegéd kéri romániai útlevele meghosszabbítását. Martonvásárról 1914-ig még hét útlevélkérelem fut be a megyéhez, ami jelzi, hogy itt a kivándorlás továbbra sem öltött jelentős méreteket.

A századelő községi krónikája igen gazdag. 1903-ban került sor a megyei árvaház átadására és pénzügyőri biztosság felállítására. 1905. szeptember 12-én a település főutcájában, az ercsi gazdasoron nagy tűzvész pusztított, s a házak zöme a tűz martalékául esett. 1906-ban a községi iskolát államosították, és emeletes épülete is elkészült. Ugyanebben az évben alakult meg a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségének helyi csoportja és a Martonvásári Hangya Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet. 1909-ben sor került a Martonvásári Hitelszövetkezet felállítására. 1912-ben megkezdte működését Hoffmann Rudolf áramfejlesztő telepe.

1909-ben hatályba lépett a község új szervezeti szabályzata, ez azonban a korábbitól csak néhány ponton tért el. A helyi képviselők száma ekkor emelkedett húszról huszonkettőre. A bírói székben Gresser Antal, majd Purnhauser József követik egymást.

Ekkor már az első világégés idején járunk. Fejér megyében a katonai mozgósításra 1914. július 26-án kerül sor. Csak ebben az évben negyvenötezer embert vittek be katonának, hadimunkára pedig 1715 főt vonultattak be. 1915-ben a Váli járásban tizenhét hadikórház jött létre. A martonvásári kastélyban Dreher Antal jóvoltából hetvenöt ágyas kórház létesült. Az uradalom tejet és tüzelőanyagot bőven küldött, s a betegek élelmezése kifogástalan volt. Az évben a kórház 569 sebesült és beteg katonát látott el. Az önkéntes ápolónők „igazán lelkes és odaadó segítői az irgalmas nővérek valának”. 1916-ban a járás hadikórházai közül nyolc megszűnt, a martonvásári azonban tovább működött.

A község a háborús menekültek és internáltak fogadásából is kivette a részét. 1915 májusában Pola helységből 23 szlovén internált érkezett. „A román betörés következtében menekültek nyilvántartása” szerint 1916 őszén 58 fő érkezett Martonvásárra Gyimesközéplok vidékéről. A községnek 39 „osztrákhonos” galíciai kereskedőt kellett elszállásolnia.

A férfiak hadba vonulása nagy munkaerő-kiesést jelentett a mezőgazdaságban, amit a hatóságok hadifoglyokkal igyekeztek pótolni. A Dreher uradalom 1916 márciusában hatvan hadifoglyot fogadott. Az év decemberében további 37 orosz–lengyelországi fogoly érkezett. A Martonvásáron dolgozók között kisebb számú olasz és szerb hadifogolyról is tudunk.

A háborús viszonyok folyományaként a hátország helyzete napról napra romlik. A község újabb és újabb pótadók kivetésére kényszerül, a lakosság egy része azonban immár fizetésképtelen. A legszegényebbek és a hadigondozottak jó része közellátásra szorul, a rendszertelen élelmiszer-kiutalások miatt azonban többen éheznek. Az élelmiszerhiány után a ruhahiány és a tüzelőhiány is jelentkezik.

A háború utolsó napjaiban nyilvánvalóvá válik, hogy az ország politikai fordulat előtt áll. 1918 decemberében megalakul Martonvásáron a szociáldemokraták szervezete kétszáz taggal Eördögh Mihálynak, az árvaház tanítójának elnökletével. A falu forradalmi vágyainak középpontjában a föld állt, ezért Fejér megye felszólította a birtokosokat, hogy a föld nélküli vagy öt holdnál kevesebbet bíró harcból visszatérteknek és hadiözvegyeknek legalább egy évre adjanak földet haszonbérbe. 1919 elején a martonvásári és váli Dreher uradalom kétezer holdat engedett át a fenti célra.

1919. február 3-án a megye törvényhatósági bizottsága bizalmatlansági indítványt fogadott el a Berinkey-kormány ellen. Fellépésük ellen a martonvásáriak népgyűlésen tiltakoztak. Február 13-án a Földmunkások és Kisgazdák Szövetsége, a Szociáldemokrata Párt Martonvásáron és tizenegy környékbeli faluban lévő csoportjaival együtt Eördögh elnökletével megalakítják a „martonvásári kerületet”. A Váli járási főszolgabíró, aki minden alkalmat megragadott a „szocdemek” zaklatására, márciusban karhatalmat rendelt Martonvásárra, amelyet a frontról visszatért katonák vezette lakosság valósággal elkergetett. Eördögh Mihály szerint „ezzel kezdődött Martonvásáron a forradalom”.

A Tanácsköztársaság kikiáltására március 21-én került sor. 23-án a martonvásári direktórium is megalakult, ez azonban két nap múlva lemondott. Ekkor húszfős munkástanács jött létre, a szeszgyár és a puszták részére pedig három-három tagú direktórium szerveződött. A tanácshatalom elrendelte a száz holdon felüli nagybirtokok szövetkezetté történő átalakítását. A Dreher-uradalom leltárszerű átvételét és az első martonvásári termelőszövetkezet megalakítását is Eördögh Mihály irányította, aki a kastélyban oktatási intézményt szeretett volna látni. (Az épület egyik emeleti részében a termelőbiztosság működött, a földszintet pedig a községi direktórium foglalta le a vasúti és pénzügyi alkalmazottaknak.)

1919 tavaszán a főváros élelmiszerrel való megsegítésére mozgalom indult. Április 19-én a „Székesfehérvár és Vidéke a Népszava” című lapban jelent meg Frank Sándor Martonvásár példája című riportja, miszerint itt az uradalom szegényei is „unszolás nélkül gyűjtötték össze a fölös élelmet”. A közellátás nehézségei azonban itt is jelentkeztek. A helyi direktórium áprilisban arra kéri a megyét, hogy a Dreher-uradalomból egy vagon búzát engedjen át a községnek.

A Tanácsköztársaság 133 nap után megbukott. Eördögh Mihályt az Ostenburg-különítmény Fehérvárra vitte. Vallatás közben ütötték-verték, „a kommunizmus érdekében végzett munkája miatt” az oktatástól eltiltották és internálták.

Az első világháborúba bevonultatott 241 martonvásári katona közül ötvenhárman hősi halált haltak. (Névsorukat lásd a Függelék V-ben.) Harmincöt hadiözvegy és hatvannégy hadiárva maradt utánuk. Mindemellett jó néhány martonvásári katona került (orosz, francia, olasz) hadifogságba. A trianoni béke pedig megteremtette „Csonka-Magyarországot.”