A magyar királyok alatt | Száz Magyar Falu

A magyar királyok alatt

Martonvásár földje őseink megjelenése idején már gazdag múltra tekintett vissza. Az őskőkorból a község közvetlen környékéről régészeti emlék eleddig nem került elő. Tudjuk viszont, hogy a közeli Érden negyvenezer évvel ezelőtt élt elődeink barlangi medvére vadásztak, s ezek az ősemberek, akik tetemes mennyiségű medvecsontot és pattintott kőeszközt hagytak maguk után, ide is bizonyára elportyáztak. A Szent László-víz mellett élő közösségek első nyomait a kutatás Bicske-Galagonyásra lokalizálja. Ez a település a csiszolt kőeszközök és a kerámia megjelenésének időszakából (újkőkor) való, amelynek szórványemlékeit a martonvásári határban is megtalálhatjuk. Cserépedényeik díszítési módja után ezt a népességet a régészek a dunántúli vonaldíszes kerámia népességének hívják.

A rézkor telepei, temetői a környéken eddig nem kerültek elő. Nem így a bronzkor emlékei! A Szent László-völgy lakóinak száma a középső bronzkor elején ugrásszerűen megnőtt. A martonvásári kastélypark és a sporttelep területén egy nagy kiterjedésű, e korhoz köthető falu nyomai figyelhetők meg. Hasonló település lehetett a mai Vörösmarty utca elején is. Az Orbán-hegyen az autópálya építésekor bronzkori hamvasztásos urnatemető sírjai semmisültek meg. A kelták a Krisztus előtti IV. században jelentek meg. Előfordulásukat Martonvásáron a Vörösmarty utcában előkerült kerámiatöredékek jelzik.

A római korban a Pannonia provincia területét behálózó utak közül északon az Aquincum (Óbuda)–Floriana (Csákvár)–Savaria (Szombathely) főútvonal szelte át a Szent László-völgyet. Ebbe torkollott az a patak menti út, amely Ercsi felől érkezett. Ezt az utat Martonvásár határában keresztezte a Gorsiumot (Tác) Aquincummal (Óbuda) összekötő másik, amelytől kisebb-nagyobb távolságra a vízfolyás mentén római villagazdaságok nyomai fedezhetők fel.

Az avarok a római birodalom bukása után egy évszázaddal jelentek meg a Dunántúlon. Szent László-völgyi megtelepedésük egyetlen ismert helye Martonvásár. 1958-ban egy építkezés során a gyermekotthonnál és onnan háromszáz méterre tíz avar sírhelyet találtak, s ezekből ötöt sikerült megmenteni. A sírok alapján több száz síros temető rekonstruálható, ahová az avarok évszázadokon át temetkeztek. A sírok a VII. századból (első avar hullám) valók – az 1. számú kivételével, amely a későbbi, úgynevezett griffes-indás népcsoporthoz tartozik. (László Gyula kettős honfoglalás-elmélete szerint ők már magyarok voltak.)

Árpád vezér magyarjai 895-ben a Dunától keletre eső részeket vették birtokukba. Pannónia elfoglalására 900-ban került sor. Az akkori Magyarország nem volt virágzó terület, a letűnt korok kultúráinak csupán halvány nyomai látszódtak. Őseink a mai Fejér megye területén is lakatlan határvidéket találtak, amelyből a római határvonal, a limes elhagyott, omladozó kőépítményei magasodtak ki. A magyarok letelepedése törzsenként történt. Egy-egy törzs szállásterületét két gyepűvonal védte. A szállásterületeken tűntek fel első településeik: a nyári és a téli szállások. Ezek a mozgó sátorfalvak lassú fejlődés után jutottak el az állandó falu formájához.

Minden falunak volt olyan korszaka, amikor még nevet nem viselt. Először földbirtok volt (terra, praedium), ahol később a falu (villa) felépült. Ha az ilyen birtok ura vásártartási jogot nyert, földje gyorsabban benépesült, környékén pedig a kézműves- és kereskedőfalvak jelentek meg. Martonvásár esete is ezt igazolja. A szomszédos Tordas határában volt Kálozd falu, amelyet mohamedán vallású kereskedők, a kálizok laktak. Ez az iráni nyelvű, törökös jellegű népcsoport a XII–XIII. században élt hazánkban. Elsősorban kereskedelmi és pénzügyi jártasságukról voltak ismertek, mint királyi vámosok, adószedők, pénzváltók tevékenykedtek. Martonvásár melletti megjelenésük nem lehetett véletlen.

II. András királyi elődjei magánföldesuraknak nem adtak vásártartási jogot, ezért azt a birtokost, akinek vásáráról a falu nevet kapott, az 1200-as években élt Mártonok közt kell keresnünk. A középkorban Szent Mártonról, a szombathelyi születésű tours-i püspökről sok gyermeket neveztek el, és okleveleink is számos Márton nevű személyt említenek. Ilyenek: Márton szlavóniai bán, majd országbíró (1212, 1214), Márton fehérvár ispán (1222) és egy másik Márton fia, Márton, aki szintén ispán volt, s 1259-ben a fehérvári káptalan előtt járt el birtokügyekben. Azt azonban, hogy ki volt Martonvásár névadója, aligha fogjuk megtudni.

A falvak keletkezését általában nem lehet egy évszámhoz kötni, mivel az első okleveles említés szinte sohasem azonos a település létrejöttének időpontjával. Ráadásul a Márton Vására falu nevét említő első oklevél pontos dátuma sem ismert. A forrásgyűjteményekben az 1268 körül és az 1259 után megjegyzés szerepel, s a kutatás ez utóbbit valószínűsíti. Az okirat számunkra mégis igen fontos. Nem tekinthetjük ugyan a falu keresztlevelének, első bejelentő lapjának azonban igen, hiszen ez igazolja, hogy a piachely időközben faluvá fejlődött.

A szóban forgó oklevél nem Martonvásárral, hanem egy Tárnok és Érd közötti, hajdanvolt Deszka nevű birtokkal, illetve az érte folyó, úgynevezett tárnokvölgyi perrel kapcsolatos. Ezért a „kétekényi” (kétszáz–kétszázötven holdas) birtokért 1257 után hosszú pereskedés folyt Berki falu nemesei és a királynéi népek, illetve jogutódaik, a budavári polgárok között. Azt eldöntendő, hogy vajon a kérdéses földtér korábban Mária kirélynéé volt-e, avagy sem, több környékbeli személyt a bíróság elé idéztek. Az esküt tett tárnoki, tétényi, torbágyi tanúk között szerepelt egy martonvásári is: Joanka, a helység falunagya, bírája. Martonvásárnak tehát ekkor elöljárói voltak, ami azt jelenti, hogy legalább egy-két évtizedes történelme már lehetett.

A Joanka név, amely két azonos eredetű név – a régi magyar Ivános (ma: János) és az orosz Iván – újból való találkozása, az Árpád-korban igen elterjedt. Neveztek így ispánt, prépostot, olvasókanonokot, várjobbágyot. A mi martonvásári Joankánk szavahihető és a környéket ismerő, korosabb férfi lehetett, aki valószínűleg már a tatárjárás előtt is itt élt. Az eskütétel napján minden bizonnyal tisztát vett, majd némi elemózsiával a tarisznyájában útra kelt, hogy küldetését a királyné dolgában méltósággal teljesítse. Arra azonban nem gondolt, hogyan is gondolhatott volna, hogy az eskütételt igazoló bírósági tanúsítvány révén ő is, faluja is belép hazánk írott történetébe.

A XIII. század Bánk bán, az aranybullák, a tatárjárás és az utolsó Árpádok évszázada. A tatárjárást követően óriási építkezések kezdődnek. Felépül a budai és a visegrádi vár, a domonkos apácák „nyúlszigeti” kolostora. A budai Nagyboldogasszony- (ma: Mátyás-) templom építése pedig épp arra az időre esik, amikor a Martonvásárt említő első oklevél keletkezett. A XIII. században megerősödik a földművelés helyzete, és nagy ütemben terjedt az agrárfalvak hálózata. A kereskedelem fejlődésnek indul, a piacok forgalma fellendül, száma gyarapodik. „Márton vására” falu létrejötte kétségtelenül a fentiek folyománya.

A község középkori történetéről csak hézagos ismereteink vannak, s ez nem is csoda, hiszen az 1260 és 1542 közötti időszakból eddig csupán harminchárom olyan oklevelet ismerünk, amelyben a helységnév előfordul.

Kérdés: kik voltak a falu egymást követő birtokosai? Martonvásár vidékén a honfoglalás után a Kartal-Kurszán, a Baracska és a Csák nemzetség vetette meg a lábát. Rajtuk kívül Szolgagyőr vár (Nyitra megye), a királyi szolgálónépek közül pedig a tárnokok és csőszök jutottak földhöz ezen a környéken. 1270-ben Martonvásáron élt egy bizonyos Gergely, aki akár a vásártartási jogot megszerző Márton utóda is lehetett, róla azonban csak annyi a biztosan tudható, hogy tordasi birtokrészét és szőlejét „a nyúlszigeti” apácáknak ajándékozta. A mai Margit-sziget Domonkos-rendi kolostorát a tatárjárás után IV. Béla építtette. Leánya, a később szentté avatott Margit itt volt apáca. A kolostor az 1270-es években már az ország leggazdagabb birtokosai közé tartozott. Martonvásár környékén Kuldón, Kajászón, Sóskúton, Szentmiklóson, valamint Tordason voltak javaik. Erről azért is meg kellett emlékeznünk, mivel – mint majd látni fogjuk – az apácák tordasi embereinek és a martonvásáriaknak több közös ügyük volt.

Martonvásárt idővel a Csákok vásárolták meg, akik magukat Árpád vezér fiától, Szabolcstól eredeztették. Károly Róbert tartott a rozgonyi csatában (1312) legyőzött Csák Máté famíliájától, ezért 1326-ban a trencséni kiskirály unokatestvérének, István bakonyi ispánnak a fiaitól, Pétertől és Istvántól átveszi öröklött birtokaikat, így a hadászatilag fontos várakat (például Csókakő, Csesznek), valamint szerzett javaik egy részét (Martonvásárt is ezek között említik), és mindezekért cserébe nekik adja a Tolna megyében fekvő dombói és nyéki királyi várakat és uradalmakat.

Martonvásár következő ismert földesura a Poháros család. A velük kapcsolatos okirat 1377-ben kelt. E szerint a budai káptalan „a martonvásári Pohárosnak mondott Péter fia Miklós mestert” és a szentpéteri nemeseket eltiltja a szomszédos Tordas és Szentiván használatától, lévén ezek az apácák jószágai. Poháros Péter Nagy Lajos nevelője volt (a király emlegette is, hogy Péter mester őt egykor a vállán hordozta), később pedig mint udvari vitéz és főtiszt jeleskedett. Feltehetően ő kapta adományba Martonvásárt, amelyet fia, Miklós, majd az unoka, Osvát mester örökölt. Poháros Osvát 1409-ben fiú utód nélkül hunyt el. A koronára visszaszállt javait 1410-ben Zsigmond király Kapy Andrásnak és testvérének, Gergelynek adományozta.

1424-ben Martonvásár Zsigmond második feleségéé, „a szép és bátor, de cselszövő és fajtalan életű” Cillei Borbáláé lett. Házasságtörő asszonyát a király öt éve száműzte, most azonban megbocsátott neki, amit birtokadományokkal is megerősített. Martonvásárt ekkor Adonnyal és Gödöllővel együtt a Csepel-szigeti királynéi uradalomhoz csatolták. Borbála azonban férje halála után kegyvesztetté lett, így 1438-ban magyarországi javairól kénytelen volt lemondani.

1439-ben Izidor metropolita vezetésével orosz küldöttség vonult át Martohvaserj helységen. Ez a falu első ismert említése a külföldi iratokban. Az 1439. esztendő azonban Martonvásár történetében elsősorban azért érdekes, mivel ekkor került a gersei Petheő család kezére. 1439. június 26-án a budai káptalan Petheő fia János fiait, Lászlót és Petheőt beiktatja a falu, valamint az itt lévő vám és parochiális egyház (templom) birtokába.

A gersei Petheők a Nádasdyakkal egy tőről, Chopon de Nádasd házasságából származtak. Zsigmond uralkodása idején emelkedtek ki az ismeretlenségből, s tettek szert hírnévre, rangra s királyhűségük jutalmául birtokadományokra. A XV. század derekán már az övék volt Vas és Zala megye jelentős része Keszthellyel, Vasvárrral, Rezi és Tátika várával együtt. A Martonvásárt megszerző László és Petheő személyében a család két ágra oszlott. A Martonvásárt is öröklő magyarországi ág őse Petheő lett. Utódai közül említést érdemel Petheő fia, János, a királyné udvarmestere, továbbá az ő fia, ugyancsak János, aki volt főpohárnok, kamarás, soproni főispán, majd a Duna melléki hadak főkapitánya. A család tagjai derekasan kivették részüket a török elleni harcokból. Különösen nagy törökverő volt Petheő Kristóf, aki 1600-ban keszthelyi várkapitányként halt hősi halált.

Martonvásár a hatalmas Vas és Zala megyei Petheő-birtokokhoz képest nem volt jelentős, ráadásul azoktól távol esett, ami igazgatását megnehezítette. Ezt a birtokot zálogkölcsönök felvételénél a család többször lekötötte. Egyik ilyen ügyletüket (1513) enyingi Török Bálint intézte.

A martonvásári és a tordasi jobbágyok között időről időre viszályok mutatkoztak. 1448-ban például a Petheők jobbágyai, köztük János allodiátor Tordasra törtek, s Martonvásárra telepítették Halas Antal jobbágyot és minden ingó vagyonát, amelyre valamiféle vétsége miatt az apácák tartottak igényt. 1454-ben a tordasiak Martonvásáron megöltek, illetve onnan elhajtottak húsz ménesbeli lovat, s ily módon háromszáz arany forint kár okoztak. A fehérvári káptalan a bűnösöket (a tordasi birtokos nyulak szigeti apácákat és familiáriusukat) a király elé idézi. 1463-ban az apácák azért tiltakoztak, mert Petheő Miklós és György, csakúgy, mint egy bizonyos martonvásári Bornemissza Péter is maguknak kérték Mátyás királytól a szomszédos Szentiván-pusztát. 1475-ben a tordasiak feldúlták a martonvásáriak erdejét, a fákat jórészt kivágták, és két itteni jobbágyot Pestre költöztettek. Mátyás királynak egyéb ügyekben is akadt dolga a Petheőkkel. 1467-ben megkegyelmezett Petheő Miklósnak, aki kirabolta a martonvásári vámot. Hat évvel később viszont Petheő János és György panaszolták el, hogy a martonvásári vámtól hazafelé tartó familiárisaikat Edericsnél megverték és kifosztották, mire a király a bűnösöket elégtétel adására kötelezte.

A helység neve a középkori latin oklevelekben többféleképpen szerepel: Forum Martini (1259 utáni évek), villa Mortunvasara (1270–1272), possessio Mortunwasara (1328), Martunwasara (1377), Marthonwasara (1405, 1424, 1440, 1463, 1485), Martonuasara (1448). Az Árpád-kori vásáros helyek között voltak olyanok, amelyekből a nevükön kívül nem maradt semmi, más helyek viszont faluból mezővárossá, sőt várossá (például Szombathely, Marosvásárhely, Nagyszombat) fejlődtek. A Martonvásárt említő iratokban a helységnév előtt álló villa és possessio kifejezés egyformán falut jelent. Egy 1486-ban kelt szőlődézsma-szerződésben látható az oppidum, azaz mezőváros megjelölés, ennek helyessége azonban megkérdőjelezhető, a későbbi oklevelek ugyanis a települést egységesen falunak írják.

Felmerül a kérdés: kik és hányan lakták a török előtti Martonvásárt? Sajnos, erről a források lényegében hallgatnak. Már csak ezért is érdekes számunkra az az 1513-ból fennmaradt jegyzék, amely akkor készült, amikor a két Petheő családtag, János és György megosztoztak a martonvásári jobbágyaikon. A lista a Petheő János kezén maradt jobbágy családfők nevét tartalmazza. Ezek voltak: Boros Demeter, Gombos Tamás, Kiss Gall, Szalay Tamás, Philep Gergely, Barachay Bertalan, Nagy János, Haynal Demeter, Lovatty Lőrinc, Tóth Bálint, Parachay János és Péter literátus. Összesen tizenkét név, a martonvásári jobbágy családfők fele. A láthatóan magyarlakta falu huszonnégy jobbágycsaládja mellett élt egy-két köznemesi família is, így – az erre az időszakra érvényes ötös szorzószámot alkalmazva – mintegy 130 lakója lehetett.

Magyarország falvaiban 1300 körül átlagosan 140-en, 1400 táján 118-an, 1526-ban pedig 86-an laktak. Martonvásár tehát az átlagosnál nagyobb lélekszámú falu volt. Mezővárosias falu, esetleg faluszerű mezőváros? (A mezővárosok népességszáma ötszáz körül mozgott.) Brunszvik Teréz mindenesetre úgy tudta, hogy „Martonvásár a magyar királyok alatt jelentős hely volt Székesfehérvár (Alba Royale), a koronázó- és temetkezőhely és Buda, a székváros között”. A Hunyadiak korában a Duna–Tisza közére is átnyúló Fejér vármegye legnagyobb települései voltak: Fehérvár, Kalocsa, Pataj, Adony, Keve, Velence, valamint Martonvásár, a megye „északkeleti sarkának főhelye”. A Fejér megye határmezsgyéjén fekvő falut olykor Pest megyeinek írták. Martonvásár a környék piacközpontja, s körötte egész sor Árpád-kori helység élte mindennapjait: Tárnok, Berki, Gyúró, Kuldó, Káloz, Tordas, Kajászó, Szentpéter, Szentiván, Jégháza, Varsány, Baracska, Szentlászló, Szentmiklós.

A középkori település életéről keveset tudunk. Már csak ezért is érdekes az az 1486. július 16-án kelt szőlődézsma-szerződés, amelyből kiderül, hogy (a gyúrói és szentpéteri nemesekhez hasonlóan) a martonvásáriak is „fogtak ki” szőlőt Tordason. A falu ezen „körültekintő és okos polgárai” voltak: Tamás bíró és testvére, István, valamint Sebestyén és István literátusok. A szerződés legfőbb pontja az volt, hogy a szőlőt telepítőknek az apácafőnöknő elengedte a borkilencedet, így „mindenből, mind a tiszta borból, mind a mustból kimérve teljes egészében csak a tizedeket” kellett leadniuk.

Martonvásár életében fontos szerepet játszottak a vásárok, a népi árucsere eme szervezett alkalmai, amelyek egyben az ismerkedés, a hírközlés és a szellemi kölcsönhatások fórumai is voltak. A magánbirtokokon kialakult vásárok vámja a vásárhely tulajdonosát illette.

„Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval, kancával, hat ökörrel, két tehénnel, harminc apró marhával…” – rendelkezett István király. Martonvásár a veszprémi püspökség budai főesperességéhez tartozott, neve azonban nem szerepel

a püspökség XIV. század elején kelt (nem teljesen pontos) „egyházi földleírásának” templomos helyei között. Azt viszont a Petheők adományleveléből tudjuk, hogy 1439-ben a faluban volt „parochiális egyház”. Egy 1505-ben kelt irat szerint a „Marthonvassar-i völgyben” áll egy „omlatag templom”, ez azonban a „tolvajok és rablók menedéke”, ahonnan sok gonoszságot követnek el. Ezért a veszprémi káptalan megengedi Petheő Jánosnak, hogy földig rombolja, köveit azonban csak egy másik egyház felépítésére használhatta fel. A fenti két oklevélben feltehetően ugyanarról a templomról van szó. Az sem elképzelhetetlen, hogy ennek a maradványai (két faragott kockakő, piros freskótöredék, vakolat) kerültek felszínre a község hajdani homokbányájában, az Orbán-hegy délkeleti részén, ahol a templomot temető vette körül.

A terepbejárások szerint a XIII–XVI. században több faluszerű település volt a mai Martonvásár határában, ezek azonban az egy Márton Vására falu kivételével névtelenül elenyésztek. Az Orbán-hegytől nyugatra lévő faluhely a buda–fehérvári úttól távolabb esett, később azonban a település mintha kezdett volna lejjebb húzódni. Az említett, 1513. évi jobbágyjegyzékben ugyanis a házak helyének meghatározásánál ilyen kitételeket találunk: „alsó részen”, „felső részen”, sőt: „az új városban”.

A középkori jobbágyházak zöme földbe vájt, egy-, ritkán kétosztatú, kémény nélküli, füstös hajlék volt. A falu szinte elsüllyedt a térszínben, s csak a templom emelkedett ki a viskók közül. A házak eszközkészlete is meglehetősen szegényes volt. Már csak ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy Martonvásár falu helyéről kevés régészeti emlék (tapasztott kemencefenék, edény- és kályhaszemtöredék) került elő.

1542-ben gersei Petheő János birtokait fiára, Farkasra és nejére, Gyulay Katalinra hagyta. A Zala, Vas, Csongrád, Temes és „Fejér–Pest” megyében szanaszét fekvő birtokok között volt Martonvásár is, ebből a faluból azonban még sokáig nem a jogos örökösök, hanem a törökök láttak hasznot.