A község hajdanvolt nemzetiségei
A község hajdanvolt nemzetiségei
Fejér megye 1541-ig gyakorlatilag színmagyar lakosságú, a török alatt kipusztult vagy elmenekült népesség helyét azonban idővel részben rácok, szlovákok és németek foglalták el. A rácok fő letelepedési körzete a Duna-mente, a németeké a Bakony és Vértes, a szlovákoké pedig a Váli-völgy és a tőle keletebbi területek. Fényes Elek Magyarország leírása című kötete szerint azonban „nyelvre nézve” 1847 táján már Fejér megye „egy a legtisztább magyar megyék közül”. Martonvásár ugyanakkor magyar–német– szlovák vegyes ajkú.
1750 táján Beniczkyék majorjában mintegy ötven fő élt, a nevek alapján magyarok, szlovákok, valamint délszlávok (Kubovity, Koszovity, Joannics), ez utóbbiak azonban később alig fordulnak elő. Az anyakönyvek magyar családnévanyaga kezdettől fogva nagy változatosságot mutat. Az 1750-es évekbeli nevek (Bencze, Füstös, Göbölös, Gulyás) zöme később már nem fordul elő. Kivételt képeznek a Tóth, Orosz, Kiss és Turán családok, akikhez 1760 és 1780 között újabb magyarok (Dobos, Molnár, Cseresnyés, Gergely, Hegedűs, Ispán, Németh, Varga, Vass, Zsigmond, Horváth, Szegedi, Végh) csatlakoznak. (Az Ánosiak úgyszintén, nevük eredete azonban bizonytalan, mivel elejében Ányosinak és Anusinnak egyaránt írták.) A magyar nevek viselői zömében jobbágyok, zsellérek és uradalmi alkalmazottak. Mesterember, árendás kevés akad közöttük. Az ismert hajdúnevek viszont mind magyarok (Baranyai, Bors, Kenyeresi, Lakatos).
A szlovák nevek Brunszvikék idejében sokasodnak meg az anyakönyvekben. A Blaskó, Csapkovits, Gutyina, Gyurikó, Hornyák, Kreszák, Melega, Mlinarovits, Paulovics, Placskó, Szlankó, Szlautka, Szedlák, Szlivka, Szmilkó, Szószki, Szudek, Valasek a jobbágylistákon is előfordul, a Behan, Bosnyák, Djegula, Drozdik, Csepecz, Csizmarik, Gajarszki, Hlavanda, Laczó, Ottyahalik, Prekop, Rozbora, Stefkovits, Sindelar, Zsakó név viszont mindvégig zselléreket jelöl. A szlovákok jó részét idősebb Brunszvik Antal telepítette át a Felvidékről, a többi família (Csizmarik, Szószki, Stefkovits, Malsovits, Martinecz, Machala és a bizonytalan eredetű Macháts is) a környékről, illetve az ország más pontjairól érkezett. Ugyanezt mondhatjuk el az Adamovits, Bradák (Bredák), Drevenka, Florovits, Foltaszek, Palánka nevet viselőkről is, akik a XIX. század első felében tűnnek fel a martonvásári iratokban.
A község lakói között kezdettől fogva éltek német nevűek is, számuk azonban 1800 előtt nem volt jelentős. A Painer zsellérfamíliát leszámítva a lakosság mozgékony elemeit alkották; volt köztük felcser, tehenész, uradalmi kertész, vendéglős és birkás bérlő (Zimmerman, Weninger), akik szerződésük lejártával többnyire továbbálltak. Néhány kivétel is akadt: a Mooshammer, Fieber, Hübner család és a Montz (Mons) polgárfamília.
A Martonvásáron gyökeret eresztő németek legtöbbje 1790 után érkezett. A mezőváros háromnemzetiségűvé válását azok a sváb telepesek segítették elő, akik jobbágyként épültek bele a község társadalmába. Martonvásár azonban (egy-két ritka kivételtől eltekintve) nem lehetett az első magyarországi megtelepedésük helye, a II. József utáni időkben ugyanis a németföldi törvények a kivándorlást már erősen tiltották. A martonvásári svábok tehát itteni megjelenésük előtt minden bizonnyal hazánk más pontján éltek.
1810-ig jobbágytelekhez jutó német családok: a Braun, Eisenbacher, Gresser, Hedrich, Klaus, Kaltnecker, Pammer, Reichardt, Vogel (Vogl, Fogl) és a Wittenheber. 1810 és 1820 között csatlakozott hozzájuk a Greff, Klopfer, Purnhauser, Rottenberger és a Szaller família, később pedig a Herkner, Mayer (Majer) és a Raab család. Őket Brunszvik Ferenc olykor a magyarokkal szemben is előnyben részesítette. 1848-ig további három sváb család jutott telekhez: a Szuppinger, a Rosen, valamint a Ritter; utóbbi a zsellérek között már korábban feltűnt.
1828-ban a házas zsellérek jegyzékében az alábbi német neveket találjuk: Eisenbacher, Fieber, Fink, Foller, Heimpold, Herkner, Hill, Hillmajer, Horn, Höhm, Hübner, Klopfer, Krautsieder, Lutz, Majer, Mayer, Melicher, Mergl, Montz, Naßvogel, Neukunft, Painer, Pammer, Pichler, Pirman, Pradt, Raab, Rausch, Reitknecht, Rieder, Ritter, Rohmajer, Stark, Strausz, Szalczer, Vailand, Vespeller, Wagner, Wirtsdorfer, Wohlbach, Zufall.
A német nevű zsellérek köre 1848-ig újabb családokkal (Fink, Grosz, Groszmann, Gruber, Gaszt) bővül.
A svábok egy része beházasodott Martonvásárra. A Szuppingerek (József és Ferenc) Gresser lányokat vettek feleségül, a posztós Herkner Vencel pedig Szalczer kőművesnek lett a veje. Herknerék Morvaországból, Müllerék Szárról, Gaszt mézesbábos Adonyból jött. Közben néhány új magyar és tót (Fodor, Rumi, Szószki, Zrubetz) név is megjelenik a jobbágyok listáján. 1848-ban a kiosztott 48 telek fele van sváb kézen, a másik fele 13:11 arányban oszlik meg a magyar és a szlovák jobbágyok között.
A martonvásári svábok utánpótlását részben Felsőgalla, a tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom egyik faluja adja. A „vérti hegyek” között fekvő helység határa „hegyes és sovány”, a föld tehát kevés, az elnyomás viszont nagy, ezért jó néhány felsőgallai másutt próbál szerencsét. Így kerül Martonvásárra Vogel Jakab, 1848 után pedig a Hamburger, Degen, Szeidl, Ulrich, Steiner, Hoffmann és a Weiert család. Hüll ácsmester a Tabánból, Freschl asztalos Rácalmásról, a Kleisz család Nadapról, a Kluber pedig Zsámbékról jött.
A mezőváros nemzetiségei különösebb súrlódások nélkül éltek egymás mellett. Az összeházasodás gyakori volt közöttük. Bizonyos elkülönülés csak a sváb gazdacsaládok részéről tapasztalható. 1815-ben Richard Bright úgy látja, hogy a martonvásáriak közül a németek „a legtakarékosabbak, leggondosabbak és ők örvendenek a legnagyobb jólétnek”. Virágoskertjük van, méhészkednek, s az iskolát is elsősorban az ő gyermekeik látogatják. A lakosság legszegényebbjei a szlovákok (őket Bright tévesen cigányoknak mondja). „Nyomorúságuk, amelyből nem akarnak kiemelkedni, az idegen számára túlságosnak látszik. A megszokás folytán azonban nekik ez nem nyomorúság” – írja.
Az első hazai népességösszeírás, amely a nemzetiségekről is közöl adatokat, 1850-ben készült. E szerint Martonvásáron 551 magyar, 468 német, 146 szlovák és 24 zsidó élt. Zách József 1862-ben külön hangsúlyozza is, hogy jóllehet Martonvásárt a 878 magyar mellett „nyelvre nézve” 654 német és 133 tót lakja, „nemzetiségi tekintetben” az egész lakosság „büszkén vallja magát magyarnak”.
A nemzetiségek asszimilációjának egyik fokmérője az iskolai oktatás nyelve. Az 1818. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a martonvásári iskolában ugyan magyarul tanítottak, a szlávok és németek azonban hetente kétszer anyanyelvi oktatásban részesültek. A hittan tanítása eleve három nyelven történt. Az 1830-as években Martonvásáron a segédtanítótól is megkívánták, hogy magyarul tudjon, a tanítás azonban a 40-es években is három nyelven folyik. Fejér megyében 1876-ban vezették be általánosan a magyar nyelvű oktatást. Egy évvel később Martonvásárról feljegyezték, hogy itt a magyar nyelv „sikerrel taníttatott”. Ez idő tájt a családnévből már nehéz a nemzetiségre következtetni. Az 1874/1875-ből fennmaradt iskolai anyakönyvben például Tengerdy János és Hedrich Rozina leányát, Magdolnát (nyilván anyja után) németnek írták. A sváb eredetű Foller és Gaszt családok gyermekeit viszont a magyarok közé sorolták.
Az asszimiláció fokát az istentiszteletek nyelve is jelzi. A martonvásári magyarok egy része a reformátusok közé tartozott, így a magyar ajkúak a katolikus templomban kisebbségben voltak. 1799 táján a plébános két vasárnap szlovákul, egyszer magyarul, egyszer pedig németül misézett. Az egyház ugyan a XIX. század elejétől szorgalmazta, hogy a főbb ünnepek és nyilvános körmenetek szertartási nyelve tisztán magyar legyen, kérdés azonban, hogy ez mennyiben valósulhatott meg egy háromnyelvű településen. Martonvásáron 1913 táján még felváltva német, sőt szlovák nyelvűek a misék. Az erősen csökkenő számú szlovákság ugyanis időközben (a Poszmik, Petró, Eskulits, Prochaczik családok révén) a környék tót ajkú falvaiból némi utánpótlást kapott.
A XIX. század végén a magyarosítás országszerte nagy lendülettel s olykor erőszakos eszközökkel is folyt, ami nemegyszer ellenállást szült. Martonvásár szlovák származású plébánosa, Lattyák János, aki állítólag a pánszlávizmusnak volt a híve, 1899-ben „nem a valóságnak megfelelően tájékoztatta” püspökét, amikor úgy nyilatkozott, hogy „a község jórészt tót ajkú lakossága igényli a tót nyelvet bíró papot”. A templom az idő szerinti kegyurától, azaz a kultuszminisztertől a megye vezetői azt kérik, hogy a bécsi születésű Holeksy Ágostont nevezze ki Martonvásárra plébánosnak, mivel – mint írják – „más megoldás folytán az eddigi magyarosítási akciók különösen az iskolában megsemmisülnek”.
A századfordulón a magyarosodás szép példáját adták Martonvásár értelmiségi családjai, akik közül Peszneker igazgató a nevét Pusztaira, Kreutziger jegyző Kádárra, Woczaszek doktor pedig Vargára változtatta. A következő ötven évben a régi martonvásári családnévanyagot több magyarosítási hullám érintette. Jegyzékükből, kiderül, hogy a martonvásári ősi családok nem kis hányada, ha megváltozott néven is, de mind a mai napig jelen van a községben (lásd a függelék IV-ben).
1900 után a martonvásári németek száma száz alá esett, a szlovákok pedig olyannyira elfogytak, hogy őket 1921 után már külön ki sem mutatták. Azóta a „tótul” beszélő, bő szoknyás nénikék a hagyományaikat, szokásaikat is magukkal víve a temetőbe költöztek. A „sváb” ajkú régi öregek úgyszintén. A hajdanvolt martonvásári nemzetiségek emlékét ma már csak a régi családnevek és a megsárgult fotók őrzik.
Martonvásári kisgyerek a XX. század elejéről
Grósz Teréz és Varga István esküvői képe (1902)
A Braun-féle kerthelyiséges vendéglő (1933)
