Rend az élet rendjében
Rend az élet rendjében
A gyermeket a katolikus mártélyi családok is Isten áldásának tekintették, ezért aki gravid lett, nem „terhesnek” mondták, hanem inkább az a kifejezés járta, hogy „áldott állapotba” került, „állapotos”. A tanyaiaknál is megbecsülték a gyermekáldást, a leendő munkaerőt, bár itt már a családapa sokszor az „éhös hasra” panaszkodott. „Mögvirradt bajnak, a sok éhös hasnak.” A terhes nő kívánságait igyekeztek teljesíteni. Ha vendégségbe ment, a falusiak rögtön hozták a kiflit vagy a pogácsát, szívesen kínálgatták. „Önnél-é valamit?"
A születendő gyermek nemére vonatkozó jóslás szerint akinek hegyes a hasa, fiúgyermeket szül. A kisbaba várása a kelengyéje készítgetésével telt el. Régebben háznál szültek az asszonyok, mikor „elgyütt az ideje”, szóltak a bába néninek, Darvasszék-dűlőben Pádinénak. Később már tiltották a hatóságok a tevékenységét, ha szükségből ő vezette le mégis le a szülést, azonnal a kórházba vitette a babát és a mamát a mentőkocsival.
A fürösztés a család mosóteknőjében történt esővízzel vagy artézi vízzel, amit természetesen a katlanon melegítettek. Később kisteknőt szereztek a babának. Fürdetés után az asztalon tették tisztába és pólyálták be. A század első három évtizedében még bölcsőben ringatták a kicsit, csak később lett kiságy, babakocsi. Nem ismerték a tipegőt. Pár hónapig pólyázták, majd pöndölt adtak rá, aminek a hátulja nyitott volt. Nagyon féltették a „szemmelveréstől”. Akit megvertek szemmel, folyton csak sírt, nem fejlődött. Azt mondták az ilyen látogatókról: „olyan a szöme”. Az ilyen ember után igyekeztek megszüntetni a bajt. Ha másként nem múlt el a szemmel verés, visszahívták a látogatót, akinek szájba vett vízzel kellett megmosdatni a babát. Különösen a messziről jöttektől féltették a kisdedet. Amikor ilyen vendég jött, azonnal le kellett ültetni.
A csecsemős háznál éjszaka sem fújták el a lámpát, csak „lécsavarták a tatart”, más szóval lámpabélt. Ha beteges volt a baba, háromnapos korában megkeresztelték, sőt végszükségben a bábaasszony is megkeresztelhette.
A család egyhetes vagy tíznapos korában kocsira rakta a kicsit a keresztanyával, keresztapával, és bevitte a református ótemplomba vagy a katolikus templomba. Amikor visszatértek, lehetett ülni asztalhoz a „körösztölő lakomára”, amelyre nemcsak a bába néni volt hivatalos, hanem a keresztszülők, közelebbi rokonok, esetleg az „első koszorús pár”. Körösztölőre a tanyaiak rendesen birkát vágtak, a falusiak tyúkhúslevessel, kakaspörkölttel és töltött káposztával traktálták a vendégeket. A rokonok, ismerősök, keresztkomák, de azok is, akik a lakodalomba hivatalosak voltak, az első napokban az anyának becsinált levest, gyönge galamb- vagy tyúkhúst vittek a háromrészes komacsészében.
Ismerkedési lehetőség a fiatalok számára a tanyavilágban és a faluban is részben a közös munkában (aratás, cséplés, kukoricafosztás), részben az olvasóköri szereplésekben, bálakon adódott. Egyre ritkábban fordultak gügyűhöz, aki „kommendált” volna nekik való lányt. Amikor az udvarlás komolyabbra fordult, egyre többet találkoztak, évődtek, beszélgettek, sor került a lánykérésre, amelyet régebben az apa, keresztapa, vőfély, sőt újabban maga a legény végzett. Ha a lánykérés eredményes volt, egy hónap múlva vasárnap délben megtartották a jegyváltást. Ekkorra már beszerezték a jegygyűrűket. Módosabb helyen kísérőgyűrűt is vett a vőlegény, a menyasszony pedig nyakkendőtűvel viszonozta azt. A jegyváltás a tanyavilágban nagyobb ünnepélyességgel történt. Erre az alkalomra zenészeket is hívtak. A vőlegény apja csézakocsival érkezett. Ebédre tyúkhúslevest csigátésztával és birkapaprikást fogyasztottak. Bor is akadt. Az örömapák megtárgyalták a lakodalom helyét, idejét. Az eljegyzéstől számítva négy hétre tartották, többnyire az olvasókörben, de előfordult olyan is, hogy sátrat béreltek, mert ott sokkal több vendég fért el. Ezt a vőlegény szervezte, de a két család közösen fizette. A többi teendő aztán már a vőfélyre hárult, aki a hívogatásokat is végezte.
A koszorúsok száma szabta meg a lakodalom rangját. Ha sátort állítottak, megcsinálták már előző nap, forgáccsal hintették be a „padozatot”. A bejárattal szemben készítettek helyet az ifjú párnak. Mindig ott függött az oldalfalon az akasztós nagytükör. A kecskelábú asztalok mellé lócákat helyeztek, melyeket a körből kértek kölcsön. A lakodalom előtti napokban az asszonyok, férfiak az ételek elkészítésével foglalatoskodtak: nyúzták a birkát, esetleg a borjút, kopasztották a tyúkokat (minden öt személyre számítva egyet). Perecet zsákszámra készítettek, csigát is bőven (egy pohár egy vendég). Sült a kalács. Csak a menyasszonyi tortát szállította cukrász. A vendégeknek is illett egy liter bort hozni és tortatálon tortát. A menyasszonyi csokrot az első koszorús pár vitte.
Az ebédet a vőlegényes háznál a vőlegény koszorúsainak és a kocsisainak részvételével zeneszó mellett fogyasztották. Ugyanúgy zene szólt a kiadón a menyasszonyos háznál is. A vőfély beterelte a tisztaszobába a vendégeket, és elbúcsúztatta a vőlegényt a szüleitől. Aztán kocsira ültek, többnyire féderesre. Elmentek a menyasszonyos házhoz kikérni, majd mókás keresés után őt is elbúcsúztatta a vőfély a szüleitől. Így indult a menet az anyakönyvvezető elé. Utána mentek a templomba, majd a fényképészhez Vásárhelyre. A visszatérő párt más úton vitték, hogy minél többen lássák.
Elfoglalták helyüket a sátorban vagy az olvasókörben, várták a vendégek gyülekezését. A vőfély fogadta az érkezőket, mindenkit nevén szólítva köszöntött. Odavezette őket az ifjú párhoz, ott átadták az ajándékot, melyet az asszonyok gyorsan kivittek egy másik helyiségbe. Eztán következett az ételek behordása, melyeket fajtánként a vőfély külön-külön tréfás rigmusokkal köszöntött. Vacsora után tánc következett, éjfélkor a menyasszonytánc. Hajnalfelé kezdett a vendégsereg oszladozni, a muzsikusok kikísérték őket, elhúzták nekik a Rákóczi indulót, vagy ahogy a mártélyiak hívták, a „vakpalit”...
A mártélyiak is tudták: hatvanfelé hazafelé. Ezért már életükben kezdtek rá készülődni. Némelyek még humorosan fogták föl: „Mi baja löhet égy jópofájú halottnak?” Mások beletörődő egyszerűséggel mondták: „éccör születtünk, éccör köll möghalnunk”, „halál ellen nincs orvosság”. Előjelei is voltak a halálnak. Ha valaki után kinyílt az ajtó, ha este kuvik szállt az ablak alá a kerítésre és kuvikolt, ha a kutya keservesen vonított, „möghalsz”, mondogatták. Barna Rózsi mondta Szél Pistáéknál: „Möghal Szélné, mer vonyítanak a kutyák. Oszt úgy is lött.” Mártélyon (a faluban) Bugyi Gyurka odakérette a haragosát, „oszt aszonta, én mögbocsátok hé, tésis bocsáss mög néköm”. Akkor már mindenki tudta, hogy most már meghalhat. Öreg emberek üzentek távollévő gyermekükért, addig nem tudtak meghalni, míg az meg nem érkezett. Katolikus emberek, amikor közeledni érezték az órát, papot hívattak, meggyóntak, megáldoztak és fölvették az utolsó kenetet. Amikor beállt a halál, megállították a kakukkos órát a falon, befelé fordították vagy letakarták a tükröt. Felkötötték egy kendővel a halott állát és lefogták a szemét. Lefektették az anyaföldre, a falusiak a halott összekulcsolt kezére tették az olvasóját és meggyújtották a szentelt gyertyát, amelynek addig kellett égni, míg a halottat ki nem vitték a házból. Felöltöztették, előtte persze lemosták a testét, ha szakállas volt, a borbély meg is borotválta. Régen a háztól temettek, ott ravatalozták fel a halottat. A bútort kihordták a kamrába, ház elejére. A falakat gyászdrapériával borították, az ajtóra kétszárnyú fekete függönyt raktak a „halottas embörök”, akiket a temetkezési vállalat küldött. Hatalmas gyertyatartókban gyertyák égtek (négy darab). Este megkezdődött a virrasztás. Ezen a rokonok vettek részt, akiket a hírvivő szomszéd sorba látogatott. „Tuggyák-é, mér gyüttem? Möghalt szögény Jusztika néni.” Volt, ahol az összegyűlt családtagok magukban imádkoztak, beszélgettek. A „halottrul jót vagy sömmit” szem előtt tartásával emlegették a halott jó tulajdonságait: „még János estéjén is milyen szépen danolt”, vagy „jó embör vót szögény, mindönkihöz vót égy jó szava”.
Katolikusoknál siratóasszonyokat is hívtak, akik vezényelték az imádkozást, főleg a fájdalmas olvasót. Aztán néha meg-meghúzták a kulacsot vagy a literes üveget. Hajnalfelé már kezdett dolgozni az ital is, de azért lerészegedés nemigen fordult elő. Amikor eljött a temetés ideje, kivitték a holttestet az udvarra, ott már a gyászoló közönség várta. Itt került sor a gyászszertartásra. 1937 előtt a mártélyiak, a falusiak is Vásárhelyre temetkeztek. A halottat a temetkezési vállalat halottaskocsijára rakták. A szegényebbeket két lóval, a módosabbakat négy lóval húzták, üveges gyászkocsin vitték. A lovak fekete bokrétát viseltek a fejükön. A gyászkocsi után csézakocsi vitte a papot és a kántort, katolikusoknál a kocsis mellett ült a ministráns fiú, aki a gyászkendővel fölszerelt feszületet tartotta. A gyásznép gyalog bandukolt a hosszú úton. 1937-ben lett a falunak saját temetője a vasút mellett. Hétszáz sírhelyet jelöltek ki benne, és harminc-negyven „díszsírhelyet”. Sokáig Szabó Sándor, a sírásó – az utász -, aki a falu túlsó végén lakott. Amíg a temetési menet haladt, szólt a harang. Amikor visszatértek, akkor ülték meg a halotti tort. A legtöbb helyen csak füstölt hús, szalonna, túró meg bor került az asztalra. Utóbb már úgy leegyszerűsödött a halotti tor, hogy a gyászolók betértek valami kocsmába és néhány fröccsöt ittak a „halott emlékére”.
Rezesbanda tanyai esküvőn (1960)
Lakodalmi fogat (1960)
Hetényi István vőfély (1930 körül)
Az új pár: Mészáros József és Antal Julianna (1929)
Simon Mihály esküvője (1939)
