Paraszti gazdálkodás | Száz Magyar Falu

Paraszti gazdálkodás

Amikor a vásárhelyi gazdák szállásokat fogtak fel a mártélyi határban, a megélhetéshez szükséges búza vetését tartották legfontosabbnak. „Életnek” hívták a búzát, „életös háznak”, ahol tárolták. Az első gabonakonjunktúra (napóleoni háborúk) idején a termelése nagyobb hangsúlyt kapott, a vetésterülete nőtt.

Az 1900-as évek elején még ismerték Mártélyon is a kézzel vetést. Előbb azonban „mögmeszezték” a búzát. A mosóteknőben vagy rossz vályúban „kékkű” és oltott mész oldatában pár óráig áztatták, majd kiterítették száradni, közben a kisgereblyével meg-megkavarták. A XX. században a vetést már többnyire vetőgéppel végezték, akinek nem volt, kölcsönkérte a szomszédét.

A kikelt vetést télen is figyelték, különösen ha a hó felszíne „mögkérgesödött”, akkor jószággal megtipratták. Június második felében sárgulni, „szőkülni” kezdett a búza. A gazda figyelte, hogy mikor lesz már viaszérésben a gabona, általában Péter-Pál táján megkezdték az aratást. Ezzel a nagy munkával pár hét alatt végezni kellett, hogy „né pörögjön el a szöm”. Akinek nagyobb darab vetése volt, részes aratókat hívott segítségül. A mártélyi halászok is igyekeztek ilyenkor az évi kenyérnek valót beszerezni.

Ahol vontatóba gyűjtik a „gazt”, ott előbb „fölcsirkézik” a fordítóvillával, azután gyűjtővillával összerakják a boglyákat, „léhögyölik”. Csépléskor három bolondkocsi mindig hordta a gépbe a kötetlen „gazt”. Egy bolondkocsiról mindig folyamatosan etették a gépet, ehhez két asztagos kellett.

Aki kévéket kötött, az előbb összehalhézta, ebből még aznap este körösztöket csináltak. Az első kéve fejét hátrahajtották, erre került a második kéve. A harmadik és a negyedik sor kévéit úgy rakták, hogy a kéve feje kicsit beljebb kerüljön, ezáltal leveti a vizet. Az utolsó kévét, a „papot” kétfelöl le is kötötték a saját anyagából. A keresztekben néhány nap, esetleg hét alatt utóéréssel beért a gabona, lehetett hordani és asztagot rakni. Az asztagrakás attól függött, hány keresztet akartak belehordani, lehetett kerek és hosszúkás. Úgy kellett megrakni, hogy ha „soká gyün a gép”, akkor se ázzon be, a vihar se tudja megkezdeni.

A bolondkocsi tökéletes találmánya volt a paraszti világnak. Amikor jól megrakva odaért az asztag mellé, a hátsó kereket lekapcsolták, a lovak a két első kerékhez erősített rudakat kihúzták a kévecsomó alól anélkül, hogy tört volna a „gaz”.

Sokan még emlékeznek a lóval nyomtatásra, de ebben a században már legtöbb helyen „tüzes géppel” csépeltek. Eleinte ökrök húzták, később a magánjáró kazán, melyet az úton szénnel fűtöttek, cséplés közben többnyire szalmával. A kicsépelt gabona az életösházba, a hombárba került.

A búzának nemcsak a szeme volt értékes, hanem más részei is, amelyeket takarmánynak vagy fűtésre, almozásra („ajjazásra”) használtak fel. A szalmakazalt a tanyaudvar meghatározott részén helyezték el, de úgy, hogy évenként máshova kerüljön. A szép, takaros kazal rakása külön szakértelmet kívánt. A szalmakazlat szalmavágóval vágták a felhasználáskor. Aztán szalmahúzó horoggal rángattak ki belőle egy nagy kasra valót. A kas fülére hurkolt kötéllel átfogva, a hátukon vitték a konyhába fűtésre vagy az istállóba „ajjnak”.

A mártélyi határban már századok óta nem sarlóval „szöröncsétlenködtek”, hanem kaszával arattak. Ezt tartották a legnagyobb „embörpróbáló” munkának. A mártélyi annyiban tért el a vásárhelyi határ többi részétől, hogy itt tovább élt a vontatózás. Még az 1930-as években is előfordult, hogy a gabonát „röndre vágták”, nem kötötték kévébe. Ilyenkor a kötéleresztés volt az első előkészületi munka. Kallantyúval eresztették a vontató lekötéséhez szükséges hatméternyi kötelet. A töreket és a polyvát nem mindig választottak külön. Ha külön vették a polyvát, „lángpolyvának” nevezték. Vagy a takarmányosba került, vagy kazalba rakták „a törekös polyvát” is, az oldalát szalmacsutakokkal „mögdugdosták”, a tetejét szalmával „léhögyözték”, szalmakötéllel lekötötték. Ez a polyva répával (amit répareszelővel lereszeltek) takarmányul szolgált a tehénnek és a lónak is.

Amióta a kukoricát bevették a vetésforgóba, a búza vetésterülete folyamatosan csökkent. Hódmezővásárhelyen 1903-ban a bevetett terület ötvenkét százalékát foglalta el, de 1932-ben már csak harmincnyolcat. Igaz, hogy ekkor még nem érték el a későbbi rekordtermést, amit a nagyüzemek (1959-ben a Fürst Tsz) betakarítottak: csak tizenegy-tizenkét mázsát holdanként a tizennégy mázsával szemben. Fűzzük hozzá, hogy az a búza viszont sikértartalmát tekintve sokkal különb, acélosabb volt a későbbi „kolhozbúzánál”. A lisztjükből sütött öt-hat kilós kenyerek magasra nőttek, nem száradtak ki, nem morzsálódtak. A foszlós kalács, a rétesek a legkényesebb igényeket is kielégítették, ezért is keresték országszerte a Tisza- vidéki búzát.

A régebbi századokban az árpát takarmánynövényként termesztették.

A tanyaiak jobban kedvelték az őszi árpát, mert az bővebben termett, de tavaszi árpát is kellett vetni, mert annak a szalmája adott jobb takarmányt. A tavaszi árpát sörárpaként jobban el tudták adni a sörgyárnak. Ugyanúgy takarították be, mint a búzát. Először az őszi árpát aratták, azután a búzát és csak utoljára a tavaszi árpát. Ennek rövidebb volt a szára, azt sokáig vontatóba rakták. Ahol mégis kévébe kötötték, ott huszonkét kévés „nagykörösztbe” rakták.

Két fél marék gazt a fejes vége felől keresztbe tettek és hármat csavarintottak rajta, majd meghúzták, de kötötték kenderszállal és vékony fűzvesszővel is. Az árpa toklásza igen szúrós lévén, a kötésével nagyon megszenvedtek. Ezért is maradt fönn sokáig a vontatózás. Aratás idején a részesek többnyire bennkosztot kaptak.

A nehéz munkához nehéz ételek kellettek. Reggeli szinte mindig szalonnából, kolbászból, túróból állott, utána tejet ittak. „Flöstök” előtt kijárt az aratási pálinka, ami nemigen erősebb huszonöt-harminc fokosnál. Napközben cserépkorsóban, később zománcos kantában vizet vittek a „köröszt tüvibe”, aki megszomjazott a tikkasztó hőségben, az ihatott. Délben, a tanyában föleresztették az „ustorfát”, azzal jelezve, hogy megfőtt az étel. Bableves füstölt hússal, tarhonyás krumpli, keménytarhonya, krumplipaprikás kolbásszal, sonkapaprikás, tört krumpli járta. Vacsorára ismét szalonnát, sajtot, túrót vagy aludttejet ettek. Szombaton elmaradhatatlanul túrós lepényt, kiflit, hajtogatottat sütöttek.

A zabot tavasszal vetették, főleg olyan helyre, ahova nem lehetett idejében „rámönni a földre”, vagy ha valamelyik őszi vetés nem sikerült, még mindig be lehetett vetni zabbal. A zab nemcsak a lovaknak jó abrak, de vemhes, szoptatós állatoknak is kevertek a takarmányba. Erős szára lévén eléggé „fogós” a kaszálása. Mivel túl nagy területet nem vetettek belőle, ezt is inkább vontatóból csépelték, esetleg elruggatták, nyomtatták. Nagyobb gazdaságok az utóbbi időben bükkönyös zabot is termeltek takarmánynak. Ezt zölden kaszálták le.

A kukorica az 1830-as években került be a vetésforgóba, kiszorítva onnan az ugart. A jelentősége egyre nőtt. Kukoricaföldet a falusiak is tartottak, ha másként nem, „résziből”. Harmados kukoricát vállaltak, vagy a bérelt földön termelték. A XIX. század közepe után egyre kiterjedtebb istállózó állattenyésztés különösen igényelte. Korhányban azért vetettek szívesen kukoricát, mert ha az ár korán levonult, május derekáig még elvethették, őszre még be is ért. Ilyenkor persze „borozdára” vetették, vagyis minden harmadik barázdába szórtak vetőmagot. Ismerték a kukoricahányót is, amelyet az eketaligához szereltek. A nagyobb darabot vetőgéppel vetették, három lóval, de kettő is elhúzta a kisebb, kanalas vetőgépet. Vetés után boronáltak. Kelés után ismét elfogasolták, ami fölért egy kapálással.

A kukorica közé babot vagy fahajú tököt vetettek. Minden hetedik sorba öt-hat lépésenként sarokkal belenyomták a földbe a magot.

Amikor már minden kikelt, „mögekézték”, vagyis ekekapával a sorközöket meghúzták. Utána könnyebb volt az első kapálás, amelyet pünkösdig meg kellett ejteni. Ilyenkor ki is egyelték, és csak jó lépésnyire hagyták meg. Második kapálás után az ekekapára terelőlemezeket szereltek és feltöltögették. Sokan a harmadik kapálást meg is takarították ezzel a „feltöltögetéssel”. Harmadik kapálás után fattyazni kellett, vagyis a meddőszárakat, a fattyúhajtásokat fattyazókéssel kivágták. Csomókba rakták, mikor végeztek, a fattyút vállon kihordták a föld szélére, ahonnan kocsival bevitték a tanya körüli „gyöpre”, ott szétteregették, fonnyasztva adták a teheneknek, jól tejeltek tőle. Ehhez hasonlított a misling, amely nem más, mint nagyon sűrűre vetett kukorica. Legtöbbször a tarlóba korán vetették az őszi árpa vagy a bükkönyöszab helyére. Ez csövet nem hozott, de ha a fattyú elfogyott, ugyanolyan jó takarmány lett.

Amikor a szem az ember foga közt roppant, meg lehetett kezdeni a törést. Csövesen is adtak a disznóknak, csutkástól megették. Baltával ujjnyi szeletekre vágva a lovak szecskájába is keverték. A kukoricát lehetett szárán fosztani és „hajasan”. Este vagy reggel levágták a szárat, és még harmattal be is kötötték a kévéket saját levelükbe, de előfordult, hogy beáztatott kenderszálakba kötötték. A szárvágáshoz kétféle szárvágót használtak, minkettőt kovács készítette. Régebben többnyire csuhéjasan törték le a kukoricát, így gyorsabban felszabadult a föld, lehetett szántani, meg aztán a csuhéjat is így tudták takarmánynak felhasználni. A kukoricát oldaldeszkával magasított kocsival hordták be a „gyöpre”. A csuhéjas kukoricát meggörbített rossz húzóvillával húzták le a kocsiról. Esténként aztán lehetett fosztani, amihez szívesen társultak a szomszédok is. Közben tréfálkoztak, üszöggel bekenték egymás arcát, hancúroztak, bökdösődtek, nótáztak, meséltek. Tizenegy óra fele felhagytak a fosztással, amelyet mindig fosztótűvel végeztek.

A szárat vendégoldallal megnövelt kocsira rakták, de szívesebben vitték bolondkocsival, mert úgy nem tört annyira a levele. Ezt fontosnak tartották, mert a paraszti gazdaságokban a leveles csutka számított a fő takarmánybázisnak.

A csöves kukoricát kiskassal hordták a góréba, amelynek az oldalai általában lécből készültek. Jó gazdahelyen kőlábas górékat építettek. Kisebb gazdák sokszor a góré alá helyezték a disznóólakat. A csöves kukoricát aztán lemorzsolták. Ki kézzel, egymáshoz dörzsölve a csövet, ki fejőszék végébe vert erős vaslemezhez dörzsölve, ki pedig kukoricamorzsolóval morzsolt. Az is kétféle lehetett, a láda oldalára szerelt kismorzsoló vagy pedig erre a célra készített nagymorzsoló, amelyet a „Kühne, Hoffer, Schranz és Clayton” gyárak hoztak forgalomba. A csőves kukorica jobban elállt a góréban, ezért egyszerre nem morzsoltak le túl sokat. A „putyi” kukoricából örlették a málélisztet. De öntöttvas fazékban, a kemencében megfőzve téli estéken el is csemegézték.

Régen a köleskása fontos tápláléknak számított. Még a hurkába is az került. A mai gazdák csak másodvetésként emlékeznek rá, ahol a víz kiölte a vetést, oda vetették, többnyire kézzel, mert azért a kis darab kölesért nem érte meg a vetőgép beállításával bajlódni. Vetés után elfogasolták, majd láncboronával elboronálták. A rövid tenyészidejű növényt, amikor a feje sárgult, harmattal lekaszálták. Általában rendre vágták és vontatóba rakták. Bolondkocsival vitték be a gyöpre, s elnyomtatták.

A nagyobb gazdaságokban, ahol több lábas jószágot tartottak, nem nélkülözhették a takarmányrépa vetését. Őszi mélyszántásba vetették, nem túl nagy területen, mert viszonylag jó termést adott. Télen néhány talicskányit bevittek az istállóba vagy a takarmányosba, és répareszelővel elaprítva a szecska közé keverték. Vetés után mindig egyelni kellett. A pulykák, gyöngyösök megtisztították a rovaroktól.

Aki csak tehette, hagyott pár száz öl jól bemunkált őszi szántást dinnyeföldnek. Ez látta el a családot a főzéshez szükséges zöldséggel. A falusiak inkább Korhányban vagy a hullámtéri gyümölcsösökben elégítették ki ilyen irányú igényeiket. A dinnyeföld nem volt messze a tanyától, hogy jól szemmel tarthassák, meg ne dézsmálja valaki. Különösen a dinnyére meg a kótyra fájt a foga a szomszéd kanásznak. A görögdinnye nem nőtt olyan nagyra (egy-két kilogramm), mint az uradalom marsovszki dinnyéje, de sokkal édesebbnek tartották. Már aratás táján figyelték, hogy nem „zsöndül-e” már. Viszont a tökdinnyének nevezett félérett dinnyét odaadták a disznónak.

Dinnyét a harmattal volt érdemes szedni. Külön szakértelmet kívánt a jó dinnye kiválasztása. Kongásáról, elszáradt bajuszáról, no meg a könnyebb súlyáról ismerték fel. Sokan egész kas dinnyét betalicskáztak egyszerre. Az ásott kútba bedobták hűlni. Délben a favödörrel halászták ki. Az érett kótyot, vagyis a sárgadinnyét a szagáról ismerték föl, és arról, hogy könnyen lecsavarodott az indájáról. A dinnye mellett néhány sor mák, hagyma, sárgarépa, gyökér, cukorborsó tette teljesebbé a „dinnyeföldet”. A dinnyétől jó távol néhány sor uborkát is vetettek. Egyesek magról vetették a paradicsomot, a fűszerpaprikát. Mások áldoztak a palántára, esetleg még karalábét, ritkán káposztát is palántáltak.

A gyümölcsfák ültetése a tanya körül már a XIX. század elején gyorsan elterjedt. Az 1851. évi földkönyvben szép számmal olvasunk a „fás kertek”-ről és a kertekről. Leginkább a meggy-, szilva- és eperfa fordul elő. A faepret fontos élelempótló gyümölcsként használta a szegény ember.

A módosabb gazdák hordókba gyűjtötték, és pálinkát főztek belőle.

A meggyet ették kenyérrel, aszalták párszárítón, a XX. században elterjedt befőttalapanyag, utóbb meggybort is készítettek belőle. A szilva korán érő fajtáit is ismerték. A bajnár szilva, a sárga szilva, a lószemű szilva, a kökényszilva fái álltak a „gyöpszélin”. A magvaváló szilvát inkább a fás kertekbe telepítették. Oda került a barackfa, a körtefa (potyogókörte) és néhány véralma, vajalmafa is. Az igényesebb fák csak módosabb gazdák kertjeiben fordultak elő, akik esetleg még az artézi vizet is elvezették a kertbe, a jószág elől drótkerítéssel óvták.

Amikor Szűcs József a XX. század elején fölparcellázta a hullámtéri suhát, egy sajátos kertkultúrának a kialakulását tette lehetővé. A „hullámtéri gyümölcsösben” nemcsak vásárhelyi iparosok, értelmiségiek szereztek pár száz négyszögöles birtokot, hanem sok falusi is. Akinek nem futotta másra, az bérbe vette a területet. Emlékezetes maradt a mártélyiaknak az a sok finom alma, körte, szilva, ami ott termett. Az „ár” többnyire nem ártott a fáknak, friss iszappal termékenyítette meg a talajt. Általában május derekán már lehetett munkálkodni a kertekben. A termést targoncás talicskán vagy a biciklikormányon hatalmas garabolyokban, kosarakban tolták haza. Ugyancsak biciklikormányon, csomagtartón eltolták nemcsak a helyi piacra, de Vásárhelyre is. A hullámtéri gyümölcsös az 1935. évi hetvenötezres térképen jól látszik. A faluban sokfelé lehetett látni, főleg a Fő utcán, hogy a kapuba kisszéken kitették kosárba a kívánatos gyümölcsöket mint eleven reklámot. Mások piacra vitték az árut. Zöldségféléknek Korhányban is lehetett bérelni földet, még csőszkunyhó is volt rajta. A jó öntéstalajon Gilicze a dinynyét is megtermelte.

A paraszti gazdálkodás alapvető szükségleteként tartottak lovat. A már-télyi tanyavilágban szinte az összes gazdasági munka rájuk hárult. Csak a nagyobb gazdaságok tartottak ökröket. Bent a faluban nagyon kevés háznál állt lóistálló, a tanyákon viszont mindenhol. A mártélyi tanyák lóistállójában a „vackon” hált a gazda vagy a béres. Itt kellett helyet szorítani a tartónak, azaz a szénatartónak, ahol néhány etetésre való takarmányt tároltak. A lovakat stabil jászlakhoz kötötték. A lovak közé „strajfát” helyeztek, hogy egymást ne rugdalják. A lovakat a jászolkarikához kunkötéssel kötötték. Már csak azért is kellett valakinek köztük aludni, hogy vigyázza, nehogy valamelyik belegabalyodjon a kötőfékszárba. A jószághoz korán kellett kelni, hogy négy-öt órakor már lehessen itatni. A mártélyi gazda tisztán tartotta lovait, mindennap csutakolta, kefélte, a ganét elvetette alóluk.

A szántás után boronálás, vetés, hengerezés következett. A learatott „gazt”, ha nem kötötték kévébe, bolondkocsival szintén a lovak húzták

a szérüre, ahol elnyomtatták, az első világháború után pedig a cséplőgéphez. Aratás után a tanyából lovas kocsival kihordták a trágyát a tarlóra, majd elvégezték a tarlóhántást. Tavaszi munka volt a szénaboglyák behordása bolondkocsival. Tavasszal végezték a kukorica, a répa ekézését ekekapával. Ősszel a csomókba hányt kukoricátmegint a lovak húzták be a „gyöpre”. Igáskocsival hordták a zsákokba szedett terményt, néha tizenkettő-tizenöt mázsát is fölrakva. Így szállították a bérlők haza a gazda részét, vagy a piacra, vagy a magtárba. Minden héten hazamentek a fogattal a városba, valamilyen baromfit, nagykasban polyva közé rakott pár száz tojást, kantában tejet, túrót szállítva. Az ünnepélyes alkalmakról sem maradhatott el a kocsi, sőt ha volt, a féderes kocsi. Ilyenkor a lovak is díszesebb szerszámot (francia gyeplő, kulcsos karikás hám) kaptak. A lakodalmi menethez kendővel, virággal is földíszítették őket.

Az igényesebb tanyai gazdák törzskönyvezett lovakat tartottak. Elvitték azokat versenyekre, kiállításokra. Így például a „hosszú nyakú” Tárkány Szűcs Sándor, hatvanholdas tegehalmi gazdálkodó, az Országos Mezőgazdasági Kiállításon többször is díjat nyert. Egyeseknél „koronás kanca”, másoknál „kihelyezett mén” javította az állomány minőségét. Hat-nyolc gazda pedig „továbbtenyésztésre meghagyott magánmént” tartott. Kisebb gazdák jövedelemforrásaként is szerepelt a szaporulat, a csikó. Legtöbbször jó áron el lehetett adni.

Szarvasmarhát a falusiak is nagyobb számban tartottak. Valamikor az 1930-as években a csorda kijárt Körtvélyesre vagy a Maczelka-gyöpre. Tehenet tartott bérlő is, a tanyás is egyet, így a családja már nem éhezett. Az átlagos kisgazda vagy bérlő legalább két-három tehenet nevelt, a szaporulatával. Ebből pénzeltek a mártélyiak. Az erősebb gazdaságokban nyolc-tíz marha, sőt még több is előfordult. Ökröt azonban csak az ötven-hatvan holdon fölüli gazdaságokban találunk, mégpedig szürke magyart. A tehenet tejhasznáért, szaporulatáért és húsáért (hizlalt marha) tenyésztették. Emberemlékezet óta sohasem jármozták, csak 1945-ben, míg a lóállomány valamennyire nem regenerálódott. A tehenek leveles csutkát, árpaszalmát, esetleg répával kevert szecskát kaptak. A kisfias tehén a korpát a vödörből nyalta ki, a hízó marha meg a darát. A tejet „fejő”-be fejték, régebben lószőrszitával, újabban bádogszűrővel szűrték. Fogyasztották reggel a szalonna előtt és este is. Nyári időszakban az aludttej járta. A köcsögbe szűrt tejet lefölözték, mert a tejföl nagyon fontos ételnek számított, a böjtös ételek készítésénél nélkülözhetetlennek.

A tejtermékekből pénzelt a mártélyi asszony, akár falun, akár tanyán élt. A harmincas évek vége felé megjelent a tejszeparátor, amely a tejfeldolgozást megkönnyítette. Erősebb kisgazdák beszerezték, így a savó megmaradt a malacoknak. A faluban Száraz Nagy János is ilyen készülékre alapozta a tejcsarnokát. A közeli tanyák lakói meg a falusiak nála értékesítették fölöslegüket. A bikaborjút a kisgazdák igyekeztek eladni kiskorában, vagy meghizlalták. Általában másfél éves korában adták át. A mártélyi kisgazdák nem idegenkedtek a szerződéses bikahizlalástól, jó pénzt hozott a házhoz.

Nagyon lenézték azt az embert, aki nem vágott disznót. Általában választási malacként vették meg a hízónak valót. Ahhoz, hogy disznót tartson egy család, ólat kellett készíteni. Néhol a kőlábas kukoricagóré alá rekesztettek ólat a disznónak, másutt a szalmakazalban, többnyire azonban a többi épülettől jól elkülönítve, vályogból építették. Eleinte nem is padlásolták le. Födélfákra erősített gazlécekre került a gaztető. Később cseréptetőre készítették, és le is padlásolták.

Már az ötholdas kisparaszt is tartott egy anyakocát, a tíz-tizenöt holdas akár kettőt, de hármat is. A paraszti gazdálkodás idején főleg mangalicákat tenyésztettek. Nem siettek befogni a malacot, süldőként maglónak tartották. Ezeket moslékkal etették és legeltették. Még télen is kiengedték „járódni”, amikor is a szántáson turkáltak, gyökereket, földimogyorót szedegettek. Régebben mindig Egyed napján (szeptember 1.) fogták hízóba a maglókat. Eleinte gyönge kukoricát kaptak, csutkástól. Később vegyes darán, majd kukoricadarán hizlalták őket. András-nap után, karácsony táján vágták le az első hízót. Szalmával pörzsölték, orjára szedték, sohasem karajra. Disznóvágáskor disznópaprikást főztek. Disznótorba meghívták a szomszédokat, ismerősöket. A paprikáson kívül föltálaltak szármát, sült kolbászt, pecsenyét. Sütemény és bor kísérte a lakomát. Utána komáztak, danolásztak. Szokás volt a kóstoló küldése rokonoknak, szomszédoknak, melyet azután viszonoztak. Az eladó disznókat Vásárhelyre vitték a vásárba, vagy a hetipiacra, mert Mártélyon disznópiac nem létezett.

Ahhoz képest, hogy szikes legelő volt a mártélyi határban, a juhtartás nem igazán jelentős. Falka juha kevés gazdának akadt, talán csak a darvasi részen. Dr. Draskovits Pál birkái a falun keresztül jártak Korhányba. Régebben két-három birka ellegelészett a tanya körül. Névestére, ünnepekre, lakodalmakra olykor vágtak birkát is, merthogy a birkapaprikást tán még a marhapaprikásnál is jobban kedvelték.

Kis befektetést igényelt, sok hasznot adott a tyúktartás. Régebben csak a család számára nevelték, a tanyások pedig azért, hogy a gazdának adjanak feles baromfit a tanya körüli „gyöpért”. A család fehérneműjét, cukrot, sót, paprikát, petróleumot mind a baromfi árából tudták az asszonyok kiszorítani. Nyári fél évben, azaz aratástól disznóvágásig hetenként kétszer, néha háromszor is ettek baromfihúst. A tojásétel is gyakran sorra került, ha másként nem, kolbászos rántotta formájában. Hosszabb útra a sült hús mellett főtt tojást is vittek magukkal. De a tarhonyakészítéshez is sok tojás kellett.

Régebben a tanyákon ismerték a nyáron hűvös, télen meleg veremólat. Anyagszükséglete kikerült a tanya körül heverő fákból. Méter mély téglalap alakú gödröt ástak. Akácfa oszlopokra szelement fektettek, ahhoz ágasfákat kötöztek. Gallyakkal, majd náddal, csutkaszárral fedték. A veremből kikerült földdel harminc-negyven centiméter vastagon beborították, végül letapasztották. Szellőző ablaklyukat a végén hagytak. Grádicson jártak le. Később elterjedt az emeletes tyúkól is, a libák alul, a fölső szinten a tyúkok helyezkedtek el. Ilyenkor létrát készítettek az ól mellé. Az ólban tyúkülőket helyeztek el. A tyúkok aztán napközben szerteszét tojtak: a góré alá, a kazal oldalába, csutkakúpba és máshova, a gazdasszony alig győzte délutánonként összeszedni. A falusi házaknál nem mélyítettek veremólat, ott vályogból készült, többnyire cseréptetőre. Deszkából fabrikálták az ajtaját, ablakát sokszor csak egy betapasztott üveglap jelentette.

Átlag harminc-negyven darab pulykát tartottak egy-egy tanyán. Ezért summa pénzt lehetett kapni. Nagyon kellett rájuk ügyelni, hogy kiskorukban meg ne fázzanak. Aludttejjel, vöröshagyma zöldjével, kevert darával etették őket. Aztán nem sokat kellett bajlódni velük. Mivel reggeltől estig elbogarásztak a tarlón vagy gyöpön, takarmányról alig kellett részükre gondoskodni. Külön ólat nem építettek számukra, tyúkólban, üres istállóban elvoltak. Mikor a bibircsókja kinőtt, a szabadban készített ülőn, az óltetőn vagy az eperfán háltak.

A gyöngyös ára magasabb volt, mint a csirkéé. A kitartása is kevesebbe került. A répabogarat mind összeszedték, nem kellett vegyszerre költeni. Tojása tésztagyúrásra elsőrendű, különösen szép tarhonyát csináltak vele. Az első világháború után megnőtt az érdeklődés iránta a külföldi piacon. A faluban nem tartották, mert átrepült a háztetőn is, rikácsolását a szomszédok nem tűrték volna. Akkor még a faluban is lehetett csirkéket kitenni az utcára. Az anyjukat a borító alá helyezték. Különösen a napos oldalon érezték jól magukat a pelyhesek. Gyorsan fejlődtek. A tanyák közt átlag negyven-száz tyúkot tartottak, a faluban kevesebbet, huszonöt-harmincat.

A liba nevelése nem könnyű, igen kényes a kisliba. Óvni kell a megfázástól és a lefülledéstől egyaránt. A kamrában vagy a kiskonyhában keltették ki őket. Eleinte „kutriczázták”, majd libapásztort állítottak melléjük. Egy átlagos tanyában húszat-harmincat szoktak tartani, nagyobb gazdaságban akár százat is. Háromszor tépték meg őket. A libatollat lányos háznál cihába gyűjtötték, a lány „stafirugjához”. A kereskedő is mindig jó pénzt adott a tollért. A libák nagy részét eladták még soványan a „szödőnek”. Az meg továbbadta a libatömőnek. Néhány libát megtartottak maguknak. Olyankor is levágták, ha a „gigájába mönt a kukorica”. Ősszel már fogyott a zsír a tanyában, de a disznóvágás még messze volt, akkor vágtak libát vagy kacsát. Az állandó vízhez közel fekvő tanyában a liba mellett kacsát is tartottak. Azért szerették, mert az élelme nagy részét a vízben maga szerezte meg. Tömése is könnyebben ment, mint a libáé.

A vadócgalamb „gyütt” magától, enni se kért, csak amikor már semmit sem talált a mezőn. Nagyon szerették, mert különösebb gondozás nélkül is megélt. Ha elszaporodott a padláson, hetenként öt-hat pár fiókgalambot is lehetett fogni. Több tanyában galambdúcot csináltak vagy oszlopokra, vagy az istálló előtt az eresz alá. Mások csak rossz vödröt, feneketlen kosarat tettek a kispadlásra, abban fészkeltek. Télen odarepültek, ahol a tyúkok ettek. A faluban már nem annyira vadócgalambot, hanem igényesebb fajgalambokat tartottak.