Katolikus falu, református tanyavilág | Száz Magyar Falu

Katolikus falu, református tanyavilág

Mártély falu és a körülötte lévő tanyavilág népessége vallását tekintve kü-lönbözött egymástól. A falu lakossága zömében a katolikus egyház kebelébe tartozott, míg a tanyai lakosság nagy része – vásárhelyi kötődésű lévén – a református vallást gyakorolta. A Szent István-kori gyökerekből táplálkozó katolikus népesség nehezen fogadott be Hódmezővásárhelyről kisugárzó reformációs hatásokat.

Már az Árpád-korban állott templom Mártélyon, amelyet – mint arról már történt említés – Szent Adorjánról neveztek el. A középkori falu és a templom a mai árvízvédelmi töltésen belül, közel a Tiszához, a jelenlegi strand területén lehetett. A Tisza szabályozásakor végleg eltűntek a nyomai.

A falu a XVIII. században Hódmezővásárhely tartozékaként gróf Károlyi Sándor birtokába került. 1832-ben Mártélyon fakeresztet állítottak. A római katolikusok száma 1791-ben 136 fő, 1835-ben 226 fő és 1900-ban 250 fő. A századforduló után merült fel egy új templom építésének gondolata.

Mártélyon a katolikus templom felépítése előtt a katolikus hívek a „malomiskolában” tartották összejöveteleiket. Vásárhelyről csak ritkán járt ki a katolikus pap. Ezért olykor arra alkalmas emberek helyettesítették a hivatásos lelkészeket. Hajós atya a Historia Domusban írja: „A mostani plébániától a város felé második ház T 2672, jelenleg malom, Arany József nagyon derék ember tulajdona, valamikor az egyház birtokában volt ott az iskola, éspedig római katolikus, ott lakott a tanító is, aki vasárnaponként összegyűjtötte a híveket, imádkoztak, énekeltek és valami könyvből (valószínű Goffine-ből) oktatást is olvasott fel. Ezen ájtatosságokat nagyon szerették, sokan vettek rajta részt és sokáig tartották. Oltárképük is volt, ez megvan most is a templomban. Szent Anna képe. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy ott valaha is mise lett volna.” A malomiskola létezése előtt mindig más és más háznál jöttek össze a hívek imádkozni. Késmárki István molnár bibliaolvasó és katolikus énekeket éneklő ember hírében állott. Barna Jánosné elmondása szerint „Késmárki István szélmónár az énekölt, mög olvasta a Bibliát”.

A templomba járás rendje mellett a vallásos képzést a hittan tanítása jelentette. A hittant papok és domonkos rendi nővérek, tanyákon pedig – ha nem járt ki rendszeresen pap – a tanyai tanítók tanították. A tanulók vasár- és ünnepnapokon kis csoportokba szervezve jártak a templomba. A diákok nagybőjti vasárnapokon katekézist, május szombatjain pedig litániát és szentbeszédet hallgattak, maguk között pedig bibliaolvasást és imaórákat szerveztek. A hivatalos szervek is érzékelték a vallási élet hiányosságait. Herczegh Ferenc leánya, Herczegh Piroska visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a feketehalmi iskolában hittant tanított, mert a pap nem jött ki olyan messzire, a tanító pedig református volt. Gyakran megesett az is, hogy egy református tanító tanította a hittant a katolikus gyerekeknek.

A század elején kiteljesedő népmisszió mozgalma a vallásos élet elmélyítését szolgálta. A lelkigyakorlatok alkalmával a hívek nyolc-tíz napig imádkoztak két-három pap vezetésével. Időnként a tanyákon is szerveztek lelki-gyakorlatokat.

1908. augusztus 23-án ült össze a mártélyi egyháztanács, hogy megtárgyalja Tóth Mihály és Röszler Erzsébet bejelentését, akik az építendő templom helyéül telket ajánlottak fel. Csáky Károly váci püspök a templomépítés költségeire a Vácon kezelt harangalapból tizenhatezer korona felhasználását engedélyezte az egyháztanácsnak. Tóth Mihály és neje százötven négyszögöl telket adományozott az egyháznak, a hívektől még kétezer korona gyűlt össze, így összesen tizennyolcezer korona állt rendelkezésre. Fári Antal világi elnök indítványára az egyháztanács 1910-ben kimondta, hogy a kápolnát 1911 elején felépítteti, és az építés vezetésére Kátay Istvánt kéri fel. A római katolikus egyház a mártélyi vasútállomáshoz vezető bejáró út mellett jelölte ki az építés helyét. Az egyháztanács az építés kivitelezését Kruzslicz Péterre bízta.

A templomot – utalva a hagyományra – Szent Adorján tiszteletére 1911. szeptember 25-én, vasárnap délelőtt tíz órakor Bernátsky Ferenc ráckevei címzetes apát, hódmezővásárhelyi plébános két káplánja segítségével áldotta meg, és adta át rendeltetésének. Az új kápolna két harangját még szeptember 24-én reggel szentelte fel Hódmezővásárhelyen, amikor azt vasúton a városból kifelé szállították. A kisebbik, 53 kilós harangot, Szent Anna tiszteletére öntették a mártélyiak. A nagyobbik, 106 kilós harangot Fáry Antal világi elnök és neje, Havas Jozefa Szent Antal tiszteletére ajándékozták a kápolna részére. Ezt a harangot elvitték az első világháborúba, pótlására idehozták a sóstóparti ideiglenes templom kisharangját. (1920-ban a nagyharang helyébe idős Kokovay János adományozott a templomnak egy négymázsás vasharangot.) Az oltárt és a padokat, valamint a csillárt a hódmezővásárhelyi Szent Domonkos-rendi zárdából hozták. Az oltárképet Benkő Mária festette.

A templom felszentelésére Hegyi Ferenc vezetésével gyalogmenet indult reggel nyolc órakor Hódmezővásárhelyről. Kereszttel és lobogók alatt sokan mentek ki gyalog Mártélyra, ezenkívül kocsisor is vonult az úton, volt, aki vonaton utazott. A sokaság nem fért el a templomban, ezért Bernátsky Ferenc plébános a templom előtt mondott beszédet, majd a templomban hárompapos misét tartottak. Az apátplébános délután két órakor litániát is mondott. Ez időtől kezdődően minden hónap második vasárnapján káplán jött ki Vásárhelyről misézni és prédikálni. A templom díszítését a telek adományozói, Tóth Mihály és Röszler Erzsébet szerződésileg maguknak követelték és halálukig teljesítették.

Az első világháború végén az épület megsérült, és sokáig viselte tornyán és homlokzatán a románok által okozott károk nyomait. 1921 tavaszán rendelte el az egyház renoválását, melyet Líbor József kőműves mesterrel végeztettek el. Koncz Pál világi elnökhelyettes és Kátay István építész, egyházi gondnok vették át augusztus 24-én a felújított kápolnát.

Egy gyermektelen család, Herczegh Ferenc és neje, Fári Julianna 1923-ban 39 hold 792 öl földet ajándékozott a mártélyi plébánia benefíciuma számára, majd Fári Julianna még tizenhat hold föld haszonélvezetéről mondott le a mártélyi lelkész fizetésének biztosítására. A városban lévő házukat is a mártélyi plébánia javára adományozták.

Az állandó lelkész biztosításához fel kellett építeni a lelkészlakot. A hódmezővásárhelyi egyházközség Tóth Mihály özvegyétől, Röszler Erzsébettől megvette a T 2670. számú házat a hozzá tartozó telekkel együtt, és annak délkeleti sávjában építtette fel a plébániát. A telek nagyobbik részén „Örzse néni” haszonélvezete maradt egészen haláláig. (Halála után a házát, mivel életveszélyessé vált, lebontották, anyagából a plébániához tartozó mellékhelyiségeket építették fel. )

1929 októberében adta ki a római katolikus egyháztanács a megbízásokat Kóti Lajos és Fejes István mestereknek a mártélyi paplak felépítésére. A híveket adományozásra felszólító levélből kiderül, hogy „a megyés püspök úr megígérte, hogy jövőre Mártélynak papot ad... hiszen 1920-ban maguk a mártélyi hívek felhívásban kérték erre a püspököt. Herczegh Ferenc és neje, Fári Julianna bőkezű adománya ezt lehetővé tette. A püspök olyan papot fog adni, aki vezetője, pásztora, tanítója lesz a nehéz körülmények közt élő katolikusoknak. Akihez minden bajukban bizalommal mennek. Nem kell majd kisdedeiket télen, sárban, rekkenő nyári időben messzire vinniök: ott lesz helyben a lelkipásztor. Nem kell halottaikkal órás utakat tenni, s mint idegenben messzire elföldelni. Ott lesz a sír, a halottak napja és ott az Egyház gyönyörű vigasztaló szent szertartása. Nem kell megrendülni, ha a betegség nagy csapása alatt tanácstalanul és kétségbeesés előtt állanak: betegeikhez ott lesz a lelki orvos közvetlen közel.”

A felhívás nyomán újabb adományok és anyagi segítség mellett 1929 októberében kiásták az alapokat és megkezdték a parókia felépítését. A vállalkozás végrehajtásával a legkedvezőbb ajánlattevőt, Juhász Jánost bízták meg.

A lelkészlakás a hódmezővásárhelyi egyházközség, Cseh András plébános és dr. Kokovay János intézkedései nyomán 1930-ban készült el.

Az egyházközség 1930. április 25-én javaslatot tett a mártélyi helyi lelkészség létesítésére, mely javaslatot Hannauer Árpád István püspök 1930. június 10-én 3531/1930. szám alatt foganatosított. Mártély ettől kezdve állandó papot kapott.

A helyi lelkész kötelessége volt a gondjaira bízott hívek lelkipásztori ellátása, a helyi körülmények figyelembevételével az istentiszteleti rend megállapítása, a területén lévő iskolákban a hitoktatás ellátása, amennyiben a nagy távolság miatt ez személyesen nem teljesíthető, akkor annak felügyelet alatt tartása. A lelkész javadalmát a hódmezővásárhelyi egyházközség az 1930. április 11-én tartott közgyűlésén a következőkben állapította meg: 1. 38 kataszteri hold szántó jövedelme: holdanként egy mázsa búza. 2. Száz mázsa tűzifa. 3. Havi hatvan pengő fizetés a hódmezővásárhelyi egyházközségtől. 4. A mindenkor megállapított kongruakiegészítés és korpótlék. Ezenkívül az iskolákban végzett hitoktatásért, illetve a távolabbi iskolákban végzett hitoktatás ellenőrzéséért, a fizetésbe be nem számítható havi negyven pengő tiszteletdíj a hódmezővásárhelyi egyházközségtől.

Kovács Vince, aki 1921-1922-ben hódmezővásárhelyi káplánként szolgált, nagyon szerette Mártélyt, és mint fiatal papnak, állítólag kedves vágya volt, hogy mártélyi plébános lehessen. Kovács Vincét 1940-ben szentelte püspökké Angelo Rotta pápai nuncius, és ekkor a hódmezővásárhelyi egyházközség kegyúri joga alapján tiszteletből őt „Mártély örökös plébánosává” választotta.

A püspök Mártély első katolikus lekészévé 1930. július 14-én 3621/1930. sz. alatt Szabó Sándor vásárhelyi káplánt nevezte ki, aki szeptember 1-jén foglalta el helyét és 1932 november 8-án tette le a zsinati esküt. 1938. augusztus 18-ig, betegsége miatt bekövetkezett haláláig teljesített Mártélyon szolgálatot. Őt Hajós Rezső követte, aki 1938-tól korszakunk végéig, egészen 1960-ig szolgálta a település katolikusait.

1931. október hetedikén osztotta ki a bérmálás szentségét Hannauer Árpád püspök Hódmezővásárhelyen, mely alkalommal Mártélyról 57 bérmálkozó jelentkezett. 1936-ban nevezte ki a püspök Cseh András belvárosi kanonok-plébánost Hódmezővásárhely egész területére hitoktatási felügyelővé. 1937. január elsejétől hatodikáig szent missziót tartott dr. Várhelyi István vásárhelyi hittantanár.

Hannauer Árpád püspök a helyi lelkészséget 1940-ben plébániai rangra emelte. A plébános évi jövedelmét 4500 pengőben állapították meg. 1942. január 15-én meghalt Hannauer püspök, november végén szentelték fel az új püspököt Pétery József személyében. Mártélyon a szervezett egyházközséget 1945-ben már Pétery József váci püspök alapította.

Az 1941. évi belvíz idején a templom padozatát feltörte a víz, javítási költségeit Hajós atya gyűjtésből teremtette elő. Hajós Rezső látta el a hitoktatást a tanyákon is. Tevékenységének kezdeti időszakában igen sok nehézséggel kellett megküzdenie. „Az iskolákban a hittant tanulók egyötöde rendszeresen hiányzik. Amióta itt vagyok, minden évben volt a nagyböjtben „triduum”, „megújítás”, „misszió”. Ezeket szerzetes és világi papok felváltva tartották. Az utolsó missziót én magam – akit a püspök úr küldött – tartottam. A templomba a diákok maximum egyharmada jön el... Nagyon nehéz ministránst szerezni... Ha valami rendkívüli adja elő magát, akkor valamivel többen jönnek el a templomba: májusi, októberi ájtatosságok idején. Körmenetek alkalmával igen szép példás rendben vonulnak. Az úrnapi oltárokat készséggel, örömmel és nagy csínnal állítják.”

Májusban pünkösd után tíz nappal tartották az úrnapi körmenetet. „A falu négy táján egy-egy sátrat állítottak fel. A falu másik végén keletnek, akkor délnek, azután nyugatnak és északnak. Minden sátornál virágokkal feldíszített oltárt állítottak. Egyik sátortól vonultak a másikhoz, tele virágokkal, szentképekkel, és vitték az oltáriszentséget, közben énekeltek. A plébános úr áldást adott. Iskolás gyerekek szórták a virágot a menet előtt.”

A búcsújárást szeptember elején tartották. Vidékünkön a mária-radnai, a Petőfi-szállás-szentkúti kegyhelyeket látogatták. A vásárhelyi, pusztai és mártélyi búcsúsok emlékezetében „Radna” hagyott legmélyebb nyomot, ahová gyalog mentek, zászlók alatt énekelve, úgynevezett búcsúvezető világi ember vezette őket. A régi mártélyiak Radnára jártak. A legismertebb búcsúvezető a mártélyi Szabó István, aki előimádkozóként is működött, amíg templomot nem kapott a község. Trianon után Radnát elcsatolták, ettől kezdve a másik búcsúhely vált fontosabbá. 1928-ban a mártélyiak Petőfi-szállás-Szentkútra mentek gyalog, együtt a mindszentiekkel. Körülbelül húszan indultak el Mártélyról, többségükben nők. Visszafelé már vonattal jöttek Kistelekig, onnan az uraság földjén keresztül gyalog, de volt, aki végig gyalogolt visszafelé is.

A háború után, 1946-ban négyfelé szakadt a vásárhelyi egyházközség, és Mártély önálló egyházközség lett, ügyeit a püspök által kinevezett egyháztanácstagok vezették. Világi elnöknek Kmetykó Károly kántort és állami tanítót választották meg. Gondnok a templom gondnoka, Szabó János lett. A jegyzői teendőket Hajós atya látta el.

Az anyagi gondokat Szabó János kisebb-nagyobb adományokkal enyhítette, Samu Ágoston pedig orosz fogságból visszatérve kisebb javítási munkákat ingyen végzett el. 1945 után a vallási élet gyökeresen megváltozott. A kántori teendőket Kmetykó Károly Hódmezővásárhelyre költözése után Bartók Mária végezte, aki egy ideig harangozó is volt, „de lemondott, mert a családjában szükség volt minden erejére, most a kántoriakat, a vasárnapi miséket Lévai Lajos nyugdíjas végzi”. Hajós atya a nehéz időkben is mindennap misézett. A templomba azonban kevesen jártak. Körmenetet is tartottak, de csak a templom körül. Hajós atya a következőket jegyezte fel: „A hitoktatás úgyszólván semmit sem ér. Két évig ki voltam tiltva az iskolából, mert agitáltam az iskolák államosítása ellen. Ekkor a tanítók tanítottak, majd megkaptam az engedélyt a hitoktatásra, amely fakultatív lett, és bizony kevesen jelentkeztek, majd meg sok zavaró körülmény tette lehetetlenné az órák megtartását. Midőn a tanulók számától tették függővé, akkor Tegehalom végképp lemaradt. Feketehalmon az 1954-55. évben volt hittantanítás, 1955/56-ban már nem, mert a kötelező tíz helyett csak hatan iratkoztak be. Most tudtommal tizennégyen jelentkeztek ott. Bent a faluban is nagyon sokan maradtak el a hitoktatástól, és sok órát nem lehetett megtartani az elméletben engedélyezettekből. Az órák látogatása 30-40 százalékos hiányzással folyt. Tankönyvet a fele része sem vett. Otthon Pótári Katalinon kívül senki sem tanult hittant. Annyit tanultak meg, amennyit az iskolában felvettek. Misére a harmadrészük sem jött el. Kétharmad részük az iskolán kívül sohasem imádkozott. A tíz- és ötparancsolatot egyikük sem tudja elmondani. Énekről szó sem lehet. Imakönyv, rózsafüzér ismeretlen dolgok. A szülők ezen a téren nemcsak közömbösek, hanem ellenséges magatartásúak is. Ez hozta meg azt, hogy tavaly, 1955. október elsején csak 27-en bérmálkoztak, és az idén nem volt elsőáldozás. Sajnos ez a helyzet a felnőtteknél is. Hitük kimerül a díszes temetések rendezésében. ... A templomban vasárnaponként 15-150-ig szoktak megjelenni. Az ünnepeken kevesebben. Karácsonykor, húsvétkor, úrnapján, búcsúkor valamivel többen. Nyugodt lelkiismerettel mondom: nincs itt húsz olyan család, amely a vallását komolyan veszi és értékeli. Az évi áldozások száma nem éri el az ezerötszázat, a húsvéti gyónást az idén hat férfi végezte el, az ünnepi körmenetben tizenkét férfi vett részt.” Hajós Rezső 1960-ban ment nyugdíjba.

A református egyház szerveződésére a protestáns belmisszió korából vannak adatok. Szeremlei Sámuel újtemplomi református lelkész Hódmezővásárhelyről a tanyavilágba kirajzott gazdacsaládok között indította el azt a tevékenységet, mely a mártélyi református közösség alapjait teremtette meg. 1903-ban szervezte meg a külterületi iskolához kapcsolódó református „tanyamissziót”. Ekkor tettek kísérletet a baptisták is missziós munkájuk elindítására, bár létszámuk csupán néhány családra korlátozódott.

A református tanyamisszió magvetéséből nőtt ki és erősödött meg a már-télyi szórvány annyira, hogy vasárnaponként már kocsin járt ki a református lelkész az iskolába, ahol a hívek számára istentiszteletet tartott. Losonczy Ede református lelkész 1929-ben a mártélyi híveket a helyi újság híreiben értesítette: „Tudatom a mártélyi és környékbeli református hívekkel, hogy október 20-án vasárnap kilenc órakor a mártélyi állami iskolában istentiszteletet tartunk...” 1938-tól kezdődően Murányi Árpád, Márton Árpád református lelkész irányítása alatt, megbízott lelkészként gondoskodott a már-télyi hívekről. A mártélyi reformátusság önállóságát előkészítő szervezőmunkával szintén Murányi Árpád hódmezővásárhelyi református lelkészt bízták meg, aki először kezdett el Mártélyon önálló anyakönyvet vezetni.

A „kis anyakönyv” (1938 és 1949 között vezették) a Hódmezővásárhelyen vezetett nagy anyakönyv helyi kivonatának tekinthető.

Az ide szánt kegytárgyak (úrvacsorakehely, kenyértartó tányér, keresztelőtál és keresztelőkancsó, két-három literes, ötvösmunkával díszített boros kanna) már korábban, 1914-ben elkészültek. A kegyszertartó láda csak 1938-ban.

A hódmezővásárhelyi református egyház presbitériuma 1949. január 1-jére tűzte ki a gondosan előkészített tervezet megvalósítását, amely szerint tizenkét önálló gyülekezet jött létre, egyike a mártélyi. Itt már januárban megalakult a helyi presbitérium dr. Darvassy Imre főgondnokkal az élén, valamint Rácz Sándor és Török Bálint gondnokok közreműködésével.

Az első választott lelkész az Erdélyből ideszármazott Ferenczy Ernő lett, aki sok-sok anyagi gonddal küzdve, fáradtságot nem kímélve, kerékpáron vagy gyalogosan közel két évig teljesített szolgálatot a mártélyi tanyavilágban. Két év után feleségével és kislányával Jánkmajtisra költözött. Szolgálati ideje alatt vásárolta meg a gyülekezet Mártélyon a jelenlegi imaház telkét, amelyen akkor egy városi tisztviselő romos nyaralója állott. A lelkészlakot és az imatermet ennek az épületnek a helyén közös erővel építették fel a hívek.

A második lelkipásztor, „Tirnádi” Nagy Zoltán követte őt a szogálatban, ő irányította 1952-ben az imaház építését, mely mellé harangláb is készült az 1953-ban vásárolt 76 kilogrammos harang számára. Az imaterem padjait és a haranglábat Rácz Sándor gondnok készítette, a szószéket pedig Vida András presbiter a saját költségén rendelte meg egy hódmezővásárhelyi asztalos mesternél.

Nagy Zoltán 1954-ben Tiszamogyorósra távozott. A gyülekezet egy fiatal lelkész házaspárt választott utódjául. Karasszon Dezső Sárospatakon végzett, felesége Irlanda Sára, Irlanda Dezső öcsödi lelkipásztor egyik leánya, szintén teológiai végzettséggel rendelkezett. A Nagy Zoltán által elkezdett tanyalátogatásokat ők az esti házi istentiszteletekkel folytatták, amelyeket a termelőszövetkezetbe kényszerített tanyaiak – a maguk vigasztalására – örömmel fogadtak.

A mártélyiak megbecsülték és megszerették a lelkész házaspárt, akiknek gyermekeik is itt születtek, akiket szinte minden alkalommal kicsiny koruktól kezdve magukkal vittek az istentiszteletekre. A tanyákon élők hívására viharlámpával fölszerelve mentek ki és tartottak egyes tanyákon áhítatot és istentiszteletet.

Karasszon Dezső lelkészsége idején kezdődött el és később szokássá vált a „szeretetvendégség”. Összefordították a padokat az imaházban, az asszonyok a hívek által adományozott teát, süteményt és kalácsot szolgáltak fel. A lelkész prédikációt tartott. Előfordult, hogy meghívtak egy-egy lelkészt, hogy tartson előadást. 1960-ban, az általunk bemutatott időszak végén is még ők teljesítettek szolgálatot Mártélyon. Karasszon Dezső, később tiszafüredi lelkész, majd debreceni professzor korában is hálásan emlegette a mártélyiak szeretetét.

A tanyaiak csak sátoros ünnepeken, esetleg vasárnap jöttek be a faluba. A határban másképp szerveződött a vallásos élet és a hitoktatás rendje, mint a községben. A tanyai életmód és a nagyobb távolságok, valamint az időjárás függvényében járható dűlőutak nem tették lehetővé a hivatalos liturgia és vallásosság rendszeres gyakorlását.

A református ünnepeket évi hat alkalommal tartották meg. Az újév napját istentisztelettel ünnepelték. A második ünnep húsvét vasárnapja. Istentisztelet és böjt első vasárnapján úrvacsorát tartottak. A harmadik ünnep pünkösd vasárnapja. A negyedik az új kenyérért való hálaadás úrvacsorája augusztus 20. és szeptember 1. között. Az ötödik az új borért való hálaadás úrvacsorával egybekötve október végén, november elején. Ezzel egybeesett a reformáció ünnepe október 31-én. A halottak napján temetőjárás volt szokásban. A hatodik ünnep karácsonykor zajlott istentisztelettel és úrvacsorával.

Már Karasszon Dezső lelkipásztorsága idején elkezdődőtt a külterületi iskolákban tartott istentisztelet, amely később rendszeressé vált.