Halászvilág, halászsors
Halászvilág, halászsors
A XVIII. század második felétől Vásárhelyen a halászat nem volt olyan jelentős gazdasági tevékenység, mint a baromtartás. Eleinte az új földesúr (gróf Károlyi) a lakosság szabad használatában hagyta a vizeket, később konvenciós halászokat alkalmazott. Ha a földesúr befejezte a halászatot, a lakosok ismét szabadon foghatták a halakat, de a fölösleget nem adhatták el idegeneknek. Az 1740-es években a várostól szegedi halászok bérelték többek közt a mártélyi Tisza-szakaszt is. 1761-ben a kertészekre éppen amiatt neheztelt a város, mert azok halásztak a Tiszán. A század utolsó harmadától teljesen az árendátorok kezébe került ez a tevékenység. 1848-ban a lakosság nekiesett az árendátorok halfogó eszközeinek, mivel ekkorra már kialakult a „kapitalista bérlőhalászat”, és a halászok csak a bérlő alkalmazottjaiként dolgozhattak. Akkor, amikor Mártély kertészközségként megszűnt – Bálint Sándor szerint is -, sokan a halászatba menekültek, míg mások zsellérsorba, cselédkedésre jutottak.
A halászat azonban éppen ez idő tájt veszette el vonzerejét, egyrészt a halak számának érezhető megcsappanása miatt, másrészt a tilalom szakszerűtlen rendszabályának életbelépése miatt. A vizek hasznát a tőkeerős vállalkozók és a parti birtokosok fölözték le, szemben a halászokkal, akik csak szubárendátorokon keresztül juthattak munkához. Ennek ellenére a mártélyiak az 1920-as népszámlálás adatai szerint szép számmal vállalkoztak apáik foglalkozásának folytatására. 1921-ben így írt erről Fejérvári József: „Az újabb falu a mai generáció szemei előtt épül föl azzá, ami régen volt, halászteleppé.”
Az 1920-as évek közepétől 1944-ig azt a Tisza-szakaszt, 176 katasztrális hold vízfelületet, amelyhez Mártély tartozott, az Antalffy és Társa Halászati Részvénytársaság bérelte. A bérlő dereglyéje hetenként kétszer végighaladt a területen, és a „ficsér” nyomban kifizette a neki átadott halat. Korabeli halászok állítása szerint tisztességesen megfizetett érte. A csatornák albérlők kezébe kerültek. Ott is halásztak mártélyiak jegyre.
1939-ben Klebinczki József igen meglepő megállapítást tett a Kogutovicz-emlékkönyvben: „Mivel a falu a Tisza mellett fekszik, azt gondolná az ember, hogy ott halászattal is foglalkoznak és fontos jövedelemforrása a lakosságnak. Egy-két család foglalkozik is halászattal, de azt, mint mellékfoglalkozási ágat folytatják.” Ennek bizony ellentmondani látszik az 1920. évi népesség-összeírás, amit föntebb bemutattunk, ahol is huszonöt fő vallotta magát halásznak. Az 1930-40-es évekből a következő, ezt a foglalkozást űzők neve él a falu emlékezetében: Apró János, Barna Mihály, Döme András, Döme István, Dénes József, ifj. Dénes József, Dénes György, ifj. Dénes György, Farkas Imre, Farkas József, Farkas János, Ferenczi Gáspár, Ferenczi Ferenc, ifj. Ferenczi Ferenc, Ferenczi János, Gaál István, Gaál Lajos, Gaál Imre, Gaál Balázs, Gurbó Lajos (ficsér), Hetényi Mihály, Hetényi György, Hováth Mihály, Kádár Pál, Kádár Imre, Molnár Lajos, Molnár Sándor, Molnár István, id. Molnár István, Molnár János, Nagy Mihály, Pányi József, ifj. Pányi József, Pányi Károly, Pányi György, Simon Ernő, Simon Lajos, Sörös Károly, Sörös Kálmán, ifj. Sörös Kálmán, Sörös József, Sz. Szabó Lajos, Szabó János, Sz. Szabó István, Sz. Szabó János, Tóth István, Tóth Lajos (köteles), Tábori István, Vida András, Zsiga Ferenczi Ferenc, ifj. Zsiga Ferenczi Ferenc, Zsótér István. Jórészt olyan nevek, amelyeket a XVIII. század óta ismerünk
Hódmezővásárhelyen 1945. január 14-én huszonöt halász (kétharmada mártélyi) megalakította a Halászok Szakszervezetét. Elnök lett Pál István, alelnök Sörös Károly, jegyző Döme István, a pénztárnok Varsányi Imre. Pénztári ellenőr Dénes József és Szabó János, választmányi tagok Simon Ernő és Dénes György. 1945 februárjában a Várostanácstól bérbe kérték az addig használt Tisza-szakaszt.
Kimondták, hogy „a szakszervezet minden tagja szabadon dolgozhat és az általa kitermelt halmennyiséget szabadon árusíthatja”. Eddig csak a kishalászok eszközeivel rendelkeztek (kece, varsa, horgok, reginás nyeles tapogató). Márciusban a nagyhálót, a laftoló hálót és a porondhálót megkapták Antalffytól, de nem pénzért, hallal kellett letörleszteni. 1945 októberében ideiglenesen megalakították a Hódmezővásárhelyi Kishalászok Szövetkezetét, majd 1946. január 6-án hetvenhét taggal véglegesen. A nagy számot az magyarázza, hogy a partbirtokosok is beléptek. A közös munkában többnyire csak harmincan vettek részt. (Öt, egyenkét hattagú munkacsapat alakult.)
A jóvátételbe adott halért csak minimális összeget kaptak. 1946-ban már az államnak fizették a haszonbért. Ekkorra tisztázódott a vízterület (egyezernégyszázhuszonkettő katasztrális hold). Ebben az évben csak nyolcvanhét mázsa halat termeltek ki. 1947-ben is csak száztizenhét mázsa halat fogtak. Nyáron arattak, cséplőmunkásnak álltak, hogy az évi kenyérfejadagjuk biztosítva legyen.
1948-ban a szövetkezet beolvadt a FÉKOSZ-ba. Az eredmény a mélypont: hatvanöt mázsányi halat fogtak egész évben, a következőben szintén ilyen gyönge eredmény jött ki. Biztató jel volt azonban, hogy egyre nagyobb gondot fordítottak a halasításra. 2490 kilogramm pontyivadékot helyeztek el és tíz süllőfészket. Az ivadéknevelést az atkai, az akolszögi, a körtvélyesi és a mártélyi holtágakban helyezték el.
A halászok tanfolyamra, Siófokra küldték nyolc tagtársukat. 1950-ben Döme István vette át a szövetkezet vezetését. Csarnokot állítottak fel az Ady Endre utcai egykori hentesüzletben. A közös értékesítés bevezetése ellenkezést váltott ki a tagságból. Rátértek a százalékos rendszerre: hatvan százalék munkabér, tíz százalék anyagköltség, harminc százalék szövetkezeti célokra. A kifogott halak súlya magában foglalta a kishalászszerszámmal kifogottakét is. Kettőszázkilencvenegy mázsa halat termeltek ki egész évben. 1951-ben a halcsarnok átkerült a Kálvin térre. Jelentős mennyiséget szállítottak a fővárosba és a környező nagyobb városokba. Az évi halfogás háromszáznegyvenhat mázsa hal volt. 1952-ben a szövetkezet átalakult termelőszövetkezetté. Harmincöt tagot számlált az Ady Halászati Termelőszövetkezet. Ebben az évben száznegyvenkilenc mázsa jó halat, kétszázhúsz mázsa silány halat fogtak ki. A silány halat szabadon értékesítették.
1953-ban Vásárhelyen a Táncsics utca sarkán üzlethelyiséget kaptak halcsarnok céljára. Ugyanitt állították fel a közös irodát. Beszolgáltatásba negyvennyolc mázsa halat kellett adni. Év végére megemelték a beadást nyolcvanöt mázsára. A halkitermelés háromszázhat mázsát, a szövetkezet vízterülete egyezernégyszáz katasztrális holdat tett ki. Ebben az évben megtiltották, hogy a halászok aratási, cséplési munkát vállaljanak. A terv ötszáznyolcvan mázsa halra rugott. Melléküzemágként ekkor nyílt meg a Táncsics utcai halászcsárda, amely azután a következő években a jövedelem jelentős részét hozta.
Közben elkoptak a nagy beruházást igénylő szerszámok. Pótolni kellett a tiszai nagyhálót, beszereztek dögi kerítőhálót, laftoló hálót, haltartó bárkákat és egy oldalkocsis motorkerékpárt. 1954-ben tíz százalékkal csökkentették a beszolgáltatást, 1955-ben a termelési terv négyszáz mázsa halat, a beadás negyven mázsát tett ki. A fő üzemág bevétele még a tagok részesedését sem fedezte volna, a csárda hozta a jövedelem háromnegyed részét. Továbbra sem oldódott meg a nagyháló használata, azon vitatkoztak, állandó brigádok használják-e, vagy váltócsoportok működtessék. 1957-ben állandó munkacsoportra bízták a nagyhálót. 1956-ban először sikerült a tervet túlteljesíteni.
1957-ben beléptek a huszonkét halászati szövetkezetet integráló Halászati Szövetkezetek Szövetségébe. 1958-ban értékesítési nehézségek miatt mellékvágánynak bizonyult a békafogás, továbbá az állami gazdaság más irányba kívánta hasznosítani az ottani vizet. 1959-ben a tagok egy-két holdas földbirtokát, az összesen 35 holdat betagosították. Ezen a földön haltakarmányt termeltek, kukoricát és cirkot.
Az öregebb halászok kihaltak, a fiatalokat kevésbé vonzotta ez a szép ősi mesterség. A hatvanas évek kezdetére a mártélyi halászok száma tucatnyira csökkent. Legtöbben a Fő (akkori nevén a Felszabadulás) utcán laktak, például Szabó János, Gaál Balázs, Sörös Károly, Döme István, Horváth Mihály, Simon Ernő. A Rákóczi utcában lakott: Sörös István, Dénes György. A Petőfi utcában lakott Simon Lajos, a Dózsa György utcában: Szabó Lajos, a Táncsics utcában pedig Molnár János.
Tisztelet az emléküknek.
Halásztanya a Zsiga-dombon (1920 körül)
Nagyhálóhúzás a Tiszán (1950 körül)
Halászok nagyhálóval (1950 körül)
Halbeemelés (1950 körül)
