Egyetlenegy százalék
Egyetlenegy százalék
Mártély iparának és kereskedelmének vizsgálatakor nem sok értelme volna olyan összehasonlítást végezni, hogy ez a két foglalkozási ág hány százalékát érinti az összlakosságnak. Alig egy százalékról van szó. A tanyavilág, de a „falu” is betagozódott a vásárhelyi határba, piacra, vásárra hazajártak a városba. Csak a mindennapi élethez, főleg a gazdálkodáshoz legnélkülözhetetlenebb néhány iparág fordult elő Mártélyon. Az élelmiszeripar például teljesen elhanyagolható, a lakosság önellátó életmódja miatt. Luxuscikkekre nem telt, de nem is igényelték. Ruházati cikkeiket beszerezték a vásárokon és piacokon. A módosabbak városi szabóval csináltattak ruhát, lábbelit. Legföljebb azok kijavítására specializálódótt néhány kisiparos.
Hasonló a helyzet a fa- és fémszerszámokkal. Barkácsos szélmolnárok ácsmunkára is vállalkoztak, a parasztemberek is sok mindent előállítottak a faragószéken. Voltak azonban olyan dolgok, amelyek nem nélkülözhették a bognár szerszámait és tudását. A kocsik készítését többnyire rájuk bízták, de a szánkót már maguk faragták ki. A kovácsot a lóvasalás, ekevas élezés miatt nem nélkülözhették. Úgyhogy éppen ez a két, egymástól elválaszthatatlan iparos települt meg legelőször a faluban, majd a tanyavilágban, sőt a városnak a mártélyi határhoz közel eső szélső házaiban.
A gabonát kezdetben a folyón lévő vízimalomban őrölték, majd a XIX. század derekától a tanyák közti szélmalmokban, amelyek szinte minden dűlőben előfordultak. A harmadik katonai felvételen jól látszanak a szél- és szárazmalmok (Windmühle, Pferdemühle). Egyetlenegy maradt meg mutatóba, Sz. Kiss Péter szélmalma, melyet 1857-ben épített negyvenezer téglából a Székhalmi-dűlőben. A sámsoni származású Késmárki Lajos 1913-ban vásárolta meg. Fiai: Imre, István és Lajos 1954-ig működtették a környékbeliek szerint igen jó lisztet adott. Szalay Ferenc festőművész vásárolta meg végül, átmentve az épületét az utókornak. A XX. század elején jelent meg a faluban a hengermalom, majd a motormeghajtású malom, amelyet Imre Péter és Arany József rendezett be a „malomiskolában”.
Pékműhely csak 1944 után jelent meg a faluban, Arany József nyitotta meg. Ugyancsak ő állította fel a szikvízüzemet. Néhány cipész is dolgozott a falu közepén, például Samu Ágoston. Tímár csak Vásárhely szélén működött, közel Kamocsay Gábor szappanfőző műhelyéhez. Egyébként, amíg lehetett jó marónátront kapni, a legtöbb háztartásban maguk főzték ki a szappant.
A XX. század közepe táján a paraszti gazdálkodásban terjedni kezdett a tejszeparátor, megkönnyítve és meggyorsítva a tej feldolgozását. Száraz Nagy János is beállított ilyet a tejcsarnokba. Kocsival összeszedte a környékbeliek tejét és feldolgozta, úgy adta tovább. Ugyancsak szorosan kötődött a mezőgazdasághoz a XX. század első felében tért hódító iparág, a bércséplés és bérszántás.
Bodrogi Mihálynénak szalmatüzes kazánja volt, a sógorának meg cséplőszekrénye. Összefogva járták a tanyasort. Akkor nem fölső parancsra osztották be, melyik dűlőben ki csépeljen. Az anyagi érdekeltség szerepelt, mint fő tényező, és hogy jól megszervezzék. Az 1920-as években bércséplőként ismerték Erdős Mártonnét, majd utána Kun Sándort, Posztós Sándort, „gépes” Török Imrét és Szél Ferencet, akik cséplő felszereléssel rendelkeztek. „Gépes” Nagy Pál olyan masinát szerkesztett, amely egybeépítette a cséplőszekrényt a meghajtó traktorral, nem kellett időt tölteni a ráálással. Találmányát a németeknek adta el, a prototípussal pedig maga és családja menekült 1944-ben. 1943-ban Kiss Ferenc iparengedélyét így jegyezték be: „bércséplő, bérarató, bérvetőmag-tisztító”. Korábban is járta a határt egy lovas kocsira szerelt kalmár rostával és részint tisztította az elnyomtatott gabonát, részint pedig a kitisztított búzából a konkolyt.
Hasonló módon járta a falut és a határt a két vándorköszörűs, Domján Bálint és Jung Miklós. Szabó Lajos már 1914-ben vállalt személyszállítást gépkocsival, Mónus Pál pedig a harmincas évektől. Ugyancsak a húszas-harmincas években folytatta iparát Pádi András kőmíves a Barattyos-dűlőben, a feleségét a környék bábaasszonyként ismerte.
Nem sokáig, 1947-től 1950-ig virult a faluban az egy szem hentesüzlet. Szabó János vezette a Rácz Sándor-féle házban, a templom mellett. Még 1959-ben is azon vitázott a földművesszövetkezet és a tanács, hogy ki adjon épületet a húsboltnak. Annak idején a tanács a földművesszövetkezet rendelkezésére bocsátotta a húsbolt helyiségét, hogy ott cukrászda nyíljon, de húsbolt 1959-ben még nem volt. Fodrász és borbély a XX. században mindig is működött a faluban (Demeter István, Farkas András, Pótári Jánosné).
Az iparosok számának alakulásában az 1950-1960-as évtizedre a stagnálás jellemző. Eltűntek a bércséplők, újként jelentkezett a vegyes javító és a kőműves. 1957-ben tizenhárom az iparosok száma. Vasiparba sorolták a két kovácsot. Faiparosnak tekintették az asztalost és a kaskötőt. A textiliparhoz tartozott a három szabó. Bőriparhoz számították a szíjgyártót és a cipészt. Élelmiszeripart űzött a pék, akit sütőként regisztráltak, építőiparosként pedig a kőművest. Vegyes javító ipart űzött: Rácz Sándor és Székely Szabó Sándor. 1958-ban kettővel növekedett az iparosok száma. Székely Szabó Sándor motoros favágó, Lévai Ferencné pedig pecsenyesütő ipart váltott ki. 1958-tól működésbe lépett a Csáki-telepen dr. Draskovics Pál sopája helyén a szeszfőzde.
Bármennyire is önellátásra rendezkedtek be a tanyai és falusi lakosok, előbb-utóbb el kellett menniük a boltba egyet-mást vásárolni. A zsíros méccsel már csak a maradiak világítottak az istállóban. De a viharlámpába és az asztali lámpába ők sem nélkülözhették a petróleumot. Só, paprika, bors nélkül főzni se tudtak volna. A kocsitengelyt sem hájjal kenték már, hanem kocsikenőccsel. A szatócsboltok éppen ezeket a vegyes cikkeket árusították. Minden időben jó néhány akadt belőlük. A piactér mellett állt Hunyadi László boltja, amelyet később Gurbó Lajos vett át. A templom melletti Nagygyörgy boltot Rácz Sándor virágoztatta fel. A faluban működött „Paprikás Panni” vegyesboltja, aki őrölt paprikát is mért. Ugyancsak „törtpaprika-kereskedést” működtetett a falu másik szélén Horváth János. Gurbó Margit vászont, rőfösárut és vasedényt is tartott üzletében. Az idősebb Samu Ágostonné az alábbi sokféle árucikk árusítására kapott engedélyt: „mész, festék, olajáruk, meszelő, kefe, papír, üveg-zománc edények, háztartási cikkek, vasáruk, háztartási gumicikkek”. Vásárhely szélén Csotó Nagy István épületfa-kereskedést nyitott.
Az alább felsorolandó felvásárló kereskedők arra specializálták magukat, hogy a mártélyiak által megtermelt javakat megvegyék és a nagykereskedőknek továbbadják. Ezek közt az első világháború után első helyen állt a baromfi- és tojáskereskedés. Ezek a kofák többnyire a város legszélső házaiban szedték a két árucikket, de bódét is állítottak a Szegvári út torkolatánál. Amikor jött a kocsi befelé, megrohanták és szinte erőszakolták az üzletet. A faluban bent csak ifjú Kun János foglalkozott ezzel az üzletággal. Beck Józsefné szegedi kereskedőnek Csizmadia Józsefné szedte az árut. Ugyancsak Beck Józsefné megbízásából vásárolta a tollat és nyersbőrt vitéz Bodrogi Tamás. A halat a szegedi Antallfy cégének adták el 1925-től 1944-ig. A harmincas években Gurbó Lajos gyűjtötte össze és szállította Szegedre. Halkereskedésre kapott iparengedélyt Pányi György és Bartók Ferenc. Jó üzletnek bizonyult a gabonakereskedés, amelyet Arany József és Száraz Nagy János folytattak. Néhányan kupeckedéssel keresték a kenyerüket.
A háború utáni években a feketahalmi olvasókörben Sepsei Ernő kovács italt is mért, meg kis szatócsboltot tartott fenn, amelyet az ötvenes évektől átvett a járási szövetkezet. Az ÁFÉSZ keretében működtették azt a néhány üzletet is, amely a falu igényeit kielégítette. Így az ötvenes években Sepsei kovács a házában fönntartott egy üzletet, amelyet Szegedről látott el zöldséggel, gyümölccsel pedig a Zöldért vállalat. Ennek az a magyarázata, hogy a hullámtéri gyümölcsöst idejekorán lefoglalta magának a termelőszövetkezet. Azután szépen elhanyagolták, hagyták tönkremenni.
Átvette a földművesszövetkezet Arany József szikvízüzemét, de a tulajdonost otthagyta könyvelőként. A malom is a termelőszövetkezeté lett. Rácz Sándor üzletét bezárták. Itt adtak helyet a Zöldkeresztnek. Később az ötvenes években Arany József házában nyílt egy áfész-üzlet, amelyet Nagy Istvánné, Veronka vezetett. Az alapvető élelmiszerekkel ez az üzlet látta el a falut. A Gurbó Lajos-féle üzlet helyén pedig iparcikk árusítására rendezkedett be az ÁFÉSZ Nagy István boltvezetővel az élén. Az ötvenes évek első felében, közepe táján még jócskán vásároltak a parasztok korszerű mezőgazdasági eszközöket, ekét, kettős ekét, darálót, morzsolót s hasonló szerszámokat. Az 1960-as években a Mindszent és Vidéke Földműves-szövetkezet új épülete mindkét üzletet befogadta.
A helybeli adóösszeírásokban ezeket az üzleteket nem tartották nyilván, csak özvegy. Samu Ágostonné trafikja szerepelt egy évtizeden át „kereskedő”-ként. A kocsmát iparágnak tekintették, a Mindszenti Földművesszövetkezet italboltjának egységeként működött, Zsibritáné vezetésével.
Mártély község a strand jogcímén megkülönböztetett ellátásban részesült: három hónapig lehetett kapni Pick szalámit, gyulai kolbászt, strandcikkeket, sőt vasárnaponként könyvekkel is komoly forgalmat bonyolítottak le. Ekkor kezdtek a vállalatok és magánszemélyek üdülőket építeni, pontosan a régi kertészközség helyén. Így ébredt fel a múlt, habár minden tudatosság nélkül, hisz a régi világnak szinte minden nyoma kiesett már a faluban élők emlékezetéből.
Lovas szán a malom előtt (1940 körül)
Zsibrita vendéglő
