Dohánykertészek honfoglalása
Dohánykertészek honfoglalása
A mártélyi puszta a XVII. század végén „deserta” – elhagyott hely – volt. Így szerepel 1702-ben a Schlicknek adott adománylevélben is, mint Vásárhely tartozéka (tizenhét puszta közt az elsőként említve). Bercsényi Miklós 1709-ben zálogba adta itteni birtokait Károlyi Sándornak, aki a kuruc háborúk után is gyakorolta földesúri jogait, de Schlick is magáénak tartotta. Végül vétel útján került Károlyi birtokába, majd adománylevelet is szerzett rá (1722). 1723-ban be is iktatták gróf Károlyi Sándort a csongrád-vásárhelyi uradalom birtokába.
A mártélyi pusztát a többivel együtt ezután is kialkudott taksáért használták a vásárhelyiek. A Tisza közvetlen partvidékét viszont – részben annak alkalmatlan volta miatt, részben mert más tervei voltak vele – a gróf megtartotta a maga allodiális birtokának. (Először itt szerette volna megtermeltetni a cselédjei élelmezéséhez szükségeseket, de a vásárhelyiek nem vállalták a robotot.) Az sincs kizárva, hogy már ekkor gondolt a dohányra. 1710 februárjában írta gróf Bercsényi Miklósnak: „Az vásárhelyieket jóakaróimnak vallom, ha jó dohányt akarnak küldeni.” Itt a lakosság maga is termesztette a pipadohányt, mert azt a kóbor katonák megkívánták tőlük. Sőt a város taksa fejében dohányt is szállított.
A dohánytermesztés egyébként ekkor kezdett igazán felvirágozni Csongrád megyében. Különösen a Szeged városában megtelepült zsellérek érdeklődtek a dohánykertészet csábító lehetőségei után. Első biztos forrásunk: Tömösváry János szegedi főbíró nemesi birtokul Ányás pusztát kapta meg. Ez Mártéllyal szomszédos, korabeli tanúvallomások szerint Ányás és Mártély közti terület, a Kompolár-foktól a Hosszú-tóig húzódott. Tömösváry 1722-ben utódok nélkül elhalt, de ekkorra már megtelepültek Ányáson a szegedi dohánykertészek, akik állandó lakhelyüket még sokáig Szegeden tartották, oda is adóztak. (Ezt a gyakorlatot mutatja Sövényháza példája is, ahol 1758-ban negyvenkilenc sövényházi kertész közül negyvennek a háza Szeged városában volt.) Később lazultak a szálak a kibocsátó város és a kertészek között, mert az intenzív dohánykultúra megkívánta a helyben lakást. Bálint Sándor fontos megállapítása: „Mindezeknek a kertészségeknek népe – más forrásokból és nyelvjárási sajátosságokból is igazolhatóan – szinte teljesen Szegedi eredetű.”
A vásárhelyi tanács 1749-ben panaszolta földesurának, hogy a mártélyi kertészek „jószágai kárt tesznek és főleg, mert kivonják magukat a város terhei alól”. Ezért kérték gróf Károlyit, hogy kötelezze őket a városba költözésre és a közterhek viselésére. Néhány év múlva (1755-ben) Vetró Mátyás is engedélyt kért kertészkedésre. Ez a kis telep (hét katasztrális hold) nem sértette már a vásárhelyi gazdák érdekeit, mert a rét déli részére települt (Földvári kertészség).
Bálint Sándor elfogadja a mártélyi kertészség végleges megalakulásának éveként 1758-at. A vásárhelyiek 1761-ben újra tiltakoznak. Beadványukban írják: „Az sámsoni és mártélyi kertészek is nem kevés kárt okoznak, mert mind a két helyen jó forma darab földet felfogtak, nemcsak az kertészséget, hanem szántást-vetést, sőt a Tiszán való halászatot is űzik.” A földesúr rájuk is parancsolt, hogy költözzenek a városba, de azok néhány év múlva csak ott élnek. Ez idő tájt ülték meg a dohánykertészek Csanyt is. 1758-ban ők már szerepelnek a megyei összeírásban. Ruttkay 1752-ben készült térképén Ányás kertészközséget ábrázolja, Mártélyt még nem. Ami az 1761. évi vásárhelyi panaszt illeti, tudniillik, hogy jó darab földet fognak, beleillik a képbe.
Több szakíró szerint a dohánykertészek igyekeztek jószágot is tartani, kis gazdaságot létrehozni, ezért mindig béreltek a dohányos föld mellé legelőt, szántóföldet. Eljártak a környező jobbágygazdákhoz aratási munkára, gyermekeik közül nemegyszer szolgának is állítottak. Korán kialakult a kertészek és a jobbágyok közt a kapcsolat. Az urbárium behozatalával (1772) a mártélyi határ, a Tiszától a Szentesi útig, végleg a vásárhelyi jobbágygazdák kezére került. A szállásaikat nemsokára állandó tartózkodásra alkalmas tanyák kezdték fölváltani.
Az uradalom csak közvetlenül a Tisza partján fekvő mártélyi kertészséget, a Mártélyi lapost és Korhányt tartotta meg allodális birtokának. Ez összesen alig több néhány ezer holdnál. Vásárhelyi szemmel nézve „az uradalom végleg megcsonkította a határt az allodális birtokkal”. A falu felől nézve pedig: „a falu számára végleg elveszett a határ”.
Az 1782-83. katonai évre összeírták Csongrád megyében a kertészeket. Külön feltüntették a pipásokat. „In Mártér” szerepel: Joan. Sebestyén, Georg. Csány, Steph. Takács, Josephus Széll, Mih. Sőtér, Paulus Kiss, Mart. Sőtér, Steph. Hetényi, Joannes Vincze. 1788-ban összeírták a mártélyi kertészeket. A bírójuk Zsótér Mihály. A kertészek neve jórészt „igazi” szegedi név. Hetényi István, Palatinus János, Kiss Pál, Seress István, Takács István, Sebestyén János, Zsótér Mihály, Lantos Mihály, Csányi György, Bódaji János, Bárdos Antal, Horváth Mihály, Vincze János.
Ez a tizenhárom család százhetvenhárom holdat árendált dohány- és veteményföld számára, kettőszázhetvenhatot pedig székes legelőként, beleértve Korhány egy részét is. Ekkor az ötvenkét mázsa megtermelt dohány után kettőszáznyolc forint árendát fizettek. Mártélyon az 1789. évi úrbéri összeírás szerint kettőszázhuszonegy holdat használtak a kertészek, de abból csak negyvenhat hold volt dohányföld, a többi szántó, kaszáló és legelő. A vásárhelyiek különösen nehezményezték a korhányi rét „elvételét”. (1807-ben az uraság a dohánykertészek használására engedte ezt a területet. A vásárhelyiek a vármegyéhez fordultak igazságtételért.)
1813-ban „Mártélyi dohányt termesztő (tizenhárom) kertészek, contractus szerént az legújabb kimérés mellet, dohánytermesztésre ki nézett nyolcvanhat hold hatszázhuszonöt négyszögölestül, minden holdra egy mázsa dohányt számétván fizetnek nyolcvanhat mázsa 62 2/4 lat dohányt természetben. Más veteményekkel használhatni való nyolcvanhat holdtul 46 3/4 négyszögölltül számétván holdját öt forintjával, fizessenek négyszázharminc forint 14/30 xr. Ismét azon földekhez kapcsolt és hozzá tartozó 123 26/80 hold székes legelőtül a fl. 1 xr 30, fizessenek négyszáznyolcvannégy forint 59 2/8 krajcárt. A korhányi legellőtül meg 153 5/80 holdat foglal magában, holdja 1 fl. 30 xr, fizessenek kettőszázharmincöt forint 35 5/8 krajcárt.” Ebből is kitűnik: a vásárhelyiek tiltakozása a vármegyénél nem járt sikerrel.
Közben az uradalom felemelte a bérleti díjat. A természetben beadott dohány mellett az egyéb szántóföldekért, kaszálókért ezerkettőszáznyolcvan forintot kellett fizetniük. Mégsem bizonyult előnytelennek a kertészkedés és az árendás művelés. A baj csak a „fixa árenda” miatt volt: „Ha pedig fato nem teremne ennyi, vagy szerencsétlenség által elromlana, minden mázsát in ft négy váltani tartoznak”, ami sokszorosa a jobbágytelek után fizetendő összegnek. Viszont nem tartoznak sem robottal, sem kilenceddel, sem tizeddel. Ez a maga idejében ugyanis csábító kedvezmény.
Ilyen körülmények között, ha szerényen is, de gyarapodott a falu. Az 1828. évi összeíráskor még mindig éves szerződéssel bírják a földet, de „ennek lejártakor az uradalom dönti el, hogy megmaradhatnak-e”. Legelőt az uradalomtól bérelnek kettőszázhetvenhat váltó forintért. Tizenegy öl köztöltést gondoznak. Az adózó lakosság teljes létszáma százötvenhat, ebből családfő harmincöt.
Közülük házas zsellér huszonegy, házatlan zsellér tizennégy. Cseléd a faluban nyolc, iparos kettő (egy kovács, egy molnár). A házak száma huszonegy. Nagyobb állatok: igás ökör húsz, tehén huszonöt, meddő tizennyolc, hároméves ló negyvenöt. A tehenek öt hónapig tejelnek, napi egy és fél icce tejet ad egy tehén. A tej ára: három forint, a tartási költség: négy forint tizennyolc krajcár, a tiszta haszon (trágyával, borjúval) ötvenhat forint nyolc krajcár. Apró marha: hetven juh és hét sertés.
A huszonegy házban harminchat család lakott.
Házas zsellérek: Hetényi János, Zsótér Mihály, Bozó Márton,Dénes János, Szabó Mihály, Döme Ferenc, Vetró Mihály, Tóth Sándor, Lantos János, Joó János, Ferenczi Rókus, Szabó István, Simon József, Tarjányi Imre, Zaka István, Hetényi Mihály, Tóth Ferenc, Kiss Pál, Szél János, Döme János, Csányi Mihály.
Alzsellérek, vagyis saját házzal nem rendelkezők (lakók): Ferenczi Imre, Seress Imre, Szél Antal, Ferenczi Sándor, Farkas István, Kovács István, Lajos János, Nagy István, Hetényi Mihály, Gurgó Mátyás, Lantos Ferenc, Szél Antal, Lantos Antal, Csányi József.
Még mindig ott találjuk a listában a szegedi eredetű családokat, de már sok a szomszédos – Ányás, Mindszent, Csany – települések lakóinak névanyagával is azonos. Mindszenten is elterjedt név, nemcsak Mártélyon: Bozó, Ferenczi, Szabó, Sörös, Zsótér, Lantos, Farkas, Csányi, Takács. Érdekes módon vásárhelyi szinte nincs is a faluban.
Az viszont nem derül ki az összeírásból, hogy hányan foglalkoznak dohánykertészettel és hányan halászattal, vagy csak egyszerűen zsellérek, akik a környező tanyákon találnak maguknak munkát.
Egészen más világot találunk a tanyavilágban, amelyet az urbárium bevezetésekor rögzített telkeken létesítettek a vásárhelyiek. 1746-ban a mártélyi határban száztizennégy szállásföldet írtak össze. A határ benépesülése gyors ütemben folyt.
A Szentesi útfél dűlőben az urbárium bevezetésekor (1772) a szállásföldeket főleg tarjáni, tabáni esetleg Új utca tizedbeli jobbágyok közt osztották fel, ki-ki mekkora darabot vállalt. Így lettek egész, fél-, negyed-, sőt nyolcadtelkes gazdák. (A nyolcad telekre nem volt szabad tanyát építeni.) Közülük 1851-ben huszonnyolc bírt tanyaházat, ám a III. katonai felvétel 1884-ben már negyvenhat épületet tüntet fel. A tanyásgazdák közt az alábbi tipikus vásárhelyi családneveket találjuk a mártélyi puszta legkeletibb oldalán: Török, Hódi, Bereczki, Borotvás, Égető, Hős, Deák, Vata, Vetró, Berta. Többen közöttük ragadványneveket is viseltek: Bandirkó Kovács Péter, Kis Berta István, Nagy Mihók Mihály, K. Szabó János, R. Olasz Pál stb.
A Tegehalom-dűlőben 1851-ben negyvenkét tanyaépületet jegyeztek fel. Az előbbi dűlőben megismert nevek mellé felsorakoztak a Szél, Vasadi, Dezső, Lászlai, Faragó, Gera, Korsós, Bánfi családok. A ragadványneves családok sorában újabbak is feltűntek: Tárkány Szűcs, Kukora Becsei, Papp Lukács, Szél Nagy, Árva Nagy, Semmi Kis, Kis Molnár, Kispál stb. (vásárhely-tarjáni nevek).
A Barattyos-dűlőben 1851-ben negyvenöt tanyaház állt. Az itteni tanyatulajdonosok: hat Szél család, öt Gál, három Kristó. De akadnak itt Kóti, Ménesi, Székely, Kotormán, Gombos, Szabó, Szilágyi, Dani, Papy nevű vásárhelyi családok is.
A Darvasszék-dűlőben az 1851. évi földkönyvben negyvenhat tanyát mutattak ki. Az eddigi családneveken túl feltűnik három Baranyi, három Bozsér, négy Herczeg, két Tóbiás, két Búza, négy Zsoldos, két Mucsi család. Utóbbiak főleg ragadványnevekkel fordulnak elő, mint Tompai Mucsi. Érdekes ragadványnév a Csorcsán Szűcs, a Sarki Kis, a Házi Szabó. Ebben a dűlőben olvasunk először a Barna, a Mihály, a Gojdár családokról.
A Feketehalom-dűlőben 1851-ben harmincnyolc tanya volt. Itt öt Bánfi családnak volt tanyája, három Nagybenkőnek, kettő Hegedűs, kettő Szappanos, kettő Palócz, kettő Csende családnak. De van itt Vári, Horváth, Rácz, Kis Pál, Kis Péter Mihály, Hódi Gáspár János.
A Székhalom-dűlőben már többnyire ismert családnevek szerepelnek a harmincöt tanya tulajdonosaként. Így négy Török, három Kiss, kettő Polyák, kettő Kristó, kettő Palócz, kettő Kis-Pál, egy-egy Samu, Herczeg, Kovács, Szilágyi, Bodrogi, Nyíri család.
Mártély-dűlőt két részre osztotta az uradalom allodiális birtoka, amely középtájon benyomult egészen a Székhalom-dűlőig. Ennek déli részén álltak a Maczelka-tanyák és a Konstanin-féle tanya. A mai gát mellett feküdt Ferenczi Sándor és Ferenczi Rókus tanyája, köztük a földkönyv szerint százölnyi „Kereszthely”. Itt találjuk új névként a Makán-, a Bodrogi-, a Sepsei-tanyákat, meg a más dűlőkben is emlegetett Csáki, Török, Rácz, Szél családokét. Ragadványnévvel ellátott újabb nevek is előfordulnak ebben a dűlőben, mint a Gyevi Szabó, a Székely Szabó, a Nagy Kovács, Nagy Imre, Nagy Benkő tanyák. A Mártély dűlőben volt a legtöbb tanya, hatvan-egynéhány.
Összegezve elmondhatjuk, hogy a vásárhelyi gazdák 1851-ben már csaknem háromszáz tanyaépületet birtokoltak, melyeket nyilván nem a jobbágyfelszabadítás hatására építettek, hanem már évtizedekkel azelőtt. Sokuk mellett „fás kertet”, „tanyakertet” találunk följegyezve. Vagyis a mártélyi határ olyan ligeterdős képet mutatott, amilyennek mi ismertük a kollektivizálás előtt. De nem csak ennyi a birtokos, hiszen előfordultak itt bőven negyed és nyolcad telkek is, melyeket vagy a városról műveltek, vagy valamelyik tanyában lakó gazda, illetve bérlő vállalt föl.
Visszatérve Mártély kertészközség történetére, az 1828. évi összeíráskor huszonegy házban százötvenhat adózó lakos élt. Az évenként megújított szerződés nyomán továbbra is fő arculata a falunak a kertészség, de ekkor már a falu körül kiépült tanyavilág is ad munkát, főleg aratás idején.
A halászbérlők ugyancsak foglalkoztattak mártélyiakat. A lakosság száma 1851-ben 281 fő, akik harminchat házban még mindig a Tisza partján laktak, a szeged-szegvári út és a folyó között. A házak külön sorszámot kaptak az 1851. évi földkönyvben:
M. 1.
|
Mártélyi egyház (iskola)
|
M. 19.
|
Tóth Ferenc
|
M. 2.
|
Hetényi Ferenc
|
M. 20.
|
Farkas István
|
Szeged – Szegvári út
|
M. 21.
|
Szappan Berta
| |
M. 3.
|
Apró Antal
|
M. 22.
|
Farkas Károly
|
M. 4.
|
Simon János
|
M. 23.
|
Molnár Ferenc
|
M. 5.
|
Nagy Péter
|
M. 24.
|
Nagy Antal
|
M. 6.
|
Farkas András
|
M. 25.
|
Farkas Antal
|
M. 7.
|
Joó István
|
M. 26.
|
Szabó István
|
M. 8.
|
Döme István
|
M. 27.
|
Döme Ferenc
|
M. 9.
|
Farkas János
|
M. 28.
|
Lantos Antal
|
M. 10.
|
László János
|
M. 29.
|
Csányi György
|
M. 11.
|
Lantos János
|
M. 30.
|
Tóth Pál
|
M. 12.
|
Nagy Ferenc
|
M. 31.
|
Kovács István
|
M. 13.
|
Tóth József
|
M. 32.
|
Seres István
|
M. 14.
|
Hetényi Ferenc
|
M. 33.
|
Nagy István
|
M. 15.
|
–
|
M. 34.
|
Csányi Mihály
|
M. 16.
|
Tóth Albert
|
M. 35.
|
Lugosi Dániel
|
M. 17.
|
Szabó Tamás
|
M. 36.
|
Csányi Márton
|
M. 18.
|
Szabó Ferenc
|
M. 37.
|
Bozó Márton
|
Azért tartottam fontosnak ismertetni a házas zsellérek teljes névsorát, mert ezek a családnevek ma is élnek a faluban. Tagjaik jelentős szerepet vittek a faluközösség életében.
Néhány év múlva (1855) Palugyai Imre azt írta Mártély kertészközségről, hogy annak birtokosa gróf Károlyi István. A népessége negyvenhárom családfő, mindösszesen kétszázötven magyar lakja a falut. „Egyházilag a
H. M. Vásárhelyi anyaegyházhoz tartozik. Tanodai állapot: egy vallásfelekezeti iskola (római katolikus) egyosztályú.” Az épület jó állapotú.
A falu ebben az időben komoly veszéllyel kényszerült szembenézni, mert a tiszai gát megépítésével a hullámtérbe került. A szabályozással (1846-1862) a vízszint megemelkedvén, a falu itteni élete kétségessé vált. Különben is a dohánykertészeknek befellegzett az 1851. évi dohánymonopólium miatt. A szomszédos Pallavichini-uradalom a kertészközségeket a szó szoros értelmében „szétverte”.
Itt ugyan nem került ilyen drasztikus lépésre sor, de az uradalmi tisztség az 1859-1862. évre szóló szerződésnél megjegyezte: „Felszámolás alatt.” A dohánykertészség megszűnt, váltani kellett.
)
)
)
