A felzárkózó Magyaregregy | Száz Magyar Falu

A felzárkózó Magyaregregy

Az önállósulásért folyó harc éveiben kezdték el Magyaregregyen a kommunális beruházásokat is. Nyitányát 1926-ban a Kárász-Köblény vasútállomáshoz vezető törvényhatósági út építése jelentette, melyhez a község hozzájárulását kérte a megye. A képviselő-testület egyhangúlag a támogatás mellett határozott. Vállalták, hogy az igásfogattal rendelkezők egy-egy igásnapszámot, a közmunkában kézi napszámmal részt vevők pedig egy-egy kézi napszámot teljesítenek.

1929-ben az Alsó utcában a vízelfolyás és a biztonságos közlekedés érdekében egy hidat építtetett. Évekig foglalkoztatta a képviselő-testületet a Hangya szövetkezet mellett építendő közhíd problémája. 1937-ben született meg végül is a döntés a megépíttetésére, illetve a költségek viselésére.

Magyaregregy 1927-ben bekapcsolódott a vármegye által szervezett villamosítási akcióba. Feltétele volt, hogy a háztulajdonosok 35 százaléka kérje a villanyvilágítás bevezetését. Ez esetben a község részesülhetett a megye által szerzett kölcsönben, amelynek fedezetét az áramdíjakból tervezték biztosítani. A községi pótadókulcs nem emelkedne, de a községnek garanciát kellene vállalnia a kölcsönért. A törlesztés befejezésekor viszont a berendezés a község tulajdonába menne át – tartalmazta a felhívás. A villamosítás azonban nem volt zökkenőmentes. A képviselő-testület ugyan megszavazta, de a lakosság meghallgatása után később elutasító határozatot hozott, mely szerint a költségeket sem a község, sem a lakosság nem tudja viselni. A lakosság bányamunkásokból, napszámosokból, törpebirtokosokból áll. A gazdák is szegények, mert a község határa hegyes, meredek fekvésű, nehezen megmunkálható, és csekély termést hoz – írják az elutasítás indoklásában.

Még ugyanebben az évben a főszolgabíró előterjesztésében a képviselő-testület újabb, most már igenlő határozatot hozott. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. által tett ajánlatot, a villamos áram szolgáltatására vonatkozó szabályrendeletet és a műszaki leírást, a szerződést, a műszaki terveket, a világítási naptárt elfogadta. Határozatában kimondta, hogy a község villamos árammal való ellátása érdekében csatlakozik a Hegyháti járás községeinek villamosítása ügyében a vármegye alispánjának vezetése alatt megindított mozgalomhoz.

Távbeszélő állomás felszereltetése is 1928-ban vetődött fel, de ezt a község a körjegyzőségi székhellyé válásától tette függővé. Miután a feltétel megvalósult, 1934-ben a kérdés a főszolgabíró javaslata alapján ismét aktuálissá vált. Műszaki megoldást a kárászi távbeszélőközpontba való bekapcsolás, illetve annak külterületi állomásaként történő működtetés jelentett. A költség-hozzájárulást a község az általa fizetett adók arányában vállalta.

A község Alsó utcájának, illetve a közbirtokossági kocsmától az idáig terjedő útszakasz kavicsszórással történő helyreállítására 1929-ben már visszatérően került sor. Ezeken a szakaszokon az út ősztől tavaszig csaknem járhatatlan volt. Az út a hegyről és az udvarokról lefolyó vizektől erősen felázott. Jól karbantartani csak megfelelő vastagságú kavicsterítéssel lehetett. Ennek elvégzésére a községi képviselő-testület szigorú rendeletet alkotott. A kettős fogattal rendelkezőknek a volt úrbéresek kőbányájából öt köbméter kavicsot kellett kiszállítani, a fogattal nem rendelkező háztulajdonosoknak pedig még a tárgyévben szétteríteni.

Régi óhaj megvalósítását jelentette a Márévölgyben lévő szabadtéri fürdőhöz vezető mintegy 150 méter hosszúságú községi közlekedési útnak a kikövezése.

1936-ban mozgalom indult a szentkúti kápolna bővítésére. Az épületben még a helybeliek sem fértek el, ugyanakkor búcsújáró hely is lett, ahová messzi vidékről jöttek a római katolikus hívők. A bővítést a lakosság önkéntes adományokból, az erdőbirtokossági osztalékból kívánta megvalósítani.

Magyaregregy közcélú feladatainak ellátását többnyire csak bérelt, illetve alkalmatlan helyiségekben tudta megvalósítani. Az 1927-ben alakított „kötelező tűzoltóság” új tűzoltófecskendőjét egy rozoga épületben tartotta. Az 1929-óta működő, Szászváron létesített Stefánia csecsemő- és gyermekgondozó intézet rendelője bérelt helyiségben tevékenykedett. A leventefelszerelést ideiglenesen a római katolikus iskolában helyezték el. A közösségi célok ellátására a község egy új épület megépítését határozta el. Az erre vonatkozó terveket 1937-ben jóvá is hagyta a képviselő-testület.

A községek gazdasági fejlődése igényelte az országos vásárt, illetve az állatfelhajtás nélküli heti piacot. A szükséges engedélyek megszerzését 1937-ben határozta el a község képviselő-testülete, amivel a lakosság évtizedes álmát igyekezett valóra váltani. Az országos vásár napjául minden év április 25-ét és szeptember 20-át, a heti vásár napjául a szombatokat jelölték ki. Az állatvásár helye a Szállás-dűlő, a kirakodóvásáré a Lukac-dűlő, a heti vásár a régi iskola előtt lenne. A heti piac tartását a belső fogyasztással indokolták. A lakosság mintegy kétharmadát tekintették termelőnek, a többieket fogyasztóknak. Utóbbiak közé tartozott a hat tisztviselő, a 38 kisiparos, a hat kereskedő, a 70 kőbánya- és kőszénbányamunkás-család.

1938-ban megállapították a piaci, 1940-ben a vásári helypénzdíjszabást. 1940 áprilisában már rendelkezett a község a vásártartási joggal is, ezt azonban csak kísérletképpen az 1940–1941–1942. évekre kapta meg. Problémát ekkor a vásártér kijelölése okozott. A korábban említett ugyanis szántóföld volt, melyet a község sajnált a termelésből kivonni. A vásárteret végül is a Lukac-dűlőben lévő közterületen jelölték ki. Az április 25-én esedékes országos vásárt azonban május 21-ére halasztották, mert kevés idő maradt az előkészítésére. A nagyobb tereprendezést igénylő állatvásártér kialakítása ugyanis nem készült el időre.

A vásár azonban nem volt sikeres, az állatfelhajtás mindig csekély volt, ráadásul évről évre visszaesett. Véglegesítése így akadályba ütközött. A megye közbülső megoldásként a próbaidő további három évre történő meghoszszabbítását javasolta, amit a Kereskedelmi és Közlekedési Minisztérium el is fogadott. Az 1945, 1946, 1947-ben esedékes vásárok forgalma azonban még az előbbi évekét sem érte el. Az első két évben meg sem tartották őket, ezért a háború utáni mostoha gazdasági helyzetre tekintettel újabb három év próbaidőt kért a község, amit azonban már nem kapott meg.

A községeket, mint jogi személyeket, ingatlantulajdonukat illetően megillette a bányanyitás joga. Ezt a tulajdoni jogosítványt általában szerződés útján hasznosították. Magyaregregy 1922-ben elismerte a Guttman J. és fiai bányavállalkozókkal 1895-ben kötött szénkutatási, bányanyitási és szénkiaknázási szerződést, amelyet az idők folyamán dr. Tichay Alfréd budapesti lakosra engedményeztek. Elismerte a község az 1900-ban kiállított „Engedély” okiratot is.

A meghatározott feltételek a következők voltak:

– Dr. Tichay Alfrédet felhatalmazták arra, hogy az 1905-ben Magyaregregy községnek adományozott „Alfréd” nevű bányatelket visszaszerezhesse.

– Kötelezték, hogy a Kiss József budapesti lakossal 1914 áprilisában kötött szerződést – amelyet később a M.Á.K. Rt. javára engedményeztek – érvényteleníttesse, úgy, hogy ebből a perből származóan sem a községet, sem egyes birtokosokat ügyvédi, per- és esetleges kártérítési költség ne terhelje.

– Bérleti díj a kitermelt szén két százaléka, amelyet az összes birtokos között tulajdoni hányad alapján osztják fel. A politikai községet 0,5 százaléka a tulajdoni hányadoktól függetlenül illeti meg.

– Köteles volt a kedvezményezett a szénkitermelés megkezdéséig bérfizetésre, illetve öt éven belül a községben egy kéttantermes iskolát, hat éven belül tanítói lakást, hét éven belül körjegyzői lakást, nyolc éven belül három szobából és tanácsteremből álló körjegyzői irodát építeni. Amennyiben a villamos áramot bevezetnék, úgy a község az utcai világítást ingyen kapná. Ingyen szénjuttatást kapnának a tanítók, az iskolai tantermek, a körjegyző, és a körjegyzői irodák. A lakosság önköltségi áron házi használatra és cséplési célokra kapna szenet – a képviselő-testület idevonatkozó határozata szerint. A szerződést azonban 1931-ben a község kezdeményezésére felbontották, mert a bányajog bérlője szerződéses kötelezettségét évek óta nem teljesítette.

Nem járt sikerrel a Kühnel Márton kárászi lakossal 1935-ben kötött szerződése sem, annak jóváhagyását ugyanis a megye a község javaslatára megtagadta.

A szénkutatási munkálatok 1937. február 1-jétől kezdődően szüneteltek. A munkások jogos bérhátralékukat nem kapták meg, ezért a munkát félbehagyták. Kühnel ezzel viszont szerződésszegő lett, hiszen legalább tíz munkást állandóan foglalkoztatnia kellett volna, még a kutatási időszak alatt is. Kühnel szerződésellenesen már a kutatási idő alatt aknákat is beomlasztott. Kutatást tulajdonképpen nem is végzett, hanem a korábban már feltárt helyeken végeztetett kitermelést. Rablógazdaságszerű tevékenységével a községet megkárosította – tartalmazza a község álláspontja.

A Kühnel Márton által befizetett bányakutatási díjat, 3500 pengőt, amely az egyes tulajdonosok – magánszemélyek, közbirtokosságok – között nem volt megosztható, átengedték a szentkúti kápolna megnagyobbításának céljaira.

A kárászi plébániát fenntartó községeket terhelte a plébánia javadalmának a biztosítása, illetve az e célt szolgáló földek megművelése. A plébános 1927-ben azt kérte, hogy a munkakötelezettséget a község pénzben váltsa meg. Kun Lajos plébánossal Magyaregregy község képviselő-testületének sikerült megállapodnia abban, hogy a község félévenként előre törlesztve 1927. január 1-jétől kezdődően évi 240 pengőt fizet váltságdíjként. A megállapodást a plébános személyéhez kötötték. E rendszer mindaddig működik, amíg Kun Lajos a kárászi plébános, tartalmazza a községi képviselő-testület határozata.

A nem állami tanítók fizetését is rendezték 1925-ben, amit a község költségvetésében kellett biztosítani.

A községet terhelte a régi iskola tanítói lakásának és tantermének a fenntartása is, állította az iskolaszék elnöke, a kárászi plébános. Erre vonatkozó kérését azonban a község az 1829. évi püspöklátogatási jegyzőkönyvre alapítottan elutasította. Azt állította, hogy a fenntartáshoz szükséges anyagot a püspöki uradalom kötelessége adni, és csak a kézi és az igásmunkát végzi a község. A presztízsjellegű vita azonban nem tért nyugvópontra. További megkeresésre a község vállalta, hogy az iskola kerítésének és kapujának kicseréléséhez a szükséges kézi és igás munkaerőt biztosítja, ha az uradalom ehhez iparost és faanyagot ad. Ígéretet tett a képviselő-testület arra is, hogy a régi iskola takarítási, világítási és felszerelési költségét, amit eddig négy éven át a római katolikus hitközség viselt, a közadók terhére felveszi a község költségvetésébe.

A gond 1939-ben jelentkezett ismét. Az iskolaszék elnöke most már történetiségében vizsgálva a kérdést állította, hogy a fenntartás 1842-től teljes egészében a község feladata, annál is inkább, mert az iskolai alapvagyont is a község kezeli. Az iskolát a bemutatott alapítólevél-másolattal bizonyítottan Szcitovszky János püspök építtette és ajándékozta a községnek, felmentve azt az iskolaépítési kötelezettség alól. Ugyanakkor a világi oktatásigazgatási hatóságokkal együtt kötelezte a községet a fenntartási kiadások viselésére. A probléma megoldását az is nehezítette, hogy a jól dokumentált állítással szemben az iskolaépület a telekkönyvben az egyházközség nevén állt. A község elismerte ugyan, hogy az önálló egyházközség megalakulásáig ellátott egyházközségi feladatokat is, így például a párbér beszedését és az iskolafenntartást, de a tulajdoni helyzetre és a szervezeti szétválásra tekintettel erre a jövőre nézve már nem volt hajlandó, a régi iskola fenntartására vonatkozó megkeresést ezért ismét elutasította.

Az iskolafenntartás kérdése kiéleződött, amikor 1920-ban az épület leégett. Kérdésessé vált ugyanis újraépítése. A püspöki uradalom ezt nem vállalta. Az új iskola tervének elkészíttetését is a község rendelte meg. A vallás- és közoktatásügyi minisztertől államsegélyt kért, illetőleg állami fenntartásba vételét javasolta. Indoklásképpen felvázolta és dokumentálta az iskola előtörténetét: Az 1829 előtt épült egy tantermes iskolát a püspöki uradalom anyagából, saját kézi és igásmunkájukkal építették, illetve tartották fenn. Az iskolakötelesek gyarapodásával 1899-ben a község egy új iskolát épített, melyhez a szükséges anyagot is biztosította. Ez az iskola égett le. Felépíteni a község azonban már nem tudja, ugyanis alacsony összegre volt biztosítva, a lakosság pedig szegény. Több mint százszázalékos községi pótadót fizet, kevés a földbirtoka, földjeinek nagyobb része meredek hegyoldal, keveset jövedelmez.

Az iskolaszék és a község közötti vita ezután eldőlni látszott, mert a későbbiek folyamán az iskola építtetőjeként az iskolaszék szerepel. A község előterjesztése idején valamennyi tanuló a régi, 1809-ben épült, zsuppal fedett egy tantermes, egy szoba-konyhás tanítói lakást is magában foglaló iskolát látogatta, egymást felváltva, rövidített oktatási időben. Ez az állapot még 1925-ben is fennállott. Nem csoda, hogy a Pécsegyházmegyei Főtanfelügyelő sürgette az építkezést, sőt maga is eljárt Baranya Vármegye Közigazgatási Bizottságánál az iránt, hogy az építkezés részbeni fedezetét szolgáló, az iskolaszék tulajdonát képező erdőrész eladásához járuljon hozzá. Időközben az államsegély is megérkezett, de a korona értéke annyira devalválódott, hogy a költségeket csak igen kis részben fedezte. A község faeladási kérvényét ezért Rausz Alajos kárászi plébános, az iskolaszék elnöke is sürgette.

Az építkezésre végül nem került sor, mert az iskolaszék egy nagy és szép kerttel rendelkező családi háznak a megvétele mellett döntött. Ez alkalmas volt két tanítói lakás és két tanterem elhelyezésére, de most az átalakítás költségeire nem volt fedezet. A szükséges engedélyek megszerzése után a minisztérium az épület megvásárlására és átalakítására a római katolikus egyházközségnek 1926-ban százmillió korona államsegélyt és száztízmillió államkölcsönt biztosított. Az építkezés elvégzését annak sürgősségére tekintettel versenytárgyalás kiírása nélkül engedélyezte.

A község gazdasági intézkedései közé tartozott az italmérési engedélyek kiadása, illetve a községi kocsma bérbeadása, a bábaválasztás, a vadászati jog bérbeadása, az apaállatok: svájci bika és angol kan beszerzése, a községi pásztor, apaállat-gondozó, majd 1940-től kezdődően lúdpásztor alkalmazása.

Az általánostól eltérő feladatokat többek közt az ún. Nagyatádi-féle földreform végrehajtásában való részvétel képezte. Küldöttjei útján Magyaregregy község részt vett a Kárászon 1925. szeptember 14-én tartott tárgyaláson, ahol az igényeket egyeztették. Az eljárás során azonban a község magára nézve elhárította az iskolai célra szolgáló 800 négyszögölnek, a tanítói földek kiegészítésére vonatkozó javaslatnak és a leventeoktatást szolgáló gyakorlótérnek a földreform kereteiben történő biztosítását. Ezeket saját erőből megoldhatónak tartotta. Megváltási díjat megítélésük szerint a község ugyanis nem tudna fizetni.

A legelők elégtelen volta okozott 1921–1922-ben gondot. Az állatállományhoz mérten kicsi volt a legelő, és szükségessé vált az uradalmi erdőkben is legeltetni. A földművelésügyi miniszterhez címzetten kérvényt nyújtott be Magyaregregy község, melyben a belterülethez legközelebb eső erdő átengedését kérte, ott, ahol a legeltetés az erdőben nem tesz kárt. Indokul hozták fel, hogy a községi, illetve a volt úrbéresek legelője meredek, hegyes, és csak felerészben alkalmas legeltetésre.

A Szentlőrincen tervezett téli gazdasági iskola internátusának felállításához és felszerelésére községeink hasonló módon reagáltak. Magyaregregy 350 pengőt adományozott. Igaz, hogy ezt az alispántól a közalkalmazottak segélyalapjából kérte kifizettetni. A községi pótadó ötvenszázalékos mértékét ezúttal is mereven védte.