Munka és megélhetés
Munka és megélhetés
Magyarcsanádot földművesek lakták, akiknek megélhetését a mezőgazdaság adta. Az 1777-es úrbéri tabella a lakosságot három csoportba osztotta: szabad menetelű lakosok, házzal bíró szabad menetelű zsellérek, állandó helyen szabad fundussal bírók. E három kategóriába 185 családfőt vettek fel a tabella összeállításakor.
Családtagokkal együtt megközelítően ezerre taksálhatjuk a falu akkori lakosságát. Közülük csak nagyon kevesen mondhatták magukat módos gazdának, a 164 jobbágyból 123 csak töredék telekkel rendelkezett, többnyire féllel vagy háromnegyeddel. Azonban ezek sem számítottak kis földterületnek az első osztályú minőségbe sorolt határban, mert az egész telek 36 hold szántóból és 22 hold rétből állt, tehát egy féltelkes jobbágy, a gazdák túlnyomó része 18 hold szántón és tíz hold réten gazdálkodhatott. Ez kiegészült a szabad legelőhasználattal. Ritka kivételként Gedos Arsza említhető, aki négy egész telken gazdálkodott (225 hold), és ebből 150 holdat két őszi és egy tavaszi nyomásban, 75 holdat rétként hasznosított.
Általában elmondhatjuk, hogy a fő művelési ág a szántóföldi gazdálkodás, melynek keretében a földet három egyenlő részben osztották őszi egyes, őszi kettes és tavaszi nyomásba. A szántóföld harmadával azonos területen rétgazdálkodás folyt, ennek nagyságát ugyan kaszálóban adja meg az úrbéri táblázat, de annak egysége (az egy kaszáló) nagyjából azonos egy holddal. Szinte majdnem mindegyik gazdaságban találunk káposztásföldet. Nagysága (átlagosan 350 négyszögöl) amellett szól, hogy az a konyhák közvetlen ellátását szolgálta. A fenti művelési ágakon kívül egyebeket nem rögzített az úrbéri összeírás. Tudjuk azonban, hogy az úrbérrendezéskor a teljes határ egy részét osztották fel telkekre, másik része megmaradt közös birtokú legelőnek. Csanádon az egész telkes jobbágy a telekhez mért állatkontingensnek megfelelően nyolc ökröt, három tehenet, négy lovat legeltethetett szabadon.
A XVIII–XIX. század fordulóján az országos tendenciával összhangban csökkent az egész telkes jobbágyok száma Csanádon, s emelkedett a résztelkeseké. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egyre kisebbek lettek a birtokok, miközben a gazdaságok száma szaporodott. Több okra is visszavezethető ez a jelenség, a természetes szaporodástól az Alföldön dívó reálosztásos örökösödési rendszeren át a migrációval járó megnövekedett birtokforgalomig. Magyarcsanádon azonban a trend hasonlósága ellenére az országos átlagnál kedvezőbb volt a helyzet. Először is az egész telek viszonylagos nagysága és a legelő kiterjedtsége miatt itt a töredékrész is elfogadható birtoknagyságot jelentett a haszonvételivel együtt. Másodsorban nem haladt annyira előre a zselléresedés folyamata.
Az 1777-es úrbéri tabella szerint a 164 telkes gazda mellett mindössze 18 házzal bíró szabad menetelű zsellért írtak össze, és négy szabad „funduson” található gazdaságot, melyek adómentességet élveztek. Ezek közé tartozott Pópa Simeon és Pópa Demeter, a két görögkeleti pap, Barna Gavrilla, a „helység nótariusa” és a kamarai tiszttartó, aki a földesurat (az államot) képviselte a faluban.
Rendelkezésünkre áll a község 1800. évi összesített adóíve az alábbi adatokkal:
Terület (hold)
|
Tiszta jövedelem
| |
Szántó
|
4 796
|
29 273
|
Rét, kert
|
988
|
6144
|
Szőlő
|
–
|
–
|
Legelő
|
2 381
|
9 626
|
Erdő
|
225
|
262
|
Nádas
|
–
|
–
|
Összesen
|
8 392
|
45 323
|
Látható, hogy a fő jövedelemforrást a szántóföldi gazdálkodás jelentette. Ezenkívül legtöbbet a legelőhasznosítás hozott, mely térmérték tekintetében a fő művelési ág ötven százalékáig terjedt, igaz viszont, hogy jövedelmezőségére nézve a földművelésnek csak a harmadát érte el. Ami megerősíti, hogy a szántóföldi művelés területének az ötven százalékán folytatott legeltető gazdálkodás – a megélhetés szempontjából – másodrangúvá vált. A jövő egyértelműen a nagyobb népesség eltartására képes földművelésnek kedvezett. 1777-ben 186 adózó háztartást vettek fel az úrbéri tabellába, melyek összesen 8392 hold külsőséggel bírtak. Ez háztartásonként 45 hold átlagos földnagyságot jelentett, ami felülmúlta az országos átlagot. Hasonlóan jó eredményt kapunk a jövedelem elosztásakor: egy háztartásra 243 forint esett (durván négy marha ára). Az átlagszámok tehát tisztességes megélhetést biztosító anyagi helyzetet tükröznek. De a számok mögött nagy szóródások figyelhetők meg. Tudnunk kell azt, hogy az itt kiszámolt jövedelemarányok egy hold föld kalkulált hozamán alapulnak, tehát terményárban kiszámított bevételek, átszámított értékek, és nem azonosak a háztartások évi készpénzjövedelmével. Magának a községnek mint jogi személynek voltak saját bevételei is a haszonbérbe adott jogok után. Ilyen volt Csanádon is a kocsma, a (mészár)szék, a két malom és a két bolt után járó haszonélvezet, melyet meg kellett osztania a jogok tulajdonosával, az aradi állami uradalommal. Ezekből évről évre több bevétel folyt be: 1757-ben 340, 1777-ben 748 forint. Csanád a földesurának nem kilencedet fizetett, hanem évenként megállapított földbért (cenzust). Ez 1757-ben 386, 1777-ben 750 forintra rúgott.
Pontos képet kapunk a falu társadalmának állapotáról „Magyarcsanád Hellységének Rovatos összveírása” alapján, melyet az 1849–50. évre készítettek. Név szerint vették fel az adózó jobbágyokat a háztartásukban élő személyekkel együtt. A forradalom évében már 255 adózó jobbágyháztartást tartottak számon.
A „zsellér” kategóriába soroltak összetétele társadalmi szempontból igen különböző. Elsősorban a nyolcadtelekkel rendelkezők tartoztak ide, mivel azonban más házában laktak, lényegében a gazda alkalmazásában álló földművelő népességnek tekinthetők. Nem zárható ki, hogy a telkes jobbágyok házában lakó zsellérek önálló családban éltek, akik a gazda nagycsaládi háztartásába tagolva adómentességet élveztek. Magyarcsanádon a 255 telkes jobbágyra 1849-ben 92 házatlan zsellér esett, ami jelzi, hogy itt nem haladt előre a dunántúli részekhez hasonló ütemben a zselléresedés folyamata. Igaz, a 255 gazda összesen 113 egész telekföldön osztozott, vagyis inkább a telekosztódás fölerősödéséről beszélhetünk, hisz a két szám hányadosából alig fél telek jutott egy-egy családfőre. Ezen az sem módosít jelentősen, ha nem számítjuk bele a „pópális két telket és a jegyzői egy telket”. Valószínűtlenül alacsonynak tartjuk a lányok számát (11) szemben a fiúk 135 fős létszámával. Miután csak a 16 évnél idősebb gyerekeket írták össze, elképzelhető, hogy egyszerűen letagadták a családtagok egy részét. Gyakori eljárásnak számított ez a bemondáson alapuló adóösszeírásoknál. Tudniillik ha kevesebb a munkára fogható gyerek, kevesebb a megállapított rovás (díka). Szolgákat és szolgálókat szintén elenyésző létszámban írtak össze, ami ugyanúgy a gazdálkodást segítő tényezőket (a beneficiumot) kisebbíteni akaró szándék eredménye, mint az előbbi nemi aránytalanság. A rovások számát bővítő javadalmak közül összeírtak két malmot, egy száraz és egy vízimalmot, valamint 358 számozott és öt szám nélküli házat.
Figyelemre méltó a művelési ágak megoszlása. 4068 hold szántó mellett 2260 holdon folyt rétgazdálkodás. Tehát az állattartás még mindig igen jelentős, amit akkor elsősorban a megnövekedett igaerő-szükséglet indokolt. Szőlőt nem termesztettek a határban. Ellenben már külön regisztrálták a szilvásokat pozsonyi mérőben (17) és a káposztásföldeket. Utóbbi művelésével 366 személy foglalkozott kerti méretekben.
Az itt fölsorolt benefíciumokért, melyek között nem töltötték ki a kereskedés, kézművesség és kalmárság rovatot, továbbá a közös haszonvételeket, Magyarcsanád 2526 forint adót fizetett az 1850. évre. Külön írták össze a „kamerális Beka kertészséget”, ahol összesen 21 háztartást vettek számba. Csanáddal összevetve itt az az érdekes, hogy a családfők mind zsellér állapotúak és kivétel nélkül magyarok.
Feltűnő, hogy az összeírások nem rögzítették az iparosmesterségeket. Pedig, bár Magyarcsanád népe elsősorban földművelésből élt, dolgoztak itt mesteremberek is, akik zömmel a németek közül kerültek ki. 1764-ben például a faluban összeírtak: egy csizmadiát, két molnárt, egy kocsmárost, egy szabót, négy halászt és két kovácsot. Azt mondhatjuk, a legfontosabb élettevékenységekhez kapcsolódó iparágak képviseltették magukat az iparoslistán. A csizmadia a paraszti viselet fontos tartozékát készítette, a két malomhoz két molnár kellett, földművelő falu munkájuk nélkül elképzelhetetlen. A négy halász jelenléte a Maroshoz kötődő halászat fontosságára utal, míg a kovácsok munkája a szerszámellátásban, de főleg a patkolásban játszott szerepet.
Összetettebb képet mutat egy 1864-ből való jegyzék, mely a debreceni kereskedelmi és iparkamara számára készített kimutatást a magyarcsanádi iparosokról. Ezen a listán 21 név szerepel, három szatócs, két-két csizmadia, kerékgyártó, négy szűcs, öt kovács. A nevekből ítélve elég vegyes a csanádi iparosság vallási-nemzetiségi összetétele. A szatócsok zsidók voltak (Stein, Bras, Politzer), a kerékgyártók és az asztalosok egy része német (Hock, Rudas, Felberbauer, Burger, Sreft), a szűcsök vegyesen románok és szerbek (Szekulity, Ung, Uglesity), a kovácsok szintén vegyesen magyarok és románok (Magyar, Pekáli, Sztoján, Kovács), míg a csizmadiák a szerb (Gedos, Igosziv) és a magyar(Somogyi, Mártony) etnikumhoz tartoztak.
A Magyar Királyi Helytartótanács 1864-ben elrendelte az iparbejelentések és iparengedélyek községi nyilvántartását, melyet Csanád megye számvevősége ellenőrzött. Egy ilyen kimutatásból tudjuk, hogy a fentebb ismertetett csanádi iparosok zöme az 1850-es évek elején váltotta ki iparengedélyét, és ugyancsak nagy többséggel a Makói Ipartársulatnál jegyezték be őket, míg néhányukat Nagylakon. Iparuk és kereskedésük után személyes kereseti, illetve jövedelmi adót fizettek. Előbbit minden iparos és kereskedő, mert valamennyiük keresete személyes tevékenységből folyt, s annak hozadéka képezte az egyenes adó alapját. Jövedelmi adót csak a három szatócs és két iparos (kerékgyártó, kovács) fizetett. Mai szóhasználattal azt is mondhatjuk, hogy csak náluk képződött vállalkozási nyereség, ami jövedelemadó alá esett. Emiatt érthető, hogy a szatócsok összes adója (átlagosan 15 forint) tízszerese volt az iparos tevékenység után fizetett átlagának.
Magyarcsanádon és nem sokkal fölötte, Zomboron működött egy révvám, lényegében marosi átkelő, de ennek bevétele nem a községet illette, csak területi felügyeletét látta el. Megyei megbízatásból üzemeltette, jutalék ellenében. Közvetlen jövedelmet nyert viszont a kocsmáltatásból. Ezzel kapcsolatban Csáky Demeter főszolgabíró körlevelet intézett a községek elöljáróihoz a regále jog bérbeadását illetően. Felhívta a figyelmet arra az általános panaszra, hogy „a nagy vendégfogadókban – értsd: kocsmákban – izraelita kocsmárosok vannak az italjogbérlők által alkalmazva”. Ezzel magyarázta a hatóság, hogy általában a lakosság, de különösen az utazók elégedetlenkedtek a kiszolgálással. Javasolta, hogy a falvak, melynek „lakosi túlnyomó számmal keresztények”, közrendtartási szempontból a nagy fogadóban, különösen átkelőhelyeken – ilyen volt Magyarcsanád –, keresztény „alkalmas fogadósokat” állítsanak munkába. Ennélfogva meghagyta a községek elöljáróságának, hogy „kötelezzék az italjogbérlőket alkalmas keresztény kocsmáros 14 napon belüli alkalmazására”. Ellenkező esetben az illetékes italjogbérlőnek, azaz a községnek „a megyei kórház javára” száz forint bírságot kell fizetnie.
A község gazdasági alapjait persze nem ez, sokkal inkább a mostoha időjárási viszonyok és áradások gyengítették. Az 1864. június 27-i árvíz következményeit a bekai bíró, Sóki Mihály és a tanító, Sisák János így foglalta össze: „jelentjük alázatosan az érdemes elöljáróságnak, hogy a tegnap reggeli áradás éjjeli 12 óráig 20,5 czol magasságra emelkedett, s az óta egy állapotban maradván. De minthogy az töltéseknek egész tetejéig hatolt s a szél által háborgattatik, azért embereket küldeni minél előbb szíveskedjenek, hogy mind a két határt egy aránt védhessük”. A kedvezőtlen időjárás sokszor okozott terméskiesést. Kétségtelen, hogy az aszály szülte nyomasztó terhek súlya a jövő iránti gondoskodásra intett. Ez tette szükségessé oly segélyforrások előállítását, melyekkel ki lehetett kerülni vagy csökkenteni lehetett az elemi csapások negatív hatásait. Sajnos azonban Csanád megyében a XIX. század második harmadában még hiányoztak a jótékony, az anyagi és erkölcsi emelkedést szolgáló intézmények, társulatok, szociális alapok. Ennek ellensúlyozására alkalmazták a különböző ínségkölcsönöket vagy egyéb könyöradományokat.
1863-ban éppen a szárazság miatt keletkezett nagy ínség az alföldi megyékben. Elpusztult a vetés, és az állatoknak nem maradt legelő. A lakosság körében olyan nagyfokú volt az elkeseredés, hogy felevetődött a kivándorlás gondolata is, ahogy ezt a csanádi szerb vándormunkások esetében korábban már jeleztük. Csörgeő Antal, Csanád megye főispáni helytartója Ínségi Segélyező Bizottmányt állított fel, és megtiltotta a gabona kivitelét a megyéből, amit a nyilvánvaló hatásköri túllépés miatt, hisz a gabonakivitel szabályozása nem a megye illetékességi körébe tartozott, az udvar hatályon kívül helyezett. Erre a főispáni helytartó elrendelte, hogy a járási szolgabírók gyűjtsenek pénzt és élelmiszereket. Minden községnek kimutatást kellet készítenie a gabonakészletekről, és kérte a Helytartótanácsot: biztosítson kölcsönt a gabonaszükségletek beszerzésére. A szomszédos Nagylak háromrendű ínségkölcsönt vett igénybe: vetőmagkölcsönt, holdpénzkölcsönt és községi kölcsönt. Ezen ínségi kölcsönök egyéni behajtását az illetékes királyi adóhivatalra bízták, de a pontos fizetésért és beszállításért a községeket terhelte a felelősség.
Magyarcsanádra nézve rendelkezésünkre áll egy „sommás kivonat” a számadásokban vezetett könyöradományokról. E szerint a községben nem gyűlt össze semmi. Községen kívüli forrásból „nyeretett” 370 forint. Az országos könyöradományokból közvetlenül a Helytartótanács által, illetve közvetetten a megyei ínségbizottmánytól nem érkezett semmi. Összesen tehát 370 forintot használtak fel, ebből 122 forintot közvetlenül élelemre fordítottak, azaz vetőmagot vásároltak belőle. 247 forintot pedig „készpénzzül elaggott öregek, munkaképtelenek, árvák és nyomorultak között” osztottak fel. E könyöradományon kívül a község ínségkölcsönt is felvett, melyekről szintén kimutatás készült a makói főszolgabírói hivatal felszólítására.
Maga az ínséges ídőszak „hivatalosan” 1863-tól 1867-ig tartott. Kérdéses, hogy a természeti csapások, a hideg tél, az erős tavaszi fagyok, az aszály okozta károkat mennyire tudták felszámolni. Mindenesetre a Csanád megyei Ínségügyi Bizottmány 1867. október 28-án azt jelentette, hogy működését befejezte, feladatát teljesítette. Nyilván ezen nem azt értette, hogy az ínség és a nyomor megszűnt, hanem azt, hogy a katasztrófahelyzetet sikerült elkerülni. Többek között az állam hathatós beavatkozásával, ami kölcsönben és ínségi közmunkák szervezésében nyilvánult meg. A csanádi ínségesek a Maros folyón dolgoztak az apátfalvi átmetszésnél, illetve a pest–aradi és a makó–mezőhegyesi országutak munkálatainál.
Hamarosan olyan időszak következett, amikor viszont már a munkáskéz hiánya jellemezte a gazdasági életet. Főleg aratás idején vált kritikussá a helyzet, amikor az 1870-es években jobb termésű esztendők következtek, ugyanakkor a tartós esőzések miatt sietni kellett az aratással, nehogy elrohadjon a búza. Magyarcsanádon ekkor már árutermelő parasztbirtokokon folyt a gazdálkodás.
Fennmaradt 1877-ből „Magyarcsanád adóközség” kataszteri birtokíveinek az összesítése. Ebből rekonstruálhatjuk a polgári kor tőkés birtokviszonyait, az egyes művelési ágak gazdálkodáson belüli súlyát. Szántó 5011 hold, rét 1051 hold, legelő 922 hold, erdő 215 hold, összesen 8199 hold.
A XIX század elejéhez képest tovább erősödött a földművelés, de továbbra sincs szőlőgazdálkodás. Csökkent ugyanakkor a határrészek terméketlen hányada (601 hold), ami a művelt földterület nyolc százalékát tette ki.
Megtörtént a beltelkek kataszteri összeírása is. Egy családra (egy telekre) átlagosan ötszáz négyszögöl föld jutott mint beltelek, amihez négyszáz négyszögöl termő legelő csatlakozott. Így a beltelkek összesített átlagnagysága egy hold körül mozgott. Kivételt képeztek a középületek, mint például a görögkeleti templom (890 négyszögöl). A belső telkek főösszege, beleértve az utcák (104 hold), belső legelő (65 hold) területét, 369 holdra rúgott. Belső teleknek számított a hajóvontatás számára igénybe vett útterület a Maros folyó mentén, összesen 25 hold, úgyszintén a töltés a maga 36 holdjával. A beltelkek tulajdonosainak száma 520, ami nem volt egyenlő a házak számával.
Ami a külsőség birtokeloszlását illeti, először is azt állapíthatjuk meg, hogy a 8199 hold nagyságú határon 603 birtokos osztozott. A két összeg hányadosaként 13,6 hold átlagos birtoknagyságot kapunk, de ez természetesen nagy szóródásokat takar. A felvett birtokosok negyede egy-két hold szántóval rendelkezett és pár száz négyszögöl réttel, miközben legelője egyáltalán nem volt. A másik oldalon alig találunk valódi nagybirtokost. Luczay Urosné (72 hold), Luczay Geroszim (69), Marjanucz Traján (65 hold) a megadott szántónagyságokkal a falu legmódosabb gazdáinak számítottak. A szántóhoz képest csekélynek tűnik a rét átlagos nagysága, például egy 72 holdas szántó mellett másfél hold rétet művelt meg tulajdonosa. Komolyabb álattartást ez nem tett lehetővé. Bár a helyzetet részben magyarázza az a körülmény, hogy a község tulajdonában volt a 243 hold közös legelő, ezenkívül jelentősnek mondható az úgynevezettt belső házhelyhez tartozó legelő aránya. Hozzá kell még vennünk a község 129 holdas közös rétjét, amely a közlegelővel együtt segíteni tudta a község szegényebb lakóit is az állattartásban. A nagyobb birtokosok között két magyar nevet is találunk: Szöllősi Antalt, aki 75 holdjával a birtokíveken szereplők közül a legnagyobb birtokos, és Szűcs Mihály 35 holdas gazdát.
Feltüntették a birtokból származó kataszteri tiszta jövedelmet, azt az értéket, amit a föld pusztán belső tulajdonságai alapján, külső beavatkozás nélkül is eredményezne, és annak adóját. Egy átlagos birtokot, például Bogyirka Szófra húsz hold szántóját alapul véve, megállapíthatjuk, hogy az 167 forint jövedelmet hozott, s 25 százalék (47 forint) földadó terhelte. A kataszteri fölvétel négy jelentősebb dűlőt említ a határ részeként: Bunyevácz Mírkó, Jesity Szofra, Királyhegyesi Ugar (ez volt a legnagyobb) és a Szilvás-dűlőt. Nem találtunk a birtokíveken „nyomást” vagy „pallagföldet”, ami arra utal, hogy a határt intenzíven művelték. Egyes védtöltésen túli részek minősítése (termő és természetes legelő) arra enged következtetni, hogy a Maros árterében még voltak „nyomásos”, azaz feltöretlen földek.
A személynévvel jelölt dűlők termőterületek. Ellenben a „Királyhegyesi Ugar”-t a felmérés idején nem vetették be, de rendszeresen művelték. Gyakorlatilag búzatermesztésre használták, mert az ugarolás művelési feltétele volt a jó minőségnek és megfelelő mennyiségnek.
Két különleges övezetet is regisztrált az összeírás: a kender- és káposztásföldekét közvetlenül a falu mellett, de oly csekély területen (106 hold), hogy az valójában kertnek fogható fel. A csupán pár tucat tulajdonosra eső földnagyság 127 négyszögöltől 510 négyszögölig terjedt.
Végezetül a tanyaföldeket vették számba, azzal a megjegyzéssel, hogy két sor van belőlük utak nélkül. Összterületüket a fölmérés 2597 holdban adta meg, ami jelentős, ha tudjuk, hogy a határterület főösszege 6534 holdra rúgott. Az iratokból az is kiderül, hogy a tanyai lakosok zömében a magyarok közül kerültek ki. Azok egy része béresként vagy részesként lakott kint, s volt néhány magyar, akik gazdái voltak a földnek, ők alkották a csanádi magyarság gazdagabb csoportját. A faluban lakó magyarok viszont kivétel nélkül a szegényebb rétegekhez tartoztak, ők érkeztek az elvándorolt románok helyébe. Ám a kevés földdel alig boldogultak, napszámmal és részes munkával kellett jövedelmüket kiegészíteni. Nincs pontos adatunk arról, hogy a birtokviszonyok miként alakultak nemzetiségi tagolódás szerint. Megközelítőleg az alábbi arányok jellemezték: a lakosság 22 százalékát adó szerbek rendelkeztek az összes földterület 12 százalékával, az összlakosság 61 százalékát kitevő románok a földek 65 százalékát mondhatták magukénak, míg a fennmaradó részen magyarok, németek és zsidók osztozkodtak. Az 1877. február 10-én elkészült kataszteri felmérést Ruzsity Arkadia bíró, Popon Míta földtulajdonos, Hegedűs József, a földmérőbizottság elnöke és Stefanovits Albert kataszteri ügyvezető hitelesítette.
Az 1892-ben készült kataszteri felmérés nem mutat nagy eltérést az imént fölvázolt állapothoz képest. Talán csak a kertművelés fellendülése figyelemre méltó, földterülete 106-ról 157 holdra emelkedett.
A Horthy-korszakból rendelkezésünkre áll az 1935-ös mezőgazdasági statisztika, mely alapján rekonstruálni lehet Magyarcsanád agrárviszonyait a gazdaságok száma, összes és haszonbérelt területe szerint nagyságcsoportonként. 1935-ben 1462 gazdaság működött a községben. Ebből 452 (harminc százalék) egy holdnál kisebb területen gazdálkodott. Az egy–öt holdas gazdaságok száma 659 (45 százalék), az öt–tíz holdasoké 164 (11 százalék), a tíz–húsz holdasoké 107 (hét százalék), a húsz–ötven holdasoké 64 (négy százalék) s az ötven–száz holdasoké 12 (nyolctized százalék) volt. Találunk még két gazdát a 100–200 holdas nagyságcsoportban, az egyik birtokos a 200–500 hold közötti kategóriához, a másik az 500–1000 holdasok közé tartozott.
A birtokviszonyok alakulása után nézzük meg a foglalkozási ágak fontosabb adatait 1920-ból. Magyarcsanád akkori össznépességéből (2981) 1577 volt a kereső és 1404 az eltartott. Ez már önmagában is beszédes szám: egy férfi keresőre általában két-három eltartott jutott (feleség és gyerekek). Itt tehát a népesség nagyobb csoportja foglalkozott fizető munkával, melynek eredményéből egy kisebb réteget tartottak el. Ez a képlet alapjaiban nagyvárosi kereseti viszonyokat tükröz, azonban a számok mögött természetesen más okok húzódtak. Csanádon a két népességi csoportot nem lehet mereven szétválasztani, mert az általános gyakorlat szerint a családtagok segítettek a családfőnek keresni. Ennyiben tehát a segítő családtagok is keresők, de keresetük nem volt elegendő arra, hogy saját eltartásuk költségeit teljesen fedezze. A keresők arányszáma megnőhetett pusztán demográfiai okokból is azzal, hogy kitolódott a házasságkötések időpontja, vagy csökkent a házasságkötések száma. Mindkét demográfiai jelenség az önálló keresők számát duzzasztotta fel. Községünkben azonban a családi üzemben vitt mezőgazdaság munkaerő-gazdálkodása tekinthető a legfőbb oknak a fenti arányok kialakulásáért.
A csanádi keresők zöme az őstermelésben helyezkedett el: 1319 keresőre 1115 eltartott jutott ebben az ágazatban. Iparból 77-en éltek, akik viszont 133 embert tartottak el, jelezve, hogy az ipar eltartóképessége kétszeresen múlta felül a mezőgazdaságét. A kereskedelmi és hitelágazat 14 keresője húsz, a közlekedésben alkalmazott 16 kereső 38, a közszolgálat és szabadfoglalkozások 22 keresője 34 főt tartott el. A számok azt is mutatják, hogy szépszámú iparos dolgozott Csanádon különböző kézműves és szolgáltatói területeken. Működésüket kiegészítette a szerény kereskedői hálózat, mely elsősorban boltosokat és néhány terménykereskedőt foglalkoztatott. Közszolgálati keresőnek a községi tisztviselőket tekintjük, akik Magyarcsanád hatósági ügyeit látták el, beleértve az állami iskola tanítóit is. Feltűnően alacsony a napszámosok száma nyolc keresővel és 134 eltartottal. Hivatalosan mezőgazdasági munkásként tartották őket számon, akiknek munkakötelezettsége egy napra szólt.
A háború Magyarcsanádon is elsöpörte a régi viszonyokat. Társadalmi és gazdasági szempontból a változás jelentőségét a szegényparasztság földhöz juttatásának a lehetősége adta. A paraszti földszerzést hivatalosan a földosztó bizottság felügyelte, mely 1945. március 20-án alakult meg. Elnökévé Korom Mihályt választották, míg tagjai Sipos Imre, Kovács István, Keresztúri Ferenc és Gregonovics Mihály lettek. A „juttatási névsor” 365 dolgozó paraszt igényét tekintette jogosultnak, de közülük is csak 106-an kaptak földet. Bizonyíthatóan csalások történtek a földosztás körül, mert a földigénylő bizottság baráti és politikai kapcsolatok alapján, nem pedig a törvény előírásai szerint osztotta ki a földeket. Ezért az addigi földkiméréseket az Országos Földbirtokrendező Tanács megsemmisítette és új földosztást rendelt el. Nem igényelhettek ezután alapjuttatásként négy holdat, majd a gyerekek után további egy holdat az arra jogosultak, mert a bizottság korábbi tagjai saját gyermekeik után öt holdat kaptak.
Az új szabályozás három hold alapjuttatásban és gyermekenként további nyolcszáz négyszögöl földben maximálta a kiosztható területet. Ez alapján 1946-ban újabb 599 hold földet osztottak szét. A földhöz jutottak olyan szegények voltak, hogy a megváltási ár öt százalékát sem tudták megfizetni, agyonfoltozott rongyokban, s cipő híján mezítláb jártak, írták egy jelentésben. Nyilván ez a nagy szükség okozta azt, hogy a hatóságok közigazgatási úton kötelezték a géppel és igaerővel rendelkező módosabb gazdákat, szántsák fel és vessék be az új birtokosok földjét.
Kevés volt az igénybe vehető földterület, elsősorban községi és más közületi (egyházi) földeket sajátítottak ki, de felosztható földalapot kapott a falu Mezőhegyes külső, a nagylaki határban elterülő birtokából (180 hold) is. Ezzel együtt összesen 8390 holdat ölelt fel a magyarcsanádi határ 1949-ben, ez 2723 fős népességet tartott el. 1941-hez képest (2593) 130 fővel gyarapodott a lakosság, amit főként a háború alatt idemenekült szomszédországi magyarok letelepedésével magyarázhatunk.
A lakosság egyhatoda (420 fő) tanyán élt, ami összhangban állt a határterület kifelé terjedő bővülésével. Az új rendezésnek megfelelően az egytől tíz holdas birtokkategória vált dominánssá, szemben a korábbi évtized 15–50 holdas kisparaszti csoportjával. Az „újgazdák” rétege azonban igencsak sajátos földbirtokot mondhatott magáénak, ugyanis a teljes értékű polgári földtulajdon helyett csak korlátozott földmagántulajdont kaptak, úgynevezett munkaföldhasználatot. Ez biztosította az áhított önálló paraszti létet a maga birtokán, melyet azonban csak vontatottan telekkönyveztek. Ennek ellenére a földhöz jutott szegényparasztság nagy lendülettel látott neki a saját földön folytatott gazdálkodásnak. Még azok is felszántották és bevetették ingatlanjaikat, akik földszerzését a földbirtokrendező tanács megsemmisítette.
Gondot okozott, hogy a csanádi cséplőgép-tulajdonosok, a csépeltető gazdák és a munkások között vita folyt, mert az alacsony termésátlagra való tekintettel a géptulajdonosok magasnak találták a munkabér-megállapító bizottság 11,4 százalékos cséplőkereseti kulcsát. A gazdálkodók meg a munkások részére kötelezően előírt élelmezést vonakodtak természetben kiadni, mert a rossz termés következtében maguknak sem maradt annyi, hogy fejadagjukat és a vetőmagot biztosítsák.
A helybeli földmunkás-szakszervezet szintén beavatkozott a cséplési munkálatokba, és kimondta: csak tíz százalékért szabad csépelni. Ezt a gazdák is elfogadták, és várták, hogy a gépesek ennyiért csépeljék el terményeiket, csakhogy erre a géptulajdonosok nem voltak hajlandók. Gondok voltak az őrlés körül is. A környékbeli falvakban lévő vámőrlőmalmok nem kérték el a dézsmaszolgáltatás alapján odaadandó őrlési tanúsítványt, hanem vám ellenében szabadon őröltek. Kizárólag a módosabb és fogattal rendelkező termelők vidéki (Apátfalva, Kövegy, Csanádpalota) malmokba szállították gabonájukat, ahol vám ellenében megőrölték azt. A szegényebb sorban élő lakosság, akik igavonó állat híján nem fogatolhattak, és kézi erővel szállították pár kilogramm gabonájukat a helybeli malomba, panaszkodtak, hogy nekik viszont be kellett szolgáltatni a dézsmát, csak így juthattak kenyérliszthez.
A dézsmarendszer (beszolgáltatás) tarthatatlanságára jellemző, hogy Varga Mihály kilencgyermekes újgazda mire egész évi terméséből (14 métermázsa búza) teljesítette a beszolgáltatást (dézsmát), adót, s félretette a vetőmagnak valót, nem maradt semmi kenyérgabonája.
A fentiek ellenére a földreform kedvezően befolyásolta a dolgozó parasztok termelési kedvét. Régi álmuk teljesült: saját földhöz jutottak, a létező legnagyobb értékhez, szabad, önálló életük gazdasági alapjához. Sikerült is viszonylag hamar a kisgazdaságokat helyreállítani, és 1947-től már fokozatosan javultak a termelési feltételek, nőtt a termésátlag. A mezőgazdaság tehát kisüzemi körölmények között is gyorsan felszámolta a háború okozta károkat, a gazdák 1949-re elérték az 1935-ös termésátlagokat. A mezőgazdaság további fejlődését azonban nagymértékben befolyásolta az a gazdaságpolitika, mely az 1948 és 1956 közötti éveket jellemezte. Nem gazdasági szükségszerűségből, hanem ideológiai megfontolásokból a hatalom új tulajdon- és üzemformák megjelenését szorgalmazta. A kommunista párt 1948. februári gazdaságpolitikai irányelveiben a mezőgazdaság szocialista átszervezésének szükségességével indokolta ezt.
Magyarcsanádon már azt megelőzően létrejött az első szövetkezet, hogy az MDP 1951-ben döntő stratégiai feladattá léptette elő az átszervezést, és 1953–54-re a szántóföldi terület 81,6 százalékára kívánta emelni a szocialista mezőgazdaság arányát. Képtelen és teljesíthetetlen elképzelés. Mutatja ezt a megalapozatlan célkitűzés végrehajtására megindított és erőszakos szervezőmunka eredménytelensége.
1949. augusztus 20-án alakult meg Magyarcsanádon az első termelőszövetkezet Úttörő néven, 12 taggal és nyolcvan hold földdel. Székháznak lefoglalta Marjanucz Traján nagygazda tágas portáját, melyet a családnak 24 óra alatt kellett kiüríteni és elhagyni. A földterületet is tőle „kölcsönözték”, de Marjanucz Traján nem lépett be a téeszbe. A tagok többsége magyar, kivéve a román Luczay Pétert, aki 15 holdat vitt a „közösbe”. Első elnöke Tisza István lett, míg a későbbiek közül megemlítjük Kászián Miklóst, Luczai Pétert, Kiss Lászlót, Luncz Ferencet és Rakity Áront. A tsz élén két nemzetiségi származású elnök is állt: a román Luczai Péter és a szerb Rakity Áron.
Elvileg a csoportgazdálkodásnak három típusa létezett az ötvenes években. Ezek egyike az a formáció, amit bátran nevezhetünk kolhoznak is. Itt már minden közös, a művelés alatt álló összes ingatlan, a felhasznált igaerő, a megmunkálás eszközei. A közös termelésbe az összes földterületet bevonják, tekintet nélkül arra, hogy a csoport tagjai azt milyen jogcímen vitték be és használták. Be kellett vinni a csoportba az összes igavonó állatot, aminek értékét a tsz által megállapított áron fizették ki. Haszonállatokból, ha azok tenyésztésével a gazdaság is foglalkozott, a tagok csak annyit tarthattak meg, amennyi személyes szükségletüket fedezte. A harmadik típusú csoport a művelésbe vont földeken hatósági elképzelés szerint, társas munkaszervezetben folytatta a gazdálkodást. Az elvégzett munkáért havi fizetést nem, csak munkaegységet kaptak, aminek alapján az év végi elszámolást megejtették.
Ebben a formációban működött az Úttörő Tsz kezdetektől fogva. De 1952-ben megalakult egy újabb tsz Haladás néven, egyelőre a leglazább szervezeti formában. 1956-ban ebből lett a Május 1. Termelőszövetkezet, amely 1956-ban, élve a szabad választás lehetőségével, felbomlott. Az új Haladás Tsz 1960-ban alakult meg, de most már ez is kolhozként. Így vált Magyarcsanádon teljessé a kolhozrendszer, amely nem ismerte a munkáért vállalt egyéni felelősséget, amely kiiktatta a saját erőfeszítés értelmét. A változás ütemét jól szemlélteti, hogy míg 1949-ben nyolcvan holdon 12 taggal alakult meg az első téesz, 1961-ben már két szövetkezet működött 530 taggal 1099 katasztrális holdon.
A téeszesítés legfontosabb társadalmi következményeként regisztrálhatjuk, hogy felszámolták a gazdai szakértelmet, a jól, de önállóan dolgozó birtokos parasztságot kuláklistára tették (az ötvenes években körülbelül kilencven főt), s szinte mindegyiket tulajdonának feladására kényszerítették. Az ő gyermekeik, elvileg a családi üzemek szakértő örökösei elhagyták falut. Nem voltak sokkal szerencsésebbek az újgazdák sem. Többen közülük a földreformnak köszönhetően jutottak el oda, hogy saját földön gazdálkodjanak, végre önálló életet élhessenek. Ám a párt elsősorban tőlük várta el, hogy lépjenek be a termelőszövetkezetekbe. Az addig független birtokosokból államilag ellenőrzött bérmunkás lett, eltorlaszolták a paraszti polgárosodás lehetőségének útját.
Távolabbi szociális következményei közül ki kell emelnünk a népesség fogyását. A birtokreform éveiben tapasztalt lakosságnövekedést az ötvenes évektől máig visszafordíthatatlan módon a lassú csökkenés váltotta fel. Ennek csak az egyik oka a kolhozszervezésnél tapasztalt túlkapások miatti elvándorlás. Fontos tényezője a népességapadásnak az ipar elszívó hatása, mely a hatvanas években biztos és rendszeres jövedelmet kínált, s emellett magasabb vásárlóerőt garantált.
A község 1945 utáni iparáról elmondható, hogy súlya csekély. Mint kiegészítő gazdálkodási ágazat, szűk réteget foglalkoztatott. Komolyabb ipari üzem soha nem volt a faluban, egyedül a lisztőrlő malom számított nagyobb létesítménynek, amit még 1945-ben államosítottak. Az államosítandó objektumok következő csoportjába tartozott a mozi, néhány cséplőgép és nagyobb ház.
1945-ben a különböző szakmákban összesen harminc kisiparos működött, ez kevesebb, mint fele az 1920-ban regisztráltnak. 1951-ig mint magánkisiparosok dolgoztak, majd ők is a szocialista átszervezés áldozataivá váltak. 1951-ben megalakult a Kisipari Termelőszövetkezet, melybe az iparosok közül csak kilencen léptek be. Később azok is elhagyták, mert a saját műhelyben folytatott munkát az állam fel kívánta számolni, s az egyénileg dolgozó mestereket Apátfalván egy üzembe akarta tömöríteni. A hatvanas években lehetővé vált az iparengedély kiváltása, ezzel 21 mesterember élt. Munkájuk (szabó, bádogos, cipész, kőműves, bognár, borbély) nélkülözhetetlen volt a lakosság ellátása szempontjából, jóllehet a hatalom az iparban is a szövetkezeti modellt tekintette igazán „haladónak”, és a „visszahúzó szellemet megtestesítő” kisiparosságot a „fejlettebb” forma megoldhatatlansága miatt fogadta el.
1945-ben a Hangya Szövetkezet működött még a községben, vegyes- és italboltot tartott fenn. Ezenkívül viszonylag széles kiskereskedelmi hálózat (három hentes, öt vegyeskereskedő, négy kocsmáros, két búzakereskedő és egy baromfi-kereskedő) élte túl a háború megrázkódtatásait. 1946-ban azonban megalakult a földműves-szövetkezet, mely megszüntette a kiskereskedői hálózatot, s átvette azok üzlethelyiségeit. Részben korszerűsítette és átalakította a különböző kereskedelmi elárusítóhelyiségeket.
A hatvanas évekre három élelmiszerbolt, egy iparcikküzlet, két italbolt, egy hentesüzlet és egy baromfi-kereskedés dolgozott a faluban. Az emberek erőfeszítésének köszönhetően a fejlődés nyomai látszottak. Komfortosabbá vált az élet, új, fürdőszobás házak épültek, televíziót vásároltak a lakosok, és a leggazdagabbaknak kocsira is futotta. Ez elsősorban a lakosság többre-jobbra törekvésének volt köszönhető, amit túlmunkával, mellékfoglalkozások fölvállalásával, igen erős önkizsákmányolással értek el. Ez is mutatja, bár a társadalom saját tulajdonú termelőeszközöktől való megfosztása zömében sikerült, s ezért a tulajdonosi tudat és szemlélet nagymértékben elfelejtődött, az előbbre jutás vágya mégsem halt ki az emberekből. Az előbbi a közös vagyon hatalmas méretű dézsmálásához vezetett, az utóbbi pedig kikényszerítette a kisvállalkozások állami bátorítását, előkészítve az utat a későbbi rendszerváltozáshoz.
