Boldog békeidők, közös történelem
Boldog békeidők, közös történelem
Nem indult békésen a polgári korszak községünkben. 1848 a már említett vallási ellentéteken kívül komolyabb feszültségeket nem okozott a faluban. Ezt kizárta az is, hogy 1848 tavaszán magyar katonaság fészkelte be magát a községbe, ami garantálta a közrend fenntartását. Nem is esett semmi bántódása a falunak. Ennél sokkal jobban foglalkoztatta a lakosságot a Maros áradása. Már a múlt században is sokat szenvedett a község a folyó kiöntéseitől. Több ízben pusztult el az egész határ, s ezek a természeti csapások kényszerítették Új-Csanádot 1794-ben, hogy mai helyére költözzön, ahol az új falu már a Magyarcsanád elnevezést kapta. A település építése, védelme lekötötte lakóinak a munkaerejét. Községi határozatra töltést emeltek 1852-ben az árvizek megakadályozására, sőt központilag szabályozták a folyót is, de mindhiába. 1854-ben újra víz alá került a falu, az utcákon alig lehetett közlekedni. Bár a Maros gyorsan visszahúzódott, a védekezés állandó eleme lett a falu életének.
Egyik évben a víz, másik évben a szárazság tette próbára az emberek küzdőképességét. Utaltunk már az 1863-as aszályra, amely valóságos ínséghez vezetett. Abonyi István királyi biztos a Csanád megyét sújtó ínséggel kapcsolatban leírta, hogy a falvak határaiban, a termékeny pusztákon mindenütt „silány tarlókat, az őszi termés csekélységét és a tengerinek reménytelen állapotát” tapasztalta. Kiterjedt az ínség többek között Makó nagyobb részére, Apátfalvára, Magyarcsanádra Bekával együtt. Különösen az utóbbi került nehéz helyzetbe, mert lakói magas bért fizető, tönkrement kertészek voltak, akiknek nem termett sem őszi gabona, sem felébe dolgozott kukorica, magukat marhájukkal sem segíthették, mert sok elpusztult közülük. Így nem volt miből kenyeret várni. Azért indult meg Magyarcsanádon a közmunkaszervezés megyei támogatással, mert sokan csak a munkabérekből élhettek meg. Ehhez pedig munka, sok munka kellett. A szegényebb lakosság számára átmeneti megoldást jelentettek a hatóságok által szervezett út- és vasútépítési programok, melyek valamelyes keresetet biztosítottak.
A polgárosodás, a fejlődés leglátványosabb jele a vasút megjelenése a falu határában. Csongrád megyében már két fontos vonal, a pest–temesvári és az alföld–fiumei épült ki az ötvenes, illetve a hatvanas években. Csanád megye számára is egyre sürgetőbbé vált, hogy bekapcsolódjon a gőzüzemű szállításba, mert az ország egyik éléskamrájának számított, nagy tömegű mezőgazdasági áruja révén adva volt az országos gazdasági forgalomhoz csatlakozás igénye. A gabona és az élemiszerek szállítását nehezítették, megdrágították a korabeli rossz útviszonyok. Gyorsaságban sem vehették fel a versenyt közúton a vasúttal. Már a kiegyezés óta napirenden szerepelt egy Csanád megyét átszelő vasút megépítésének terve, de pénzügyi akadályok miatt csak 1883 januárjában indulhatott meg a forgalom az Arad–Szőreg vasútvonalon. Az Aradi és Csanádi Egyesült Vasút, amely „magánkezelés alatt állt”, közvetlenül csatlakozott a Budapest–Temesvár fővonalhoz.
Az arad–szőregi vonal ünnepélyes megnyitására Magyarcsanádon 1882-ben került sor. Ez egyben a község első vasútvonalát is jelentette, amely keresztülhaladt rajta. Magyarcsanád lakossága ámulattal nézett a technika és a civilizáció eme új vívmányára, a kötött vaspályán mozgó tengelyes kocsikra. Hamarosan megtapasztalta a vaspálya gazdasági előnyeit is.
A csanádiak régi szállítási útvonala, a Maros, szabályozatlansága és időjárási okok miatt évenként négy-öt hónapos hajózást tett lehetővé. Korlátozott hajózhatósága miatt nem tudott megfelelni az áruforgalom növekvő igényének. Emiatt Csanádról még Makóra is körülményesen szállítottak, Szegedről nem is beszélve. Most megteremtődött a csanádi termelők számára is az a lehetőség, hogy olcsón szállíthassanak a pesti központi piacra.
Nincsenek egyébként pontos kimutatásaink arról, hogy a községből kiáramló kereskedelmi forgalom főiránya ugyanúgy Szeged–Pest felé vezetett-e, mint Csanád megyéé általában, de tényként szögezhetjük le, hogy a megye településeinek terményei (gabona, gyapjú, bőr, hízott sertés) nagy mennyiségben találtak piacra Szegeden és Pesten. De létezett egy másik kereskedelmi irány is, mely a Bánság fele fordult. Ezt a régtől fogva meglévő élénk kapcsolatot földrajzi értelemben közelebb hozta Magyarcsanád számára a nem sokkal később megnyitott második, immár helyiérdekű vasútvonal, mely Hódmezővásárhely–Makó–Nagyszentmiklós között épült ki. A csanádiak számára igazi jelentőséggel ez az összeköttetés bírt, hisz a történeti kapcsolódásokra épülő gazdasági-kereskedelmi forgalom vonala közvetlenül a falu mellett húzódott, könnyen elérhető és biztos szállítási lehetőséget kínálva az itt élő termelőknek.
További jelentős fejlemény volt az 1894-ben Magyarcsanád határában megépült közúti Maros-híd Nagyszentmiklós irányába.
A békés gyarapodás megmutakozott az emberek anyagi helyzetének változásában, a nagygazdák tehetősséget eláruló új házaiban (amilyen a Jesity-féle ház volt a falu szívében), a gazdaság élénkülésében. Elmondhatjuk, hogy egy anyagilag erősödő, minden idegszálával az egyén előbbrejutásán szorgoskodó társadalom érkezett el a millennium emelkedett pillanatához. Magyarcsanád képviselő-testülete is díszközgyűlést tartott a hon ezeréves fennállásának tiszteletére. Erre az ünnepi eseményre 1896. május 8-án került sor a községháza nagytermében Pintye János községi bíró elnökletével. Megjelentek Hegedűs József jegyző, Gedos Milos közpénztárnok, Koity Sándor adószedő, helyettes bíró, Popon István, Gedos Zsiga, Szekulity Momir, Magyar Uros esküdtek, Unk György községi közgyám, továbbá Luczai Jeroszim görögkeleti román lelkész, Balogi Sándor, Jesity Mláden, Koity Gábor, Luczai Sztéja, Luczai György, Magyar Gábor, Neducza Zsiván, Osztoin Lázár és Policzer Jónás képviselők.
Az ünnepi alkalomból felvett jegyzőkönyv szövege azért is érdekes, mert kifejezte a hely szellemét, hogy tudniillik az ezeréves magyar államot a nem magyar ajkú lakosok is hazájuknak tekintették. Ahogy a hon nem tett különbséget polgárai között semmilyen (sem nemzetiségi, sem vallási) alapon, ahogy mindenki az ország határai között békében, egymás jogainak tiszteletében élt, ugyanúgy büszkén vallhatta mindenki magát, anyanyelvétől függetlenül, Magyarország honfiának. Ez a szellem és ez a megközelítés méltó volt az ünnep rangjához, megfelelt a falu több évszázados hagyományának, mely történelmével demonstrálta az írott szó igazát. Hegedűs József jegyző az együttlét és a közös munka eredményének tartotta, hogy Magyarcsanád a megye elsőrendű községévé vált. Az együttes erőfeszítések hozadéka, hogy bár a falut nem magyar ajkúak lakták döntő mértékben, „érzelmeiben emelt fővel vallották magukat az ezredéves állam, Árpád országa polgárainak”.
Néhány aktuális információt is közöl a jegyzőkönyv Magyarcsanád millenniumi állapotáról. E szerint a lakosság száma: 3177, ez a legmagasabb története során, ebből román 1720, szerb 757, magyar 510, cigány 150 fő. Vallásfelekezetek szerint római katolikus 280, görögkeleti 2627, protestáns 230 és izraelita 40 fő. Egy katasztrális hold ára ötszáz és ezer forint között mozgott, ami „fényesen bizonyította a nép jólétét, anyagi virágzását, mert földjei elsőrendű minőségűek”. Az elégséges jövedelmezőség közvetett bizonyítéka, hogy a község pótadót nem fizetett, mert a közvagyon fedezte a belszükséglet ellátására fordított kiadásokat. Öt iskola működött a faluban, kettő román, egy magyar – melyet a református hitfelekezet tartott fenn –, egy magyar nyelvű községi, végül egy szerb iskola, 547 növendékkel. Állt egy óvoda is községi kezelésben. 1890-ben fúratott a falu egy artézi kutat, mellyel nemcsak a vármegye összes községét előzte meg, hanem Makót is. Nem régen fejezték be a falu útjavítását, „most már az egész községet járdázat hálózza be, s a főtéren világítás is van” – írja büszkén a jegyzőkönyv.
Magyarcsanád gazdasági helyzete a századfordulón valóban jól alakult. Nemhogy nem szorult a község állami segélyre, de még ő adott kölcsönt Makó városának. Természetesen a jólét nem egyformán terjedt ki mindenkire, Csanádnak is megmaradtak a szegényei. De egyrészt kevesebb számban, mint a kiegyezés előtti években, másrészt oly viszonyok között, melyek mindenki számára a minimális megélhetést biztosították.
1902-ben a Szegedi Kamara tulajdonát képező Maros-parti erdőt kiirtották, és a földterületet magyarcsanádi lakosok vásárolták meg. A népnyelv még sokáig „erdőnek” nevezte a határrészt, jóllehet földművelésre használták. Közvetlenül az első világháború előtt kisebb válság sújtotta a községet elsősorban a rossz időjárás miatt (éveken át korai tél, majd szárazság), és felszöktek a mezőgazdasági termények árai. Különösen a kukorica ára indult rohamos növekedésnek.
Talán ezzel függött össze, hogy „a boldog békeidők” vége felé, úgy 1905-től Magyarcsanádon is megerősödtek a szociális-érdekvédelmi mozgalmak. Tudunk arról, hogy az Országos Földmunkásszövetségnek magyarcsanádi csoportja működött, 1908-ban azonban a hatóságok feloszlatták. 1898. november 1-jén a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Szegeden tartotta kongresszusát, az elsőt Csongrád megyében. A Népszava tudósításából kiderül, hogy Csanád és Bács megyei küldöttek is részt vettek rajta. Makóról négy, Magyarcsanádról két képviselőt regisztrált a jegyzőkönyv.
A századforduló után a faluban megerősödött a szocialista szellemű földmunkások mozgalma. A Csanád megyei központi járás főszolgabírója külön jelentést írt az alispánnak a Földmunkásszövetség magyarcsanádi csoportja által vezetett tüntetésről. Erre az akcióra 1907. május 30-án került sor, mikor a szocialista szellemű földmunkások mintegy negyven–ötven fős csoportja vörös zászlók alatt bejárta a határbeli tanyaföldeket, s az ott dolgozó napszámosokat és cselédeket a munka abbahagyására és csatlakozásra szólította fel. Közvetlen okozóként a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége helyi csoportját tüntette fel a jelentés. Mivel a munkások a tanyai népet kényszerítették a csatlakozásra, erőszakot követtek el, ezért az idevágó törvények értelmében a munkáskör működését felfüggesztette a főszolgabíró. Erre, indoklása szerint, a közrend érdekében volt szükség, amit már azzal is megzavartak, hogy féktelen izgató tevékenységük folytán aratási szerződést május 30-ig még nem kötöttek a községben. Hozzátehetjük, ez nemcsak a „féktelen izgatásokon” múlott, hanem a gazdák zsugoriságán is, ami szintén késleltette a szerződések megkötését. Végül elhárultak az akadályok az aratás elől, a főszolgabírói jelentés már arról számolt be 1907. június 13-án, hogy Csanád megyében, Királyhegyesen és Csanádalbertin kívül minden községben elszerződtek a munkások aratásra. Ezekkel az eseményekkel érkeztünk el a békés és hosszú századforduló végéig. Az első világháború kitörése ígéretes fejlődést tört ketté.
