Az ország belsejéből a határ szélére
Az ország belsejéből a határ szélére
lég egy pillantást vetnünk a Monarchia, majd a trianoni Magyarországot ábrázoló térképre, hogy lemérjük azt a változást, ami 1918–1920 között az ország (és a falu) életében bekövetkezett. Magyarcsanád az első világháború végéig ha nem is ország közepén, de mindenképp az ország belsejében feküdt. A Trianonban meghúzott határ azonban közvetlenül a falu alá, a Maros sodrásvonalának közepére került. Magyarcsanád újra határszéli település lett, mint amikor határ menti őrtelepként megkezdte közösségi életét valamikor 1700 táján. Csakhogy az 1920-as évekre a község fejlődő mezőgazdasággal, a helyi szükségleteket kielégítő iparossággal rendelkező nagyfaluvá nőtte ki magát. Életviszonyait jelentősen befolyásolták a most elvágott területtel, a Bánáttal fennállott élénk gazdasági és társadalmi kapcsolatai.
A trianoni döntés után megmaradt csonka vármegyében már csak Battonyán és Magyarcsanádon élt jelentősebb számú nemzetiség. Közvetlen szomszédságukban új és korábbi területük többszörösére növekedett anyaállamok helyezkedtek el, állandó politikai és gazdasági vonzerőt gyakorolva az itt maradt kisebbségekre. Ennek legfeltűnőbb megnyilvánulásaként az 1920 után bekövetkezett optálást említhetjük. Nemzetközi jogeljárást takart a kifejezés, ennek értelmében optánsnak tekintették azt, akinek a területi felségjog változása következtében állampolgársága felől nyilatkoznia kellett. Kijelentése az optálás.
Trianon után Magyarcsanádra jelentős számban költöztek be főként menekült magyar családok, míg sok román és szerb az újonnan megvont határokon túl talált magának lakóhelyet. Az ellentétes irányú népmozgások következtében a románok száma 372-vel, a szerbeké 334-gyel csökkent, miközben a magyaroké 476 fővel gyarapodott. A románok kivándorlása két ütemben zajlott. A többség már a román megszállás ideje alatt távozott. Egy kisebb csoport 1935–36-ban hagyta el a falut és költözött Pusztinicsba, Lugos mellé. Megközelítőleg tizenöt család a szegényebb néposztály soraiból, mintegy ötven fő döntött az elköltözés mellett a jobb élet reményében. Elhatározásukat befolyásolta az a tény, hogy az itthon eladott egy-két hold föld árából tíz holdat lehetett venni Romániában.
A szerbek nagyobb mérvű optálása a húszas években kezdődött. Közülük azonban számosan visszatértek azzal a szándékkal, hogy hazatelepülnek, és az optálással elvesztett állampolgárságukat visszanyerjék. A kormányok 1930-ban az optáns ügy lezárását határozták el. Ennek részeként a magyar kormány pontosan kívánt tájékozodni az eltávozott és visszatelepült optánsok számáról. Ilyen jegyzék készült Magyarcsanádon 1930. május a 30-án a községi jegyző irányításával.(Lásd a függelékben.) A jelentésből kitűnik, hogy a faluból 1922. április 2-tól december 15-ig 55 család, 1924-ben 16, 1925-ben 17, 1926-ban öt, 1927-ben három, összesen 96 családfő távozott el. A magyarcsanádiak, miként a deszkiek és szőregiek, Bácska és a Bánát községeiben szétszórtan telepedtek le. Értesülésünk van arról, hogy néhány szerb család a Vukovár melletti Kucsanon kapott földet.
Izgalmasan alakult az optánsok repatriálásnak az ügye is. Őket a kormány már „kvázi” külföldinek tekintette, jóllehet a hazaköltözők az optálás végső lezárási határideje (1931. április 1.) előtt már lényegében újra szülőfalujukban éltek. Bogyirka Istvánné 1926-ban vándorolt ki konzuli engedéllyel Szerbiába, ahol sem ismerőse, sem rokona, sem vagyona nem volt. A kivándorlást megbánta, és hazajött, mert Magyarcsanádon saját házzal és négy hold földdel bírt, rokonai itt éltek. Ennek ellenére „tartózkodási engedélyért” kellett folyamodnia mint „külföldi lakosnak”. Hasonlóan járt Osztoin Száva is, aki állampolgárságát szintén nem vesztette el, mert konzuli útlevéllel hagyta el az országot külföldi letelepedés céljából. De a honosság megtartása egyik esetben sem mentesített a joghátrányok alól.
Másként érintette a határmódosulás azokat, akik községi birtokosként a Maroson túli területen is rendelkeztek földállománnyal. Ez főleg a román fönnhatóság alá került bánsági részeket érintette. Sikerült európai megoldást találni a problémára, a két ország megegyezett a „kettős birtokos” jogi státus felállításában. Ennek értelmében a Magyarcsanádon élő bánsági birtokos gazdák szabadon átjárhattak földjüket megművelni, s annak gyümölcsét jogukban állt Magyarországra áthozni, itt értékesíteni. A konkrét „ingázás” a Maros közúti hídján zajlott, melyet szoktak „kocsis” vagy „gyalogos” hídnak is nevezni. Végül is az a gyakorlat honosodott meg, hogy az őscsanádi részeken termelt javakat helyben értékesítették, és nem küszködtek Magyarországra szállításukkal. Amikor 1942-ben a közúti Maros-hidat fölrobbantották, a forgalom Nagylak irányába terelődött át, de nem szűnt meg. Igaz, már nem sokáig állt fenn a kettős birtokosság intézménye, 1945-ben a gyökeresen új körülmények között jogilag is ellehetetlenült.
A két világháború közötti élet sajátosságát az adta, hogy az immár magyar többségűvé vált faluban, a határmentiség körülményei közepette és a hivatalos magyar nemzeti politika hatására módosult a faluban élő nemzetiségek egymáshoz való viszonya. Makón a vármegyei Nemzeti Munkavédelmi Hivatal már 1922-ben levélben kérte az alispánt, hogy a belügyminiszter rendelete értelmében utasítsa a járási főszolgabírákat a községekben télvíz idején tartantandó kultúrelőadások foganatosítására. Ez az előadás-sorozat a Trianon okozta trauma első feldolgozási kísérletének számított, mivel célja és rendeltetése szerint „különös hazafias szellem és fanatikus nemzeti érzés ápolására” kellett hogy ösztönözzön, melyek fenntartják és erősítik a nemzet különböző tagjai között a sorscsapás miatt kialakult szolidaritást”. A lényeg mégis abban összegezhető, hogy a legkisebb falvakban is beinduljon a kulturális program, és azon mindenki, de főleg a szegény, nincstelen napszámos réteg vegyen részt.
A község elöljárósága 1923-ban reagált a főszolgabíró leiratára, ennek során kifejtette, hogy Csanádon a nemzeti munkavédelem érdekében tartandó hazafias és ismeretterjesztő előadásokat az iskolán kívüli népművelés keretében rendezik meg. Ennek részeként 1923. január 21-én már szerveztek is egy Petőfi-ünnepélyt az állami iskolában, ahol a terem zsúfolásig megtelt „vallás és nemzetiségre nézve vegyesen, minden rendű hallgatókkal”. Hasonló módon zajlott le ugyanazon év május 24-én a madarak és fák ünnepén szervezett hazafias előadás.
Bár a beszámoló az egész falu nagy ünnepének mondta a Petőfi-megemlékezést, az már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy az iskolán kívüli népművelés nem állhat csak hazafiságra buzdító előadásokból, hasznosabbá, többfajta érdeklődést kielégítő és a vallási, nemzetiségi tagoltsággal is számoló műsortervet kellett kialakítani. Ennek jegyében született meg az 1925–26. tanév programtervezete a Magyarcsanádi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság tollából. Tagjai: Sebastián Nándor községi főjegyző, Irlanda Dezső református lelkész, egyben a bizottság elnöke, Papp Ágoston állami iskolai tanító, Szekerka Sándor adóügyi jegyző, Zalai Ernő állami iskolai igazgató, Miletics Péter a görögkeleti iskola tanítója, Mikola Gyula állami iskolai tanító és Majzik Mátyás községi jegyzőgyakornok, egyben a bizottság jegyzője. Egyetlen nemzetiségi tagja volt a testületnek Miletics Péter szerb tanító személyében, bár a lakosság több mint felét még mindig a szerb és a román etnikum adta ki. A szolid részvétel nyilván összefüggött a feladat természetével, illetve a községi közigazgatás magyar jellegével. Ugyanakkor az előadásokat, mint a fenti példában is láttuk, vegyesen látogatta a falu közönsége. Ehhez azonban a helyi szervezők ügyességére és a község társadalmi-etnikai sokszínűségét figyelembe vevő tapintatára, valamint toleranciájára volt szükség. Ezt főként az állam pénzügyi támogatásával működtetett program tartalmában lehetett kifejezésre juttatni.
Az 1923–25. évekre meghirdetett „hazafias előadások” például az alábbi témaköröket ölelték fel: A növények élete, Házi iparról, Mezőgazdaságról, A magyarság és nemzetiség, Az egézséges falu, Gyümölcsök termesztése és eltevése, A szeszes italok káros következményei, Hazafias, irredenta szavalatok és dalok, A méhészet, A tűzrendészetről, A nő hivatása, valamint Iskolás gyerekek hazafias éneke. Forrásaink között találtunk egy kimutatást a magyarcsanádi gróf Apponyi Albert Katholikus Kör rendezésében tartott, iskolán kívüli népnevelési programról, melyet 1936. november 19. és 1937. február 25. között bonyolítottak le. Változatos tartalmú és főleg közhasznú ismereteket nyújtó programot állított össze a katolikus kör is.
A civil társadalom legfontosabb szerveződései az egyesületek. Közülük kettő számított igazán jelentősnek: a Gazdák Egyesülete és az Iparos Kör. Ellentétben a községi „szabadegyetemi” mozgalommal ezek teljesen önálló, független csoportosulásokként jöttek létre, működésükre az állam semmilyen befolyást nem gyakorolt. Tevékenységük szakmai alapon formálódott, és a brancsbeli szolidaritáson túl a tagok szakirányú és kulturális érdeklődését elégítették ki, adott esetben érdekvédelmi feladatot is elláttak.
A falusi politikai életet illetően zajos és éles pártküzdelmekről nem beszélhetünk. Az emberek elsősorban dolgoztak. Magyarcsanádon a két világháború között három politikai párt épített ki magának nagyobb szervezetet: a Független Kisgazdapárt, a Magyar Élet Pártja és a Nyilaskeresztes Párt. Az előbbit főként a birtokos gazdák támogatták, azon belül is főleg a kisbirtokosok, illetve a nagygazdák egy csoportja (Ungureán, Marjanucz, Zsurzsucz és Luczai családok). A Magyar Élet Pártjához a községi tisztviselők és az értelmiségiek csatlakoztak, a papok, tanítók, de akadtak tagjai között román nagygazdák is (Magyar Aurél, Szűcs Péter). Ezek a pártok kis helyi szervezettel működtek, legnagyobb létszámmal a kisgazdák rendelkeztek (körülbelül nyolcvan fő), a Magyar Élet Pártja pedig ennek a felével.
Nincs pontos kimutatásunk a Nyilaskeresztes Párt taglétszámáról, de azt tudjuk, hogy bázisát főleg a falusi szegénység képezte. Ezek a nincstelen mezőgazdasági napszámosok vagy szegény iparosok fogékonyan reagáltak a vagyon egyenlőbb eloszlását hirdető ígérgetésre, számukra a tagként vagy támogatóként való politikai csatlakozás a szociális igazságosság helyreállításának reményét jelentette. Jellemző a kor bonyolult és összetett társadalmi viszonyaira, hogy a csanádi tisztviselők és gazdák a nyilasokat „zöld kommunistáknak” nevezték. Ebben benne van a radikális politikai párt szociális programjának legfőbb jellegzetessége: a vagyon- és úrellenes antikapitalizmus. További jellemző adalék a helyi nyilasmozgalom történetéhez, hogy vezetője, Volka Ferenc, nagy tisztességnek örvendő, szorgalmas cipészmester volt, aki az eljövendő igazságosabb élet hitében állt be a mozgalomba. A párt ifjúsági csoportját Vígh Gábor szervezte, aki nyilasvezetőként gyűjtött tapasztalatait később a Rákosi-rendszer mezőhegyesi internálótáborának parancsnoki helyén kamatoztatta.
