A világégés forgószelében
A világégés forgószelében
A falu nem számított katonai értelemben különösen fontos helységnek, de a trianoni békediktátum rendelkezései bizonyos szempontból mégis azzá avatták. Először is határmentisége teremtett új védelmi szempontot. Mivel az országhatárt a nemzetközi előírásoknak megfelelően katonaság nem, csak vámőrség vigyázhatta, annak elhelyezésére valahol a határ közelében kellett megoldást találni. A magyar–román határ Csanád megyei szakaszán tevékenykedő vámőröket, valójában rejtett határőröket Magyarcsanádon helyezték el. 1922-től a 22 fős vámőr szakaszt szétosztva négy háznál szállásolták el, nem kis problémát okozva ezzel a falu gazdáinak. Ha nem is járt olyan súlyos következményekkel, de forma szerint a régi katonai beszállásolásra emlékeztetett az ügy.
1926-ban a Nagyatádi-féle földreform elhúzódó végrehajtása során Apátfalva és Magyarcsanád határmezsgyéjén házhelyeket osztott ki az Országos Földbirtokrendező Bizottság. A műút mellett található, Kenderesi részen kimért házhelyekből jó néhányat nem vettek igénybe. Ezt a négy hold nagyságú területet a vámőrség egy összegben és azonnali fizetéssel a községtől közel tízezer pengőért megvásárolta, majd a harmincas évek elejére felépítette a jelentős nagyságú főépületre, tisztilakásokra, kocsiszínekre, műhelyekre, istállókra tagozódó laktanyát. (A trianoni szerződés pontjai a katonai korlátozások tekintetében idővel fokozatosan hatályukat vesztették, s a valóságos feladatnak megfelelően a határvadász őrs laktanyájaként funkcionált az épület.)
Amikor 1939 szeptemberében Németország lerohanta Lengyelországot, több tízezren kényszerültek elhagyni hazájukat a puszta életük megmentése érdekében. Közéjük tartozott az a nyolcvanfős lengyel katonai alakulat, amely 1939. október 30-án érkezett Magyarcsanádra, s amelyet előzetesen a miskolci huszárlaktanyában gyűjtötték össze, onnan indítva őket útnak falunk felé. Első éjszakájukat a nagy klubhelyiségben, illetve a kiürített istállókban előkészített hálóhelyeken töltötték. Másnap felvették személyi adataikat, és megkezdődött a táborrend kialakítása, az étkezések, sorakozók idejének meghatározása. A lengyel katonák tíznaponta kaptak zsoldot, a faluba csak kísérővel és csoportosan mehettek ki. Parancsnokuk Mihály Sándor főhadnagy lett, aki már a harmadik napon szabad kijárást engedélyezett a lengyel csapat vezetőjének, Zdzislaw Antoniewicz poznani újságírónak. Kérdő János szakaszvezető ismertette meg őt a csanádi lakossággal. Később a postamesterné vált a legfőbb összekötő kapoccsá, aki tudott németül.
Baloghi József vendéglős rádiójából szerezte Antoniewicz a legfontosabb híreket, és ezeket minden reggel ismertette a táborban katonatársaival. Hamarosan megindult a levelezés az otthon maradottakkal, ezt a magyar állam díjmentesen feladható levelezőlapokkal segítette. Normalizálódott a tábori élet, vasárnaponként a lengyel katonák csoportosan vettek részt a szentmisén, vagy a csanádi, vagy az apátfalvi templomban. Még október közepén lengyel betűs írógép és egy láda lengyel könyv érkezett Budapestről. Megindult a tábori újság szerkesztése.
Nemsokára két magasabb rangú tiszt érkezett Magyarcsanádra, hogy megszervezze a lengyel katonák evakuációját. A Franciaországban megalakult lengyel hadseregbe önként jelentkezők négy-öt fős csoportokban éjjelenként hagyták el a tábort. Először Szegedre vitte őket gépkocsin Alexander Pskorski lengyel polgár, ahol civil ruhát kaptak. Innen Budapestre utaztak, s ott ellátták őket útlevéllel, vonatjeggyel meg némi készpénzzel. Ezután Olaszországon keresztül Franciaországba utaztak nemzetközi gyorssal.
Mivel az evakuáció nem számított „hivatalosnak”, a magyarcsanádi tábor parancsnokát berendelték Szegedre a sorozatos létszámhiányok miatt. Végül is minden maradt a régiben, a lengyel önkéntesek szökése folytatódott tovább. Igaz, a német elhárítás fokozott érdeklődése miatt ügyesebben kellett konspirálni, útvonalat változtatni.
A Magyarcsanádon maradottak egyre inkább beépültek a két község (Csanád és Apátfalva) életébe. Ennek egyik legszebb emléke a közös műsoros karácsonyest 1939-ben. Borcsányi Nándor főjegyző, Bellovai Nándor jegyző, Irlanda Dezső református lélkész, Lucai Mláden görögkeleti román, Gedos Velimír görögkeleti szerb papok, Neducza István és Varga Ferenc tanítók vettek részt a község részéről a műsor szervezésében, amelyben lengyel fiúk magyar lányokkal táncoltak, utána szavalatok és a lengyel katonák akrobatamutatványokat tartalmazó számai következtek. Az est végén, tekintettel a közelgő szentestére a lengyelek ajándékcsomagokat kaptak a magyarcsanádi közönségtől.
Sajnos a háború eseményei lassan a maradék lengyel csoportot is evakuálásra kényszerítették. A falu lakóit hamarosan csak a katolikus templom feliratos szentképe és Guzy Szaniszló emlékeztette az itt menedéket talált lengyelekre, aki Magyarcsanádon nemcsak befogadásra lelt, de feleséget és vele új hazát is választott magának.
Közben a háború egyre súlyosabb megélhetési gondokat okozott az egész községnek. Erre vonatkozóan rendelkezésünkre áll néhány, a községi elöljáróság által 1942–1944 között írt „Közellátási helyzet- és hangulatjelentés”. 1942 nyarán nagy nyugtalanságot váltott ki a lakosság körében a gabonajegy bevezetése. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a falu mintegy háromszáz gazdája, akik öt katasztrális hold feletti földdel rendelkeztek, búza nélkül maradt. Vetésüket ugyanis a víz elvitte, de búzát nem vásárolhattak, mert piros gabonajegyet adtak ki részükre a fennálló rendelet birtoklimitje értelmében. A piros gabonajegy azt jelentette, hogy a termett búzából csak vetés céljára lehetett szabadon felhasználni, őrléshez külön engedély kellett. Takarmányvásárlásra kaptak engedélyt a gazdák, de beszerezni nem tudták, mert aki árpát vetett, nemhogy eladott, de inkább vett volna, a termés a saját szükségletét sem fedezte. Hiány mutatkozott a tüzelőanyagban is, amit nem szállítottak le időben, az egyéb tűzrevalót (szalma) elvitte az árvíz.
Egy évvel később elsősorban a takarmányhiány jelentett gondot. Árpát, zabot, kukoricát egyáltalán nem lehetett kapni a faluban. Az 1942 novemberében kiutalt 22 mázsa korpa még részben sem fedezte a szükségletet. A baj abból fakadt, hogy sok kisbirtokos búza hiányában még mindig kenyérjegyet kapott, s így az őrlésből származó korpát is nélkülözniük kellett. Egyébként a jegyre történő árusítás és eladás árufedezetét a Hombár, a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete és a Termelők Országos Szövetsége utalta ki kormányfelhatalmazással.
Amire nem panaszkodtak, az a zsírellátás volt. A zsír- és húskereskedőket hatóságilag jelölték ki minden községben, s ez Magyarcsanádon szintén megtörtént. Azt is előírták, hogy hetente több hústalan napot kell tartani, amikor vendéglátóüzemekben sem szolgálhatnak ki húst. Csanádon ilyen vendéglátóüzem nem létezett, hentesipari termékeket a hentesek csak elvétve készítettek. Vágómarha, borjú, juh tekintetében pedig semmilyen észrevételt nem tett a községi elöljáróság.
Különleges intézményként honosodott meg a háborús időkben a bérhizlalás. Az erre vonatkozó szerződéseket a község kötötte meg egyéni vállalkozókkal, akik saját takarmányból felhizlalták a falu (állam) disznait, cserébe kérhették a beszolgáltatás alóli mentességet, és soron kívül kaptak tengerivásárlási engedélyeket. Akkor fizetett rá a gazda erre az üzletre, ha a kiosztott áruvásárlási engedélyt nem tudta felhasználni, azaz ha az általános áruhiány miatt nem tudott vásárolni. Ennek következtében történtek a kényszer sertésvágások, adták el az etetnivaló hiánya miatt a teheneket, ami meg a tej- és tejtermékek hiányát fokozta.
1944 őszén aztán a front elérte a falut. Szeptember 22-én a negyedik magyar hadtest feladta Aradot, és ezzel megnyílt az út a Vörös Hadsereg előtt a trianoni határokig. Még aznap éjjel a Tornyán át Battonyára haladó útnál az oroszok átlépték a magyar–román határt. Ezzel a battonyai, az eleki és a nagylaki főszolgabírói kirendeltség területén beállt az a helyzet, amikor a hatóságok elhagyhatták állomáshelyeiket, mert a várost vagy községet az ellenséges támadás közvetlenül fenyegette.
Az első, szovjet katonai megszállás alá került magyar község, Csanádpalota szeptember 24-én került a támadók kezére. Két nappal később már Makón masíroztak az orosz csapatok. Szeptember 23-án a román területen Makó felé előrenyomuló haderők csak helyi jellegű ellenállással találkoztak. Néhány csendőr és határvadász egység próbálta megakadályozni előretörésüket. A magyarországi Nagylak szovjetek általi elfoglalása után a határvadászok és a Makóról odavezényelt fél zászlóalj katonái a bökényi vasúti őrháznál igyekeztek feltartóztatni az oroszok előrenyomulását, de fel kellett adniuk ezt a terepszakaszt is, és Magyarcsanádon, illetve Apátfalván keresztül elvonultak Makóra. A két faluban éjszakára csak egy-egy megfigyelő szakaszt hagytak, éjfélkor pedig az utolsó magyar katona is elhagyta Magyarcsanádot.
E napról a község Historia Domusában a következőket jegyezték fel: „Szeptember 24-én, községünk búcsú ünnepén (Szent Gellért vértanú napja) a templom tornyára, s az országzászlórúdra fölhúztuk a magyar zászlót. A szentmise végét megzavarták, mert az elöljáróságot kihívták, a nép is kitódult a templomból. Nagylak felől nyugtalanító hírek érkeztek. Délután a templom tornyáról bevontuk a magyar zászlót. Ekkor Őscsanád felől az oroszok lőtték a magyarcsanád– apátfalvi köves utat és Apátfalvát. Estére csönd lett. Éjfél felé elment az utolsó magyar katonai csapat”.
1944. szeptember 25-én délelőtt kilenc óra tájban a Vörös Hadsereg előőrsei elérték a falut. Az emberek alig merészkedtek az utcára, akik igen, azok fehér kendőket lobogtattak. Lassan előkerült a község vezetése is a Kúsz-tanyáról. Egy szovjet tiszt tolmácsa (Dorogi Marinkó szerb lakos és 1919-es veterán) segítségével a községházán elmondta a falu bírójának, hogy senkinek nem lesz bántódása. Kérte a vezetőséget, hogy pár napig, míg az átvonulás tart, biztosítsanak szállást és ellátást a katonák számára.
Sok orosz katona a „kvártélyt” összetévesztette a szabad rablással. Több házból lovakat, teheneket hajtottak el, értékeket vittek magukkal, és asz-szonyokat, lányokat erőszakoltak meg. Aki tehette, családját és igavonó jószágát a tanyájára menekítette.
Miközben az oroszok saját sebesültjeiket ápolásra házakhoz szállították, addig a falu munkabíró férfi tagjait magukkal vitték Szegedre, hogy majd ott dokumentomot kapnak. Sok szegény magyarcsanádi ekkor látta utoljára a faluját, mert Szegeden nem papírokat kaptak, hanem a Tisza pályaudvaron vagonokba rakták és „málenykij robotra” Oroszországba szállították őket. Sokan ott vesztek, aki kibírta, mint Hadobás Pál négy és fél év után, Benda Sándor határőr törzsőrmester nyolc év után jöhetett haza a Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárására.
Magyarcsanádon német és magyar hadifogoly-szállítmány is áthaladt. Szívszorító látvány volt, mikor többen közülük leveleket dobtak le, hogy a csanádiak továbbítsák őket családjukhoz. A harcok azonban még nem szűntek meg. A Marostól délre álló német hadosztály október 1-jén elfoglalta Nagyszentpétert és Egrest, ahol elérte a folyót. Kiszombornál – a Maros túloldalán – magyar egységek állomásoztak a németekkel való egyesülésre várva, amelyet a Magyarcsanád–Apátfalva körzetben tervezett átkeléssel szándékoztak megvalósítani. Ez a mozdulat része volt a Makó körülzárását és visszafoglalását célzó tervnek. Az e célból összegyűjtött magyar csapatok október 4-én Királyhegyes irányából támadtak Apátfalva felé. Ellenük a 799. szovjet egység védekezett, de sikertelenül, a magyar gyalogság áttörte védelmüket és megszállta a makó–csanádpalotai utat. Innen tovább támadtak a magyar katonák Apátfalva irányába, s az ott védekező orosz csapatokat sikerült a Maroshoz, illetve Magyarcsanád nyugati széléig szorítani. Apátfalva tehát újra a magyarok kezére jutott. Legnagyobb jelentőséggel a községen átmenő aradi út elfoglalása bírt, mert ezzel a magyarok elvágták a Makót védő szovjet erők utánpótlási vonalát. A támadók éjfélre négyszáz méterre közelítették meg Magyarcsanádnál a szovjet hadosztály törzsét.
Éjfél után tüzérségi előkészülettel megindult a harc a falu visszafoglalására. Elkeseredett küzdelem bontakozott ki az éjszakában a község északnyugati– északkeleti széleinél, az apátfalvi, valamint a kövegyi határ alatt. A honvédek támadása azonban nem tudott betörni a községbe. Sőt hajnalban már az orosz erők indítottak ellentámadást, s a magyar csapatokat még Apátfalváról is kiszorították.
A község környéki harcok áldozatai közül öt szovjet katonát a magyarcsanádi szerb temetőben helyeztek örök nyugalomra. Sírjaik fölé a lakosság 1949-ben emlékművet állíttatott, melyek gondozásáról sosem feledkezett meg. Öt magyar katona holttestét hantolták el 1944. október 10-én a falu katolikus temetőjében. A Kövegy irányából érkező felderítőket a falu vasútállomása előtt lévő nagy legelőn lőtték le az oroszok.
