A rétség és a mezőség határán
A rétség és a mezőség határán
A település az ország dél-alföldi régiójában, Csongrád megye délkeleti részén, a Maros folyó jobb partján, a magyar–román határ mentén fekszik. Valamikor ez a terület a régi Csanád megyéhez tartozott, de a múltban és most is elsősorban Makó vonzáskörzetében élt, ez számított fejlődése meghatározó elemének. Ma a következő településekkel határos: Apátfalva, Kövegy, Királyhegyes, Csanádpalota, Nagylak.
Természeti adottságai közül első helyen kell kiemelnünk a Maros folyó szerepét, mely kialakította a csanádi táj arculatát. Természetföldrajzi szempontból természetesen nemcsak a faluét, hanem tágabb környezetéét is, beleértve a Maros túlpartján fekvő őscsanádi részeket. A régió természetföldrajzi szempontból összefüggő, homogén táj, része az „alföldi nagytájnak”. Községünk alföldi településként a csongrádi sík tagja, ezen belül az úgynevezett Maros kistájhoz tartozik A kistájak közötti különbség elsősorban a talajadottságokban, illetve a településszerkezetben jelentkezik. Az itteni síkság ugyanis az Ősmaros hordalékkúp-építő tevékenységének eredménye. Hosszú évmilliók alatt a hordalékkúpon a pleisztocén végén ártéri és száraztérszíni lösz képződött. Ezen a Csanádi löszhát néven emlegetett síkságon kiváló minőségű mezőségi talajok keletkeztek, melyek a későbbi gazdálkodáshoz kedvező feltételeket biztosítottak. A döntően folyóvízi üledékek mintegy nyolc–tizenöt méter vastagságban borítják a felszínt, ez az összetett üledékes réteg (homokliszt, ártéri iszap, agyag, homok) eredményezi a talaj termőerejét. Magyarcsanád határának földje ma is jó minőségű. Átlagos aranykorona-értéke megközelíti a húszat, a szántóterületeké pedig a huszonhármat. Különösen értékesnek számít a Maros és a töltés közötti rész, az úgynevezett ártér rétségi jellegű területe, mert a medréből kilépett folyó az elöntött földeken iszapos homokot és agyagos iszapot hagyott maga után.
A Marostól délre és a Maros vonala mentén fekvő területek tengerszint feletti magassága mindössze 78–88 méter. Az ettől északra fekvő mezőségi területek szintje 80–101 méter között váltakozik. Magyarcsanád területe alacsony, egyenletes síkság, amely nagyon kevés domborzati különbséget mutat. A Maros mentén ártéri mélységű földek húzódnak, amelyekből csak kisebb ármentes szigetek emelkednek ki.
Községünk a Maros, illetve a Tisza vízgyűjtő területéhez tartozik. A Maros teljes hosszát tekintve a régi Magyarország ötödik legnagyobb folyója, valamint a Tisza legnagyobb mellékfolyója. Ma Magyarországot a Csanád és Nagylak közötti szakaszon éri el. Közelsége miatt Makó, Apátfalva, Magyarcsanád és Nagylak területének egyes részei árvízzel veszélyeztetett helyek. Ezért a Maros mindkét oldalán még a folyószabályozás idején megépített árvízvédelmi töltések húzódnak. A Maros folyó szabályozását a Temesi Bánság létesítésekor kezdték, akkor a meder kotrása és a hajózási akadályok elhárítása céljából. A Maros mindvégig megmaradt szeszélyes, alig kiszámítható folyónak, egyik helyen kikotor (mint a Nagylak–Bökény közötti szakaszon), a másik helyen zátonyosan torlaszol, mint Magyarcsanád– Apátfalva között, ahol igen sok kis sziget keletkezett az idők folyamán.
Mindezen természetrajzi feltételek hatására, melyek közül a talajadottságok a legfontosabbak, Magyarcsanádon a gabona és a kapásnövények termesztése lett a megélhetés döntő forrása, de gyors ütemű fejlődést ért el a belterjes kertgazdálkodás is. Több körülmény (kiváló talajviszonyok, korai meleg tavaszi időjárás, Makó és Szeged közelsége nyújtotta kedvező piaci lehetőségek) szerencsés egybeesésének köszönhetően a csanádi ember sajátos „Maros menti” mezőgazdasági tájkultúrát hozott létre, mely mind a mai napig a falu megélhetésének alapvető forrása.
Magyarcsanád és értelemszerűen tágabb környezetének éghajlata az utolsó néhány évezred alatt kevéssé változott. A napi, illetve az évi hőmérsékleti értékek pozitív és negatív irányban is a legnagyobb kilengést mutatják. Az éghajlati adottság legkifejezőbb jellemzője a tartós forró nyár. Évente átlagosan 32 olyan nap van, amikor a hőmérséklet maximuma 30 Celsius-fok fölé emelkedik (hőségnap), s átlagosan 89 napon éri el a hőmérsékleti maximum a 25 Celsius-fokot (nyári nap). Jellegzetes a korai tavaszodás és a hosszan tartó meleg ősz. Tavasszal itt emelkedik az országban legkorábban tíz Celsius-fok fölé a hőmérséklet napi középértéke, s itt süllyed legkésőbb tíz Celsius-fok alá (október 20–25. között). A növények tenyészideje itt
a leghosszabb, és mindehhez bőséges napsütés járul. A legmelegebb hónap a július, a leghidegebb a január. Sajátságos az is, hogy a február hidegebb a decembernél, az április az októbernél, a május a szeptembernél. Az egy napra jutó átlagos napfénytartalom a nyári hónapokban kilenc–tíz óra.
Éghajlatáról összességében elmondható, hogy kontinentális, amelyet más (óceáni, mediterrán) hatások is érhetnek. Ennek megfelelően a meleg, száraz éghajlat a jellemző és a kevés csapadék. Annak hatvan százaléka a nyári fél évben, negyven százaléka a téli fél évben hullik le. Tartós és vastag hóréteg ritkán alakul ki. Emiatt községünk hazánk szárazabb területeihez tartozik. A csapadék százéves átlaga (1880–1980) évi ötszáz milliméter.
A legtöbb eső nyár elején, júniusban hullik. A legszárazabb hónapok a január-február. De nagy a szárazabb periódusok valószínűsége március, július, augusztus, szeptember és október hónapokban is. Gyakori a hótakaró nélküli kemény fagy, mely az őszi vetésekben érzékeny károkat okoz. Télen a várható hótakarós napok átlagos száma 33, de előfordulnak olyan telek is, amikor teljesen hiányzik a hóréteg. A csapadék e nagyfokú bizonytalansága a kontinentális éghajlatú térségek sajátossága. Területünkön a szélirány eloszlás és a csapadék alakulás között igen szoros összefüggés mutatható ki. A nyugati, északnyugati széljárás hozza a legtöbb csapadékot. De ez errefelé nem jellemző. Az uralkodó szélirány északi, déli és délkeleti. Északi széljárásnál 80–100 milliméter nagyságú a csapadékátlag, míg déli, délkeleti széljárással főn hatás érvényesül.
Régen a Maros mentén puhafás ártéri erdők, füzesek, nyárasok húzódtak, melyeket mocsári és lápi növénytársulások, nádasok, láprétek vettek körül, illetve tarkítottak. A folyószabályozás és a mezőgazdasági művelés a régi arculatot alaposan megváltoztatta, ami hatással volt az itteni élővilágra is.
Állatföldrajzi feloszlás szempontjából a falu és környéke a Pannonicum faunakörzet része. Az állat- és növényvilág jellemző élőhelyeinek megőrzése céljából tájvédelmi körzet jött létre Magyarcsanádon is, méghozzá a községi összterület 29 százalékán, ami messze a legmagasabb a kistérség települései között. Növényföldrajzi beosztás tekintetében a térség egésze a Tiszántúl (Crisicum) flórajárásába tartozik. Fontosabb növénytársulásai
a tölgy-kőris-szil ligeterdők és szikes pusztai társulások.
Történeti-földrajzi adottságai közül legfontosabb, hogy területe a Maros mindkét oldalán fekvő Csanád megye része volt. Vármegyénk a XVI. századig roppant kiterjedésű és az ország sűrűn lakott vidékeihez tartozott, jóllehet igazán nagy népsűrűséggel csak a Maros mente rendelkezett. 1556-ban, az akkori dicalis összeírás szerint 76 község tartozott hozzá (1772-ben már csak három mezőváros és kilenc úrbéres község).
1809-ben Csanád vármegye pert kezdeményezett egykori területeinek a visszaszerzésére, s okiratok tömegével bizonyította, hogy az újkori Torontál vármegyének több mint fele, Temes, Arad, Békés és Csongrád vármegyének egyes részei a XVI. század közepéig ide tartoztak. Azonban maradt minden a török után kialakult új területi-földrajzi határok keretében.
Mai szomszédjához, Apátfalvához is elsősorban történeti-földrajzi okokból van köze, mert az 1697-ben létrehozott katonatelep (Újcsanád) helye a hajdani Apátfalva területén feküdt, Csanád városával szemben. A két település közötti kapocs kettős ezért eredetű: földrajzi és történeti. Hátteréül a csanádi püspökség és a vár tevékenysége szolgált. Apátfalva nem volt más, mint a Gellért püspök által Csanádon alapított monostor apátjának a faluja. Fennmaradt okleveleink erre a térségre helyezik a Csanád nemzetség legtöbb jószágát.
Egyes feltételezések szerint a család palotája Apátfalvától északkeletre állt, a mai Csanádpalota helyén, de ezt az állítást hitelt érdemlően nem sikerült bizonyítani. Amit viszont tényként fogadhatunk el, az, hogy a nemzetségi birtokok igazgatási központja Makó volt. Ezenkívül még vagy huszonöt falu tartozott a nemzetség jószágai közé.
A török hódítások elsöpörték Csanád megye középkori falvainak nagy részét, így a korábbi történeti időszakkal való településtörténeti folytonosság is megszakadt. Amikor a török kor végén újra benépesült Apátfalva középkori területe, a hatóságok azt részben földrajzi megfontolások alapján nevezték el Újcsanádnak. Ellentétben a Maros bal partján, Torontál vármegyében létező régibb községekkel: Őscsanáddal és Nagycsanáddal.
Története során gyakran változott a község földrajzi neve. Uy Csanád (1700), Új Csanád alias Apátfalva (1757), Csanád (1720, 1785, 1950), Magyarcsanád (1808), Magyar-Új-Csanád (1863), Kis Csanád (1870). Ezek
a helynevek tehát megkülönböztető jellegűek a Maros bal partján, a torontáli térségben található ősibb településekkel: Őscsanáddal (vagy Németcsanáddal) és Nagycsanáddal (vagy Szerbcsanáddal) szemben. Megjegyezzük, hogy a mai falu elődjének tekintett szerb határőrtelep közvetlenül a Maros-part mellett létesült. A katonai és községi élet földrajzi kereteit ez a fekvés határozta meg. Később, 1797-ben a folyó gyakori kiöntései ellen védelmet keresve vándorolt el a lakosság a falu mai helyére, ami három-négy kilométerrel északabbra található az eredeti településnél.
Ilyen előzmények után indult új útjára Csanád vármegye településeinek élete, most már végérvényesen a Marosnak csak egyik, a jobb partján.
