A kamara jószága
A kamara jószága
Csanád megye újjáépítése jellegzetesen nagyfalvas rendszerben történt. Bécs Csanád megyében roppant kiterjedésű kincstári birtokot alakított ki, területének fele kamarai kezelés alatt állt. Ezen a területen, mintegy százötvenezer holdon úrbéres községek is alakultak, melyek közül a XIX. század első felében kettő, Nagylak és Battonya mezővárossá fejlődött, míg a megyeszékhely, Makó, püspöki mezőváros lett. A XVIII. század második felében a felsorolt mezővárosokon kívül Apátfalva, Csanád, Palota, Sajtény és Földeák úrbéres községek léteztek a megyében, és közülük csupán Földeák tartozott magán-földesuraság alá.
A többieknek, így Magyarcsanádnak is a kamara volt a földesura. Nem sokban különbözött ez a stílus persze a magán-földesuraságtól, hisz az állam is a minél nagyobb bevétel elérésére törekedett. Csanáddal szemben kettős minőségében járhatott el a kamara: mint földesúr húzta a hagyományos jövedelmeket (kilenced, robot), mint állam a hadiadót is behajtotta. 1772-ben az urbárium behozatalakor mindössze egy mezővárost (Makó) és nyolc községet vontak úrbéri szabályozás és ezzel együtt az állami adó fizetésének kötelezettsége alá. Közéjük tartozott Magyarcsanád. Helyzetét alapvetően az aradi kamarai felügyelőség pénzügyi igényei befolyásolták, melyek már egy modernizálódó királyi hatalom közterheiként jelentkeztek.
Az állandó hadsereg felállítása óta az állam fokozott adóbevételekre törekedett. Ennek érdekében rendszeresen felmérette a lakosság adófizető képességét. Nem jelentett ez alól kivételt a kincstári birtokok lakossága, többek között Magyarcsanád adózó jobbágysága sem. Erre vonatkozóan két forrás áll rendelkezésünkre az 1764–65. évekből. Az egyik a Csanádra kivetett állami adó családfők szerinti megoszlását tartalmazza, a másik a családfők háziadó- (taxa-) fizetési kötelezettségét.
Mi jellemezte ezt az adórendszert?
Az évi adó összegét az országgyűlés állapította meg, s azt kellett a megyék és városok között az adóztatási egységek (porták) arányában szétosztani. Ehhez előzetesen felmérték minden vármegyében és városban, hogy tehetőssége szerint hány porta után adózik. Utána az ország adószükségletét minden évben elosztották a porták számával. Így megkapták az egy-egy porta után fizetendő adó nagyságát.
A vármegyék azonban az adót nem porták, hanem dicák után osztották szét. Minden gazda egy adóegységnek, dicának számított. De adóegységnek vették a búzát, a készpénzt, általában a jövedelemforrásokat. Miután így összesítették a vármegyében található dicák számát, kiszámították, hogy egy-egy dicára hány forint esik az adóból, és azt egyénenként hajtották be a kötelesektől. További fontos ismérve volt ezen adótípusnak, hogy a megye szedte be a községekben élő családfők után saját közegei által. Csanád esetében úgy szólt az utasítás, hogy „az Gazdákh és Zsellérekh 1765-dik Esztendőbeli Portiója, s Taxája a Helységh Repartitioja szerint obveniáltassék (beszedessék) minden Feőre Kinek-Kinek négy Frt-val”. Megjegyezzük, hogy a portió a katonaság természetbeni ellátását biztosító adóegységet jelentette, amely a konkrét esetben négyforintnyi összegnek felelt meg. Természetesen a porció az egyéneket vagyonarányosan terhelte, azaz a gazdagabb háztartások több porcióval adóztak. A forrás adataiból arra következtethetünk, hogy igazán nagy vagyonnal egy tucat családfő rendelkezett, a többiek adósságszolgálata (25 fő húsz–tíz forint, 103 fő tíz–egy forint között fizetett) a kisebb vagyon miatt jóval kevesebb volt.
Látszólag igazságosnak tűnik ez az adórendszer, de a helyi viszonyok változatossága miatt sokszor nem lehetett fölbecsülni, hogy a háztartások mely kereseti forrása mekkora jövedelmet eredményez. Számon tartották a háztartásban élő fiúkat, lányokat, szolgákat, a teljes állatállományt hasznosításuk szerint, a földet minőség alapján osztályozva (szántó, rét, kert, szőlő, kender- és dohányföld), a házak, malmok, méhkasok, pálinkafőzők számát. A baj csak az volt, hogy e jövedelmet hajtó tényezők más súllyal estek latba jó minőségű földön, piacközeli helyen vagy jó közlekedési viszonyok között, ezért egységes szabályozásuk nem vezethetett korrekt közteherviseléshez.
A konkrét csanádi háztartásokat terhelő adónagyság kikalkulálása egy vékony vagyonosabb réteg meglétéről tanúskodik (a tíz forint feletti adózók). A túlnyomó többség azonban (103 fő) szerényebb anyagi körülmények között élt, teljesített adójuk viszonylag csekélyebb dicán alapult, kevesebb adóztatható vagyontárggyal bírtak. Mivel Csanádon a megélhetést elsősorban a föld, valamint az ezzel összefüggő igásállomány biztosította, s nem a kereskedés vagy az iparosmesterség, a vagyoni helyzetet a gazdálkodás sikere szabta meg. Ezt szem előtt tartva viszont a csanádi gazdák többsége a kisebb földbirtokosok közé tartozott nem túl jelentős állatállománnyal.
Fennmaradt 1765-ből az előző évben végrehajtott összeírás kivonata arról, hogy kik teljesítették a befizetést, s ki halmozott fel adóhátralékot. Ezen a listán már csak 135 név szerepel, héttel kevesebb, mint a kivetéskor. Nagy valószínűséggel elköltözhettek a hiányzók, akik esetleg kedvezőbb adottságú helyre vándoroltak. A megmaradtak közül negyven fő, a családfők mintegy. egyharmada nem tudta teljesíteni adófizetési kötelezettségét. Figyelemre méltó a hátralékosság és az adó nagysága közötti összefüggés. Míg a legtöbb adót fizetők mindegyike teljesített, addig a kisebb terhek viselői pénzzavarral küszködtek. A negyven hátralékos közül huszonnyolcnak az adója tíz forintnál kisebb volt, ugyanakkor az elmaradás több, mint a magasabb adót viselők hátraléka. Argyelan Karacsony például a négy forint 56 krajcár kirovással szemben egy forint 25 krajcárt teljesített, vagyis kötelezettségének kevesebb mint harmadát, míg Ungurány Serbany a rá eső 28 forint 16 krajcárból 26 forint 22,5 krajcárt fizetett be határidőig, nagyjából a teher kilencven százalékát. Hasonló arányokat figyelhetünk meg Laza Jovanovnál (18,20 teherrel szemben 18,17 a tény) és Pankotan Jovannál (nyolc forint adóteherrel szemben 1,28-at teljesített).
További részleteket tudhatunk meg Csanád társadalmi viszonyairól a köles, méz és törökbúza úrbéri összeírását tartalmazó jegyzékből. A listán 82 gazda neve szerepel köles- és törökbúza-termelőként, holdban adva meg a célra igénybe vett szántó nagyságát. Két dolog rögtön szembetűnik: a korábbi összeírásban szereplő létszámhoz (142, illetve 135 családfő) képest meglehetősen kevés azon jobbágyok száma, akik a fenti termékek előállításával foglalkoztak. Ebből az következnék, hogy a községben csak részlegesen terjedt el például a sertéstartás, mert a törökbúzát (kukoricát) kifejezetten takarmányozás céljára vetették.
A teleknagysághoz képest is viszonylag kis területen, átlagosan negyed holdon termesztették a kukoricát. 82 összeírt személy összesen 18,5 hold szántón folytatta annak termeléset. Vagyis egy jobbágyra átlagosan csak 0,23 hold kukoricaföld jutott. Ezt a csekély mennyiséget akár kertben is megtermelhették, hisz a belső telek nagysága elérte az egy holdat. Ugyanakkor a jelzett nagyságú szántóterület is legföljebb néhány állat takarmányozását biztosította.
Kölest kevesen vetettek. Ez a növény szintén takarmányul szolgált, de mindösszesen nyolc gazda adta rá a fejét. Ezek nagysága holdban megadva egyezett a kukoricavetések nagyságával: fél és negyed hold között mozgott. Összességében azonban a kukorica nagyobb szerephez jutott a sertéshizlalásban, míg a köles elhanyagolható arányt képviselt a takarmánygabonák között. Feltehetőleg azok, akik kölest is termesztettek (Zakany Tógyer, Ruzsity Gábor, Ovossy András) jelentősebb baromfiállományt neveltek, mert a köles, a zab és a hajdina mellett, a legkitűnőbb baromfitápláléknak számított.
Méhészettel tizenegy család foglalkozott. A méhészet a parasztgazdaság kiegészítő tevékenységi köréhez tartozott, kilencedfizetési kötelezettség terhelte. A méhkasok számával kifejezett termelés nagy eltéréseket mutat az érintett gazdák esetében. Laza Rakity négy és Pavel Atyimás kilenc kaptárával szemben Ruzsity Gábor százat, Jankó Neduczin 239-cet tudott felmutatni. A két utóbbi személynél nyilván a méhkasok nagy száma is hozzájárult ahhoz, hogy dicájukat magasabban állapították meg, mindketten a legtöbb adót fizetők közé tartoztak. Az is megállapítható, hogy a méhészet jól jövedelmezett, mert a nagyobb méhészek pénzzel váltották meg a földesúri dézsmát. Valószínűleg azért, mert jobban jártak, ha a terméket maguk értékesítették, s így pénzzel rótták le jobbágyi tartozásukat.
Egy későbbi (1840) összeírás közvetett információkat tartalmaz a csanádi társadalom szegényebb tagjairól. A forrás „Feljegyzése azon Csanádi lakosoknak, akik éhségük pótlására a Királyi Kamarai Uradalomtól készpénz visszatérítés mellett árpát felköltsönöztek”. Százegy adós nevét vezették rá a listára, ami százegy családi háztartással azonosítható. Az adósokat házaik, illetve házszámaik – a kettő megegyezett – alapján tartották nyilván, de feltüntettek benne minden egyes háztartást. Például. a 239. házszám alatt írták össze Serban Gligort és Vadaszán Tógyert, külön, önálló család-, illetve háztartásfőként mindkettőt. Ugyanez a helyzet Dan Illié és Gurzó Ársza esetében, akik szintén egy házban laktak és két háztartást vezettek.
Ahhoz, hogy megállapítsuk: a százegy éhségben szenvedő sok vagy kevés, látnunk kell, hogy az „éhségük pótlására” igényelt gabona a család ellátását szolgálta. Így a százegy igénylő tulajdonképp ötszáz–hatszáz embert jelentett, ha a családokat az elfogadott számmal, öttel vagy hattal megszorozzuk.
A legtöbb árpakölcsönt Vargutza Demeter és Uros Jesity vette igénybe, 7,5 mázsát, ami után 19 forint 42 krajcárt kellett visszafizetni. Nem ismerjük, hogy milyen határidőn belül vált esedékessé a kölcsön megtérítése, de szem előtt tartva, igaz, a pár évtizeddel korábbi, átlagos adónagyságot (hét forint), elég jelentősnek mondható a visszafizetendő summa. A túlnyomó többség 2,5 mázsa gabonát kölcsönzött, melyre hat forint 34 krajcár térítési kötelezettség esett. 24 személy pedig öt mázsa árpát igényelt 13 forint nyolc krajcár ellentételezéssel.
Szociális rászorultságra utaló tényt, két esetet kivéve, nem lehet felfedezni az összeírásban. Annyit tudunk, hogy egy özvegy és Ung Jon „öreg” az igénylők között szerepelt nyolc-, illetve ötmázsás tétellel. A szociális jogosultság nemigen lehetett szempont, hisz kölcsönről volt szó. Mindenki kölcsönözhetett a kamarától, aki bizonytalannak vagy elégtelennek érezte gabonakészletét. Ennek ellenére érthető, hogy a nem segélyként – tehát térítésmentesen – kiosztott gabonakölcsönt mégiscsak a szükségben szenvedők jegyezték elsősorban.
Csanádon a paraszti használatban álló földek hivatalos felmérésére 1770– 1772 között került sor. Ez a Mária Terézia-féle úrbéri rendelet értelmében készült, tehát adatszolgáltatását egységes szemlélet szabályozta. Részletesebbé és egységesebbé vált a családi birtok feltérképezése, minden információt a táblázaton belüli rovatokban rögzítettek. Ez jelentős eltérés az urbárium korábbi szerkezetétől, mely olyan feljegyzés volt, ami a földesúr paraszti használatú földjeit vette számba az ott lakó népekkel, a tőlük befolyó jövedelmekkel és hasznokkal egyetemben. Alapvetően a földesúrnak a földhöz, illetve az azon élő néphez és jövedelméhez való jogát, illetve e jogok gyakorlását garantálta a korábbi úrbéres feljegyzés. Az 1767. évi rendelet viszont állami parasztvédő szándékokat tükröz, az állam illetékességét deklarálta egy addig tabunak számító terület: a földesúr–paraszt magánjogviszony szabályozásában. Itt a felvilágosult abszolutizmus államszemlélete mutatkozozott meg, mely a paraszt közteherviselő képességét a földesurakkal szemben fennálló szolgáltatások és járandóságok maximálásával kívánta erősíteni.
Csanád esete annyival bonyolultabb, illetve más, hogy a magánföldesúr és a közhatalom „személye” egybeesett. Az állam (kamara) mint földesúr, természetesen ugyanazon viszonyokra volt kíváncsi, amelyek a magánföldesurat is elsősorban érdekelték: mekkora a parasztok használatában lévő föld, mennyi jövedelem származik belőle, milyen egyéb hasznokkal rendelkeznek.
Legfontosabb forrásunk a falu gazdasági és társadalmi viszonyaira nézve az ezeket az adatokat tartalmazó községi urbárium. Csanád község 1771. július 6-án kapott urbáriumot, amit Návay Antal, Csongrád vármegye szolgabírája mint kiküldött és Karácsony Mihály, a „nemes vármegyének esküdtje és kiküldöttje” hitelesített.
Ez az urbárium szolgált annak a szerződésnek alapjául, melyet Csanád 1773-ban kötött meg a kamarával, pontosabban az aradi királyi kamarai uradalom megbízottjával. Arad delegálta az urbárium ügyében kiküldött bizottságba nemes Balázs István fiskálist, aki a szabályzat összeállítása során a földesurat, azaz az államot képviselte. A bizottságnak tagja volt még Andrássy István helytartósági tanácsos, akit a király küldött Csongrád megyébe az urbárium bevezetésének levezénylésére. Maga az úrbéri bizottság megyei mandátummal dolgozott a magisztrátus megbízásából, s e bizottság elnöki posztját Andrássy István töltötte be.
Az urbárium bevezetésével összefüggő legfontosabb feladatként megállapították a telki állomány (colonicalis sessio) nagyságát. A rendezés előtt kilenc kérdőpont alapján felmérték valamennyi úrbéres község határ-, birtok- és vagyoni viszonyait. A föld minősége és helyzete alapján meghatározott osztályokra nézve kiszámították az adott kategóriához tartozó teleknagyságot. Ebből kiindulva aztán a bizottság a helységre érvényes besorolás alapján döntött, hol mekkora föld számít egész, fél- vagy negyedteleknek. A szabályos nagyságúnál kisebbeket kiegészítették, a nagyobbakból pedig leválasztották a felesleget.
A Csanád község urbáriumi szabályzatához csatolt mellékletből tudjuk meg, hogy az előzetes felmérések alapján készült összeírás hiányos, mert az itt élők nagyobb területen gazdálkodtak, mint amit bemondás alapján rögzítettek. Ugyanis a község használatában levő földhöz tartozott még Királyhegyes tizenketted része mint puszta (predium) és Beka ugyancsak pusztaként. Ezt a hibát az urbáriumi ügyekben kiküldött bizottság feltárta, és a Csanád számára megállapított úrbéri szabályzatot e szerint módosította.
A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a jobbágyok kötelességeit és adózását miként szabták meg „az Jobbágy Helyeknek voltához és minéműségéhez… az Határoknak Mi-voltához, és azoknak egyéb haszonvételeihez” képest. Fenti eljárás alapján „Csanád Helységben” először is egy egész jobbágyházhelynek „belső Fundusá”-t (a ház helye, annak udvara, csűrös és veteményeskertje) határozták meg két pozsonyi mérőben. Egy pozsonyi mérő hatszáz négyszögölnek, azaz mintegy. fél holdnak felelt meg, így az egész telkes jobbágy házhelye egy holdra rúgott. A két pozsonyi mérő magot befogadó holdat 1100, 1200 vagy 1300 négyszögölnek kellett tekinteni a föld minőségétől függően. Csanádon a holdat 1200 négyszögöllel számolták. A külső telek két „külső toldalékból” (appertinentiából) állt: szántóból és rétből. Előbbi nagyságát egy egész jobbágyházhely után 36 holdban, a rétét „húsz kaszálóra való” földben állapították meg. Szó szerint a „kaszáló” az egy ember által egy nap alatt lekaszálható rétterületet jelentette, ami a gyakorlatban egy holdat tett ki. Benne is van a szabályzatban, hogy az appertinentiák minden holdja két pozsonyi mérővel számolandó.
A fenti adatok értéke az ország egyéb területeivel való összevetéskor világosodik meg. Tudjuk, a szántó nagysága attól függött, hányadik osztályba sorolták a helységet, s hogy az illető osztály számára abban a megyében milyen nagyságú szántót írt elő az úrbéri rendelet. Mária Terézia a legtöbb megyében három vagy négy minőségi osztály felállítását engedélyezte, néhányban ötöt. Természetesen a legjobb minőséget az első osztály jelentette. Mivel Csanád vármegye ebbe a kategóriába tartozott, így Csanád község földjéről is megállapítható, hogy termékeny talajú. Míg tehát Csanádon az első osztályú földön egy egész telek 36 holdat tett ki, addig a gyengébb adottságú Sopronban az első osztálybeli földön 16 hold számított egy egész teleknek. Szembetűnő az eltérés a Kisalföld szűk 16–18 holdas és az Alföld tágas (36–38 holdas) határa között.
Ezután a jobbágyok haszonvételeit sorolja fel az urbárium. Közülük első helyen szerepelt a Szent Mihálytól karácsonyig tartó egyéni borkimérés. Általában Szent György-napig engedélyezte a borkimérést a királynő, de csak azoknak, akiknek saját szőlőjük volt. Akik ilyennel nem rendelkeztek, azokat csak karácsonyig illette meg a jog, és Csanád ez utóbbiak, a szőlővel nem rendelkező községek közé tartozott.
Másik fontos jobbágyi haszonvételnek a legelőhasználatot tekinthetjük. Ezzel kapcsolatban utal az urbárium arra, hogy „mivel ezen helységben a legelőmező elegendőnek lenni találtatik, azért a jobbágyok a vajnak megadózására kötelezzenek”. Közvetett bizonyíték ez arra nézve, hogy Csanádon a megélhetés egyik fontos forrását még mindig az állattenyésztés adta, a marhalegeltetésből komoly jövedelem származott.
A legelőhasználat jelentőségét mutatja a jobbágyoktól megkövetelt „kifőzött vaj”szolgáltatás elrendelése is. Ez a különleges tartozás értelemszerűen az állattartással és a legelőhasználattal függött össze. Csanádon, mint kamarai birtokon az állam képviseletében a gazdatiszt járt el, aki igyekezett a határbeli legelőt a maga jószágai számára lefoglalni. Rajta kívül szabadon és korlátozás nélkül kihajthatta állatait a legelőre a plébános, a jegyző és az iskolamester, akik egyébként nem adóztak. Mégis a tény, hogy az uraság a „kifőzött vaj” beadására kötelezte a jobbágyokat, a legelő közös használatát valószínűsíti.
Tanulságos az urbáriumnak az a fejezete, amely a jobbágyok szolgáltatásait taglalja az állam mint földesúr irányában. Legfontosabb jobbágyi kötelességnek a „két marhával és a maga szekerével” történő fuvarozást, illetve négy marhával és saját boronával előírt szántást tarthatjuk. A kamara egyformán fontosnak tartotta az uradalmi szükségletek számára az ingyen munkaerő biztosítását s a munkához szükséges igavonó jószág felnevelését. Sőt, elégtelen igaerő esetében két jobbágyot kötelezett ugyanannak a munkának az elvégzésére, vagy rendesen megengedte, hogy az egynapi szántást két nap alatt végezze el a teljes fogatot kiállítani nem képes jobbágy. Terhes kötelezettségnek számított – egyszersmind már a földművelés fontosságára utal – a „csak kaszáláskor és aratáskor” duplán vehető kézi vagy marhás szolgálat. Azaz a földesuraság a munka dandárja idején megduplázhatta a robot számát, amit a „többi hetekben” vennének figyelembe. Ha azonban a „jobbágy tsak a Munkának Helyére jelent meg és ottan semmit nem dolgozott”, ebben az esetben csak az odajövetel és visszamenetel ideje számítódhatott be a robotidőbe.
Minden zsellér, ki saját házzal bírt, 18 napot, a házatlan zsellér pedig 12 napot tartozott szolgálni földesurának egy év alatt. Csanádra vonatkozóan megállapítja az urbárium, hogy azok a zsellérek, kiknek fundusa a „nyolczados házhelynek mivoltát fel nem érné”, csak nyolcad, a törvény szerint tizedeltetni nem szokott termékekből pedig kilenced részt adjanak.
Az urbárium lehetővé tette a robotmegváltást. Két dolgot különböztetett meg a szerződés. Egyik pontjában kimondta, hogy a jobbágy földesurának csak a törvényes szolgálatokkal tartozik, de ezenfelül megengedte, hogy a jobbágy kézi munkával, de bérért szolgálhasson, ha erre kölcsönös az akarat. Tehát megegyezhetett a földesurával, hogy „mennyi haszonért” dolgozna „olyan dolgokban”, melyek után a bért az ország törvénye szerint a vármegye állapítja meg. Ez lényegében vármegyei bérmunkát irányzott elő hatósági árszabás (limitáció) alapján, mely előírta a jobbágynak járó munkabér nagyságát (az egyes munkafajták után járó készpénzfizetési határt). Nyugodtan nevezhetjük az ilyen munkavégzést törvényesített napszámnak. Más a helyzet a robotmegváltással, mert előbbi esetben neki fizettek, itt meg ő fizetett a földesúrnak, hogy ne kelljen robotolnia, s az állam érthetően nem akart veszíteni a „bolton”.
Az adózásokról szóló „negyedik punctum” tárgyalja a jobbágyok egyéb szolgáltatásait. Általános kötelezettségként rögzíti, hogy minden jobbágy és házas zsellér urának egy forintot fizessen. Első felét Szent György-napra, második felét Szent Mihály napjáig. A házatlan zsellér mentesült e pénzadó alól. Külön megjegyzésként szerepel a szövegben az, ha egy jobbágy két vagy három egész sessiót belső házhelyekkel együtt bír, tehát három telekhez három házhely kapcsolódott, de maga a ház csak ezek egyikén épült, pénzfizetés szempontjából a telekhez kapcsolódó egész belső házhely megléte a döntő, függetlenül attól, hogy van-e rajta ház vagy nincs. Azaz három házhelyes egész sessió után három forintot kellett fizetni. Az urbárium ezen külön megjegyzése jelzi, hogy Csanádon léteztek olyan gazdák, kik több telekkel is rendelkeztek, ők alkották a község legvagyonosabb rétegét. (1848-ban például a Luczay családnak három és fél telke volt összesen, míg Rakity Szofra, Marjanutz Balázs, Dragon István másfél telket mondhatott magáénak. Az 1848-as úrbéri lajstrom egy tucat másfél, illetve kéttelkes családot sorol fel a sok töredéktelkes között.)
A kilenceddel kapcsolatban azt jegyzi meg egy kézírásos betoldás az „ötödik punctum” első paragrafusához: „Ezen Helységben kilenczed helyett mindenféle terménybül in Natura Nyolcad, a Törvény szerint tizedeltetni nem szokott Termésbül pedig csak kilenced adattassék meg a jövőben is”. Vonatkozott ez a lenre és kenderre is, mivel Csanádon a „fonás nem volt szokásban”, azaz fonásrobottal a terménykilencedet nem lehetett kiváltani. Ezért fonás helyett a „kilenced in Natura” adatott meg. Lent és kendert kellett szolgáltatni, melyet föltételezhetően Csanád külső puszta földjein, Királyhegyes alatt és Bekában termeltek. Ezek után arról végez az urbárium, hogy Csanád község „pedig semmiféle Terméstül tizedet adni jövendőben sem köteleztetik”.
Az 1772. évi urbáriumot a végrehajtást ellenőrző Návay Antal megyei szolgabíró és az általa vezetett bizottság hitelesítette. Vagyis a fentebb ismertetett szolgáltatásokat és adózásokat hivatalosan is „igaznak” fogták fel. Holott az egész lajstromozás bemondáson és nem mérésen alapult. Ennek visszásságai az 1777-es mérnöki reguláció során mutatkoztak meg, amikor sok esetben kellett dönteni a belső házhely és a rét fogyatkozásának a helyrehozásáról. Az egyik legnagyobb eltérés a házhely nagysága körül adódott. Az 1772-es urbárium 1300 négyszögöl nyolcadában adta meg ennek átlagos értékét, s a felméréskor derült ki valóságos nagysága: 1300 négyszögöl négy nyolcada volt. Megesett, hogy a rétből kellett elvenni vagy valameny-nyit hozzáadni aszerint, hogy az 1772-es bemondás és az 1777-es reguláció között milyen természetű volt az eltérés.
Az úrbéri rendelet rendkívüli befolyást gyakorolt a falu életére. Ezentúl jogilag minden gazdálkodási, társadalmi törekvés csak annak keretein belül mozoghatott. Akadtak azonban kivételek, különösen a XIX. század elején. Ekkor zajlottak a. napóleoni háborúk, melyek az Alföldön jó árutermelésre adtak lehetőséget. Különösen az állattenyésztés bizonyult kifizetődőnek. A Csanád megye felét birtokló királyi kamara a több mint százötvenezer holdat kitevő pusztaságot túlnyomórészt legeltetés céljára bérbe adta. Nemcsak magánosok, de egyes paraszti községek is éltek a bérbevétel lehetőségével, köztük Csanád. Rajta kívül még Palota, Nagylak, Apátfalva bővítette gazdálkodási tevékenységét az árendált legelővel.
Csanáddal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy az aradi kamarai uradalom nemcsak bérbeadás, de telepítés útján is hasznosította a puszta földeket. Ennek során telepítették a XIX. század elején a bekai (bökényi) és kis-királyhegyesi kertészséget a csanádi pusztákon. Bökény tipikus kamarai létesítmény. Földjét dohánykertészeknek adta bérbe a kincstár jóval a török kiűzése után. Ezek a Csanád közvetlen szomszédságában néhány tucat családnak megélhetést nyújtó kertészközségek nem számítottak úrbéres helyeknek. A kertésztelepek lakói bérlők voltak, életüket bérleti szerződés szabályozta. A kamara a dohánytermesztést jövedelmező üzletágnak tekintette. Nagyarányú telepítéseivel a szükséges munkaerőt akarta biztosítani, hogy nagy mennyiségű dohányt állíttasson elő. Ez az indíték hozta létre a Magyarcsanád által már korábban is használt pusztákon a kertésztelepeket. Beka és Kis-Királyhegyes a megtermelt dohányt Apátfalvára szállította, ahol az egyik fő átvevőhely működött. 1849-ben Királyhegyesen 1200, Bökényben 431 holdra rúgott a bérföldek nagysága. Ez ugyan azt jelentette, hogy Csanádon csökkent a legelők aránya, de ezzel a földesúr, a kincstár nem foglalkozott, kifizetődőbb volt a telepítés, mint a legeltetéshez kapcsolódó bérbeadás.
A község kamarai jellege egyéb területeken is megmutatkozott. A török kiűzése után a sónak a Maroson való szállítása és forgalmazása a térség legfontosabb kereskedelmi tevékenységét jelentette. A sóhajók irányítását az aradi Só Transzport Tisztség végezte. A hajók felhúzása a legnehezebb munkák közé tartozott, egyben a legterhesebb jobbágyi kötelezettséget jelentette. Csanád lakosságának kötelességévé tette a kamara, hogy a folyó település menti szakaszán egy öl szélességben a fákat és a bokrokat a vontatók útja részére kiirtsák. Nincs tudomásunk arról, hogy Csanádot egyetemlegesen kötelezte volna a kamara hajók vontatására, mint Maros menti települést, egyesek esetleg fizetség fejében vállalhatták azt.
