A hagyományok összekötnek
A hagyományok összekötnek
Izgalmas feladat annak utánanézni, hogy az eltérő nyelvi kultúra, a különböző vallásokhoz tartozás milyen sajátos népszokásokat alakított ki Magyarcsanád egyes etnikumainál. Mi adja például a vallásos népélet, az öltözködés vagy az életmód nemzeti különbözőségeit. A magyarcsanádi szerbek és románok jellegzetes népi kultúrával rendelkeztek, amelyet mára elhalványított a folyamatos asszimiláció, valamint a nyelvhasználat háttérbe szorulása. Az idevágó gyűjtéseket áttekintve az a meggyőződés alakult ki bennünk, hogy a valláshoz kötődő jeles napok, közösségi ünnepek megtartása és az életvitel tartalmilag sok hasonló vonást mutat a magyar keresztény hagyományvilággal. A legtöbb hasonlatosság a paraszti életmódban figyelhető meg, hisz a gazdálkodás rendjét, eszközhasználatát, a háztartások tárgyi kultúráját illetően ugyanazok a tényezők hatottak a román, szerb gazdákra, mint a magyar parasztokra.
Egyik legszebb emléke az itt élő népek közös történeti múltjának az a legenda, mely az apátfalvi magyarok között élt Csanád építéséről. Tudjuk, hogy a két falu közvetlen szomszédságba csak 1794 után jutott, amikor a folyamatos elöntések miatt mai helyére költöztette Újcsanádot a kamara. A Maros tönkretette házaikat, új, a folyóvíz szintjénél magasabb fekvésű helyet kellett keresni. A legenda szerint, miután a Maros visszahúzódott medrébe, egy óriási hal maradt a száraz parton. A hal oly nagyra nőtt, hogy a csanádiak a hátára telepedhettek, mint egy szigetre. Egyik csontjára a szerbek kezdték építeni házaikat, a másikra a románok, a harmadikra a magyarok.
Egy szigeten éltek így immár a Maros áldozatai, védetten, de háromfelé. Addig minden rendben ment, míg a hegyekről nem ereszkedtek le a medvék, és nem kezdték el rágcsálni az óriáshal csontjait. Olyan hévvel ráncigálták a koncot ide-oda, hogy a rajta lévő házak összecsúsztak. Egy ház sem maradt a helyén, teljesen összekeveredtek. Ezért laknak ma az egyikben románok, a másikban szerbek, a harmadikban magyarok..
A hasonlóság és a különbözőség jól kitapintható az életmód alakulásában. A román–szerb paraszti gazdálkodásnak egyik megkülönböztető sajátossága a nagycsaládi szervezettel fennmaradt tartós kapcsolata. A múlt század második felében a parasztcsaládok többsége még hagyományos formában élt és dolgozott, azaz nagycsaládban. Palugyai összegyűjtött adataiból világosan kitűnik, hogy a XIX. század közepén Magyarcsanád lakosai kettőszáz családi házban laktak. Csak 31 házhelyen állt egy családi ház (épület), 152 portán már két-két házat írtak össze, és 17 olyan telket is kimutattak, amelynek mindegyikén három-három épületet húztak fel. Minden valószínűség szerint az egy házhelyen lévő házak egyazon család tulajdonába tartoztak, ahol a szülők egy portán, de külön házban éltek nős fiaik családjával, közösen gazdálkodtak. Még a századforduló után is tapasztalható, hogy az apa haláláig a román nagycsaládok együtt maradtak, a családfő halála után szétosztották a vagyont az örökösök között.
Ami a lakókörnyezetet illeti, a gazdasági udvar szerkezete, a porta kinézete inkább tulajdonosa anyagi helyzetéről, gazdálkodásának jellegéről, foglalkozásáról árulkodott, mintsem nemzetiségi hovatartozásáról. Magyarcsanádon ma már csak néhány század eleji épület tanúskodik a korabeli népi építészeti formákról. A parasztporta beépítésére jellemző volt, hogy a lakóházat általában az utcára véggel, ácsolt nyeregtetővel építették. Ritkának számított az oldalház (amikor a ház oldalfala az utca vonalában feküdt), csak gazdag parasztok engedhették meg maguknak, hogy egyszerre utcafrontos és belső gangos, díszes homlokzatú, cseréppel fedett házat építsenek maguknak. Ennek a leírásnak felelt meg a falu főterén épült úgynevezett Jesity-ház.
A legegyszerűbb parasztházak is háromosztatú elrendezésben készültek: szoba, konyha (kamrával), tisztaszoba. Népesebb családoknál egy újabb szoba növelte négyosztatúvá a házat. A helyiségek a ház vonalában végigfutó oszlopos tornáccal egy tető alatt, egymás mögött helyezkedtek el. A lakóház bejárata a tornác felől a konyhába nyílt, és innen lehetett a szobába jutni.
Ezeket a házakat a legelterjedtebb építési technikával, falveréssel építették, a földet deszkák közé dobták és falverővel döngölték kemény fallá, amely elérhette az ötven–nyolcvan centiméter vastagságot. A két háború között már gyakran vályogból építkeztek, s a nádtetőt felváltotta a cserép.
Az épületek lakói földművelő parasztok voltak, akiknek életmódja erősen függött a birtokviszonyoktól. Azok, akik nem találtak megfelelő munkaalkalmat a faluban, más falvakban kerestek maguknak. Csak a férfiak jártak el dolgozni tanyákra, grófok gazdaságaiba vagy Makóra. A fiatal házasok közös életüket a gazdagabb parasztok tanyáin kezdték. Így helyben tudtak maradni, igaz, a gazda általában szezonális munkát és feles gazdálkodást biztosított a tanyasi szolgáknak. Később, mikor a fiatal házasok összegyűjtöttek egy kis pénzt, újból beköltöztek a faluba, ahol szerényebb házat vettek maguknak.
Találunk egészen kivételes megoldást is, jelentősen eltérőt a hagyományostól. Berár Szvetozár elmondása szerint apja a századfordulón Bulgáriába ment dolgozni mint „feles”, egy paphoz. Ez a pap Csanádon szolgált, s mikor visszatért hazájába, több helybéli családot is magával vitt, közöttük Berárékat. Bulgáriában egy nagyobb gazdaságban foglalkoztatták őket, kertészkedtek, állatokat tartottak és a tiszta hasznot felezték. Ez idő alatt két fiú született, egyik az adatközlő. Külföldi tartózkodásuknak az első világháború vetett véget, amikor hazatértek, mert apjukat behívták katonának.
Ahogy a példa mutatja, ha a férj (családfő) külföldre ment dolgozni, az egész családja vele költözött, akár több évre is. Akik meg akartak szabadulni a parasztok nyomorúságos életétől, jobban jövedelmező külföldi munkavállalással próbálkoztak. De akadtak közelebbi kísérletezések is. Szakmatanulás céljából sokan mentek Makóra, ahol megszerezték a szükséges ismereteket, s ott elhelyezkedtek mint iparossegédek. Ha valaki mesterlevél birtokába jutott, visszatért Magyarcsanádra mint szakiparos. Természetesen a faluban nem volt szükség annyi iparosra, ahányan szakmát tanultak, így a más falvakba való vándorlás szinte állandósult.
Fontos néprajzi sajátosságokat fedezhetünk fel a különböző kalendáris hagyományokban. Magyarcsanádon sok naptári ünnephez kötődő szokást tart számon a népi emlékezet. Valamikor ezek az ünnepek fontos helyet foglaltak el a falu életében, de lassan-lassan kikoptak belőle. Idős emberek mondják, hogy egy-egy ilyen ünnepre nagy lelkesedéssel készülődtek az egyetértés jegyében, és közösen ünnepeltek a végén. Régi gyakorlat, hogy az ortodox és a katolikus naptár időeltolódása miatt nem egy napra eső húsvétot kölcsönösen megünneplik. Azaz a románok megtartják a magyar húsvétot, fogadva a locsolkodókat, s a magyarok együtt ünnepelnek a románokkal az ortodox húsvét időpontjában. A karácsonyt, mivel az nem központi ünnepe az ortodox liturgiának, a falu görögkeleti hívei egy napon, december 24-én ünneplik a katolikusokkal.
Mindhárom népcsoport kiemelkedő ünnepköre a karácsony. Előzményét a Luca-napi szokások jelentették, melyek a baromfi bőségvarázslásához és az időjárásjósláshoz kapcsolódtak. Luca napjától kezdve 12 napon át figyelték az időjárás alakulását, s a megnevezett napok alapján az adott hónapok, tehát a következő év időjárására következtettek.
Következett a kisböjt, amit – mint a neve is mutatja – nem tartottak be annyira, mint a húsvét előtti nagyböjtöt. Valójában előkészületi időszaknak fogható fel, amikor a legények és gyerekek felkészültek a karácsony köszöntésére, a lányok pedig bemeszelték, tisztították a lakóházat és környékét. Az egész a vendégek, illetve a kolindálók méltóképpeni fogadása érdekében történt.
A románok legismertebb, egyben legsajátosabb szokása a kóringyálás (colindatul) néven ismert betlehemezés. A szentesti kóringyálást elsősorban a gyerekek végezték. Kettesével, esetleg kisebb csoportokba verődve mentek házról házra, minden falubeli román családhoz. A „kolinda” tulajdonképp köszöntő, jókívánságok tolmácsolása szóban és énekben.
Úgy zajlott, hogy az ortodox vallású gyerekek bekopogtak a román házakhoz, megkérdezvén: „Szabad-e kóringyálni?” Ha a válasz beleegyező volt, bementek a házba és elénekelték a karácsonyi jókívánságokat. A kóringyálás mindig egy szép egyházi énekkel kezdődött, amely Krisztus születéséről szólt. Ezután hangzottak el az öregektől tanult népi jókívánságok és bibliai témájú mondókák. Jutalmul süteményt és ennivalót kaptak. Távozásukkor a ház ura (vagy úrnője) megjegyezte: „Ó de szépen kóringyáltatok! Gyertek máskor is! Legyetek egészségesek!”
A kóringyálók egyszerű ruhába öltöztek, megszokott tiszta, de nem ünnepi viseletbe. Énekeiket és mondókáikat (a „kolindákat”) az öregektől tanulták. Jártak ugyan hittanra az iskoláskorúak, de ott egyházi énekeket tanultak. A templomban is csak a „hivatalos” zsoltárokat énekelték. Ezért a népi kóringyákat idősektől, nagyszülőktől kellett elsajátítani, mert nem jegyezték le őket sehol. A baj akkor derült ki, amikor a szülők karácsony közeledtével kóringyálásra szólították fel gyermekeiket. De hát nem tudtak kóringyálni, ezért meg kellett tanítani őket. A népi rigmusok mellett tanultak persze egyházi kóringyákat is, hiszen a vallás adta valamennyinek a témáját. Vannak balladakóringyák is, ezen belül megkülönböztetünk katonai és háborús variációkat. Utóbbiból való egy idős visszaemlékező által lejegyzett mondás. Ő az édesanyjától hallotta az első világháború idején született kóringyát: „meghaltak a seregben és haza sosem jöttek”.
Az év első napján a csanádi román családoknál mindig babot főztek. Tették ezt abban a hitben, hogy a következő évben sok pénz keresésére lesz lehetőség. A gazdasszony, miután a bab megfőtt, szedett egy merőkanállal és szétszórta a konyhában. A bablevesbe füstölt disznóhúst is főztek, általában sonkát, mert a néphit úgy tartotta: a disznóhús szerencsét hoz. Ellentétben a szárnyassal, mely inkább szerencsétlenséget okoz, ugyanis a tyúk hátrakapar, a disznó meg előre túr.
A magyarcsanádi románok szokásához tartozott az újévi tökös rétes sütése. Vékony mézeslapokat készítettek, s ezt töltötték meg reszelt sütőtökkel. Tettek hozzá cukrot és fahéjat. Mielőtt feltekercselték volna, annyi megmosott aprópénzt (tíz-húsz fillérest) szórtak a tök közé, ahány családtag élt a házban. Utána törülköző vagy terítő segítségével a rétest föltekerték, majd kemencében kisütötték. Sülés után az anya feldarabolta, mert ő tudta, hogy melyik darabban van a pénz. Úgy tette tányérra, hogy minden családtagnak jusson egy-egy pénzes rétesszelet. Nagy volt az öröm, főleg a gyerekek körében, amikor „ráharaptak” az érmére, s felkiáltottak: „Pénzt találtam!” Szegényebb családoknál nem jutott mindenkinek „pénzes szelet”, ott csak a gyerekek számára tettek pénzt a rétesbe.
Január ötödike a házszentelések napja. A pap a kántor és néhány miseingbe öltözött gyerek kíséretében szentelt vízbe mártott bazsalikommal megszentelte a házakat és – a család kérésére – a gazdasági épületeket.
A házszentelés ma is élő szokása a téli ünnepkörnek. Célja a gonoszűzés és termékenységvarázslás. A pap által megszentelt dolgoknak gyógyító erőt tulajdonítottak, ezért tettek a küszöbre kukorica- vagy búzaszemeket, s ezeket később az állatoknak adták. Ehhez a naphoz kötődött a lányok férjjósló szokása: ha a lány lefekszik arra a helyre, ahol a pap állt, megálmodja jövendőbelijét.
Különleges hagyomány övezte a bazsalikomot. Ezzel a csokorral szentelte a pap a szobákat, a többi helyiséget. Ha a bazsalikomcsokor már megkopott, ki kellett cserélni. Lányos házaknál élt a hit, ha a lány észrevétlenül letör egy darabot a bazsalikomból és azt a keblébe teszi, szerencsét remélhetett, kivált a szerelemben.
Vízkereszt előtti estén szokás volt a legények körében a. vidám házszentelés. Egyik legény beöltözött papnak, a másik ministránsnak, a harmadik meg zsákot vitt magával. Főleg olyan házakhoz mentek, ahol eladósorban lévő lányok laktak. Esténként a férfiak rendszerint kártyáztak, az asszonyok beszélgettek. Ezeket a békés estéket zavarták meg a tréfás kedvű legények álszentelésükkel. Akadt olyan házigazda is, aki tényleg megcsókolta a keresztet, mert olyan jól sikerült a beöltözés és az ének, hogy elhitték: az igazi pap jött házat szentelni. A zsákos fiatal árulta el a társaságot, mert minden, kezébe kerülő tárgyat belerakott, néha a ház macskáját is. Ennek a tréfának egyetlen célja volt: vidámabbá tenni az ünnepvárást és jókedvre deríteni az embereket.
Az ortodox vallás legnagyobb ünnepe a húsvét. Kiemelkedő fontosságát erősíti az a tény is, hogy míg a karácsonyt a csanádi görögkeletiek egy napon ünneplik a katolikusokkal, a húsvétnál megmaradt az eltérő naptárhasználatból adódó időeltolódás.
Az ünnepet nagyböjt előzte meg. Az idősebbek még most is betartják a szigorú előírásokat. Ebben az időben csak olajjal főztek és speciális ételeket készítettek. Elterjedt és kedvelt böjti eledelnek számított a korpacibere. Egy nagy hordóba vagy hosszú nyakú agyagfazékba tettek búzakorpát és vizet, majd azt a kemence mellé helyezték. Meleg hatására néhány nap alatt az egész erjedésnek indult. Általában két edényben készítették el a ciberét, néhány nap különbséggel, mert amíg az egyiket ették, a másik felforrt. Ha ezt a folyadékot megszűrték, főzhettek bele akármilyen levestésztát. Különböző alakú tésztát vágtak bele: cérnametéltet, kockatésztát, de raktak bele egy olyan speciális alakra vágott laskát, amit a magyarcsanádi románok „arechinse”-nek hívtak. (A magyarok ezt az ételt ugyanakkor ciberének nevezték.) Román családoknál a korpa erjesztésén kívül használtak még aszalt (szárított) almát és szilvát. Ezt is böjti ételnek készítették, előbb megszárították a gyümölcsöt, majd az aszalt darabokat megfőzték vízben. Tálalása tetszés szerint cukrozva történt. (A böjti ciberét tüdőbetegeknek is ajánlották, hogy elősegítse gyógyulásukat.) Az emberek az ételek elkészítéséhez nélkülözhetetlen olajat napraforgóból vagy tökmagból nyerték és helyben, illetve a szomszédos faluban sajtolták.
Hagyományos böjti ételek közé tartozott még a mákos guba és a puliszka. A guba nyersanyagát, a kenyértésztát vékonyra kinyújtották, rátették a tepsire, majd derelyemetszővel apró kockára vágták. Kemencében sült a kenyér bevetése előtt. Utána egy nagy tálba rakták és meleg cukros vízzel leöntötték. A megduzzadt gubát mákkal, esetleg dióval ízesítve fogyasztották. Egy másik jellegzetes népi táplálék a puliszka, mely kukoricalisztből készült. Sós vizet raktak fel a tűzre, de nem várták meg, hogy forrásba jöjjön, hanem félig kukoricalisztet öntöttek hozzá lassan, közben folyamatosan csomómentesre kavarták. Amikor a kellő sűrűséget elérte, levették a tűzről. Tányérra kiszedve hideg tejjel, pirított hagymával, tepertős zsírral leöntve ízletes ételként tálalták.
Nagyon szép közös szokássá vált a nagy ünnepet megelőző virágvasárnap köszöntése. Az egyházközség gondnoka előzőleg fűzfagallyakat, illetve virágzó barkát szerzett be. Az ünnepi mise előtt az emberek a gondnok házához mentek barkáért, majd a falu bizonyos részein ezekkel az ágakkal mentek végig. Impozáns látványt nyújtott egy-egy ilyen körmenet, mert a fiúk barkái fel voltak díszítve szalagokkal, csengőkkel, s felvonulásuk alatt templomi énekeket énekeltek. A mise után mindenki hazavitte az immár megszentelt barkákat. Felrakták a ház gerendája alá, így biztosítva védelmet az egész családnak és gazdaságnak.
Szent Tódor napján, márciusban kezdődött a húsvét előtti nagyböjt. Ezen a napon az anyák felébresztették a gyerekeiket korán,mondván: „No gyertek, gyerekek, keljetek fel, mert jön Szent Tódor, és aki nem mosott hajat, azt megrugja a ló” (mármint Szent Tódor lova!). A férfiak ugyanekkor az istállóban korán reggel a lovak sörényéből, farkából és a lábán levő szőrből vágtak egy maroknyit, s azt összekötve elrakták. Mikor kefekötők járták a falut, azt adták oda ajándékba.
Így érkeztünk el magához a húsvéti ünnephez, az év első felének legjelesebb napjához. Magyarok, románok és szerbek kis ritmuskülönbséggel, de közösen készültek a jelentős egyházi évfordulóra, egyik házból sem hiányozhatott a főtt sonka és a festett tojás. Ebédre a románoknál többnyire tyúkhúslevest, paprikást főztek vagy csirkét sütöttek. Ezután jött a sütemény.
Húsvét első napjának délutánján a gyerekek meglátogatták keresztszüleiket és vittek nekik ajándékot: általában süteményt és italt. A húsvéti ünnephez tartozott a „csoknyázás”. A gyerekek minden családtól vittek magukkal főtt piros tojást, s a templom kertjébe vonultak. Pontos szabályok írták elő a szokás gyakorlását: minden gyerek a maga korabeli társával „csoknyázhatott”: a tojás hegyesebb végét ütötték össze a felek, amelyiknek a tojása megrepedt vagy betört, át kellett adnia azt a másiknak. Ha folytatták, a törött tojás mennyisége mutatta meg, ki a győztes. Sajnos sokszor verekedésbe ment át a „tojásviadal” a győzelemért. Ezért sokan csak figyelték a párharcot, de maguk nem bocsátkoztak küzdelembe, hogy elkerüljék a verekedést.
A húsvét másnapja a csanádi románoknál egyfajta „halottak napjának” számított. Ekkor a hozzátartozók megemlékeztek elhunyt szeretteikről.
A családból valaki megtöltött egy üveget borral, batyut kötött, amelybe kalácsot, piros tojást pakoltak, és elindultak a temetőbe. Ott raktak egy asztalt, amelyre rápakolták az otthonról hozott bort meg kalácsot, s amely mellett a pópa és a kántor misét tartott a halottak emlékére. Mise alatt az egybegyűlt emberek többször ismételve énekelték a „Jézus feltámadott” mondatot. Mise után mindenki elment saját rokonainak sírját meglocsolni borral, míg a kalácsot, illetve a tojást odaadták a temetőbe ez alkalomra összesereglett koldusoknak és cigányoknak, akik rendszerint a temető bejáratánál várakoztak a húsvéti adományra.
Jeles ünnep a faluban Szent György napja. Előestéjén (április 23-án) az asszonyok rendszerint vagy a házuk előtti padon ültek, vagy körbe állva beszélgettek az utcán. A legények utcáról utcára jártak nyugodtan sétálva, és amikor az asszonyokhoz értek, csalánnal a lábukra ütöttek azzal a kiáltással: „No nem lesztek rühesek”. Másnap a legények korán reggel indultak locsolkodni. Mivel sok lányt még ágyban találtak, onnan kihúzva a kúthoz vitték és vödörből locsolták őket. Azokat a lányokat sem kímélték a legények, akik már templomba készülvén felöltöztek. Néha muzsikaszóval locsolkodtak, de ahhoz már tánc is dukált a lányos háznál. A legényeket nem kínálták meg semmivel, sietett mindenki a templomba. Csak délig lehetett locsolkodni, délután már a „zsokban” folytatták a mulatozást. Tehát a magyarság körében húsvétkor gyakorolt locsolkodást az ortodox hívek Szent György napján (április 24-e) ejtették meg. Lebonyolítása és célja nem különbözött a magyar hagyományoktól: a víz termékenységvarázsló erejébe vetett hitet fejezte ki.
A csanádi románok közkedvelt társas összejöveteleihez tartozott a hét végi „zsok”. Nevezhetjük ezt népi szórakozásnak, amit minden vasárnap délután megtartottak, s amelyen a falu fiataljai jöttek össze. Leginkább a magyar „táncházra” hasonlított, hisz zenés táncmulatságot kínált, jóllehet itt inkább a kikapcsolódás, amott meg a tánctanulás dominált. A zsokba fiatal házasok is eljártak, annyi megkülönböztetéssel, hogy a fiatal menyecske már kendőt kötött, míg a lányok hajadonfővel jöttek szórakozni. A kendő nagysága, hímzése és minősége mutatta a családok vagyoni helyzetét. A román és szerb fiatalok e vasárnap délutáni randevúját nehéz bármilyen megfelelő magyar műfajba besorolni. Nem tekinthető bálnak, de lényege a tánc volt, elütött a mai diszkótól, mert közönsége jobban összetartozott, sokkal konszolidáltabb érintkezési formák uralták. Leglényegesebb vonásának az ismerkedést tarthatjuk, mert igazából barátságot kötni jöttek ide a fiatalok, egyének és társaságok egyaránt. Bár általában párokban mentek zsokba, férj-feleség, jegyesek, illetve azok ismerősei. Külön csoportban álltak a lányok és külön a fiúk (legények). A legény a kiszemelt lánnyal először csak szemezett, .majd kacsintott. Ha a lánynak tetszett a fiú, visszakacsintott és elment vele táncolni.
A magyarokéval rokon népszokásként tarthatjuk számon a búzaszentelést. A csanádi románok és szerbek ezt az eseményt pünkösdkor tartották. A pap kiment a legközelebb eső búzaföldre és rövid mise keretében megszentelte azt. A még zöld búzából koszorút fontak, amit ki-ki a saját háza falába vert szögre akasztott. Koszorút fontak még Szent Iván napján (június 24.), de akkor vadvirágból. A kis koszorúkat feldobták a háztetőre, és várták, hogy kiét fújja le előbb a szél, mossa le az eső. Ugyanis a néphit azt tartotta, akinek először esik le a koszorúja, az fog előbb meghalni.
A péter-páli almának is konkrét szerep jutott a helyi nemzetiségi szokásokban. A szerbek ilyen almákat kötöttek a Szent Iván-i koszorúba, és felakasztották a ház falára. Húsukat nem lehetett késsel vágni, csak harapni, mert hitük szerint a késsel vágott alma jégesőt hoz, ami elveri a termést.
Ebbe a gazdálkodással kapcsolatos hagyománykörbe tartozik csanádi románok esőhívógató ráolvasása. Magyarcsanádon a kultusz egyformán elterjedt a szerbek és románok között. Sőt annak „gyakorlására” legtöbbször a helyi román cigányok vállalkoztak. Nyolc-tíz gyerek, 12–16 éves lányok és fiúk jártak énekelni, ráolvasni a „dodoleát”. Egyik közülük bodzafaágakból szoknyát csinált magának, és a fejét is betakarta ugyanilyen ágakkal esernyőformában. Így mentek házról házra munkanapokon délelőtt, ritkábban délután. Előfordult, hogy egész nap járták a falut. A ház ásott kútja köré gyülekeztek kört formálva, melynek közepén a bodzaágakkal feldíszített gyerek állt. Ezután elmondták a ráolvasás szövegét, általában közösen, de előfordult, hogy a középen álló egyedül kántált. Majd a gazda vagy gazdasszony lelocsolta a gyerekeket a kútból felhúzott friss vízzel, vizet hintett, még a távozók nyomába is kiöntve a vödör egész tartalmát. Közben a „zsákos” gyerek, aki kosarat vitt a kezében, összegyűjtötte a kapott ajándékokat: kenyeret, szalonnát, krumplit, nagyon ritkán pénzt.
A falu nemzetiségi kultúrájának látványos tárgyai a népi textíliák. A paraszti lakásbelső leginkább román és szerb jegyeket magukon viselő elemei a szőtt, hímzett textíliák, ezek előállítása a legutóbbi időkig házilag történt. A házi szövés legjelentősebb alapanyaga a kenederfonal volt, melynek előállítása sok munkát és időt vett igénybe. A másik fontos alapanyag a pamutfonal, ezt gyakran a kenderfonallal együtt alkalmazva szőtték a vásznat.
A legjobb minőségű kenderfonalból szőtték az abroszokat, egyes viseleti darabokat, a háztartásban használt díszesebb vászonneműeket. Kimondottan díszítő funkciójú textíliákat kender keverékével vagy tiszta pamutfonalból állították elő. Általában kender volt a felvető, pamutfonal pedig a beverő szál a két anyag kombinációjával nyert szőtteseknél. A pamutot főként mintázásra használták, vagy háttéranyagnak a színes szőtt díszítmény kiemelésére. Ezzel szemben a lepedők, szalmazsákok, zacskók közepes minőségű, a zsákok és ponyvák pedig a legdurvább kenderfonálból készültek. Hasonlóan a magyar népművészethez, például a román hímzéseken is a mértanias díszítések és a növényi ornamentika a meghatározó. A hosszadalmas munkával szőtt-hímzett népi textíliák díszítettsége összhangban állt a textildarab népi kultúrában betöltött szerepével, funkciójával.
A ruházat etnikai jellegét leginkább a női viselet őrizte meg, amely jobban ellenállt a külső hatásoknak. Ilyennek tekinthetjük a román lányok és asszonyok haj- és fejdíszviseletét. A lányok három ágból font két hajfonatukat koszorúba fonva hordták és csak kevés szalaggal díszítették. Az asz-szonyok lapos fonott kontyba tűzték a hajukat, és sohasem jártak fedetlen fővel, csak fejkendővel. Nyáron az asszonyok vászonból vagy gyolcsból készült hosszú ujjú, elöl derékig gombos, mellrészén és kézelőjén ráncolt és díszített ingvállat hordtak, melyet fehér, hímzett virágmotívumok díszítettek. A szoknya alatt általános volt a vászon vagy gyolcs, bő, erősen ráncolt, alul csipkével slingeléssel díszített alsószoknya viselete, amit derékon kötöttek meg. Felsőruházatuk blúzból és szoknyából, valamint széles, néha körben fodros kötényből állt. Legtovább a román nők tartották meg a bokáig érő bő szoknya és hosszú ujjú blúz viseletét, míg a magyaroknál hamarabb elterjedt az 1930-as években megjelenő egész ruha hordása.
A női ruhák díszítő elemei közül megemlítjük a nyakban hordott, fémszálon függő pénzdarabokat, a különféle színű gyöngysorokat és a házilag varrt nyakbavaló fodrokat.
Nyáron mezítláb jártak, csupán aratáskor vettek fel csizmaszárból készített bocskort. Ünnepnapokon és hideg időben térd felettig érő harisnyát, fűzős cipőt vagy csizmát hordtak.
A férfiak viseletének főbb darabjai: az ing és a gatya. A férfiing elöl derékig gombos, ujjánál erősen ráncolt, kézelős volt, és fehér hímzett díszítéssel látták el a mell- és vállrészen, valamint a kézelőn. A gatyát négy szélből – száranként két szélből – varrták és gatyamadzaggal kötötték meg. Ezeket szerényebben díszítették, aljukat általában rojtozták. A gatyára leginkább sötétkék kötényt, az ingre pedig szintén sötét színű mellényt öltöttek.
Mindkét viseleti darab, a gatya és a lajbi megtalálható a magyaroknál is, csak náluk a pantalló (a nadrág) valamivel hamarabb kiszorította a gatyát. Innen van az, hogy egy adott időszakban a gatya és a fémgombos posztómellény a románság öltözködési kultúráját jellmezték elsősorban, körükben tovább fennmaradt. A férfiak ruházatának elmaradhatatlan darabjai a fejfedők. Ahogy az asszonyok, úgy a férfiak sem jártak, temetés kivételével, hajadonfőtt. Munkába szalmakalapot, nyáron fekete posztókalapot, télen pedig kucsmát tettek a fejükre. A keskeny szélű, lapos pörgekalapot a századfordulón fölváltotta a szélesebb karimájú kalap. A kucsmát sokáig csúcsosan, később a tetejét betűrve hordták.
Magyarcsanád román és szerb lakossága sokszínű népi kultúrával rendelkezett. Hagyományai és szokásai nyilván sok tekintetben kötődtek az általánosabb nemzeti tradíciókhoz, de a falunak megvoltak a maga jellegzetességei, amelyek Magyarcsanád egyedi településtörténetével, különleges földrajzi, gazdasági helyzetével és etnikai összetételével függtek össze. Ebben az a szép, hogy a román, szerb, magyar kultúra és hagyományvilág eleve más, egymástól eltérő népi gyökerekből sarjadt, az évszázados együttlét során azonban egymás formálóivá is lettek.
