Viharos századok | Száz Magyar Falu

Viharos századok

A falvaknak fennállásuk óta volt elöljárójuk. Szent István dekrétumai 2. könyvének 8. fejezetében falusbírókról olvasunk (latinul: villici). A Lyndvai család (Bánffyak ősei) 1389. évi nagy osztálylevelében számos villicust sorolt fel, judexet (bírót) csak nagyobb helységekben, és városokban (civitas) találtunk. Bírója volt ekkor villa Turnicha falunak; Szemenye városnak (civitatem Zemenye) két bírája, egy villicusa és egy deákja (litteratus); Lendván két bíró, egy deák; Dobronakon két bíró, egy villicus; Chernefelde faluban pedig három villicus működött. Különös, hogy Lenti (Nempty) város, váras hely és uradalmi központ, mégis csak két villicusa, egy litteratusa volt, de bírája nem. Mint később megtudjuk, a villicus, másként falunagy, a földesúr „robotra vigyázó” megbízottja, s főleg robotügyekkel, földesúri járandóságok behajtásával foglalkozott. Lovászi kisnemesi falu, három-négy földesúrral, kiknek külön-külön villicusuk volt.

1548-ban az adórovó (dicator) fontosnak tartotta feljegyezni, hogy a lovászi bíró és egy falubeli évenként két napon köteles a megyegyűlésen megjelenni. Az adórovók ugyanis nem járták meg évről évre a falvakat az adóöszszeírás miatt, hanem a községbírót másodmagával berendelték a megyegyűléskor, és ott a szolgabíró előtt voltak kötelesek eskü alatt, az előző évihez képest beállt változást bevallani. A nagyobb uradalmaknál ugyanezt a tiszttartó vagy az ispánja végezte el, a botja alá tartozó falvakról; ezért olvasható a dicalis összeírásokon gyakran: „coram Judlium juramentum”, vagyis a szolgabíró előtt tett eskü (alapján).

A villicus feladatait megvilágítja egy adat 1768-ból, amikor a lovászi földesúr ellen panaszt emeltek jobbágyai. A szolgabíró kivizsgálta, a földesúr azt válaszolta, hogy ő ez ügyben a „robotra vigyázó bíráját megszólétván” járt el. A földesúr, Jakasics András megyei főjegyző és a szolgabíró is jól ismerték a „terminológiát”, a hangzatos nevű villicust vagy judexet csak robotra vigyázó bírónak nevezték.

A tisztség viselése nem lehetett valami vonzó, a bírók sűrűn váltották egymást. A közigazgatás legalsó fokán állva sok népszerűtlen feladat tartozott kötelességeik közé: adók kivetése és behajtása, közmunkák szervezése. Egyes korszakokban egyenesen életveszélyes volt feladatai ellátása. Különösen a török időkben, amikor a kanizsai basák, agák, például Amhet olaj bég „Úri levelüket” nem kevésszer hordoztatták faluról falura fel egészen Szentgotthárdig, s ezekben nem kis követelések és parancsok álltak. A levelek záradékából nem hiányzott soha: „fejetekkel jádzotok” vagy „oda van a feied” kitétel.

A községek kétfelé adóztak, a töröknek és a magyaroknak is. Nem kis ravaszság, „paraszt diplomácia” kellett ahhoz, hogy a falut ne kopasszák meg egészen. Ha ez mégsem sikerült, akkor a bírót elhurcolták Kanizsára, és a polgárok vihették az adóval együtt a bíró sarcát is utána. Így történhetett ez 1645 decemberében is, amikor Dobos György szécsiszigeti várkapitány levelében ezt írja: „egy Lovászi béró gyött ki tegnap Kanisáról” és – egyébként – a törökök terveiről hozott hírt.

De Dobos György maga is sok keserűséget okozott a környékbeli bíróknak, ha kötelességüket elmulasztván nem jelentették neki a töröknek a vár körüli falukban való nyargalászását. 1646. október 26-án „estve üdö tájban Kaputétel előtt mint valami oktalan állatok minden felől reánk rohantanak (a törökök), egy régi Tizedösönknek az soromponál fejét vették, más tizedösömet két vitéz hajdummal és ött aszon embörrel elvitték. Ők is az ebek, eginehanian it hattak fogokat, az mint magok is kiáltoták torkok tátva: Kurva fiak 10 törököket lődöztetek megh, de elhidgietök ebek Szigetben nem sokat laktok” – írja Dobos Batthyány főgenerálisnak, majd így folytatja: „P. S: Enni sok töröknek csak egi faluból sem hozták hirét… Egy falubeliek immár ugi mint Lovásziak hogy vették eszökben latorságokat, hármon bé iöttek hozzám menteni magokat, hogy ők örömest be jöttek volna, de az falut körniöl vették és egi embört sem küldhettenek ki. Kiket én az Tömlöczben vettettem. (…) hidgye megh Nagyságod, vala medigh az ide valo falubeli birákban kettöt vagi hármat nyársban nem vonyat, az török hirt be nem hozzák, olj hitetlenöknek ismirtem lenni öket.”

Dobos ezt örömest meg is cselekedte, ha parancsot kapott rá, de a törökök sem tettek másként, ha megtudták, hogy hírüket vitték.

Ennek ellenére a lovásziak jól lavíroztak, a falu túlélte a vészterhes időket és a felszabadítást is, míg a környező faluk mind elpusztultak. Nemegyszer „Lovásziban vették lakásokat” szentmiklósiak, dobriak és kútfejiek, pedig Dobos éppen rájuk panaszkodott folyton, hogy Kanizsára bejárkálnak, és ott adják el vajukat, borukat, míg a Lovászi-hegyre, fáradságot nem sajnálva, Kanizsáról jártak ki a törökök – mint ezt szintén Dobostól megtudjuk.

A falvak folytonos zaklatásnak voltak kitéve, az adót magyarok és törökök kímélet nélkül behajtották, és terhes ingyenmunka végzésére is kényszerítették a lakosságot. A várak mindig „döledezőfélben” voltak, a falvak lakosságával hozatták helyre őket. 1647. május 21-e előtti napokban a „Kanisai pogányságh nagy rohanással” elégette például a szigeti vár külső palánkját. Batthyány Ádám pátensében megparancsolta, hogy ingyenmunkával építsék újra. 1651-ben Lentibe német katonákat is ültettek, ezek „házainak megh czinálására” a lovásziakat is vármunkára rendelték.

Még 1652–53-ban is folyt ott a munka, Jankovicz János gyenge kezű kapitány lévén, Batthyány újabb szigorú pátensével utasította a „Falubéli Bírákat”, hogy Lenti épületére – megnevezett falukból – házanként húsz-húsz szál, nagyjából kifaragott fenyőfát küldjenek: „…mert ha ez szerint megh nem viszitek, abba’ bizonyossak legyetek Haydukat és Nemeteket küldünk reátok… s duplommal (kétszeresen) viszitek megh”.

Súlyos megpróbáltatás volt falvainknak a felszabadítás évtizede is. Ez a Bécs alá vonuló, majd onnan elűzött török hadak garázdálkodásaival vette kezdetét, és a nyomukba eredő felszabadítókkal érte el csúcspontját. 1683-tól a császári hadakat itt a falvakban szállásolták el. Az elszállásolásukban segédkező magyar katonákat „pórázon hordozták, mind az másféle állatokat” írta Jáklin Gábor lendvai hadnagy 1686-ban. Elképzelhető, mit tehettek a lakossággal. Több éven át ismétlődött az idegen zsoldosok ősztől tavaszig tartó beszállásolása, végül tizenhat falu lakossága elmenekült a Kerka mellől, koldusbotra jutott. Többen éhen haltak, úgy kiélték és rabolták településeiket. Számokkal kifejezve csak a lendvai uradalomhoz tartozó helységekből (Lovászi saját kárát senki sem jegyezte fel) összesen 96 ezer forint értékben vittek áron alul számlázva vagy rabolva, amikor egy borjú ára másfél forint volt.

Mint ismeretes, Kanizsát 1688-ban blokád alá vették Batthyány Ádám hadai, a törököket kiéheztetve, 1690. április 13-án foglalták vissza. A blokád idejére a Kerka és Kanizsa közt fekvő néhány még népes falut kiürítették, a civileket kitiltották a területről, és a rendes adón felül a Kerkán inneni településekkel tartatták el a Kanizsa körül táborozó katonaság egy részét. Szénát, zabot és élelmet szállítottak, sőt, hogy a szekerek átkelhessenek a Rátka és Bécz közötti járhatatlan, úgynevezett Ördög-likán, az utat is ingyenmunkával kellett járhatóvá tenniük a parasztoknak 1689 karácsonyán.

A legterhesebb a tömeges beszállásolás lehetett, amikor a két derékból álló füstös szoba-konyha-kamrás házakba zsúfolódó család mellé három-négy katonát is begyömöszöltek. Később a reguláris hadfiaknak Lovásziban „Quartélos ház” is épült, amely 1758-ban „40 forintban böcsültetett”. A katonák ebben tanyáztak, ellátásukról házról házra gondoskodtak. 1750-ben olvasunk arról, hogy Benke Bálintné: „Ha a katonát tartotta, a katonának is Tyukot főzetett, magának másikát, holot egy Tyukja sem volt, hasonló lopogató.” Az anyakönyvekből értesülünk arról, hogy a „Darmstadti, Desöffiani” regimentekből való katonák éltek akkor a Kerka körüli falvakban.

II. József korában, az 1789–90. évi török háborúban a lövői járásban szekereket rendeltek ki; szénát szállítottak úttalan utakon a Dráván túlra, Sziszekre. Kútfejről hét gazdának tizenegy lova, az egész járásból 109 ló és egy ökör pusztult oda. 1809-ben járásunkból 121 szekeret rendeltek télvíz idején, decemberben „soó alá” Barcsra, ahová a só valószínűleg Erdélyből vagy Ausztriából érkezett vízi úton. Kútfej és Lovászi is kivette részét a szállításból. 1827-ben Ferentzi megyei esküdt úr katonákkal „hajtotta” Lovásziból a gyalogmunkásokat és szekereseket „utak tsinálására”, s ezért az esküdtnek, katonáinak és a bírónak napidíjat is fizethetett a község. 1848 decemberében a letenyei híd építéséhez kellett fafuvarozáshoz fogatokat kirendelni. Volt, aki ezt megtagadta, sőt a lakosságot lázította. Szabó Jánost ezért kalodába zárták. Nem kevés gond volt a község határában a mezei és hegyi utak, árkok rendben tartása, télen a hóeltakarítás a postaúton.

A tűz volt a legfélelmetesebb ellenség. A XIX. század közepéig talán egyetlen cseréptetős ház sem állt a faluban, s ha felcsaptak a lángok, megfékezni őket lehetetlen volt. Példa erre az 1790. június 25-i tűzvész. A mai Arany János utcában Csóra Bálintné háza gyulladt ki, fél óra múlva 24 ház állt lángban, és mindenestül porrá égett, több háznál az állatok is odavesztek. A kár tízezer forintra rúgott. Évszázadokon át két éjjeliőr járta a falut, házról házra adták a „strázsabotot”. Ezt 1945-ig nagyon komolyan vették, a csendőrség éjszakánként ellenőrizte, hogy ébren vannak-e a strázsák. 1950-ben szűnt meg a bakterkodás. A községi elöljáróság – amely az őröket alkalmazta – 1799-ben öregbíróból, kisbíróból, négy esküdtből és két hajdúból állt. Ekkor tűnik fel a szitokbíró három esküdttel.

Lovásziban kivételesen „községháza” is volt, de ezt 1758 körül ismeretlen okból: „mivel a Faluságé lévén, látván a Faluság elpusztulását, azért ároba bocsájtván az falu” tizenhét forintért eladták – olvassuk Benke Ferenc végrendeletében.

A községek belső igazgatásáról szóló 1836:9. tc. szabályozta először a község szervezeti, igazgatási és gazdálkodási kérdéseit, amely kérdéseket eladdig nem törvény, csupán a szokásjog rendezett: „1. §. A község birája a Földes-Úr által kijelelt legalább három alkalmatos lakosok közül – az esküdt emberek pedig és Kis-Birók minden kijelelés nélkül (…) fognak esztendőként választatni.” Ez a törvényi helyzet az 1871. XVIIII. tc. folytán hatályát vesztette. Ezután a főszolgabíró által jelölt három egyén közül nyílt szavazással választhatták szótöbbséggel három évre a bírót. A megválasztott kétszáz korona pénzbírság terhe alatt, legalább egy évre köteles volt elfogadni a tisztséget.

Lovászi, a mezőgazdaságból élő település, az időtől fogva, hogy a jobbágyság intézményét felszámolták, s azután, hogy működésének igazgatási kereteit a XIX. század utolsó harmadához érkezve országos törvények meghatározták, a maga történetével belesimul az ország hasonló rangú és adottságú községeivel együtt a közhistóriába. A túlélésért folyó emberi, közösségi küzdelem nyomja rá a bélyegét annak a négy-öt emberöltőnyi korszaknak a helyi eseményeire, amelyeknek részleteivel a további, a társadalmi körülményeket témájuk szerint taglaló fejezetekben ismerkedhet meg az olvasó. Kezdve a legfontosabbakkal, amelyek a megélhetést teremtő gazdaság elemeit boncolgatják.