Utak, porták, nevek, emberek | Száz Magyar Falu

Utak, porták, nevek, emberek

Az úthálózat első pontos ábrázolását 1784-ből, a II. József-féle katonai térképen találjuk. A maihoz hasonlítva Lendvaújfalu és Dobri között vezetett más vonalon. A Lendváról Kanizsára menő út a szentmiklósi templom- és temetődomb alatt, egy Kerka-hídon át, a dobri temetőt érintve a falu északi végére, ott egy V kerülővel a mai kápolnához érve folytatódott Kanizsa felé. (Ez az út a második katonai térképen 1856-ban már kiegyenesítve köti össze a két falut.)

Lovászi határában, a temetőtől mintegy kétszáz méterre délre ágazott el a Tóthfaluba vezető út. Kútfej felé csak vonalegyenesítés történt 1941-ben.

Nagyobb arányú útépítésről (javításról?) 1837-ből való az első adatunk. Ferenczy megyei esküdt katonai segítséggel „hajtotta” a falu népét útcsinálásra. Ez azonban csak árkolás, szintemelés és némi kavicsozás lehetett, mert a Lentibe vezető út – bár a községekkel száz éven át hordatták rá a kavicsot – az esős évszakokban sáros maradt.

Makadámút építésére 1941-ben került sor. Lovászinál az út éppen járhatatlan volt, amikor a németek Jugoszláviát megszállták. Mezei utakon kerülték el az építőket, és sűrű káromkodás közepette motorkerékpárjaikról szuronnyal vakarták le a sarat.

A Szentmiklós felől Kútfejen át Lentibe vezető utat 1669-ben király útjának (viam Regiam), később hivatalosan törvényhatósági, népiesen postaútnak nevezték. 1941-ig öreg, nagy eperfák szegélyezték, de Lovászi határában a kanyargós utat végig kiegyenesítették, a fák a rendezésnek áldozatul estek. Egy áll még a 21-es kilométerkőnél.

A temetőtől a volt Furdi-féle házig vezető egy kilométeres bekötőutat 1942-ben makadámozták. Ezek az utak az 1960-as években kaptak először aszfaltburkolatot. Második aszfaltozásukra (a bekötőúttal együtt) 1980-ban került sor.

A dűlőutak hálózata évszázadok óta változatlan. Az olajipar megjelenésével azonban 1941–44 között nagyobb részüket makadámozták. I. számú üzemi út néven a Nemes-hegytől kezdődő, Berek-közön, Kerkán át a tormaföldi malomig 1942-ben új makadámutat épített a MAORT. Tormaföldénél a törvényhatósági útról elágazva az erdőn át Kerettyére vezet, jelentősen megkönnyítve a két olajmező közti közlekedést. Évekig sok embernek adott munkalehetőséget a nagyszabású beruházás. A sok földmozgatáshoz az Alföldről is jöttek lovas kordélyosok, mint például vitéz Jeney és Öcsödről Denyiszenkó Antal nyolc-tíz lóval. Ez utóbbi orosz emigráns volt, aki Sanyi és Csillag nevű lovainál csak az italt szerette jobban. Féktelen mulatozásainak a csodájára jártak. A korcsmárosok új poharak után nézhettek, ha ő megjelent. Természetesen fizette a számlát. Úgy tudjuk, a szovjet hadsereg közeledtére 1945-ben félelmében halt meg Bánokszentgyörgyön.

Lovászi nem az országút mentén fekszik, ezért nem is szokványos szalagfalu. XVI. századi osztálylevél és későbbi, más jellegű iratok alapján sejthető, hogy két csoportosulás fokozatosan épült össze. Az egyik a mai Kossuth Lajos és Dózsa György utca találkozásánál a tér körül – 1570-ben Piawc volt a neve – feküdt. Itt volt a Szécsi család kúriája, amely 1503-ban vétel útján a Hegyi család kezére került. Az említett osztálylevél szerint a Hegyi-kúria a mögötte lévő halastóval együtt Rajky Albertnek jutott. A mai Kossuth Lajos utca 17–21. szám helyén állhatott az egytelkes nemes Nemes-féle kúria is.

A másik épületcsoport a mai Arany János utcában alakult ki. Itt a Barkóczy család kúriája és jobbágyaik házai lehettek. A mai Petőfi utca még 1864-ben is beépítetlen, csak a kápolna állt 1861 és az iskola 1872 óta. A keleti sor a 2–20. számig 1880-ig, a nyugati sor 1920–60 között épült be.

A házak számozása először II. József rendeletére történt meg 1786-ban. A nemesség ebben is a jogainak sérelmét látta, hiába nyugtatta meg őket a király azzal, hogy a „mi bécsi házunk” is számozva lett, a rendeletet csak vonakodva hajtották végre. A plébánia falvai közül Dobri volt a leglojálisabb, ott már 1786 januárjától végrehajtották a rendeletet, más falvak szeptemberben követték. A kalapos király halálhírére, 1790 februárjától aztán a plébános már nem jegyzi a házszámokat az anyakönyvekbe.

Akkor az 1-es házszám Lovásziban a mai Arany János utca 1. számú háztól kezdődően haladt dél felé az utcán végig, onnan a Kossuth utca keleti végére ugorva folytatódott. Az, hogy a számozás „városiasan”, páros és páratlan oldallal történt-e, nem állapítható meg.

A második házszámozásra (ismét bécsi rendeletre) 1852-ben került sor. Az 1-es házszám a mai Kossuth és Petőfi utca sarkán, a Nemes–Dávid-féle háznál kezdődött, a soron kelet felé haladva körbe ment a faluban és a kápolnánál ért véget. 1870 után beépült a Petőfi utca keleti sora és több helyen a régi házak közé is új házak kerültek. Ezért 1880. október 1-jétől újraszámozták a portákat. Az 1-es szám a Petőfi utca 20. számú – volt Fábián-féle – háznál indulva haladt körbe a községben.

A régi nagy telkeket, amelyeken száz év előtt egy-egy ház állt, fölaprózták, némelyikén 1925-ig már három ház is épült. 1927–32 között a házakat újraszámozták, az 1-es szám a Petőfi utca 22. számú Végh-féle ház lett, s maradt nagyjából 1960-ig.

1960–62 között minden faluban (a városokhoz hasonlóan) az utcákat híres személyekről nevezték el. Lovásziban az addigi Fövég a Petőfi Sándor; az Avég vagy Tüske utca az Arany János; a Besü vagy Malom utca a Kossuth Lajos és egy addig névtelen a Dózsa György nevet kapta. Az utcákat külön-külön páros- és páratlan oldalas házszámozással látták el.

Kútfejnek 1950-ig csak egy utcája, az országút két oldala volt beépítve, ezért nem is volt szüksége utcanévre. Az Olajbányász utca 1951-től épült. A Kódiskemp azaz a Lakótelep külön világ volt. A régi utcát 1960 körül Kossuthról nevezték el, az a két falu közigazgatási egyesítése után Fő, majd Kútfej utca nevűre változott.

A házak számáról, méreteiről és anyagukról a XVIII. század közepéig alig van adatunk. 1740-ben a viszonylag jómódú Varasdi család osztálylevelében olvashatjuk: „háznak első része ugy mint a Füstösszoba vagyis Konyha, jutott Jánosnak; az hátulsó része pedig úgy mint egy Kamara derék esett Farkasnak, úgy hogy azt fölbontván, és az fundusnak hátulsó részére elhordván”. 1753-ban az agilis Benke testvérek is szobából és kamarából álló házon osztoztak, értékét istállóval és pajtával együtt negyven forintra becsülték. 1758-ban Kondákor János árváinak: „az Tüskén vagyon három derékbul való Épület ugymint Kálhás Szoba, Konyha, Kamara, és Sövénybül való fél pajta Melly is böcsültetett ad Fl. 43”.

Az 1790. június 25-i tűzvész utáni kárösszeírásból kiderült, hogy a leégett 25 ház mind fából épült és zsúpfedelű volt, mert: „általában az előbb számlált Házak, fél óra mulva mind Tüzben voltak, s egészben ellis égtek”. A korábbiakhoz képest történt némi fejlődés, mert a leégett házak mind három derékból: szobából, konyhából és kamarából álltak. Volt köztük egy kályhás szobás és egy „kétkamarás” ház is. Feltehető, hogy a falu más részén is a régi füstös konyhás, kamrás házakat toldották meg szobával, de a „kálhás szoba” ekkor még ritka lehetett.

Az adóösszeírásoknál (1772–1848) a házakat minden faluban a 3. osztályba sorolták: „Domus habet miseras” (nyomorúságos házaik vannak) indokkal.

A XIX. század második felében, főleg az 1870-es években már téglaházak készültek cseréptetővel, de még a XX. század elején is épült zsúpos fedelű ház. 1900-ban 102 ház közül 43; 1910-ben 103 közül 34; 1945-ben tíz zsúpos ház volt a faluban. Kútfejen 1900-ban nyolcvan közül 49, 1910-ben 82 közül 39.

Helyi hagyomány szerint Lovásziban a mai Kossuth utca 30–32. és az Arany János utca 16. szám alatt épültek az első téglaházak. Ezek általában két szobából, köztük konyhából és szűk folyosóból álltak, a legtöbb kódisállásos. Több közülük – többször átalakítva – áll még. Egyről – a mai Kossuth utca 12. szám alatti, 1888-ban épült – tudjuk, hogy nyílt tűzhelyes, nyitott kéményes, kemencés (füstös) konyhája volt. A szobákban lévő cserépkályhákat a konyhából fűtötték. A konyha középen medvefán (vastag gerendán) nyugvó, kétkaréjos téglaboltozatú.

Az első világháború utáni épületekben a konyhák falba rakott, sütőkkel ellátott tűzhellyel és kemencével épültek. Kevés háznál volt udvaron a kemence. A régi füstös konyhákat 1940-ig mind korszerűsítették, csikó-, és asztali tűzhelyekkel látták el, a zsúpos házakban is kéményt húztak. A cserépkályhákat lebontották, a szobákba öntöttvas kályhák kerültek.

A falu 1946-ban kapott vezetékes földgázt. Évekig átalányt kellett fizetni, amely szinte csak jelképes volt. Az égőket akkor a régi tűzhelyekbe szerelték, s csak tizenöt-húsz év után tértek át a modern gáztűzhelyek és házankénti mérőóra használatára.

A XII–XIII. századból ránk maradt, nagyobb számú személynevet tartalmazó oklevelek tanúsága szerint a nemesek is, de főleg a szolgasorban lévő nép egyelemű nevet: csak személy-, vagyis keresztnevet viseltek. Fehértói Katalin könyvében hatezer-nyolcszáz személynevet sorol fel, ezek között ugyan nem kis számú „pogány” név is található, de az egyszerűség kedvéért itt helyénvalóbb lesz a „keresztnév” megjelölés.

A többször idézett Lyndvay család 1389. évi osztálylevelének névanyagát szintén ő dolgozta föl. Ez annál is érdekesebb, mivel a Kerka körüli, a lendvai uradalomhoz tartozó falvak jobbágyainak névsorát tartalmazza. A három oklevélen 1534 nevet találunk. Ezek között egyelemű név 325, filiusos (apa-fiú kapcsolatot jelölő) hétszáz, kételemű (megkülönböztető + keresztneves) 242, egyelemű + latin foglalkozásnév 173, egyéb 94 található.

Tehát 1025 személy még mindig csak keresztnevet viselt. De a kételemű név sem a mai értelemben vett családi és keresztnevet jelentette, az adott személy a családi név helyett valami, az egyénre jellemző, külső-belső tulajdonságot jelölő megkülönböztető vagy csúfnevet kapott. Például csonka, csorba, bús, nyakas, nyálas, füles, szőke, vörös. A foglalkozásnevek – néhány kivételtől eltekintve – a keresztnév mellé kerültek: Miklós kovács (faber), Miklós deák (litteratus), János takács (textor), ritka foglalkozásúaknál a keresztnevet sem tartották fontosnak. A szakirodalom szerint e csúf- vagy foglalkozásnevek egy része öröklődött apáról fiúra, s családnévvé vált. Ez a folyamat a XIV. században kezdődött el.

Szemléltetésként az említett osztálylevélről Kútfejen feljegyzett neveket idézzük: Gergely fia György és Simon, András villicus (bíró), Péter fia Tamás, György fiai Gergely és Pál. Néhai Mortonus fia Gergely egész telkét úgy osztották el, hogy az a fele, amelyen most Brictius sartor (szabó?) lakik Lyndvai Miklósnak és Lászlónak, a másik fele pedig, amelyen György kovács, Péter fia Bálint és Petics lakik, János bánnak jutott osztályul. 1399-ben Lovásziban egy jobbágyot egyszerűen Márknak, 1425-ben egy másikat csak Adorjánnak neveztek.

A XVI. század elején, 1512-ben a bortizedlajstromon felsorolt mintegy kétezer név már mind kételemű, családi és keresztnév, kivételek a papok, őket egyszerűen csak János papnak, György plébánosnak írták, és egy jobbágy, akit Szilveszternek hívtak. Ez annyira ritka név volt, hogy a családi nevét nem tartották érdemesnek feljegyezni.

Kútfejről és Lovásziból van egy-egy oklevelünk 1524-ből, a rajtuk szereplő nevek is mind kételeműek. Lovászi esetében bizonyos, hogy az utóbbin és az 1512. évi oklevélen szereplő családnevek napjainkig öröklődtek, mint például a Kondákor, Benke, Szabó, Csóra.

A Fábián családnév 1570-ben bukkant fel Lovásziban. Erről feltételezhető, hogy egy generációval előbb keresztnévből lett megkülönböztető s családnévvé. A fentebb említett 1524. évi oklevélen ugyanis említenek egy Benekes Fábián nevű jobbágyot. A faluban már ekkor több Benke és Benkes nevű család élt – az utóbbit egy földrajzi név is őrzi –, a Fábián keresztnév viszont sem előbb, sem utóbb nem fordult itt elő. Mi sem volt egyszerűbb, mint egy Benkest ezzel „megkülönböztetni”, és a megkülönböztetést később családnévvé változtatni.

A neveknél fontosnak tartom megjegyezni, hogy a XVIII. század elejéig a Kerka menti falukban alig akadt szláv név. Lovásziban 1692 táján tűnik fel egy: Guncz aliter Bagladi. A Göncz családról ismert, hogy a Lendva környéki magyar falukban már a XVI. században találunk belőlük, tehát a magyar környezetben két-háromszáz év után csak a neve maradt szláv, házasságok révén magyarrá vált. Lovásziba valószínűleg Lentiből kerültek, ott volt három Göncz fivér 1716 körül molnár, akik nemességet is szereztek.

A másik szláv név a Bogdán. Egy 1717-es összeíráson szerepelt először, anyakönyvben 1746-ban tűnt fel. Származási helyét nem tudni, a XIX. század elejére eltűnt, de egy dűlőnév emlékeztet rá.

A Hozián név 1752-ben fordul elő először. Mivel a házassági anyakönyvet 1751–58. között nem vezették, így nem tudhatjuk a megnevezett származási helyét. Lovászi leány volt a felesége, de hat gyermekük közül egy sem érhette meg a felnőtt kort, a név eltűnt. Ő is magyar környezetből kerülhetett ide, mert községbíróvá is választották, s ez másképp nem képzelhető el.

A Mudrics név úgy származott ide Belatincról, hogy egy szolgafiú feleségül vette megözvegyült gazdasszonyát. Érdekes, hogy egy generáció után ez a név is eltűnt. A Kuklek, Ternácz nevűek Szentmiklósról nősültek Lovásziba a XIX. században, előtte három-négy generáción át Szentmiklóson éltek. Két horvát nemzetiségű férfi nősült a Muraközből egyenesen Lovásziba: Gajnik és Zserjáf nevűek. Ők életük végéig törték a magyar nyelvet.

A XIX. században egyes családok, például a Kondákor, Szabó, Lukács família, több ágra szakadva, külön házakban és háztartásokban a falu különböző részein éltek. A keresztnév változatosságát tekintve „szegényes” volt: a János, József, Imre, László és Ferenc nevet adták a legtöbb fiúgyermeknek. Ebből adódott, hogy nemegyszer három azonos nevű családfő is élt a faluban. A megkülönböztető, ragadvány- vagy csúfnév hozzáragasztása elkerülhetetlenné vált.

Ez a kényszer szülte szokás a Kondákor családnál a legváltozatosabb. Hivatalos összeírásokban „ifjabb, közép, öregjebb” jelzőket kaptak, de a köznyelvben másképpen különböztették meg őket. Kondákor Ádámnak (1762– 1825) magának is lehetett ragadványneve, talán kovácsmestersége után nevezhették Kuácsádánnak. Négy fia volt, őket, sőt unokáikat is Kuácsádán Jánosnak, Ferencnek, Imrének stb. nevezték. Az unokák idejében már ez is kevésnek bizonyult: Aranka-, Födő-, Batta-, Náci-, Szélső vagy Mezei-, Réti-, illetve Kokas-, és Csuti-Kondákor jelzőkkel könnyítették az eligazodást. Más családok Midü-, Gerencsér-, Bódos-, Baki-, Sánta-, Vince-, Kuáccsicsuk-Kondákor ragadványnevet kaptak. A törzsökös lovászi famíliáknak talán egyike sem kerülhette el, hogy így jelöljék meg, beszéljenek róla és hozzátartozóiról a faluban.

Szérűskertek a Téglavető-tóka felől 1954-ben. A képen balról haladva a batta Kondákor-, a Lukács-, Végh- és a Horváth-féle pajta a mai Arany János utcában