Szőlő és bor | Száz Magyar Falu

Szőlő és bor

A táj adottságaira vezethető vissza, hogy miközben Lovászi, történetének hosszú évszázadai alatt, az önellátás szintjén, szorgalmasan művelte e mezőgazdaság minden ágazatát, már igen korán kitűnt egy olyan terményével és termékével környezetéből, amelyre ráépíthette már a kezdetektől túlélési stratégiáját.

1236-ban Haholt comes Lyndva földet négy szőlővel megvette az olai Gógánoktól és rokonaitól, Zebeczkei Gyulától és Bulcsutól. 1239-ben a baki várjobbágyoktól vásárolta meg ugyanő gosztolai részüket. A birtok határa hosszan szőlők közt vezetett. 1274-ben Kerkatőnél (Karekatu) Dabron birtok határjárásánál a határ felfutott a hegyre, s ott szőlők mellett fordult el, majd a Kerkához visszaérve végződött. Dabron valószínűleg Dobrival azonos. Ezekből a korai adatokból kitűnik, hogy vidékünkön a szőlőművelés nagyon régi, kezdetét az avar korra tehetjük. Lovásziban, a vasvári káptalan 1347. évi határozási levele tudósít szőlőről, amikor a határ a gosztolait és a völgyifalusit érintve itt is hosszan szőlők között vezetett.

1425-ben néhai Alsólendvai István bán leánya, Blagay László neje, Clara panaszára, mely szerint: Lypse-i Miklós fiai László és János Adorján nevű lovászi és egy másik Lypsén lakó jobbágyukkal együtt a panaszosok két csesztregi jobbágyát, kiket Lovásziba borvásárra küldtek kifosztották, és megsebesítették, Zsigmond utasította a kapornaki konventet az ügy kivizsgálására.

A XV. század végéről fennmaradtak a bekcsényi főesperesség bortized-öszszesítői, 1512-től pedig részletes lajstromai. Ezekből tudjuk, hogy a Lovászi, Lendva és Rédics között elterülő hegyekben a mainál nagyobb szőlőterületeket műveltek. Ugyanez volt a helyzet a Kerkától keletre eső, Dobritól Oltárcon át Becsehelyig húzódó hegyoldalakon.

A tizedek (decima: dézsma) eredetileg a zágrábi püspök jövedelmét alkották. Később a püspök adományaként jutott a bekcsényi főesperességben szedett dézsma a zágrábi káptalan illetményei közé. 1374-ben az érdekeltek között olyan megállapodás jött létre, hogy minden tizedik kepe gabona s minden tizedik köböl bor után három magyar dénárt fizetnek a káptalannak. Az első tizedösszesítő eleje nagyon megrongálódott, ezért nem egyértelmű, hogy a számok mértéket vagy pénzt takarnak. 1491-ben a bortizednél Lovásziban Szécsi Miklós részén 28, Kútfejen Bánffy Miklós részén 13, gabonából Lovásziban 12 egységet szedtek be. 1499-ben lovászi nemesektől 68, dobri nemesektől 112 és Kútfejen Bánffy Miklós részén 77 köböl bor gyűlt be. A főesperesség területén Holub szerint 65 helységben 6510 és fél köböl tizedbor gyűlt össze, vagyis 65 105 köböl volt a bevallott termés 1499-ben.

1512-ben Lovásziban az Eger-völgyben 39 szőlősgazdától 42 és fél köböl; a Csabarendi-szőlőhegyen 47 szőlő után 48 és fél köböl tizedet szedtek. Két pap és két bíró nem fizetett. A szőlők területe egyforma, valószínűleg egy-egy hold lehetett: egy-két kivételtől eltekintve a tized egy köböl gazdánként, a főesperesség területén összesen 1818 és fél köböl. Ez nagyon gyenge eredményt mutat, ha a két évvel előbbi, 1510. évi terméssel összehasonlítjuk. 1512-ben a szomszédos tótfalusi bíróságban, a Csákánszőlőben, Bánffy Jakabné hegyvámosaitól is egységesen egy köböl tizedet szedtek, míg ugyanazok 1510-ben differenciáltan, például: Thombos György öt, Thoth Istwan hét, Benchyk Péter nyolc és Bedi Pál tizenhat hydria bort adott. A két mérték, a köböl és a hydria (ez utóbbi a régebbi) vödröt jelent, és az 1499. évi egyezség szerint tizenegy lendvai pintet tartalmazott. A különbség nem a mértékekből adódott, szőlőnél az ilyen szélsőséges termések nem ritkák.

Szőlőfajtákról a középkorból semmi adat nincsen, de az bizonyos, hogy piros bor is termett Lendva környékén. 1570-ben a Hegyi család osztozott a Lovászi-hegyen lévő nemesi szőlőkön.

Ezután száz évig csak szórványadatok vannak Lovásziról, s ezek jellegüknél fogva szőlőről nem szólnak. Annyi bizonyos, hogy a török időkben sem pusztult ki. Ugyan a felszabadítás évtizede és a kanizsai blokád idején a Kerkától keletre, Letenye körül volt egy kis visszaesés.

1619-ben Bakács Farkasnak öt hold szőlője volt a Lovászi-hegyen, másoktól (Vijsorke János, Czikos János, Maroczy János, Fabian Mihály, Ders – Decs? – György, Lőrincz Péter) pedig hegyvámot kapott.

Az 1640-es évekből maradt néhány közvetett adat, főleg Dániel és Dobos György szécsiszigeti várkapitány leveleiből. Többször panaszolják, hogy a törökök „Minduntalan rajtunk vadnak”, emiatt a jobbágyok a szőlőjüket sem tudják leszedni. Tudjuk, hogy a szécsiszigeti végvár vitézeinek a tótfalusi, kútfeji, de főleg a Lovászi-hegyen voltak szőlőik. A Kerkán túli vidék veszélyes lett volna számukra, Kanizsa felől az erdőkön át ott a török könnyen meglephette őket.

1646-ban Dobos György levele is ezt igazolja: „Az pogán török minden Isten atta nap csak nem, itt Sziget környül az (Kerka-) Kelőket próbállák, de az vízek minthogy megh nőttek volt, sohult által nem mehettek, és az vitézlő rend elvigezte mind az 3 végház táján az szüretet”, írta Keglevich Péternek. Valamivel később jelentette, hogy katonái közül többen Szentmiklós felé menvén „szőlőhegyben voltanak, részegeskettenek”, közben egy portyázó török csapat kezére kerültek, csak négyen menekülhettek el, a többit „levágták” vagy elhurcolták.

A szigeti lovas vitézek közül sokszor bukkant föl Szablyás György neve mind a török, mind a magyar levelekben. Minden csetepatéban részt vett. A törökök szerették volna elkapni, sok borsot tört az orruk alá. Szablyás Györgynek a Lovászi-hegyen volt szőlője és pincéje. 1645-ben a törökök szüret idején itt, N. Nemes György pincéjénél ittak, innen indultak el, hogy Szablyást – aki pincéjénél tartózkodott – végre kézre kerítsék. Ő azonban megneszelte a veszélyt, feleségét negyedmagával egy kád alá rejtve elillant, de huszonöt tallért érő lovát a törökök elvitték. Nemes Györgyöt gyanúsították aztán, hogy a török pribékeket „igazétotta volna”.

1673-ban Lovásziból hét forint negyven dénár pénzes dézsmát fizettek a lendvai várhoz. Vödrönként három ó-pénzt (denar antica) számolva jelentős bortermés volt. 1674-ben Kútfejen a Kuffar vagy Kustar Marias-hegyen (ma Kupa Mária-hegy) Eszterházy Pál nádor részén tizennyolc urna és öt pint hegyvámot szedtek (ekkor még a lendvai uradalomnak csak nyolcadrészét birtokolta Eszterházy).

1683-ban, Bécs ostroma után, császári zsoldosok szállták meg falvainkat. A Kerkától nyugatra eső területen veszélybe kerültek a hegyi pincék és a boroshordók is. Napirenden voltak a pincefeltörések, és hat év során több száz akó lopott bor csúszott le a katonák torkán. A Kerka és Kanizsa közötti területről a még el nem menekült civil lakosságot is kitiltották. A blokád idején a parasztok éjjel lopakodtak ki szőlőjüket művelni, de hasznuk nem sok volt, mert a katonák szedték le a szőlőt és gyümölcsöt. Letenye körül sok tőke elpusztult.

1690-ben a törökök eltakarodtak Kanizsáról. A következő években az égiek jó terméssel kárpótolták a gazdákat. 1693-ban például Kútfejről nyolc hordóban 81 akó hegyvám- és tizedbort vittek a „Várbéli eöregh pinczébe”. Az egész területről hegyvámból 1443 vödör hét pint, dézsmából 2658 vödör hét pint, hátralék 121 vödör három pint, összesen 4223 és fél vödör és háromnegyed pint bort szállítottak Lendvára. A Lovásziból és más nemesi falvakból 2193 urna bortizedváltságért urnánként három ó-pénzt számolva, 65,79 magyar, átszámítva 82,23 és háromnegyed rénusi forintot kasszírozott az uradalom.

1696-ban öt hold és 57 kapás szőlő után adóztak. 1697-ben 69 kapás szőlőt írtak össze Lovásziban. Ekkor még a szécsiszigeti „vitézlő rendet” nem tudták tized- és adófizetésre kényszeríteni, pedig jelentős szőlőterületet műveltek itt. Ez csak később sikerült, el is tűntek innen, vagy eladták, vagy pusztulni hagyták tőkéiket.

1691-ben Esterházy Pál nádor a kincstártól megvásárolta az egész lendvai uradalmat 102 500 forintért. A tizedszedés jogát – amelyet a török korban a Bánffyak, Nádasdy, majd a kincstári tisztek béreltek – 1694. július 10-én négyszáz magyar forintért a nemesi falvak, úgymint Szentgyörgyvölgy, Dobri, Dedes, Lovászi tizedeivel együtt „árendába” vette a zágrábi káptalantól.

A bornak és gabonának jó piaca lehetett, mert Esterházy a tizedet természetben szedette be. Jobbágyai ez ellen nem sokat tehettek, de a nemesi falvak ragaszkodtak a régi szokáshoz, a vödrönkénti három ó-pénzhez, az elszámolásnak ez a módja számukra nagyon előnyös volt. Az ezt követő vizsgálat során 1696-ban azt vallották Babolchay Pál szolgabírónak: „de hogy sem megh adnák (in natura), azt valliák inkáb készek lesznek az falukat pusztán hadni, s mindenektül el válni, (…) Lovaszy és Dobry ezek engedelmesek, czak az nagiob falukra vigyáznak, mint hogy eők kezdők nem lesznek”.

1702-ben az ügy bíróság elé került, Esterházy nádor számos bírói megintést indítványozott. Lovásziban Jakasics András és jobbágyai, N. Nemes Ferenc és Gergely, Benke Ferenc szabados, Benke György és Kondákor Ferenc ellen indult eljárás. Az ügy 1714. július 5-én zárult, a megyei törvényszék az érintett nemesi falukat – köztük Dobrit és Lovászit – meghagyta régi jogaikban, a tizedet pénzen válthatták meg, a szentgyörgyvölgyiek pedig sarlópénzt (jelképes összeg) fizettek. A lovásziak 1734 körül ismét berzenkedtek a tized miatt, aztán fizették, s mint az urbáriumban olvashatjuk 1780-ban: „Minden kereszt gabonától készpénzül egy garas vetetődik” tizedváltság ellenében. „Borainkrul pedigh minden akórul 3 ó-pénz adtunk.”

Említésre méltó, hogy az uradalom néha szembekerült saját elveivel is, ha érdekei úgy kívánták. 1719-ben és 1720-ban oly bő termés volt, hogy közepes gazdáknak négy-hatszáz vödör bora termett. Minden hitvány edényt megtöltöttek, de a termés egy része így is a tőkén maradt. A bor ára mélypontra esett. Botth Ádám tiszttartó többször javasolta gróf Esterházy Józsefnek, hogy bizony a tizedet és a hegyvámot pénzben kellene beszedetni, mert a bor eladhatatlan lesz.

1710-ben Bata (Ádám?) kuruc hadnagy is a jobbágyok védelmére állt: „Anno 1710. valami híres Bata névő tolvaj járt ezen a földön, mellynek félelme miátt (…) nem lehetett némely Bíróságokban Decimát és Nonát in natura bé szednyi…”, írta Botth Ádám 1718-ban Esterházy József grófnak.

1715-ben a lovászi szőlőktől 532 és fél vödör volt a bortized, ezt 15,97 magyar forintért váltották meg. A Szentmiklósi- és Kútfeji-hegyen lévő szőlőik után tizenöt vödör bort adtak természetben, ott a három ó-pénz nem volt érvényben.

Arra azonban, hogy a dedesi, dobri és lovászi hegyekben 112 gazdától 1205 és fél vödör tizedbort szedtek, a lendvai uradalomhoz tartozó – a Kerkától nyugatra fekvő – hegyvámos területekről 1087 szőlősgazdától viszont csak 1898 és fél vödör tized- és hegyvámos bor gyűlt be, semmi magyarázatot nem találni.

Az 1696–1750. közötti adóösszeírásokon fokozatos gyarapodás tapasztalható, de nem tudjuk, hogy a szőlőkre milyen elvek alapján történt az adókivetés, a kulcs ismeretlen, ezért nem foglalkozunk vele, a tizedlajstromok pontosabb képet adnak. Az 1770-es összeírás már használhatóbb. Ez évben Kútfejen 255 kapás szőlőn 891 urna a termés, Lovásziban 1095 kapás szőlő területen 3111 urna bor termett. Ennek értékelése sem problémamentes, mert nem ismerjük az egykapás szőlő területét, az urna pedig lehet akó, de vödör is. Az bizonyos – mivel az összeírás nem adózás céljára készült –, hogy az allodiális (urasági majorsági) szőlőket is beleszámolták. A mellékelt dicalis összeírásoknál látható, hogy Lovásziban 1774–1846 között 814, 654, 408 kapás volt a nyilvántartott adózó szőlőterület.

Helyi adat nincs a Felsőrajki-hegyen 1730 körül bevezetett hegyrendészeti szabályzatban – ez más hegyekben alkalmazott „igasságra” hivatkozik – területmértékről. A szőlőhegy hegyvámba adását és felmérését „holdulásnak” nevezik. „Az illetin holdulásban pedigh mindenütt (!) obszerváltatik: hogy egy hold Szőlő, másfél akóra hegyvámoztatik, avagy holdultatik. Egy hold pedig az, kinek a széli 12 Királi öll, a hoszsza pedig 72 öll, (…) az egy hold 864 darabbul azaz Királi öllbül áll.” Vagyis 864 négyszögöl. 17 22/49-ed (tizennyolc négyszögölre felkerekített) területért egy pint hegyvám jár. Az egy holdért járó másfél akóban 49 és fél pint van.

Teljes hegyvámlajstromunk van 1780-ból. 161 parcella, azaz 652 és fél kapás szőlő után öt földesúrnak ötven urna, 2363 pint 39 itce és 53 meszely hegyvámot adtak a lovásziak. A földesuraknak is terjedelmes allodiális szőlőik voltak. A jobbágyok pedig a Szentmiklósi-hegyen további 103 kapás szőlőt birtokoltak.

1849-ben a lendvai járásban is számos faluban megtagadták a hegyvám és tized fizetését. Köztük „á Kutfeji es Lovászi lakosok á hátralévő hegyvám miatt (…) Főbiró Úr által Lendvára lévén rendelve, á katonai hatalomtól megrémült ezen lakosokat tartozásaiknak tettleges beadására bírta, és 202 ft. 22 xr. pengő említett helységbéliek aránylag lemarasztaltatván, a katonaság hazabocsáttatott, s ezen példa e járásban főbíró úr által elégségesnek jelentetett”.

Az 1873.VIII. tc.-kel bevezették Magyarországon az egységes tízes felosztású méter/liter mértékrendszert. Határunkat 1864-ben pontosan felmérték és térképezték, elkészült a telekkönyv alapja. A Lovászi-hegyben, kaszálók és gyümölcsösök nélkül 83 katasztrális hold szőlőt műveltek, Kútfejen az egész szőlőhegy területe 81 hold volt ekkor.

1875-ben meghúzták a vészharangot. A Franciaországba 1860 körül szőlővesszőkkel behurcolt filoxéra megjelent Magyarország déli határán. Pancsován fedezték fel először 1875-ben, megyénket 1883 körül érte el. A Zalamegye című újság 1883. július 1-jei számában olvassuk: a söjtöri hegyeken fertőzött tőkékre akadtak. December 23-án a megye szélén, Felsőőrs községben is megjelent a kórokozó, a hegyet zár alá helyezte a földművelésügyi miniszter. 1889-ben már több helyen kopárak a balatoni hegyoldalak.

Hozzánk az 1890-es évek vége felé érhetett, de némileg már felkészültek a fogadására. Alsólendván 1892-ben megalakult a „védekező egyesület”. Az Esterházy-uradalom négy katasztrális hold területet tizenkét évre átengedett (vad)szőlőtelep céljára, melyből három holdat 1893 tavaszán Riparia portalis, Vitis solinis és Ruperio monticola sima vesszőkkel be is telepítettek. Az ellenálló vesszők árusításából jó jövedelme volt az egyesületnek. Fás- és zöldojtási tanfolyamokat szerveztek. Lovásziban a földbirtokos, báró Seebachné létesített hasonló szőlőtelepet kilencszáz négyszögöl területen, Elő-hegyen lévő majorja mögött. Az öregek elbeszélése szerint a báróné majorsági szőlőinek újratelepítéséhez évekig jártak vesszőt oltani, gyorshajtásos módszerrel termelték az oltványokat.

A paraszti szőlőkben nem volt teljes a pusztulás, vegyes tőkéik voltak, a kór bizonyos fajtákat megkímélt. Népies nevükön a mirkovácsi, répavina, kadarka, s még néhány másik nem pusztult ki. A hegyben még 1940 körül is voltak hetven-nyolcvan éves kadarkatőkék.

1910 körül honosodott meg Zalában a magántermő, más néven a noha. Amerikából többször hazatérő, kivándorlókat toborzó ügynökök minden útjukon nagy mennyiségű vesszőt hoztak magukkal. A nemes fajtákkal nem minden éven volt sikeres az újratelepítés, azután nohavesszőket „dugdáltak” a helyükre. Utána évtizedekig zöldoltással nemesítették, igényesebb gazdák oltványokkal telepítettek egész szőlőket, de még 1950 körül a szőlőhegyek felét a noha uralta.

1950 után fokozódott a parasztság zaklatása, bevezették a borfogyasztási adót, fináncok járták a pincéket. A termelők annyit rejtettek el a borukból, amennyit csak tudtak. A szemle előtt a hordókat elásták, vízzel telt tókákba gurították, még a mezőn lévő kukoricaszár-kupacok alá is került belőlük. Folytak a feljelentgetések. Ahol elrejtett bort találtak, súlyos pénzbírságokat szabtak ki. De az öregek termelőkedvét elvenni nem tudták. Amíg kezükből a szerszám ki nem esett, művelték a szőlőket.

A kordonrendszert 1969-ben kezdték el, a pincés szőlőket egyre többen forgatták ki és telepítették be újabb fajtákkal. A távolabbi szőlőket pedig pusztulni hagyták. 1970-ben még a szőlőterületek 95 százalékát művelték, ez fokozatosan csökkent. Ma a szőlőhegyek felét gaz borítja, a Szuk-szőlői részt egészen a bozót lepte el.

A régi szőlők vegyes fajták voltak, a teljesség igénye nélkül népies nevükön: rizling, piros- és fehérszlanka, kövidinka, kadarka, delovári, saszla, csabagyöngye, muskotály, oportó, otelló, kecskecsöcsű, aramon, kossuthemlék, répavina, izabella, hárslevelű, burgundi, kriáca és a noha termették a bornak valót.

A borok minőségéről és áráról csak szórványadatok vannak. Piacukról szinte semmi.

Nyilvánvalóan fontos jövedelmi forrás lehetett, gabonát csak saját szükségletre termeltek. A XVII. század végén több jobbágy a török alatt, utána telkét megváltotta földesurától, és szabados lett. Pénzt csak bor eladásából, esetleg állattartásból szerezhettek.

Bossa Mihály szécsiszigeti vajda 1685. augusztus 12-én Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerálisnak és egerszegi főkapitánynak írta: „értetem, hogy Nagysodnak szükséghe volna korczmára való borokra, azért tudosetson engemet szerzek Nagyságodnak 3 talléron akoiát”.

Gyöngyösi Nagy Zsigmond Lentiből 1688. október 27-én a Kanizsa körül táborozó Batthyány Ádámnak ajánl bort: „…való igaz hogy itten találtatnak ugyan borok, s most Télen alkalmassak is, de nyáron igen kevés állya megh, hogy megh ne nyólósodnék, mivelhogy csak az féle kamarákban tartják, mostanában meg vehetni 25 garason legföllebb egy talléron akóát. Egy akóban itt való huszonnyolczadfél (27 1/2) pint vagyon, ez valamivel kissebb az táborbéli pintnél, a Körmendinél nagyobb, nem sokat hibét (!) az Rohonczitul…”

Lovászi 1728. évi adóösszeírásában feljegyezték: „A földek szükössége miatt gabonát nem adnak el… Szőlőhegyük 1 kapásra másfél urna romlékony, a megyében 80 dénárért adható bort terem.”

1774-ben más minősítést kapott, a kútfeji és lovászi szőlőket a megyében a legjobbak közé, mind az első osztályba sorolták. Meg is indokolták: „Jó szőlőik vannak, jól trágyázottak, termékenyek, jól tartható nemes borokat termelnek: Vineas habet bonas, bené fimatas, et fertiles vinea stabila, et generosa preferentes, ideo ad classem primam.” 1781. januárban, Szent Pál-nap körül Csáky grófnak tizenhárom szánnal szállítottak Belatincra bort a Lovászi-hegyről.

1838-ban a szentgyörgyvölgyi nemes Csótár Ferenc fazekas és nemzetes Domján Pál bort vásároltak a falu szőlőskertjében. Késő este érkeztek, ezért a molnár pincéjénél háltak. Peretz Miklós veje, lovászi „sivány” kizsebelte őket, pénzüket ellopta.

1848-ig a hegyvámos szőlők – ellentétben a jobbágytelekkel és házzal – örök haszonbérletnek nevezhetők. Gazdája elidegeníthette, örökbe hagyhatta vagy elajándékozhatta, de az ingatlan a földesúré maradt, és a szőlő új tulajdonosa köteles volt a hegyvámot fizetni. A földesúr ugyanakkor, ha érdekei úgy kívánták, akarata ellenére kibecsültethette az örök haszonbérlőt szőlőjéből. Lovásziban is ismert néhány ilyen eset. 1723-ban Benke Dóra örököseit Vasdinnyei Miklós neje, Palásthy Julianna becsültette ki szőlőörökségükből. 1748-ban szécsiszigeti Fábián Ferenctől száztíz forintért került ily módon pincés szőlője a földesúr kezére. 1753-ban kútfeji kisebb Nemes Györgytől Somsics Antal királyi tanácsos vett el egy szőlőt pincével negyven rénusi forint értékben.

1812 körül Sümeghy József alispán okozott nagy felfordulást az Eger-völgyben: „Lovásziban pedig 8000 f. Bankóban szőlőket Eger Völgyön böcsültettem, mellynek felét az előbbi Birtokosok Hegyvám adása mellett visza váltottak, felét pedig megtartottam, egy uj kü Pinczét és Présházat az régi majorság Szőlő mellett én csináltattam és többi szőlőket is én szereztem” – olvassuk 1832-ben kelt végrendeletében. Az 1812. évi dicalis összeírás szerint 74 kapás hegyvámos szőlőt csatolt majorsági szőlőihez.

A „kiböcsülés” általában – ha nem kölcsönös egyetértésen alapult – egy megyei esküdt, egyébként csak négy-öt hozzáértő, pártatlan becsüs részvételével történt.

A XVII. század elejétől, ha szőlőről és szőlőhegyről esik szó, majdnem mindig pincéket is említenek. Az iratok a XVIII. században szaporodtak, osztálylevelek, végrendeletek, ezekben a szőlők általában pincével együtt szerepelnek.

Vidékünkön a hegyi hajlékokat általában pincének nevezik, legyen a bortároló helyiség akár a földben, akár a föld színén. A présháznak az épület azon részét mondják, amelyben a szőlőprés áll. Ha a borospince földbe volt mélyítve, földpincéről beszéltek. A régi hegyi hajlékok fele földpince nélküli volt, mégis az épületnek azon részét, amelyben a boroshordók álltak, szintén pincének nevezték.

A hegyi épületek beosztása általában a következő volt: szoba, alatta földpince, a szoba után a présház, mellette istálló. Ha nem volt földpince, akkor istálló helyett bortároló pince állt a présház szomszédságában, ezt követte az istálló. Számos nagyméretű pajta is volt a hegyekben. Ezeknek zöme a XX. század elejére elpusztult. A sok pálinkafőző gunyhónak a jövedék bevezetése okozta a vesztét.

A pálinkafőzésről a XVIII. század elejétől ismertek a legkorábbi adatok. A lendvai uradalomhoz tartozó falvak népe panaszolkodik, szilvájuk és törkölyük elpusztul, mivel az árendás zsidó – aki a jogot az uradalomtól bérli – nem engedi kifőzni. Az üstöket 1773 után adóztatták, az adóösszeírásokból tudjuk, hogy Lovásziban többen foglalkoztak szeszlepárlással.

A pinceépületek anyaga fa, zsúpfedéllel. A falak faragott, a sarkoknál egymásba eresztett boronából készültek. A XIX. század vége felé zsilipelt falakkal és a zsúp helyett néhányan cserépfedéllel építkeztek. A faépületeket először szalmássárral csapták be, azután pelyvás sárral „finomították”, és fehérre meszelték. A zsúppal fedett pincék nagy része sátortetős, de számos pince deszkahomlokzata szépen díszített volt. Akadt köztük paticsfalú is.

Az első világháború előtt csak az „urak” pincéi épültek téglából, zsindelyezett tetővel. Három ilyen épületről tudunk: az egyiket az Elő-hegyen Sümeghy alispán építtette 1812 körül, a másik az Eger-völgyben (1864), a lendvai Kőnig (Király) Móric orvos pincéje. Ezek ma is állnak. A harmadik az ugyancsak Sümeghy-féle „kőpince”, a Benkesben, már a múlt század elején romos volt, 1945 után szétszedték.

Az 1920-as évektől épült néhány „paraszti” pince is téglából. A zsúpos pincék 1950 után rohamosan pusztultak, 1970-ben még sikerült mintegy húsz épületet lefényképezni, de ezek is már erősen puszta állapotban voltak. Az utolsó 1991-ben omlott össze, nagy főfás prése áll még. A régi pincék közül néhány úgy maradt meg, hogy harminc-negyven évvel ezelőtt a zsúpot leszedték, és zsindellyel fedték be.

A jobbágyfelszabadítás előtt a hegyen sokaknak szebb és nagyobb épületei voltak, mint a faluban, lakóhelyükön. Ennek az volt az oka, hogy hegyvámos szőlőhegyét a jobbágy elörökíthette vagy eladhatta, míg telke és lakóháza felett a földesúr rendelkezhetett. Ezenkívül a hegy kevésbé volt tűzveszélyes, mivel az épületek ritkábban álltak egymás mellett, mint a zsúfolt faluban. Ezért tartottak a pincéknél pénzt, ruhaneműt, élelmiszert. Tűz esetén a faluban vagy a pincénél, egyik helyen valami megmaradt.

A pincék száma is megállapítható. Az első népszámlálás adatait vizsgálva 1785-től feltűnt, hogy 141 házban 87 család lakott. Elírásnak véltük, hiszen az adóösszeírásból ismert, hogy a faluban 71 ház volt ekkor. Kiderült, hogy ahol szőlőhegy volt, a hegyi pincéket is a házakhoz számlálták, katonák elszállásolásához alkalmasak voltak. Innen következtethető, hogy hetven pince volt a Lovászi-hegyen. De volt a lovásziaknak nyolc-tíz pincéjük a Szentmiklósi-, néhány a Kútfeji-hegyen is. 1960-ban – a borfogyasztási adóöszszeírásból tudjuk – 85 számozott pince még állt.