Az olajosok és a falu | Száz Magyar Falu

Az olajosok és a falu

Gyakran hallani: a XX. század a kőolaj korszaka. Lehet, hogy sokak számára túlzónak tűnik ez a kijelentés, főleg, ha a fémek használatával jelzett történelmi korok több évezredes történetére gondolnak, hiszen a szénhidrogének jelentősebb mértékű használatának történetével még csak másfél évszázadot, a tömeges felhasználásukkal pedig alig egy évszázadra tekinthetünk vissza. Mégis és valóban: legalább annyira változtatta meg az emberiség életét a kőolaj, mint egyes fémek felhasználása. Számos település fejlődésének döntő tényezője volt: a termelés felfelé ívelése soha nem látott mértékű fellendülést hozott, majd a lelőhely, a bánya kimerülése a fejlődés ívének megtöréséhez vezetett. Így volt ez Lovászi (azaz történetünk kezdetekor még Lovászi és Kútfej) esetében is. A település történetének 1940-től napjainkig terjedő időszaka nem választható szét a kőolajbányászat és vállalatai történetétől.

A térségben élő, Trianon után peremhelyzetbe került települések mindennapjait döntően megváltoztató események sora az 1930-as évek elején kezdődött, amikor egy, kezdetben angol–amerikai tőkeérdekeltségű vállalat, az European Gas and Electric Company (azaz: Európai Gáz és Villamossági Társaság, rövidített nevén: Eurogasco) Ausztria után Magyarországon, a Dunántúl területén is koncessziót kapott a szénhidrogén-kutatásra.

Az Eurogasco 1933–1935 években végzett geofizikai vizsgálatai különösen három területet érintettek: a Kisalföldet, Lenti–Budafapuszta környékét, valamint Nagyatád térségét. Az Eötvös–Rybár-féle automatikus műszerekkel végzett gravitációs mérések Lenti és Budafapuszta közti területen három olyan földtani szerkezetet (úgynevezett boltozatot) mutattak ki, melyek szénhidrogének felhalmozódására utaltak: Budafapusztánál (ma Bázakerettye), illetve Lendvaújfalu és Kútfej között. A geofizikai eredmények mellett reményeket ébresztett az is, hogy e térség déli határán évszázadok óta ismeretesek voltak felszíni olajkibúvások, és Szelence környékén a múlt század végétől említésre érdemes termelés is folyt.

Az első három, korszerű módszerekkel és eszközökkel végzett fúrás (Mihályi, Görgeteg, Inke) még nem hozta meg a kívánt eredményt. A budafapusztai fúrások azonban sikerhez vezettek: ipari mértékű termelésre alkalmas szénhidrogén-mezőt találtak. 1937 őszén itt, Zalában megszületett a magyarországi kőolajbányászat, s nem egészen egy évvel később, 1938 nyarán a felfedezett kőolajmező termeltetésére és a további kutatások folytatására megalakult (teljes mértékben amerikai tőkével) az első hazai szénhidrogén-bányászati nagyvállalat, a Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaság (a MAORT). Az általában csak rövidítve használt cégnév rövidesen fogalommá vált. A MAORT által termelt kőolaj és a földgáz a gazdaság fejlődésének döntő tényezője lett (a vállalat termelése 1940-ben már fedezte a teljes hazai szükségletet), egy elmaradott térség fejlődésnek indult, ezrek számára teremtődött meg a megélhetés, a jobb élet lehetősége.

A lovászi boltozaton, a dr. Papp Simon geológus által kijelölt fúróponton az első kutatófúrás 1940. június 6-án kezdődött el az R–2. számú gőzüzemű rotary berendezéssel. Fúrómestereik Horváth Béla, Csörgits János és Vangyia István voltak. 1940. június 6-ától augusztus 17-ig tartott, míg elérték az 1566 méteres mélységet. Az átfúrt rétegek vizsgálatát még az R–2. számú fúróberendezés kezdte el, majd a Budafapusztáról áttelepített, Cardwell gyártmányú lyukbefejező berendezés folytatta Schlosser József, Nagy Sándor, Fejér József fúrómester irányításával. Az 1468–1452, majd az 1442–1424 méter közötti szakaszok perforálása (a fúrás falát biztosító béléscső átlyukasztása, hogy a szénhidrogének beáramlása a kútba lehetővé váljon) után a kút gázt és olajat termelt. Az 1302–1318 méter közti szakasz megnyitásakor a kúton a kitörés jelei mutatkoztak, a veszélyt csak többnapi megfeszített munkával sikerült elhárítani.

A kút termelése már a fúrás befejezése óta szerepelt a kimutatásokban, de rendszeres termeltetése csak a vizsgálatok befejezése után, 1940. december 1-jén kezdődött. A próbatermeltetés során tíz milliméteres fúvókán keresztül napi 62 ezer köbméter gázt kaptak. A kezdő olajtermelés napi 39,4 köbméter volt. A lovászi olajat zöldes színe, magasabb petróleumtartalma különböztette meg a budafapusztaitól.

A sikeres fúrás után gyors ütemben kezdődött meg a mező feltárása, az év végére már három kút termelt. A következő egy év alatt – azaz 1941 decemberéig – Lovásziban 22 kút mélyült, s valamennyit sikerült termelővé kiképezni. A lovászi olajmezőben a bányatelkeket az első fúrópontok kitűzőjének (dr. Papp Simon) keresztneve után „Simon” védnéven telekkönyvezték.

A fúrások adataiból kirajzolódó földtani szerkezet, a lovászi olajmező mintegy húsz négyzetkilométer nagyságú, kelet–nyugati irányú, ellipszis alakú felboltozódás Lovászi, Kútfej és Tormafölde község határában. A kőolajat és földgázt tartalmazó rétegek egy része nyugaton egy–másfél kilométer távolságra Szlovénia területére is átnyúlik. A kőolaj- és földgáztárolók különböző vastagságú márgarétegekkel elválasztott homok- és homokkő rétegek.

Az ezer–ezerötszáz méter mélységben elhelyezkedő alsó-pannon korú öt szénhidrogén-tároló réteget a környékbeli falvakról nevezték el Páka, Sziget, Rátka, Lovászi és Kútfej szintnek. Közülük a Rátka és Lovászi homokkősorozat tárolta a legnagyobb kőolaj- és földgázkészletet. Ezekből indult meg az L–1. jelű kút termelése is. A kiszorító energiát a kőolajtelepek felett kialakult gázsapka, az oldott gáz és kismértékben a peremi víz nyomása, utánáramlása adta. A telepek kezdeti rétegnyomása 130–140 bar volt.

Már az első kutak lefúrása után kialakult az a vélemény, hogy a mező fejlődőképes, hozama meghaladhatja a budafapusztaiét. A geológiai vizsgálatok alapján a MAORT szakemberei reményt láttak arra is, hogy a mélyebben fekvő, miocén korú rétegek is tartalmazhatnak kitermelésre érdemes mennyiségű földgázt és kőolajat.

A lovászi kőolajmezőt felfedező MAORT az első kút eredményei alapján gyors ütemben végezte a mező feltárását, az üzem kiépítését. A termelés a feltáró fúrások mélyítésének hatására rohamosan nőtt: 1941 végére a 22 kút már 138 ezer tonna kőolajat és 39 millió köbméter gázt adott. 1942-ben a lovászi mennyisége túlhaladta a budafapusztai mezőét: 47 olajkút és két gázkút 340 ezer tonna olajat és 105 millió köbméter földgázt termelt. Az 1943. év végére már 74 olajkútja és két gázkútja volt a mezőnek, 497 ezer tonna kőolaj és 151 millió köbméter hozammal. 1944-ben a fokozottabb fúrási tevékenység mellett is csökkent a kőolajtermelés: 89 olajkútból 493 ezer tonna olajat nyertek. Növekedett ellenben a gázhozam, elérte az évi kétszázmillió köbmétert.

Kezdetben kilenc és fél milliméteres, 1943 decemberében átlagosan kilenc milliméteres fúvókákkal termeltek. Ugyaneddig az időpontig az egy kútra eső termelés átlaga valamelyest csökkent, napi 28,5 köbméterre. A fokozott gáztermelés miatt a kezdő, átlagosan 114,2 bar rétegnyomás 1943 végére 98,1 barra csökkent.

A MAORT szakemberei 1944-ben részletesen értékelték a lovászi mező termelési viszonyait, s készítettek becslést várható élettartamára. Károlyi Árpád vizsgálatai azt 26 évre becsülték, gázvisszanyomás esetén mintegy tíz, a Páka-gázt is visszasajtolva további nyolc évvel meghosszabbíthatóan.

A kőolajjal kitermelt földgázt kezdetben csak a mező fúrását végző gőzüzemű berendezések kazánjainak és a termelési létesítményeknek a fűtésére használták, később a Kútfej község melletti lejtőn megépített lakótelep házaiban és a környék falvaiban szintén fűtésre.

A földgáz gazolintartalmának kinyerésére 1942–1943-ban aktív szenes leválasztótelepet építettek, melyet 1944-ban helyeztek üzembe. A lovászi telep csak nyers gazolint állított elő, a propán-bután leválasztása (a lovászi gazolinból is) Bázakerettyén történt.

A kőolajjal együtt termelt földgáz sűrítésére, a rétegenergia pótlására történő visszasajtolására szolgáló kompresszortelepet a gazolintelep építésével szinte egy időben, annak szomszédságában telepítették. Lovásziban létesült Közép-Európa akkori legnagyobb ilyen célú kompresszortelepe, melyben 27 Thomassen gyártmányú, fekvő elrendezésű gázmotoros kompresszor dolgozott három fokozatban, négy, huszonnyolc és száznegyven bar végnyomásra sűrítve a földgázt. A gazolintelepi kompresszorokkal 1943-ban Lovásziban is megkezdődött a földgáznak a rétegnyomás fenntartására való visszasajtolása, de ez a szabad gázmennyiségnek csak egy részét érintette.

Az első fúrásokkal párhuzamosan folyt az LT–1. tartályállomás kialakítása, s 1943-ban elkészült a mező teljes termelését fogadó főgyűjtő is. 1940-ben még csak ideiglenes olajtávvezeték létesült Kerettye és Lovászi közt, majd 1941 decemberében elkezdték építeni, s 1942 márciusában be is fejezték a végleges távvezetéket is. A következő évben elkészült a Kerettye–Lovászi közti gázvezeték és a gazolinvezeték, s elkezdődtek a Budapest–Lovászi közti telefonvezeték szerelési munkálatai. A termeléshez közvetlen kapcsolódó létesítményekkel párhuzamosan készültek el az üzemi épületek, raktárak, irodák, műhelyek, laboratórium.

1941-ben megkezdték a Kútfej községtől nyugatra fekvő domboldalban a mérnökök, tisztviselők és a munkások részére a lakótelep építését. A lakások mellett üzemi kantin, élelemtár, gyógyszertár és orvosi rendelő, majd hatosztályos elemi iskola is épült.

1941 decemberében a MAORT-ot – így lovászi üzemét is – mint a háborús ellenség tulajdonát, és mint hadiüzemet kincstári használatba vették. A kincstári használatba vétel az üzem működésén szinte semmit sem változtatott. A háború utolsó időszaka, a bombázások és a keresztülvonuló front azonban jelentős károkat és termeléskiesést okoztak. A szovjet hadsereg egységei a német csapatokat a lovászi üzem területéről 1945. április 4-én szorították ki. Az alapvető berendezések helyreállítása után, április 10-én már ismét megkezdődhetett a termelés. A MAORT üzemeinek kincstári használatba vételét 1945 novemberében megszüntették, de az amerikai részvényesek képviselői csak formailag vehették át az üzemeket a kincstártól, ugyanis a jogaikat korlátozó szovjet katonai ellenőrzés még közel két esztendeig fennállt.

A MAORT – s benne a lovászi üzem – termelését 1945 áprilisától kezdődően alapvetően meghatározta a szovjet hadsereg ellátásának igénye, a jóvátétel, a magyar állam által kötött nemzetközi szerződések, valamint a vállalat gyorsan romló gazdasági helyzete. A jóvátétel, a szovjet igények és az állam által vállalat kötelezettségek teljesítése egyre nagyobb mennyiségű kőolaj kitermelését igényelte volna, de a MAORT által művelt kőolajmezők már a háború alatt túljutottak a termelési csúcson.

A lovászi mező termelése is csökkent: 1945-ben 405 ezer, 1946-ban 393 ezer, 1947-ben 340 ezer, 1948-ban már csak 285 ezer tonna olajat adott. A kőolajtermelés jelentős csökkenése a természetes hozamapadás mellett a megengedettnél jóval nagyobb, rablógazdálkodásszerű igénybevételnek volt a következménye. A gázvisszanyomás fokozása részben ellensúlyozhatta volna a rétegenergia gyors csökkenését, de az erőltetett termeléssel a kőolajjal együtt felszínre került nagy mennyiségű gáz visszasajtolására nem állt rendelkezésre a szükséges kompresszorkapacitás. A MAORT szakemberei hiába figyelmeztettek a túlzottan gyors ütemű termeltetés veszélyeire – a termelési heti jelentésekben és erélyes hangú memorandumokban –, a helyzeten az nem változtatott.

A lovászi mező napi gáztermelése 1945 júniusában hatszázötvenezer köbméter körül volt, ebből nyolcvanezer köbméter gazolinban dús nedves gáz és kétszázezer köbméter száraz gáz felhasználatlan maradt. A felhasználatlanul levegőbe engedett gáz hasznosítására a MAORT-nál már 1941-ben felvetődött a gázkoromgyártás gondolata, s ez 1945 után, a növekvő gázkitermelés időszakában új értelmet kapott. Megfogalmazódott ugyan, hogy a gázkoromgyártás a földgáz legrosszabb hatásfokú hasznosítási módja, mivel a gázban lévő szénnek csak kettő–három és fél százalékát értékesíti, de megvalósítása – a felhasználatlan gáz értékesítése mellett – a magyar gazdaságot a gumi- és festékipar számára nélkülözhetetlen gázkorom importjától mentené meg.

A részletes előtanulmányok elvégzése után koromgyártási szándékát hivatalosan 1947 szeptemberében jelentette be a MAORT. A bányakapitányság 1947. november 11-én kelt határozatában engedélyezte, a folyamatos üzem 1948. augusztus 1-jétől kezdődött el. Bár a gyártásnál a kihozatalban nem sikerült elérni a világszínvonalat, az előállított aktív korom minősége azonban a jó minőségű amerikai gázkoroméval egyezett meg. Ez az üzem az 1960-as évek közepéig működött.

A kitermelt, de fel nem használt gáz értékesítésének másik, elsősorban az állami irányító szervek által fontosnak tartott lehetőségét a városok, főként Budapest gázellátására történő felhasználása képezte. A MAORT – megrendült anyagi helyzete miatt – külön gázvezeték építésére nem vállalkozhatott. A vállalat mérnökei újszerű módon oldották meg a feladatot: Czupor Andor és Gyulay Zoltán kidolgozták a földgáz kőolajvezetéken, olajjal együttes szállításának módszerét. A sikeres szállítási kísérleteket 1948 október végén végezték el Lovásziban.

Röviden érdemes megemlíteni azt a lovászi üzemben folyó rövid élettartamú vállalkozást, amely a háború utáni ellátási nehézségeken kívánt segíteni. A MAORT szakemberei 1945 májusában kezdtek foglalkozni azzal a tervvel, hogy a L–98. jelű kút sós rétegvizéből étkezésre alkalmas sót nyerjenek ki. A sólepárló berendezést 1946 májusában állították üzembe, s július–augusztus hónapban havonta kétezer-ötszáz kilogramm sót nyertek. Az üzem 1947. április végéig működött.

A lovászi szénhidrogén-mező történetének ez a szakasza veszélyhelyzetektől sem volt mentes. Három alkalommal fordult elő kútkitörés. A dunántúli kőolajmezőkön az első nagy kitörés 1944 októberében a fúrás alatt álló L–94. számú kúton, mentési munkálatok közben történt. A kitörő gáz meggyulladt, a tüzet csak hosszas műveletek árán sikerült robbantással eloltani. A kút később (decemberben) beomlott, a gázerupció megszűnt. 1946 júniusában az L–110. számú kút tört ki. A kútból kiáramló homokos gáz eróziós hatása lehetetlenné tette a kitörésgátló elzárását. A lyuk beomlása fojtotta el a kitörést. Az ebből a kitörésből származó „kóbor” gázok hatására keletkezett gázkifúvás 1949 februárjában az L–150. számú kúton. A homokos gáztermelés eróziós hatása a kútfejszerelvényt levágta. A kitermelődött sok homok miatt a kitörés önmagát fojtotta el.

A mező életének ezt a nehézségektől sem mentes szakaszát a MAORT állami kezelésbe vétele (1948. szeptember 24.), majd államosítása (1949. december 31-én) zárta le. Ennek közvetlen előzménye volt az a koncepciós per, az úgynevezett MAORT-szabotázs-per, amely a MAORT vezetőit (dr. Papp Simont, Binder Bélát, Ábel Bódogot) rendkívül súlyos ítéletekkel sújtotta, velük együtt jelképesen az ipar egész szakembergárdáját a vádlottak padjára ültették. Ennek káros hatásai napjainkig érezhetők.

A Népgazdasági Tanács 154/10/1950. sz. határozatával a MAORT-ot átszervezte: abból öt nemzeti vállalatot hozott létre. Lovászi, bázakerettyei és pusztaszentlászlói üzeméből nagykanizsai székhellyel 1950. június 30-án megalakult a Dunántúli Ásványolaj-termelő Nemzeti Vállalat. Ez sem volt hosszú életű: 1951. február 28-án megszűnt, jogutódja a Dunántúli Ásványolaj-termelő Vállalat lett. Ez, az eddig önálló dunántúli olajipari vállalatokkal együtt, az 1951. október l-jével a magyar kormány és a Szovjetunió kormánya között létrejött megállapodás alapján létrehozott vegyesvállalatba, a MASZOLAJ-ba (Magyar–Szovjet Olaj Rt.) olvadt be. 1954. június 30-ig működött. 1957. január l-jei hatállyal határozta el a Nehézipari Minisztérium a Kőolajipari Tröszt megalakítását, ennek irányítása alá tartozott a Lovászi Kőolajtermelő Vállalat is.

1962. január l-jei hatállyal a Lovászi és a Budafai Kőolajtermelő Vállalat összevonásával létrejött a Dél-dunántúli Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat, majd 1964. január l-jével hozták létre a Nagylengyeli Kőolajtermelő Vállalat és Dunántúli Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat összevonásával a Dunántúli Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalatot. 1978. január l-jével újabb átszervezésre került sor, a Dunántúli Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat, a Dunántúli Kutató és Feltáró Üzem, továbbá a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat szanki üzemének összeolvasztásával létrejött a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat, nagykanizsai székhellyel. Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt átszervezésével a zalai olajbányászati üzemek az 1991-ben létrejövő Magyar Olaj- és Gázipari Rt. (Mol Rt.) üzemei lettek.

Az állami kezelésbe vétel időpontjában a lovászi olajmezőben 107 kútból termeltek kőolajat. Ebből 65 kút felszálló termeléssel, 38 segédgázzal, egy mélyszivattyúval, három dugattyúzással működött. A mezőben az átlagos kúttávolság háromszáz méter volt.

Az állami kezelésbe vétel utáni évek fő jellemzője – a szakemberek ellenkező álláspontja ellenére –, hogy a „mindenáron több olajat” elv meghatározóvá vált. A kőolajtermelés – egyébként törvényszerű – csökkenésének megállítására elkezdődtek a sűrítő fúrások, a kúttávolságokat felére csökkentették. A természeti törvényszerűségek alapján kidolgozott józan műszaki megfontolások figyelmen kívül hagyása később visszaütött.

Az 1954-ig százötven méteres kútközre sűrített kutak fajlagos termelése csökkent, vízhozama növekedett. Az új kutak termeltetésével tovább nőtt a mező gáztermelése, naponta több százezer köbméter földgáz ment a levegőbe. A földgáztermelés 1952-ben érte el a csúcsértéket, majd 1960-ig csaknem felére csökkent. Ez a rétegenergia jelentős részének elvesztését is jelentette.

A kőolajtermelést az új kutak kiképzésével az 1950–1955-ös években sikerült az évi 210–260 ezer tonna szinten tartani, de azután a hozam rohamosan csökkent. 1963-ban a mező évi termelése nem érte el a százezer tonnát, 1975-ben már csak tizennyolc és fél ezer tonna volt. Az üzemeltetett kutak száma ekkor százhatvan, az egy kútra eső napi olajhozam 0,316 tonna.

A termelés csökkenésének megakadályozására, illetve mérséklésére az 1950-es évektől kezdődően mechanikus termelési módszereket (mélyszivattyúk alkalmazása) vezettek be, különféle kísérletekbe kezdtek. Az 1950-es évek elejéig döntően a segédgázas eljárást alkalmazták. Az első segédgázelosztó központ, mely a segédgázas kutak rendszerbe foglalását és áttekinthetőbb, gazdaságosabb szabályozását jelentette, 1949-ben épült Lovásziban. A mélyszivattyús termelésre való áttérést a mező 1951–1953 között végrehajtott villamosítása tette lehetővé.

Az 1960-as évektől megvalósuló automatizálás a segédgázas termelés korszerűsítése terén nagy előrehaladást jelentett: a kutak beindításának nyomásigénye a korábbi felére, a fajlagos segédgáz-felhasználás is lényegesen csökkent.

Az olaj–víz határon történő vízbe sajtolásos művelés alkalmazása 1953–1954-ben kezdődött el. A legnagyobb méretű vízbesajtolás az alsó Rátka-rétegbe történt. A peremi vízbesajtolásos módszert 1963 közepéig alkalmazták, de tapasztalatai alapján kezdték el 1966-ban a területi vízelárasztásos kísérleteket. A szén-dioxid-besajtolásos laboratóriumi kísérletek már 1953-ban megkezdődtek. Az első kisüzemű kísérletek 1962–1964 között a lovászi mezőben folytak, amikor is a gazolintelepi kazánok földgázból nyert szén-dioxidot és vizet együttesen nyomták a rétegbe.

A szén-dioxidos művelés céljából a lovászi mezőben az 1970-es évek közepén két elosztóközpontot helyeztek üzembe. A műveléshez szükséges szén-dioxidot tartalmazó földgázt nagynyomású szállítóvezetéken a budafai mezőről szállították Lovásziba. A szükséges vízmennyiséget a termelt rétegvíz, valamint a muraszemenyei vízmű kútjai szolgáltatták. A szén-dioxidos művelés fokozatos területi kiterjesztéssel a lovászi sorozatban valósult meg, ez adta a mező olajtermelésének döntő hányadát. Az új, korszerű művelési eljárások alkalmazása mellett a rétegkezelési módszerek kidolgozásában is jelentős szerepet játszott Lovászi. A kőzetrepesztési módszerek első sikeres kipróbálása is itt történt 1957-ben. Az 1960-as években a kőzetek áteresztőképességének javítására a korábbi egyszerű rétegsavazás helyett dolgozták ki, majd alkalmazták a lovászi mező kútjainak hozamnövelésére a komplex vegyszeres rétegkezelést.

A lovászi mező területén 1990-ig összesen 478 fúrást mélyítettek, közülük 1989. december 31-én még 72 kút termelt szénhidrogéneket, 35 szén-dioxid–vízbesajtoló, 45 kút megfigyelő funkciót látott el.

Lovásziban több évtizeden át három–öt fúróberendezés dolgozott. A mező fúrásainak történetében figyelmet érdemelnek az 1963. évtől kezdve végzett irányított ferde feltáró fúrások, melyekből mintegy harminc mélyült. A ferde fúrások a már megépült lakótelep és a termelési létesítmények elhelyezkedése miatt váltak szükségessé. A fúróberendezések a mező ezerkétszáz–ezerhatszáz méter mélységű fúrásai mellett nagy mennyiségű fúrási kutatásokat is végeztek.

Lovásziban sikerült Magyarországon először a négyezer méteres és az ötezer méteres mélységhatárnál mélyebbre fúrni. Az L–I. és L–II. nagy mélységű fúrások nem igazolták a MAORT geológusainak korábbi reményét, hogy nagyobb mélységekben e területen még lehet számítani jelentősebb szénhidrogén-készletekre. Lovászi térsége a földtörténeti múltban nyílt tengeri medencerész volt, a miocén időszakában lerakódott agyagos rétegek kitermelésre érdemes készlet tárolására nem alkalmasak.

A lovászi mezőből 1990. január l-jéig 6466 ezer tonna olajat termeltek ki. Ez a kezdeti földtani kőolajkészletnek 30,3 százaléka. Bár az olajkészlet nagyobb hányada még a föld mélyében van, jelentősen nagyobb mértékű kitermelés a hagyományos technológiákkal már nem lehetséges.

Az eddigiekben az üzem, a termelés és az ipartelep történetét ismerhettük meg. A vázolt folyamat adta az alapját azoknak a változásoknak, melyek Lovászi életében az elmúlt hat évtizedben végbementek. Mielőtt az olajbányászat elkezdődött ezen a területen, szinte ugyanazok a körülmények uralkodtak, amelyeket csaknem egész Zala megyére vonatkozóan Vizy András a Szociális Szemle 1940. 6. számában megjelent írásában (Zala vármegye szociális feszültsége) a „túlfeszített életkeretek” és a „szociális feszültség” fogalmakkal jellemzett.

Más megélhetési forrás nem lévén a két település (Lovászi és Kútfej) lakosságának döntő része mezőgazdasági munkával igyekezett előteremteni az egyszerű megélhetéshez szükséges javakat. Ugyanakkor a rossz minőségű földekből egy-egy gazdálkodóra alig több mint fél katasztrális hold terület jutott. Lovásziból nyolcvan, Kútfejről ötven fő volt kénytelen más megyékbe eljárni sommásmunkára az év hat hónapjában, majd az év többi részében favágással és napszámosmunkával megkeresni a kenyeret. A helyi „szolgáltatóipar” is még az évszázaddal korábbi viszonyokat mutatta: kovács, cipész, kőműves, kötélfonó, szabó, asztalos és vegyeskereskedés. Mindenféle közmű hiányzott, az utak rosszak, a legközelebbi vasútállomásig tíz kilométert kellett gyalogolni, szekerezni. Iskola ugyan már az 1800-as évek vége óta működött mindkét településen, de 1940-ben az itt élők közel tíz százaléka analfabéta volt, a végzettek többsége is csak négy–hat osztályt végzett.

A kőolajkutatások megkezdése után, majd a termelőüzem kialakulásával gyökeresen változott a kép. Az Eurogasco és a magyar állam közt létrejött szerződés a vállalatot magyar állampolgárságú munkaerő foglalkoztatására kötelezte. Az első magyar munkásokat az első (Sopron és Somogy megyei) mélyfúrások környékéről toborozták. A zalai sikeres kutatások nyomán meginduló termelés eredményezte, hogy a munkások többsége a zalai falvak lakói közül került ki. Nagy jelentőségű volt ez az iparral alig, nagyiparral egyáltalán nem rendelkező megyében. Gyorsan terjedt a hír a munka nélkül álló summások, tönkrement iparosok körében, hogy az „olajosok” embereket keresnek.

A helyzetet jól jellemzik Cséry Dezsőnek a Magyarság 1937. március 14-i számában írt sorai: „A kenyér, a kenyér, ezt a szót halljuk mindig és mindenütt, ennek az örvendezése cseng és száll ki a lelkekből, ez hatja át az egész környéket: a kenyér reménye…” Ezért álltak türelmesen sorba az üzemi irodák előtt. Amit vállaltak, számukra nagyrészt idegen, ismeretlen, nehéz fizikai munka volt, de jól megfizették: kezdetben a segédmunkások átlag hatvan, a szakmunkások nyolcvan fillér, a fúrómesterek két pengő órabért kaptak (ugyanekkor nyolcvan fillér volt a mezőgazdasági napszámbér).

A munkavállalókat – mérnököt, tisztviselőt és fizikai munkást egyaránt – fél- vagy egyéves próbaidőre vették fel. A jól dolgozókat véglegesítették. Aki bekerült a vállalathoz, igyekezett bent maradni minden nehézség vállalása árán is. Nehézségek pedig a kezdeti időben bőven voltak. A dolgozók nagy része gyalog vagy kerékpáron járt a munkahelyére, lakásától gyakran tizenöt-húsz kilométerre.

Noha az amerikai vezetők szigorú munkafegyelmet követeltek, az intenzívebb és jobb munkavégzés érdekében rugalmas bér- és szociális politikát alkalmaztak. Az Eurogasco, majd a MAORT szociális intézkedései túlmutattak a magyar vállalatoknál alkalmazottakon, közelítettek az Egyesült Államokban már korábban bevezetett – a magyarországinál demokratikusabb – szociális politikához.

Magyarországon az 1937. évi XXI. törvénycikk vezette be a nyolcórás munkanapot, az évi fizetett szabadságot. Szabályozták a minimális munkabért is, de a törvény rövid érvényességi ideje miatt – a második világháború kitöréséig volt hatályban – csak részben tartották be előírásait. Az Eurogasco munkásszemélyzete részére 1936-ban készült rendtartás viszont már rögzítette a nyolcórás munkanapot, a vasárnapi munkaszünetet, hacsak az üzem biztonsága a túlmunkát nem tette szükségessé. A túlórákért huszonöt, a vasárnapi-ünnepnapi munkáért ötven százalék pótdíjat határoztak meg. Az 1938-ban létrehozott, amerikai tulajdonban lévő MAORT-nak, bár figyelembe kellett vennie a magyar hatóságok előírásait, rendelkezéseit, lehetősége volt arra, hogy eltérhessen azoktól, és a magyarországinál magasabb jóléti szintet garantáljon alkalmazottainak.

A magyarországi kőolajbányászat – a XIX. századi kezdetek ellenére – nem rendelkezett ipari hagyományokkal. Az alkalmazott technológia, módszerek, a mérnökök és munkások által végzendő munka a bányászat egyéb ágaitól is jelentősen különbözött. Amikor az Eurogasco Magyarországon elkezdte tevékenységét, nem állt rendelkezésre megfelelő szakmunkásgárda. A vállalatnak önmagának kellett munkásait kiképeznie. A kor legmagasabb technikai színvonalán dolgozó Eurogasco kezdetben amerikai, angol, francia és német szakembereket, fúrómestereket, szakmunkásokat alkalmazott. A magyar kormányt képviselő Pénzügyminisztérium és az Eurogasco közt létrejött szerződés – mivel Magyarországon a korszerű, rotary rendszerű fúrási és termelési módszerek még nem terjedtek el – a szükséges mértékig engedélyezte az Eurogasco számára a külföldi szakemberek alkalmazását, de feltételül szabta, hogy mindegyikük köteles betanítani egy-egy magyar állampolgárt. A MAORT-tól azonban már – mint korábban említettük – egyértelműen megkövetelték a hazai munkaerő alkalmazását.

A MAORT munkaerőt felszívó hatásának jellegzetes vonása, hogy itt, Lovásziban nemcsak munka- és földnélküliek, de földes gazdák is otthagyták gazdaságukat, és mentek a fúrásokhoz dolgozni. A gazdaságban szükséges munkák végzése a tizenkét–tizenhat éves gyerekekre hárult, s ez oly nagy arányokat öltött, hogy a tankerületi főigazgatóság felszólítása ellenére csak az 1929-es korosztály számára lehetett a községben beindítani a hetedik osztályt.

Az 1941. évi népszámlálás szerint a két község, Lovászi és Kútfej együttes lélekszáma 1321, s a településekről összesen 319 főt regisztráltak mint bányászatban dolgozót. 1942-ben a lovászi kőolaj-bányászati üzem dolgozóinak létszáma már meghaladta az ezer főt, s folyamatosan növekedett.

A MAORT tisztviselőinek és munkásainak a bére a kezdetektől meghaladta az ipari átlagot. A bérek 1945-ig folyamatosan emelkedtek. Amikor az iparban és a bányászatban bevezették a bérek pótlékolását, dolgozói nem csak az állami intézkedések következtében fizetendő bérpótlékot (drágasági pótlék) kapták meg, a vállalat azt mindig megtoldotta különböző mértékben, kiemelve, hogy az a MAORT önkéntes hozzájárulása.

A megemelt drágasági pótlékokon kívül egyéb intézkedéseket is hoztak az alkalmazottak életszínvonalának lehetőség szerinti megőrzése érdekében: a második világháború alatt a különféle segélyek és jutalmak egész rendszerét vezették be. Ezek a juttatások, melyeknek összegét tizenharmadik havi munkabérként is szokták emlegetni, némely időszakban annál többet is jelentettek. 1941-től rendszeresítették az őszi beszerzési segélyt és a karácsonyi jutalmat, amely a 48 órára járó munkabérnek a drágasági pótlékkal növelt összege volt. 1942 tavaszától a katonai szolgálatra bevonultaknak a rendelet értelmében járó segélyt a MAORT megduplázta. Miután 1943 nyarán az állami irányító szervek nem engedélyezték a vállalatnak, hogy folytassa a béreknek az országos gyakorlattól eltérő pótlékolását, a „létfenntartás nagy költségeire” hivatkozva rendkívüli jutalmakat adtak a dolgozók részére.

A legnagyobb gondot a munkások egy részének rendezetlen lakáskörülményei, továbbá étkeztetésük megoldatlansága jelentette. Először telepszerűen épített fabarakkokkal próbáltak enyhíteni a gondokon, Lovásziban is egész kis lakótelep épült. A barakképítés azonban nem a végleges és nem az egyetlen megoldás volt. 1942-től az építkezések nagyobb ütemben folytatódtak, két-, sőt háromszobás munkáslakások épültek. Lovásziban az egész településképet megváltoztatta az „olajos” lakótelep. A komoly építészeti értéket is képviselő mérnöklakásokat a budapesti Antal Dezső mérnök tervezte, a tisztviselői ikerházak a Bősze Kálmán vezette MAORT építészeti csoport tervei alapján készültek.

A lovászi MAORT-lakótelep építése 1941-ben közvetlen Kútfej község közelében, a településtől nyugatra fekvő szőlőhegy alatti domboldalon, az erdő mellett kezdődött el, majd a ligetessé alakított fenyves és tölgyes erdőben folytatódott.

Nem egy hagyományos lakótelepi kép kialakítására törekedtek (a házak nem utcarendbe épültek), hanem a természeti környezet által kínált adottságokhoz alakították az elképzeléseket. 1941-ben felépült két háromszobás mérnöklakás és két kétszer két szobás tisztviselői ikerház, 1942-ben egy újabb tisztviselői ikerház, 1943-ban két háromszobás mérnöklakás, négy tisztviselői ikerház, egy háromszobás és tizenhat kétszobás téglaház. 1944-ben 24 kétszer kétszobás, magorlemezekből épített ikerház, kettő kétszobás magorlemezlakás, tíz kétszer egyszobás „nádlakás” került átadásra. Ez utóbbiak már a munkások tömeges elhelyezésének igényeit elégítették ki, éppúgy, mint az 1942-ben felépített kétszintes munkásszálló, utóbbiban alakították ki a már többször említett mozihelyiséget és az étkezdét, kantint. 1943-ban orvosi rendelő és orvoslakás, gyógyszertár és fogorvosi rendelő, sütöde, majd 1944-ben egy tekéző egészítette ki a telepet. Terv készült egy, a kultúregyesületnek is otthont adó munkásotthon építésére is, de ez a háború miatt már nem készülhetett el.

Előbb a háború, illetve a közelgő front, majd a háború után a vállalat gazdasági nehézségei állították le a nagyszabású építkezéseket, azok csak az 1950-es években folytatódtak. 1951 és 1957 közt kilenc tizenkét lakásos „pontház”, 29 ikerházi egy-két szobás lakás, valamint egy 52 személyes és egy 38 személyes legényszálló épült. Ezek a lakáscélú építkezések mint vállalati beruházások valósultak meg.

Nem hagyhatók figyelmen kívül az iparnak a településre gyakorolt hatása elemzésénél azok az építkezések sem, melyek nem vállalati beruházás eredményeként történtek. Kútfej község területén 1954-ben új utcasort jelöltek ki az olajipari dolgozók magánerős, de a „bányász sajátház-építési akció” keretében vállalati támogatással megvalósuló lakásépítéséhez. Az ötvenes évek építkezéseinek oka döntő mértékben az volt, hogy az olajbányászati üzem dolgozói létszáma – mely 1945 után átmenetileg csökkent – 1950-től lényegesen nőtt. A csúcsot 1956-ban érte el 1747 fővel (a települések együttes lélekszáma az 1960-as népszámlálás szerint: 2289 fő), s ezután már folyamatosan – bár eleinte lassan – csökkent.

Nem lenne teljes az olajiparnak a település életére gyakorolt hatása bemutatása, ha nem szólnánk az oktatást és a kulturális területet érintő változásokról, eseményekről. Mint említettük, az olajipar megjelenését már jóval megelőzve működött iskola Lovászi és Kútfej községben. A tanulók számának emelkedése, valamint a vállalat tervei azonban szükségessé tették egy újabb iskola alapítását és építését, mely 1946-ban MAORT Társulati Általános Iskola néven kezdte meg működését, szorosan együttműködve a meglévő iskolákkal.

A MAORT az iskola működéséhez három pedagógus fizetésével és a helyiség, valamint a felszerelés rendelkezésre bocsátásával járult hozzá. Ettől kezdődően a két községi iskolába jártak a településekről az alsó tagozatos, a társulati iskolába a felső tagozatos tanulók. A társulati általános iskola négy tanteremből, egy nevelői szobából, egy szertárból, egy műhelyből és mellékhelyiségekből állt. Hozzá tartozott egy kétszobás nevelői lakás is. Az ott tanító négy pedagógus a vállalat alkalmazottja volt, a cég a községi iskolák pedagógusainak fizetését is havi százhúsz forintos tiszteletdíjjal egészítette ki (az 1947–48-as tanévben). A külön társulati iskola az iskolák – és a MAORT – államosítása után, ahogy arról már megemlékeztünk, betagolódott az állami iskolarendszerbe.

Alig indult meg a termelés a lovászi olajmezőben, a MAORT-nál már 1941-ben megalakult a Lovászi MAORT Munkásotthon, Kultúr- és Önsegélyző Egyesület, melynek célja: „a MAORT munkásainak módot adni arra, hogy minden tekintetben kifogástalan helyen összejöhessenek, közös ügyeiket megbeszélhessék, műveltségüket fejlesszék”, valamint hogy könyvtárat létesítsenek, és rászorult tagjaikat segélyezzék.

Az egyesület egyik legfőbb célja a Munkásotthon építése volt – tervei el is készültek –, a háború miatt nem valósulhatott meg. Működéséhez helyiséget csak később, az étkezde elkészülte után, az étterem melletti mozihelyiségben kapott.

1943-ban a lovászi kultúregyesület már kilencszáz tagot számlált, és ötszáz kötetes könyvtárral rendelkezett. A háború utolsó időszaka cseppet sem kedvezett a kulturális tevékenységnek, az egyesület munkája csak 1947-ben szerveződött újjá. Ekkor azonban négy előadásból álló műszaki, társadalomtudományi témájú előadássorozatot, két táncos mulatságot, három színielőadást szerveztek, az engedély híján átmenetileg szünetelő mozi is megkezdhette a vetítéseket. Az egyesület továbbá az ötszáz kötetes könyvtár mellett hat különböző napilap, öt hetilap, hat képes folyóirat, rádió, gramofon, kártya, sakk biliárd használatát biztosította a vállalat dolgozói részére.

A kulturális életben jelentős állomás 1954, amikor mintegy kétmillió forintos beruházással felépült az országos viszonylatban is kitűnően felszerelt Olajbányász Művelődési Ház. 530 fő befogadására alkalmas színházteremmel, hét egyéb klub- és könyvtárhelyiséggel, öltözőkkel és segélyhelyiséggel rendelkezett, s alkalmas volt arra, hogy a műkedvelő előadások mellett hivatásos művészeknek is jó fellépési körülményeket biztosítson. A művelődési ház napjainkig fontos szerepet tölt be a település életében.

A kőolajbányászat Lovászi XX. századi történetének legalapvetőbb tényezője volt. A termelés felfelé ívelése a település gyors fejlődéséhez vezetett, a település Zala megye egyik legfejlettebb infrastruktúrával rendelkező községévé vált. Lakóinak száma 1941 és 1960 között több mint másfélszeresére nőtt. Alig élt itt család, akiknek nem volt közvetlen kapcsolata az olajiparral. A termelés csökkenése, majd napjainkra szinte teljes megszűnése azonban ezzel ellentétes irányú folyamatot indított el. Azok a tárgyi feltételek viszont, amelyek az elmúlt hatvan év alatt megszülettek, az elkövetkező generációk számára is értékes adottságként szolgálhatnak.