Két urat szolgálva
Két urat szolgálva
A több évszázados múltra visszatekintő települést, amelynek temploma és urasági udvarháza is volt, 1543-ban a törökök feldúlták, lakóinak jelentős részét kardélre hányták, csak kevesek menthették meg az életüket. Több mint négy évtizeden át „hallgatnak” a források a településről. Arra következtethetünk, hogy az 1580-as évekig lakatlan, illetve jelentéktelen számú népesség élt itt.
1570-ben Rizvan Bin Abdullah javadalombirtoka Lovasberény. A székesfehérvári náhije III. Murad szultán uralkodása alatt keletkezett részletes összeírása üres és lakatlan településnek tünteti fel. 1581-ben két Győrött tartózkodó nemes, Hermann György és Kapornaky Ferenc, adományul kéri a Buzlai család egykori és a kérelem időszakában néptelen Fejér megye falvait, köztük az elhagyott Lovasberényt is.
A nyugat-magyarországi területen élő nemesek kérelme mozgásba lendítette a birtokos Baracskai Pálffy család tagjait. A tizenötéves háborút (1593– 1606) közvetlenül megelőző esztendőkben mind gyakrabban fordul elő a település a forrásokban, sőt ezek arra is utalnak, hogy időszakonként a lovasberényi udvarházat a Pálffyak lakták. Ismételt benépesítéssel, betelepítési kísérletekkel találkozunk. Nagy Balázs szolgabíró Aggszentpéteren 1593. január 4-én kelt úti okmányban igazolta, hogy nemes Szeghy János, Baracskai Pálffy István és Desseő Ferencné, született Pálffy Zsófia Fejér megyei birtokainak prefektusa, Baracskáról, Nadapról, Berényből és Acsáról búzával, liszttel, zabbal és szénával megrakott húsz kocsit, valamint húsz tehenet kísért Palota várába, ahol a birtokosok tartózkodtak. 1595 szeptemberében Baracskai Pálffy Márton Lovasberényben tartandó tárgyalásra idézte Pálffy Istvánt és Desseő Ferencet, mert a panaszost kizárták a közös jövedelmekből.
A tizenötéves, majd a harmincéves háború (1618–1648) első két évtizedében a megtelepedésre utaló adatokat az újabb pusztulás tényei váltják fel; lerombolják az udvarházat és a templomot is. 1637-ben Bikácsról (Tolna megye) jövő református lakosok telepedtek meg Lovasberényben, a romokban heverő templomot még ebben az évben felújították. De már 1647-ben „nagy ínségh és keserves bizonyos okok véghet származott nyomorúságok miatt” családjukkal és jószágukkal „bizonyos ideigh meg kölletett futamodniok és földökből, melyet lakóul bírtanak, más falukba szerteszéjjel elmentenek”. Csak egy év múlva tértek vissza azzal az oltalomlevéllel, amelyet az érsekújvári vicegenerális adott a végházakban levő lovas és gyalogos katonák ellen védelmül. 1652-ben már lelkésze is van a településnek Decsi János személyében, aki negyedszázadon át szolgálta a berényieket, majd 1678 és 1681 között Bicskén volt lelkipásztor.
Tartós megtelepedésre nemcsak a templom felújítása, a lelkész jelenléte utal, de az is, hogy megkezdődtek a határvillongások. A lovasberényiek és a verebiek között 1654-ben ellentétek robbantak ki. A szembenálló felek közötti igazságtételre Kenyeres Gergelyt, Komárom vármegyének a Vértes alatti falvakat összefogó szolgabíráját és Ódor Péter esküdtet rendelték a helyszínre: a Berény és Vereb között való földek „meglátására”. A vitás földeket a verebiek lakták előbb, ezért őket bocsátották a határ bejárására. A Máncza-völgyben, a Harangos-oldalban, a Póthi-szőlők mellett a Gyertyános erdőnél, a Técsi útnál, a Berényi-hegynél, a Vörös erdőnél, a Börött-malomnál, az Ornafő-tetőnél és a Likas-kőnél mutatták meg a jeleket. A településeket elválasztó határ tisztázása ügyében kihallgatták Kiss István fornai, nemes Toldi György, nemes Halasi Péter, nemes Erdélyi János acsai és Sánki Mihály csákvári lakost is.
A berényi és a nadapi határ kérdésében, különösen az erdők védelmére hívta fel a figyelmet a Komáromban lakó Pálffy Katalin, Dienes Dániel felesége. Szentmiklóson élő szabadosát intette meg, ugyanakkor a Kajászószentpéteren lakó „atyafiát” arra kérte, „mint öregebbnek gondja legyen, az Berényi, sem az Nadapi, sem az többi erdeinket pusztítani ne hagyja, mert a mint hallom hordogatják, azokat megintsék, meg azokat is, akik marháikkal határunkba csapkodnak”. A Baracskai Pálffyak és rokonaik nem elsősorban a szomszédos települések lakóitól óvták a berényi határt, hanem a többi birtokostárstól.
A XVII. század második felében kialakult ellentmondásos helyzetet oldotta I. Lipót Bécsben, 1666. február 18-án kelt adománylevele Dienes Dániel, Dienes János, Sándor István, Sándor György, Megyeri aliter Ivány Péter, Pálffy Katalin és Sándor Katalin részére. Nevezetteket a király Baracska, Bágyon, Iváncsa, Fokvarsa, Szentlászló, Szentmiklós, Szentiván, Berény, Nadap és Csalapuszta birtokában egészen s Acsa, Felsőtabajd, Jégháza, Széplak, Kuldó és Kajászószentpéter részbirtokában megerősítette. Az 1666. évi adománylevél nem tett említést Szécseny Istvánról és Török Ferencről, akiknek lovasberényi birtokba helyezését Wesselényi Ferenc nádor még 1658-ban elrendelte. Török Ferenc lovasberényi birtokjogának gyakorlását megerősíti egy 1663-ból származó zálogszerződés, amelyben Lovasberényt, Nadapot, Técset, Őrszigetet és Ráckeresztúrt tíz esztendőre hétszáz ezüst tallérért elzálogosította Eölbei Mártonnak és nejének, Szegi Katalinnak.
A zálogbirtokosok jogait gyakorló Kéri János tatai alkapitány és felesége, Eölbei Ilona a révkomáromi jezsuiták előtt emelt panaszt a pákozdi jobbágyok ellen. Ugyanis a pákozdiak 1672-ben harmincöt hold lovasberényi földet felszántottak. 1671–1679 között minden esztendőben a Lovasberényhez tartozó Técsi erdőből, amely az ő tulajdonuk, rendszeresen hordták a fát. Sőt 1679-ben az erdőt fel is gyújtották. A verebiek „hatalmaskodása” ellen Kéri János már nem a révkomáromi jezsuitákhoz, hanem Komárom megyéhez fordult. Radostics Ferenc alispán utasítására Csapó János Komárom megyei szolgabíró és Török András megyei esküdt vizsgálta felül a panaszt. A pákozdi jobbágyok birtokháborításával egy időben a verebiek „hatalmasul reá mentek” a berényi határra, s a határjeleket két helyen is: a „Mura Bánnyának” és a „Téczi határban levő Vizes Aji likas kő taján” szétdúlták.
A berényiek és a verebiek ellentéte nemcsak a magyar földesurak figyelmét kötötte le, hanem a törökét is. Ennek bizonysága Muzly effendi, budai főkincstartó 1675-ben kelt magyar nyelvű levele: „Adassik Ez levelemh az lovas Brinuj bironak és Eskütteknek tulaidon kezekben nag hamarsagal, ssemi mulatass Nelkul.
Mi, az hatalmas Fines czaszarunknak Buday fő kincztartoia és Nazur bighe, Zuim tewtedar, Muzly Efendi, az te uratok és izpahigatok.
Tik megh nevezet lovas Brinnj biro és Eskütek, mint hogj az pazmany pusztat tenektek atunk volt, Mivel hogj annak Előte mindenkor Verebigek birtak, mostis Az verebigeknek Attunk, az mel leveleket attunk volt tenektek az puszta felul, azokat visza hozatok az mi kezünkben; hanem azirt neheztelist ne tegietek, hogj verebiligeknek attunk, mert az Előt is birtak, amirul nem tehetnek azért attunk nikic.
Ez az mi Czimeres levelünket peczitunkel megh Erősitetunk, hogj azmi levelunket mingiart visza hozatok, hanem hoztok mingiart, mas hyron (híren, azaz: másik levél által) behozatunk beneteket és az Verebi hatara az marhat ne boczasatok, migh megh aratiak és megh Kasza(lják)”.
A XVII. század második felében meg-megújuló határviták tartós megtelepedést bizonyítanak. Az 1637. évi benépesítés a lakosság gazdasági erejének megerősödését eredményezte. A szomszédos településekkel – Vereb, Pákozd – szembeni ellenségeskedés nemcsak a falu határának birtoklását erősítette, de a mezőgazdasági művelés alá vont területek mind jelentősebb kiterjesztését is lehetővé tette. Az erdők, a szántók és kaszálók védelme a népesség életerejét bizonyította. Kialakultak a helyi közigazgatás elemei, a források arra utalnak, hogy a falu élén bíró állt, aki az esküdtek bevonásával látta el feladatait.
A török és magyar földesuraknak fizetett adók és szolgáltatások mennyiségéről egy, a XVII. század végéről fennmaradt összeírás tudósít: a török szultánnak évente 75 forint adót, a székesfehérvári török városparancsnoknak, aki védelmezte, „őriztette” a települést, telkenként a bírságpénzek és a robotszolgáltatások mellett egy forint adót fizettek. A magyar földesúrnak kilencven forint éves földbéren (cenzuson) felül egy pár csizmát – négy forint értékben – adtak, és a rétek kaszálásakor egy hétre három kaszást biztosítottak. (A magyar földesúrral kötött szerződést 1694-ben is őrizte a falu bírája.)
Lovasberénynek a Tolna megyei Bikácsról érkezett lakosai az elpusztásodott faluból egy emberöltő alatt gazdasági szempontból is gyarapodó települést hoztak létre. A fejlődés ütemét a XVII. század utolsó évtizedeiben kibontakozó törökellenes felszabadító háború törte meg. 1690-ben arról panaszkodott a lakosság, hogy az elmúlt nyolc évben (tehát 1683-tól) javaik nagyobb részét elveszítették, a „különböző népek és rablók prédája lett” a település. A legjelentősebb pusztulást az okozta, hogy háromszor menekültek el, s amikor visszatértek, mindig lerombolt házakat találtak. Az időközben szerzett javaikat a „fel-alá járó német katonák” élték fel. Tekintettel sanyarú helyzetükre a tized-beszolgáltatási kötelezettség csökkentését kérték.
A török ellen kibontakozó felszabadító háború ideiglenesen visszavetette a lakosság gazdasági erejét, az 1637-től kiépült központi falumagot pedig a hadjáratok dúlták fel.
Szulejmán szultán
