Élet a Rovákja völgyében | Száz Magyar Falu

Élet a Rovákja völgyében

Lovasberény többutcás szalagtelkes település a Velencei-hegység északi előterében. Belterülete a Rovákja-patak jobb partján fekszik 156 méter tengerszint feletti magasságban. Területe 6060 hektár, s változatos felszíntípusokból áll. Északi része hullámos felszínű löszplatóra és eróziós halomvidékre, déli, kisebbik fele a Velencei-hegység gránittönk felszínére terjed ki. Az erősen lepusztult röghegység északkeleti részének felszíni domborzatát ma hegylábfelszínek (Vaskapu 274 méter, Szűzvári-hegy 219 méter, Sági-hegy 214 méter), tönkmaradványok (Antónia-hegy 300 méter) és gránittanúhegyek (Meleg-hegy 352 méter) jellemzik.

A községhatár északi részét a Velencei-hegység irányában löszös halomvidék uralja. Lösztakaróval borított felszínét a Rovákja-patak mellékvölgyei tagolják. Legjobban tagolt a János-hegy (233 méter), amely az északnyugati–délkeleti irányú vetődés mentén a Kazal-hegytől (186 méter) különül el. Vastag lösztakaróval (húsz-harminc méter) borított felszínét a lösz jellegzetes lepusztulásformái (löszmélykút, löszszakadék, löszszurdok) tagolják. Erodált, meredek lejtőit napjainkban talajeróziós folyamatok formálják.

Kéregmozgások által nem érintett keleti része 200-280 méter tengerszint feletti magasságú, nagyjából vízszintes felszínű, gyengén tagolt löszplató, amely tíz-húsz méter vastag homokos löszből épült fel. Felszíne részben erdőterület, részben kultúrmezőség.

Éghajlata nem egységes, a község területének nagyobb részén a mérsékelten meleg, mérsékelten száraz, hideg telű éghajlat sajátosságai érvényesülnek. A borult napok átlagos száma száz-százhúsz, a derült napoké ötven-hetven. A napsütéses órák száma 1950-2000 között változik. Nyara mérsékelten meleg, mérsékelten száraz, a júliusi középhőmérséklet 20-20,5 Celsius-fok között alakul, átlagosan hatvan-hatvanöt nyári nappal és öt-tíz hőségnappal számolhatunk. Éves középhőmérséklete 9,5-10 Celsius-fok között alakul. Tele hideg, a januári középhőmérséklet mínusz 2 és plusz 2,5 Celsius-fok között változik. A csapadék éves összegének területi átlaga 574 milliméter. Az éves vízhiány a mérsékeltebb nyári meleggel összefüggésben viszonylag kedvezőbben alakul, átlagosan száz milliméterre tehető.

Felszíni vizeinek levezetője a Rovákja-patak, amely a hegységi és dombsági területek vizeit összegyűjtve Pátka alatt Tiszta-víz néven egyesül a Császár-vízzel, amely a Velencei-tóba ömlik. Hegységi területe felszín alatti vizekben rendkívül szegény, és szűkében van a talajvíz a dombsági felszíneken is, ahol a talajvíz átlagos mélysége tíz-húsz méter.

Mezőgazdasági művelés alatt álló területeit síkvidéki talajok (mészlepedékes csernozjom, csernozjom barna erdőtalaj) borítják. Hegységi területeit homokon kialakult vörösbarna erdőtalaj és löszön képződött barnaföld fedi. Kisebb foltokban köves, sziklás váztalaj (Antónia-hegy, Vaskapu-hegy) is előfordul. A völgyekben réti talajok terjedtek el. A löszplatók kivételével mezőgazdasági területei erősen erodáltak, nagyobb részük (nyolcvan-kilencven százalék) talajvédelemre szorul.

A községhatár egykori természetes növénytakarója zárt tölgyes erdő volt. A XVI. században még dombsági területeit is erdő borította. Erdőállománya az évszázadok során jelentősen megritkult, de az 1341 hektáros erdőterülete mezőföldi viszonylatban még így is jelentős. Természetes erdei között a cseres tölgyesek és a cserjés tölgyesek vannak túlsúlyban. Mesterséges erdeiben az akácosok és a feketefenyvesek dominálnak.

A Mezőföld lösz borította hullámos felszíne és a községhatár hegységi területe az erdő- és gabonakultúra egyidejű jelenlétét biztosította. Évszázadokon át jelentett megélhetést, helyben megvalósuló, év közben is teljesnek mondható foglalkoztatást. A tavasztól őszig tartó mezőgazdasági munkát a téli időszakban az erdőművelés követte. Lovasberényt az itt élők szorgalma és a kedvező földrajzi adottságok a jelentős megyei települések sorába emelték.

Hogy a községnek s tágabb vidékének története milyen messzire nyúlik vissza a Krisztus születése előtti időben, napjainkban még nem egyértelmű. A Rovákja-patak völgyének régészeti feltárása nem fejeződött be. Tudományos igényű kutatásra az 1960-as években került sor, ekkor is csak egy szűk területre korlátozottan.

Lovasberény a régészeti szakirodalomban régóta ismert név, területén három fontos bronzkori lelőhelyet tart számon a kutatás a múlt század óta. Mihályvár a községtől keletre terül el, a földvár egy északnyugat–délkelet irányú löszdombon épült ki. A lelőhelyet minden oldalról meredek fal övezte, és a dunántúli földvárak általános szerkezetének megfelelően két részből állt: a szabálytalan négyszög alakú úgynevezett nagyvár és a háromszög formájú kisvár területéből. Ez utóbbira korlátozódott az 1960-as években végzett feltáró munka. Mihályvár-kisvár területe a bronzkori földvár gazdasági részét alkotta. Ezt bizonyítja az előkerült bronzöntőműhely, a különböző alakú és formájú agyagedények és bronzeszközök.

A Krisztus előtti második évezredben, a középső bronzkorban itt megtelepedett népességet különböző kultúrák váltották. A község területéről szórványleleteket ismerünk; így a kelták temetkezőhelyét, a vasútállomás környékén jelentős I–IV. századi római kori települést, egy IV. századi temetőt, amelynek egyik sírjában Bellerophont ábrázoló ládikaveretet találtak. Úgy tűnik, hogy a IV. századtól a honfoglalásig, közel fél évezreden át letelepült életmódot folytató népek nem lakták a termékeny völgyet.

Folyamatosan lakott hely a magyar középkor korai időszakában, csupán a török uralom első évszázada jelentett törést a település fejlődésében. Az elhagyott falu a XVII. század közepétől vált ismét gyarapodó településsé. A XVIII. század közepén már a mezővárosok sorában találjuk; magyar és német lakossága kiegészült az iparos és kereskedő foglalkozású izraelitákkal. A múltját, vallását, kultúráját, mindennapi szokásait illetően vegyes lakosságú településsé váló Lovasberény a XX. század elejéig az anyagi és szellemi kultúra terén jelentősebb törések nélkül gazdagodó települése Fejér megyének.

Határos Pátka, Csákvár, Vértesacsa, Vereb, Pázmánd, Nadap és Sukoró községgel. A Székesfehérvártól északkeletre fekvő helység területéhez tartozó Szűzvár valószínűleg azonos a középkori oklevelekben előforduló Zevzd (1343) és Zewzd (1479) praediummal (pusztával). Szűzvárpuszta néven a XVII. századi (1685) források említik.