A polgárosodó település | Száz Magyar Falu

A polgárosodó település

A földesúr és a volt jobbágyok ellentéte a jobbágyfelszabadítás végrehajtásának kérdésében összegződött. Az 1848. évi IX. törvénycikk szabad paraszti birtokká tette az úrbéres földeket és a zsellérek legelőilletőségét. A szántók, rétek, legelők kimérése, telekkönyvezése a szabadságharcot követő évtized központi gazdasági kérdésévé lett. Hiszen a földművelés, a gazdálkodás biztonsága egyaránt érdeke volt a földesúrnak és a tegnapi jobbágynak.

Lovasberényben az úrbéri egyezség – immár a harmadik – előkészítésére az 1853. évi pátens alapján került sor. Az uradalom észrevételeit gróf Cziráky János (apja, Cziráky Antal 1852-ben bekövetkezett halála után vette át az uradalmat) fogalmazta meg. Utalt arra, hogy az úrbéri elkülönítés még 1840-ben megkezdődött. Elkészültek a térképek, a birtokkönyvek. Azonban az uradalmi és a jobbágyok használatában levő földek elkülönítése 1848-ig nem fejeződött be. Az újabb úrbéri egyezség megkötésének kísérlete 1851-ben a Fejér megyei császári és királyi törvényszék előtt kezdődött meg. Tekintettel arra, hogy egyezségre az úrbéri pátens megjelenéséig (1853) nem került sor, az újabb tárgyalások 1856 májusában a Fejér megyei császári és királyi úrbéri törvényszék előtt folytatódtak. A szabályozási tervezetet a földesúr – Cziráky János gróf – egyetértésével az uradalom ügyvédje, Detrich Zsigmond és az uradalom gazdasági igazgatója, Farkasfalvi Farkas György dolgozta ki.

Lényegében három kérdésben ütközött az uradalom és az úrbéresek érdeke: a maradvány földek megváltásában, a legelőilletőség mértékében és a fahasználatban. Elismerte az uradalom az 1768 óta megnövekedett telki állományt: az úrbérrendezés végrehajtásakor 81 3/8 telket, 1856-ban 98 4/8 telket műveltek a volt úrbéresek. A szántóföldek holdját 1100 négyszögölben javasolták kimérni, s a volt jobbágyoknak az eddig elszórtan, a belterülettől távol fekvő, homokos földek helyett egy tagban, a falu közelében levő jó minőségű majorsági földekből ajánlották a területek parcellázását. A maradvány földek (területük 306 hold), a káposztás- és kenderföldek után (területük 90 hold) megváltást követelt az uradalom. Sértette a volt úrbéresek érdekeit az uradalom azon törekvése is, hogy az egész telek után járó legelőilletőséget csupán hat holdban állapítsák meg. A fahasználat megváltásával egyenértékű erdőilletőség kiadásától pedig elzárkózott az uradalom.

Nem késett a volt úrbéresek válasza. Jogi képviselőjük Zsömböry Ede székesfehérvári ügyvéd és a földművesek érdekképviseletét ellátó Somogyi János, a mezőváros bírája az ellenvéleményt összegezve a maradvány, a káposztás- és kenderföldek úrbéres jellegét bizonyították. Ugyanakkor a legelőilletőség megduplázását, valamint a fahasználat egy egész telek után kiadandó két hold erdőterülettel történő megváltását követelték. Végül is most nem a pereskedés útját választották vitájuk rendezésére a felek, az uradalom és a volt úrbéresek a kölcsönösen előnyös kompromisszumokat keresve 1858 januárjában megkötötték az úrbéri egyezséget, amelyet a budai császári és királyi úrbéri főtörvényszék észrevételek nélkül jóváhagyott.

Az 1858. január 22-én jóváhagyott egyezség értelmében s az uradalom egyetértésével a legelőilletőséget felemelték, a maradvány, a káposztás- és kenderföldek után megváltást nem követelt a földesúr, ugyanakkor az úrbéresek „lemondtak” erdőilletőségükről, mert fahasználatukat bizonyítani nem tudták (az 1768. évi úrbéri összeírás csupán a rőzse-, a gallyszedés jogára utalt).

Az egyezség 98 4/8 úrbéres telekre, 237 zsellérre (nyolc zsellér legelőilletőségét egy úrbéres telekre számítva) és a javadalmasokra vonatkozott; együttesen 133 egész telket tett ki. Egy egész telekhez tartozott egy hold belsőség, 24 hold szántó, 13 hold rét és nyolc hold legelő. A terület menynyisége a kiosztott föld minősége szerint változott; az első osztályú földek holdját 1100, a másodosztályúakét 1200, a harmadosztályúakét 1300 négyszögölben határozták meg. A volt telkes jobbágyok továbbra is közösen használták a legelőt. A zsellérek, akik csupán legelőilletőséggel rendelkeztek, a kiosztott terület háromnegyed részét szántóföldben kapták meg, a fennmaradó rész a közös legelőből illette meg őket.

A volt telkes jobbágyok birtokába 3556 magyar hold (egy magyar hold 1200 négyszögöl) mezőgazdasági terület került. A házas zsellérek csupán 289 holdhoz jutottak. A javadalmasok (a római katolikus lelkész és tanító, a református lelkész és tanító, a mezőváros jegyzője) használatra 235 holdat kaptak. A közös legelő területe megközelítette a kilencszáz holdat. Létrejött az a birtokszerkezet, amely közel egy évszázadon át meghatározta a földművelésből élők létviszonyait. A módos paraszti réteghez mindössze 19 család tartozott; közülük négy családfő 45 hold földet, tizenöt családfő 33 hold földet művelt. A kisparaszti réteg alkotta a tulajdonnal rendelkező földművesek nagy többségét: 109 család huszonkét holddal, 118 család tizenegy holddal rendelkezett. Az agrárnincstelenek, a zsellérek csak belsőséggel, rendszerint három-négyszáz négyszögöl kerttel, kilencszáz négyszögöl szántóval és háromszáz négyszögöl legelőilletőséggel rendelkeztek. Megélhetésüket az uradalomban és a parasztgazdaságokban végzett munkával biztosították. Megállapításunk alól kivétel a rendszerint zsellérstátusú iparos réteg, amelynek tagjai a helyi igényeken kívül a regionális piacokra, a mezővárosok vásáraira is termeltek.

Fényes Elek az 1851-ben megjelent, Magyarország geographiai szótára című művében a település általános leírását a következőkben összegezte: „Lovas-Berény magyar mezőváros, Székes-Fejér vármegyében, Fejérvárhoz északra 2 mérföldnyire kies vidéken, 1409 katholikus, 1610 református, 1 evangélikus és 1210 zsidó lakja. Katholikus és református anyaszentegyházak. Sinagóga. Az uraság kastélya csinos ízlésű: angolkertjének szépségét pedig a bele eső szőlőhegy különösen emeli, s e tekintetben kevés mérkőzhetik vele. Vannak itt továbbá több boltok, egy nagy vendégfogadó, válogatott schweizi tehenészet a közel levő erdőben, több ezerre menő nemesített birkanyáj. Határában van ugyan homokos föld is, de általjában termékeny fekete anyag ez. Bora jó. Erdeje szép. Falu ura (mezőváros – a szerk.) gr. Cziráky Antal.”

1860–1861-ben megújult politikai mozgalom hatotta át a nemzetet, az abszolutista császári kormányzat összeomlott. Az 1860-ban kibocsátott októberi diploma visszahelyezte jogaiba a nemzetet. Jelentős változást eredményezett az esztendő a zsidóság életében is: engedélyezték, hogy ingatlanokat vásárolhassanak.

1860 őszén az abszolutizmus felszámolásában szerepet vállalt Cziráky János gróf, akit az uralkodó Fejér vármegye főispánjává nevezett ki. Az aulikus elveket valló politikus pályáján változást az 1850-es évek elnyomó magyarellenes politikai gyakorlata eredményezett. 1855-től visszavonult, a passzív ellenállást választotta.

Cziráky János nem a konzervatív erők, hanem a nemzet és az uralkodó közötti kiegyezés képviseletében lépett fel. Elnöke lett az 1860. december 17-én megalakult önkormányzati testületnek, a megyei bizottmánynak. A mezőváros lakói közül a testület tagja lett Prifach József katolikus lelkész, Szombathy Lajos református lelkész, Farkas György, az uradalom gazdasági intézője, Elbert Antal, Árvai Gyula, Csoknyai István, Móri Ferenc, Papp Mihály és Szabó Péter. Az alkotmányjogi küzdelmek idején elégedetlenségének adott hangot a mezőváros lakossága. Az 1860-ban még a császári hatóságok megállapította adó beszedése ellen tiltakoztak, s a jegyző, Stockinger Ferenc elmozdítását követelték. Törekvésüket siker koronázta, 1861 januárjában Homa Gézát választották jegyzővé. De nem bizonyult konfliktusmentesnek a jegyzőválasztás sem, ugyanis a mezőváros zsidó lakosságát kizárták a szavazásból azzal az indoklással, hogy nem teljes jogú állampolgárok. (Csak 1867-ben, a kiegyezés évében valósult meg a zsidóság politikai egyenjogúsága.)

A kiegyezést követően Lovasberény közigazgatásában, a helyi társadalom önszerveződésében az 1871:XVIII. és az 1886:XXII. törvénycikk hatására alapvető változások következtek be. Az önkormányzat kereteit az alaptörvények, a helyi társadalom önszerveződésének folyamatát a gazdasági, közbiztonsági és kulturális egyesületek határozták meg. Az 1871. és 1886. évi községi törvények alapján Lovasberény nagyközségi státust kapott, azaz egymaga látta el a községre rótt szervezeti és költségvetési feladatokat. Felügyeleti hatósága a Székesfehérvári járás főszolgabírája. Közvetítésével érintkeztek a vármegyével, és a főszolgabíró volt az elsőfokú közigazgatási hatóság, valamint a kihágási bíró is.

A községi törvények végrehajtásának másfél évtizedében Lovasberény lakosainak száma 3933, a lakóházaké 590, területe 10 423 katasztrális hold és 194 négyszögöl. Területéhez tartozott: Antalmajor, Lujzamajor, Máriavölgy és Lászlólak (major). Az önkormányzati feladatokat a képviselő-testület és az elöljáróság látta el. Tevékenységüket a községi segéd- és szolgaszemélyzet egészítette ki. A nagyközség képviselő-testülete 36 tagból állt: ötven százalékát, tehát 18 főt, a legtöbb adót fizetők (virilisek) adták, további 18 tagját a választójoggal rendelkezők közül választották. A rendszerint negyedévenként ülésező testület hatáskörébe tartozott a szabályrendelet-alkotás joga, a költségvetés megállapítása, a községi törzsvagyon kezelése, a közmunkák meghatározása, a községi pénztárak kezelése, a szociális gondoskodás, az elöljárók, a segéd- és kezelőszemélyzet létszámának megállapítása, tagjainak megválasztása és felmentése, a községi illetőségi és letelepedési ügyek, valamint a szüret idejének meghatározása.

A település rangban első tisztviselője a bíró. Feladatai ellátásáért évente 140 forint tiszteletdíjban részesült (az 1886. évi községi törvény végrehajtásának időszakában Elbert János). Az adminisztráció vezetője a jegyző, 480 forintnyi éves fizetését a lakás és a jegyzői javadalmi földek hozama egészítette ki (a XIX. század utolsó harmadában Heiszler Győző töltötte be ezt a tisztséget). Az elöljáróság további tagjai Lovasberényben: a helyettes vagy törvénybíró, a nyolc esküdt, a közgyám, a községi pénztárnok, az adópénztárnok, az árvapénztári pénztárnok, az árvapénztári ellenőr és könyvelő, a körorvos és az állatorvos. A segéd- és kezelőszemélyzetet a segédjegyző, az írnok, a szülésznő, a szolgaszemélyzetet a községi rendőr (aki egyben a katonaság elszállásolásakor a szállásmester feladatait is ellátta, továbbá ő volt a községi kézbesítő is), a kisbíró, a két éjjeliőr és a kertész alkotta. (A nagyközség bíróinak és jegyzőinek felsorolását lásd a Függelék V.-ben és VI.-ban.)

Önkormányzat és a helyi társadalom önszerveződése egymást erősítő folyamatnak bizonyult. A képviselő-testület felkarolta a tűzoltóegylet törekvését, a tűzoltószertár létesítését. Támogatta a segélyegyletet és a népkönyvtár megszervezését. 1892-ben megvásárolta az izraelita hitközségtől a rabbi lakását, amelyet tűzoltószertárnak alakítottak át. Bővítésére 1907-ben került sor, ekkor épült az őrtorony, felújították a szertárakat, és a segélyegylet is helyiségeket kapott az épületben. A községi erőforrásokból végrehajtott beruházás meghaladta a tizenhatezer koronát. A segélyegylet éves bérleti díjat fizetett a helyiségek használatáért (százhúsz koronát). Ugyanakkor a képviselő-testület megduplázta a tűzoltóegylet támogatását; a kétszáz korona segélyt 1910. január 1-jétől négyszáz koronára emelte fel. 1903-ban gazdasági népkönyvtárat létesítettek, a képviselő-testület a földművelésügyi tárca segítségével a népkönyvtári helyiséget is a tűzoltószertár épületében rendeztette be.

Gazdasági és kulturális téren bekövetkezett változásokkal párhuzamosan folyt az infrastruktúra, a közlekedés „forradalmasítása”. Adatok bizonyítják, hogy 1889-től távbeszélő-állomások létesültek a nagyközségben. A közlekedésben az 1885-ben megalakult Fejér megyei helyiérdekű vasútvállalat terve, a Székesfehérvár–Bicske vasútvonal létesítése eredményezett áttörést. Bicskét a megyeszékhellyel összekötő vasút átszelte Lovasberényt is. Közel egy évtizeden át tárgyalás tárgyalást követett. A Székesfehérvár–Bicske közötti helyiérdekű vasút építése akkor lendült fel, amikor a Schwarcz Ármin és Fia cég Környei Izidor mérnöknek adta át a kivitelezés jogát. Az építkezések megelőzték a vasútvonal engedélyezésére vonatkozó törvény (1898: XXVIII. törvénycikk) publikálását. 1898. augusztus végén elkészültek az alépítmények, a vágányok kétharmadának telepítése megtörtént, és a magasépítmények jelentős része is tető alá került. Ünnepélyes külsőségek között 1898. november 23-án adták át a forgalomnak a vasútvonalat.

A vasút kiépítése anyagi áldozatokat is követelt a községtől: 1897-ben ötvenezer forintos támogatást szavazott meg a képviselő-testület. Az összeg kétszerese volt a törzsvagyonnak, kifizetésére a pótadó felemelésével vállaltak kötelezettséget. (1896-ban az állami egyenes adó húsz százaléka, 1897-ben 37 százaléka volt a pótadó.)

A századfordulóra a jelentős változások ellenére felerősödtek a válságjelenségek. Megnőtt a nincstelenek száma, tovább csökkent a zsidó hitközség gazdasági ereje, a filoxéra megrendítette a szőlőművelést. A gazdaságban jelentkező ellentmondások mellett felerősödtek a helyi társadalmat is megosztó politikai küzdelmek. A függetlenségi párt és a katolikus néppárt képviselői között alakultak ki ellentétek.

A katolikus néppárt híveit az 1895. február 2-án megalakult Lovasberényi Római Katolikus Népkör tömörítette. A függetlenségi eszme tekintélyes, közel öt évtizedes múltra tekintett vissza, hiszen 1848-ban a csákvári országgyűlési választókerülethez tartozó lovasberényiek – mint láttuk – a radikális Madarász Lászlót támogatták. A századfordulón is komoly erőt képviseltek, a 290 választójoggal rendelkező lakos kétharmada a függetlenségi pártot támogatta. Nemcsak az országgyűlési, hanem az önkormányzati választások is megosztották a lakosságot. 1896-ban a képviselő-testület tizennyolc választott tagja közül tizenegy fő a néppárt híve. Vagyis a helyhatósági választáson lényegesen módosult az országgyűlési választás aránya.

A XX. század első évtizedében mind határozottabbá vált az agrárnincstelenek elégedetlensége, az agrárszocialista mozgalmak hatását jelezték az aratósztrájkok, a munkabeszüntetések, a cselédbér-követelések. 1906 nyarán a Börgöndpusztán dolgozó lovasberényi aratók a pákozdiakkal együtt beszüntették a munkát. A szociális tartalmú feszültségek oldására 1910-ben történt kísérlet, 51 gazdasági munkáslakás építését kezdeményezte a képviselő-testület.

Súlyos ellentéteket fejezett ki a szociális nyomorúság: a századfordulót követően 124 család bizonyult nincstelennek, további 304 pedig négy kataszteri holdnál kevesebb földdel rendelkezett. Komoly anyagi gondokkal küzdött a népesség 40-45 százaléka (1910-ben az össznépesség 3484, a fentebb jelzett 428 családban 1400-1600 fő élt). Súlyosbította a helyzetet a téli munkanélküliség: amíg a XIX. század közepén az erdei munkák helyben kötötték le a munkaerőt, addig a XX. század elején zömében Budapesten találtak megélhetést. Megkezdődött az Észak-Amerikába irányuló kivándorlás, ez Lovasberény esetében tömeges méreteket nem öltött, de évente két-három család elhagyta szülőhelyét. A nyári munkalehetőség is csak korlátozottan kötötte le a munkaerőt, az 1900-as évek elején 240-250 helybeli aratót szerződtetett az uradalom. A napszámos réteg életkörülményeire a napszámbérekből következtethetünk. Az átlagos napszám télen egy korona, tavasszal egy korona húsz fillér, nyáron egy korona hatvan fillér és két korona, ősszel egy korona hatvan fillér volt. Az agrárnépességnek csupán egy szűk rétege, tizenöt család gazdálkodott 30-35 katasztrális holdas birtokon, 62 család 15-20 katasztrális holdon, 108 család pedig nyolc-tíz katasztrális hold közötti birtoktestet művelt. További 300-310 család négy katasztrális holdat meg nem haladó földterülettel rendelkezett. A parasztgazdaságok birtokában levő földterület 4436 katasztrális hold és 615 négyszögöl volt, amelyből a szőlők 408 katasztrális holdat tettek ki.