A gyarapodó uradalom | Száz Magyar Falu

A gyarapodó uradalom

A Rákóczi-szabadságharcot követő évtizedekben a magyar ajkú és református lakosok közé betelepültek a római katolikus németek, s az 1720-as években megkezdődött a zsidók bevándorlása is. Anyanyelvét, kultúráját, szokásait, sőt foglalkozását illetően vegyes népesség alakult ki. A magyarok és a németek földművelésből éltek, az izraeliták az ipar és kereskedelem felé orientálódtak.

Változásokra került sor a földesurak személyében is. Siegbert Heister császári tábornokot Franz Anselm Fleischmann követte: a Heister család 1719-ben eladta a birtokot Fleischmann császári és királyi haditanácsosnak. A vételár összege harmincötezer forint volt. Az új földbirtokos jelentős erőfeszítéseket tett: megszervezte a majorsági gazdálkodást, birtokigazgatása időszakában német telepeseket fogadott be, s lehetővé tette az izraeliták megtelepedését is. Átalakult a központi falumag: az egyutcás település a német utcával és a zsidók telepével bővült. Kialakult a lovasberényi uradalom határa, a korábbi évtizedekben oly hevesen fellobbanó vitákat a határhalmok tiszteletben tartása váltotta fel. Lovasberény és a szomszédos falvak határbejárása is ezt a célt szolgálta; állandósult a verebi, a pázmándi, a sukorói, a nadapi és a pákozdi határterület.

Az 1721-ben végrehajtott határbejárás újabb földrajzi nevekkel gazdagítja ismereteinket. A verebi határszakaszon található a Vörös erdő, a Katona-völgy, és a Börötz-halom. A pázmándi határrészben az Ó katona temetés, a Sikár-halom, a Szikra-kaszálóvölgy. Az utóbbi területről megjegyezte a határbejárás: a Sikár-halom melletti völgyet azért is nevezik Szikra völgyének, mert leginkább a lovasberényi Szikra Gergely kaszálta. A sukorói és

a nadapi határszakaszon a Halastó-völgy, a Halagos-domb, a Varjú-kút, a Likas-kő, a Meleg-hegy. Végül a pákozdi határrészben a Szarkaszó nevű berekről, a Fenyős ág-völgyről és a Büdös-kútról tett említést a bejárás jegyzőkönyve.

1711 őszén a következő állatállománnyal és terménnyel rendelkeztek a berényi jobbágyok: ló 83, ökör 157, tehén 119, növendékmarha 35, juh 479, sertés 44, a méhkasok száma tizenöt. A pincékben 239 urna bort tároltak (egy urna az akóval azonos űrmérték). Az őszi vetések területe megközelítette a négyszáz pozsonyi mérő földet (közel kétszáz magyar hold). 1715-ben, az országos összeírás végrehajtásakor az úrbéres családfőket, a telekállományt és az úrbéres földek általános jellemzőit is rögzítették (lásd: Függelék II.).

Lovasberényben húsz telkes jobbágyot és 58 házas zsellért írtak össze. Az adatok alapján a lakosság becsült létszáma 360-390 fő. A telkes jobbágyok és a házas zsellérek 986 pozsonyi mérő szántót, 101 kaszás rétet (közel négyszáz négyszögöl) és 98 1/2 kapás szőlőt műveltek. Szántóikat két nyomásban művelték, az őszi gabonából elvetett mag a négyszeresét, a tavasziból elvetett a kétszeresét termette.

Lényeges változások a következő esztendőkben sem következtek be: az 1720. évi összeírás húsz egész telkes jobbágyot és 46 házas zsellért tüntetett fel. Az úrbéres jobbágyok használatában levő szántók területe 927 1/2 pozsonyi mérőre csökkent. Apadást tapasztalunk a rétek és a szőlők esetében is: a réteken 89 kocsira való termett, míg a szőlőterület 97 1/2 kapás volt. Továbbra is két nyomásban művelték a szántókat, s az elvetett mag a négyszeresét termette (az összeírásban nem tettek különbséget az őszi és a tavaszi gabona termésmennyisége között). Az állatállomány eltartásához elegendőnek bizonyult a szénatermés. Jó minőségűek a legelők, ezt bizonyítja a száz forintra becsült haszon. Hasonló értékű bevételekre tettek szert terményeik eladásából is. Figyelemre méltó a bortermelésre vonatkozó megjegyzés: amíg a XVII. század végi összeírásban jó minőségű borról tettek említést, addig a XVIII. század elején az egy kapás terület két urna bort termett, de a bor nem volt jó minőségű, nem állt el egy évig. Fél esztendeig, Szent Mihálytól Szent György napjáig gyakorolta a falu a kocsmáltatást, amelyből hatvan forint haszon származott. A bevételek között szerepelt a jobbágyok használatában levő malom, amely a földesúri cenzus megfizetése után csupán öt forint hasznot biztosított. Korlátozott fahasználattal rendelkeztek; engedélyük csupán a tűzifa biztosítására terjedt ki, az épületfáért készpénzzel fizettek.

Változások az uradalomban, a majorsági gazdálkodásban mutatkoznak. Franz Anselm Fleischmann báró a birtok megvétele után jelentős beruházásokat foganatosított. Meghonosította a juhászatot, szőlőt telepített, s megkezdte az erdőművelést. Magtárat, juhászlakot és más gazdasági épületeket építtetett. A falu belterületén sörfőzőházat emelt, 26 házba németeket telepített, s – mint érintettük már – befogadta a zsidókat is. Részükre két úgynevezett „fabrica ház”-at adott át.

Az uradalmi gazdálkodást megszervező Fleischmann egy évtizedig volt Lovasberény birtokosa. 1730-ban negyvenötezer forintért cserél birokost a falu, április 15-én Cziráky József gróf a vételáron felül 2170 forintot fizetett az átvett gazdasági felszerelésekért és a magtárban tárolt terményekért.

Cziráky József amellett, hogy megtartotta a korábbi földbirtokos gazdálkodási rendjét, új alapokra helyezte az uradalom és a jobbágyok viszonyát. 1740. október 22-én kelt az az úrbéri egyezség, amely nem kisebb célt fogalmazott meg, mint hogy elősegítse a magyar és német jobbágyok „megmaradását”. A tömören megfogalmazott bevezetőből arra következtethetünk, hogy a szerződést megelőzően nem volt rendezett az évente fizetendő földbér összege, a teljesítendő robot mennyisége. Ellentmondásosnak bizonyult a fahasználat, a faizás joga (az 1720. évi összeírás elemzésekor utaltunk arra, hogy a jobbágyok csak tűzifát szedhettek az erdőben), a fuvarok díja és a napszámbérek összege. Az urbáriumban kölcsönös érdekek is megfogalmazódtak: a jobbágyok részéről a terhek egységesítése, a földesúr részéről a majorsági gazdálkodás munkaerőigényének biztosítása.

Az 1740-ben megkötött, és 1741. Szent György napján (április 24.) érvénybe lépő szerződésben a földbér öszszegét az alábbiak szerint szabályozták: az egész telkes évente 15 forintot fizetett, a fél telkes 7 forint 50 dénárt, a negyed telkes 3 forint 75 dénárt. Az egész telkes jobbágy tizenhat nap igásrobotot teljesített, a háromnegyed telkes tizenkettő, a fél telkes nyolc, a negyed telkes négy napot szolgált. Az igásállattal nem rendelkező zsellérek évente nyolc nap kézi robotot teljesítettek. A robot mennyiségén túl a szolgáltatás felhasználását is szabályozta az urbárium: az uradalom a szántási és vetési munkák elvégzésére használta fel az ingyenmunkát. Az aratást részes aratók „és más egyéb rendbéliek” végezték. Bekapcsolódtak a jobbágyok a behordásba, az igásállattal rendelkezők „két fordulással” tartoztak a roboton kívül. Ha ezen kívül kivették részüket a behordásból, azért már meghatározott bért fizetett az uradalom.

Csupán a tűzifát biztosította a földesúr az uradalom erdejéből, s ezért egy nap tavaszi szántással, a felszántott terület bevetésével (a vetőmagot az uradalom biztosította), ugyanott az aratási és behordási munkák elvégzésével, továbbá egy szekér tűzifa beszállításával tartoztak.

Évente egy hosszúfuvart teljesített minden gazda. Hosszúfuvar alatt a Czirákyak Vas megyei uradalmi központjába, a Kenyeribe történő szállítást értették. A hosszúfuvar szabályozása a jobbágyok érdekeinek védelmét szolgálta. Sőt még azt is tartalmazta az urbárium, ha évente nem veszi igénybe a földesúr, a következő évben nem követelhető az elmaradt szolgálat teljesítése. Ugyanakkor meghatározta a szerződés a szállítandó termények mennyiségét: az egész telkes tizenhat pozsonyi mérőt volt köteles szállítani búzából, árpából és kölesből. Zabból, mert az könnyebb, húsz mérőt kellett a szekérre rakni. Borból tizenhat akó (egy pozsonyi akó 54,3 liter) volt a szállítandó mennyiség.

Kirajzolódik az urbáriumból az uradalom gazdasági körzete, amelyet a Duna partján fekvő települések közül Ercsi, Érd, Adony, Komárom, Buda, Dunaföldvár, nyugaton Óvár és Győr határolt. A gabonapiac fontos központjai közül Budára, Komáromba, Dunaföldvárra szállított gabonáért mérőnként tíz krajcárt, a győri szállításért tizenöt, az óváriért mérőnként húsz krajcárt fizetett az uradalom. Meghatározta a szerződés a napszámbéreket is: egy kaszás napi bére húsz krajcár, az igásállattal végzett napi munkabér negyven krajcár. A boglyázónak, a petrencehordónak tizenöt-húsz krajcárt, a gyermekmunkáért tíz krajcárt fizettek. Az urbáriumot a jobbágyok megbízásából Németh János bíró és Südi János törvénybíró látta el kézjegyével.

A XVIII. század első felében a megye Vértesaljai járásában fekvő népes településről Bél Mátyás az alábbi összegzést adta: „Lovasberény egy mérföldnyire fekszik Csákvár alatt. Nagy és népes falu, részint magyar, részint sváb telepesekkel, a Cziráky család birtoka. Dombos fekvésű szántóföldek és alkalmas legelők veszik körül, bora azonban majdnem utolsó minőségű. A földje nehezen szántható, ezért sok munkát kíván a gazdálkodás. A régiek Lovasberénynek nevezték, bizonyára azért, mert lovakat tenyésztettek ezen a környéken.”

Rendezett viszonyokat találunk a gazdasági életben. Jelentősebb konfliktusok nélkül élt egymás mellett a magyar és német, a református és katolikus közösség. A két tényező megléte erőteljes fejlődést eredményezett, amelyet felerősített a zsidók betelepedése. Mezőgazdaság, kereskedelem és iparűzés egymást kiegészítő és erősítő folyamata eredményezte a település mezővárosi rangra emelését.

Cziráky József örököse, Cziráky György 1758-ban kért Lovasberénynek vásártartási jogot. Több éven át váratott magára a megerősítő rendelet, mígnem 1765. július 23-án közzé nem tette Fejér vármegye nemesi közgyűlése, hogy az uralkodó Lovasberény községnek mezővárosi kiváltságot adományozott, és vásártartásra a következő napokon adott engedélyt: február 24-én, április 20-án, június 21-én és szeptember 1-jén. A vásárnapokat megelőző napon a mezővárosban állatvásárt tartottak. A mezővárosi kiváltságért és vásártartási jogért ezer forintot fizetett Cziráky György. A település gazdasági erejét az is mutatja, hogy a mezővárosi kiváltság elnyerésének időszakában az egyházi tizedet bérlő földesúr Nesselrode Ferenc székesfehérvári prépostnak 450 forint bérleti díjjal szolgált.

Az 1740-ben megkötött úrbéri szerződés módosítására Mária Terézia úrbéri rendeletének végrehajtásakor, 1768-ban került sor. Az 1767-ben kiadott rendelet országosan egységes elvek alapján szabályozta a jobbágyok kötelezettségeit, meghatározta a földbér összegét, a robotnapok számát és a természetbeni szolgáltatásokat.

Az 1768. április 21-én végrehajtott összeírás adatai szerint az adózó népesség száma ekkor 165 telkes jobbágy, tizenkét házas zsellér és öt más házában lakó (ház nélküli) zsellér. A jobbágyok közül két egész telkes volt, a többiek 3/8, 4/8 és 7/8 telkesek, többségük fél telki állománnyal, azaz 4/8 vagy 5/8 telekkel rendelkezett.

Az úrbéri összeírás közel öt évtizedes gazdasági fejlődést összegzett. Megállapíthatjuk, hogy a népesség növekedését a jobbágyok használatában levő föld mennyiségi gyarapodása követte. Nem az elszegényedés jellemezte az elmúlt évtizedeket, hanem a telkes jobbágyok létszámának és gazdasági erejének növekedése. Az 1720. évi összeírásban szereplő húsz telkes jobbággyal szemben 1768-ban 165 telkes családfőt tüntetett fel az úrbéri tabella (lásd a Függelék III.-ban). A telkesek számbeli növekedése két forrásból táplálkozott: egyrészt a zsellérek jelentős része a telkesek gazdasági szintjére emelkedett, másrészt az 1720-as évek végétől betelepülő németeket az uradalom telki állománnyal látta el. Amíg 1720-ban 48 zsellér családfő élt Lovasberényben, addig 1768-ban a házas zselléreké tizenkettőre, a más házában lakóké ötre csökkent. Az adatok azt erősítik, hogy a fél telkes gazdasági egységek keretei között a település népességmegtartó ereje már az úrbéri összeírást megelőző esztendőkben kialakult.

Az urbáriumot Lénárt Fülöp bíró, Takács Ferenc törvénybíró, Karikó János, Keiszt György, Német János, Juhász András, Bíró Gergely és Pálinkás Tóth István látta el kézjegyével.

A XVIII. század közepére kialakult a mezőváros igazgatásában meghatározó szerepet betöltő tisztségviselők: a bíró, a törvénybíró és az esküdtek feladatköre. A mezőváros választott tisztségviselőinek családneve tükrözi a kialakult nemzetiségi viszonyokat, a kisebbségi népcsoportot alkotó németek képviselői nem szorultak ki a helyi közigazgatási feladatok ellátásából.

A XVII. század végétől állandósult a település pecséthasználata. A község, majd mezőváros iratait nemcsak a tisztségviselők és elöljárók kézjegye, hanem a pecsétnyomó is hitelesítette. Az első pecsétnyomatot egy 1691-es okirat őrizte meg. Körirata: LOVAS BEREN * FALU * PE. Középrészében az ekefejjel, jobbra és balra álló két ekevas között gabonakéve. Az 1765-ben mezővárosi rangra emelt település pecsétnyomata nem ismert, csupán az 1836. évi latin és magyar nyelvű körirattal ellátott pecsétnyomó „képét” őrizték meg az iratok. A latin nyelvű körirat: SIG * OPPIDI * L: BERENY * 1836. A középrészben Justitia, bal kezében mérleggel, jobb kezében karddal. Az egyensúlyban levő mérleg az igazságosan mérlegelt ítéletet fejezi ki, a kard pedig a büntető igazságosság kardja. A leírt ábrázolást tartalmazza a magyar köriratú pecsétnyomó is. Körirata: LOVASBERÉNY MEZŐVÁROS 1836.

II. József uralkodása alatt, 1784-ben keletkezett katonai leírás szerint Lovasberény mezővárosban két templom (egy római katolikus és egy református), két kápolna, malom és több, kőből épült uradalmi épület található. A mezővárost sűrű, nagyrészt tölgyfából álló szálerdő vette körül. A katonai szempontból fontosnak vélt jellemzők között megemlítette a leírás: a rétek esős időben és tavaszi hóolvadáskor nagyon vizesek, az ország- és dűlőutak nedves időben csaknem járhatatlanok. A belterületen emelt lakóházakat a szolid jelzővel illették a felmérők.

A XVIII. század végén 327 lakóházat regisztráltak, a családok száma 490, a lakók létszáma 2578. Fejér vármegye is rendelkezett egy lakóépülettel a mezővárosban, az épület a katonai beszállásolás céljait szolgálta. De korántsem biztosította az állandóan változó beszállásolási kötelezettséget, a hadsereg lóállományának elhelyezését. 1782-ben új gazdasági épülettel bővítették a megyei katonai épületet, amelyben tizenöt lovat tudtak elhelyezni. Ezzel egy időben a belterület közelében lovaglásra alkalmas területet is kijelöltek. A katonaság lóállományának elhelyezése érdekében számba vették a jobbágyok használható gazdasági épületeit: mindössze tízet találtak megfelelőnek, ezekben ötven ló elhelyezését tudták megoldani.

Adatok utalnak arra, hogy az úrbéri összeírás végrehajtásakor (1768) az uradalom fenntartásait is megfogalmazta, a jobbágyok egy kisebb része nem művelte megfelelő intenzitással szántóit. Szabó János uradalmi számtartó a földesúr törekvéseit összegezve arra mutatott rá, hogy az uraság a gazdaságát gyarapítani és nagyobbítani akarja. Annál is inkább, mert a berényi jobbágyok földjeiket elhanyagolták és parlagon hagyták. A számtartó véleménye nem bizonyult alaptalannak, ugyanis az 1760-as évektől, ha szórványos mértékben is, de megfigyelhető, hogy a lovasberényi jobbágyok, elsősorban németek, elhagyták a települést, és a kedvezőbb gazdálkodási feltételekkel kecsegtető bácskai területekre költöztek. (Az utóbbi években Németországban megkezdett kutatómunka első résztanulmányaiból arra következtethetünk, hogy Veprőd – ma: Veprovac – is fogadott be lovasberényi telepeseket.)

Az uradalom és az úrbéresek fokozódó ellentéte az 1770-es évektől figyelhető meg: 1777 tavaszán a jobbágyok arról panaszkodtak, hogy a mezőváros határához tartozó Vörös erdőben az uradalom engedélyével legeltettek, de az utóbbi időben az uradalom ettől eltiltotta őket. Korlátozta fahasználati jogukat is, sőt a faizás ellenében az urbáriumban meghatározott roboton kívül ingyenmunkát követelt tőlük. Nehezményezték a hosszúfuvar-kötelezettséget, valamint azt is, hogy az „ellenszegülőket keményen vereti” a számtartó. Az ellentétek fél évtized múltával csitultak, amikor a helytartótanács az uradalomra és a jobbágyokra egyaránt kötelező erejű határozatban foglalt állást. Nevezetesen: a jobbágyok legelője az 1768-as állapotban tartandó meg. Szent Mihály napjától (szeptember 29.) Szent György napjáig (április 24.) legeltethetnek az ugaron levő földeken, továbbá a lekaszált réteken és a „tilalmas” erdőben is, ha az makkoltatásra nem alkalmas.

Kötelezte a határozat az uradalmat arra is, hogy a legnagyobb mezei munkák idején hosszúfuvarra ne kényszerítse a jobbágyokat. A helytartótanács felszólította az uradalmat, hogy az arra alkalmas erdőrészben biztosítsa a fahasználatot.

A legeltetést illetően felmerült ellentétek az 1760-as évek elejére vezethetők vissza, amikor is a földbirtokos a juhállományt jelentősen megnövelte, és „svájci tehenészetet” létesített. Mind a juhállomány, mind a tehenészet felélte a legelőket. Az 1780-as évek elején változás következett be az uradalom állattartásában: csökkentette a juhászatot és a tehénállományt. Így a legelőterület használatában visszaállt a korábbi rend. Ígéretet tett arra is a tiszttartó, hogy a Vas megyei falvakba, Kenyeribe és Dénesfalvára teljesítendő hosszúfuvarokról kimutatást vezet, s a többletidőt a robotkötelezettségben számolják el.

A XVIII. század közepéig tartó gazdasági fellendülést stagnálás követte. Az úrbéresek használatában levő földek területe alig változott, ugyanez mondható el az állatállományról is. A jobbágyok használatában levő szántók területe az 1768. évi állapothoz viszonyítva tizenöt százalékkal, 2871 holdról 2420 holdra csökkent. A rétek területe megközelítette az 1350 holdat. Lényegesen nőtt az úrbéres állományhoz nem tartozó szőlőterület; elérte a 712 kapás mennyiséget, közel hatvan holdat tett ki (csupán utalok arra, hogy a Fleischmann báró megkezdett szőlőtelepítése előtt a jobbágyok használatában mindössze nyolc hold volt a szőlőterület). Az úrbéresek állatállománya 1774-ben: 173 ökör, 437 ló, 167 tehén, 38 tinó, 37 borjú és 177 sertés.

A gazdasági erőforrásokat (föld és állatállomány) jellemző stagnálással szemben a népesség száma egyenletes emelkedést mutat. Egyetlen esztendőben, 1776-ban a növekedés 62 fő (az elhunytak száma: ötvenöt, a migrációs veszteség tizenkettő, az újszülöttek száma: száznyolc, a betelepülőké: huszonegy). Töretlen a népesség létszámának növekedése a XIX. század első évtizedeiben is: 1836-ban 4307 lakos élt a mezővárosban. Ezen népességszám Lovasberény történetében a csúcsot jelenti. Az 1840-es évektől az 1990-es évekig folyamatos csökkenést tapasztalunk.

Amíg a XVIII. század utolsó évtizedében az uradalom és a jobbágyok konfliktusa ideiglenesen elsimult, a századfordulón a Napóleon elleni háborúk terhe újabb ellentéteket állandósított. A katonaállítás minden korábbinál nagyobb terhet jelentett. A jobbágygazdaságok, a családok munkaereje, következésképpen jövedelemtermelő képessége csökkent. A mezőgazdasági termékek iránt mutatkozó élénk keresletet nem egyenlő mértékben aknázhatták ki a gazdálkodás szereplői, nőtt az elszegényedés, a zsellérsorba süllyedés veszélye. Mind több család arra kényszerült, hogy besorozott katonafiát felmentesse a további szolgálat alól, vagy ha anyagi helyzetük megengedte, mást, katonai szolgálatra ugyancsak alkalmas személyt fogadjon fia helyett.

Piszák István lovasberényi illetőségű, Kray-ezredbeli katona a végleges elbocsátást kérelmezte, mert özvegy anyja sem a negyed telkét megművelni, sem a három kiskorú gyermekét felnevelni nem tudja. Bod József katonát felesége, Kováts Erzsébet kerestette. Bod 1801-ben hadifogságba esett, s 1804-ig nem adott életjelt magáról. Hasonló ok miatt kerestették a lovasberényi Farkas Istvánt is. Varga János fia, István hazabocsátása érdekében vállalta, hogy újoncot állít fia helyett, és a katonaruha árát is megfizeti.

Megsokasodtak a panaszok a salétromfőzők ellen. A Napóleon elleni háborúk alatt a salétromfőzés, amely a lőpor készítéséhez biztosított alapanyagot, elterjedt foglalkozássá vált. Ez a fehéres színű, nitrogéntartalmú kristályos anyag az épületeknek a földtől nem kellően szigetelt falán tűnt elő, összegyűjtése a XIX. század első éveiben már odáig fajult, hogy a lakóházakban jelentős károk keletkeztek. Lovasberényben a salétromfőzők a jobbágyok házainak környékét a falakig kivájták. Sokszor a falak alól is kitermelték a földet. Mindez oda vezetett, hogy az épületek állaga megromlott, néhány ház összeomlással fenyegette a benne lakókat. Az eseményeket kivizsgáló Kerskay Gáspár alszolgabíró a salétromfőzők visszaéléséről tett jelentést: ugyanis a salétromfőzők azokat a jobbágyokat, akik nem látták el őket borral és pálinkával, jelentősen megkárosították. Akik jól megfizették őket, azok házát nem bántották. Ezzel a módszerrel jelentős összeget sarcoltak ki a zsidóktól.

Egyre növekvő terhet jelentett a katonaság jelenléte. 1805 telén a Hildburgshausen ezred 1400 főből álló tartalék zászlóalját Lovasberényben, Válon, Csákváron és Vértesacsán szállásolták el. 1809 tavaszán a Weydenfeld-gyalogság zászlóalja állomásozott a mezővárosban. A Napóleon ellen meghirdetett nemesi felkelés idején a katonai átvonulások állandósultak: 1809 októberében a hevesi 15. gyalogezred állomáshelye volt Lovasberény és Pátka. Október 31-én a gömöri 17. ezred érkezett a térségbe.

A katonai terhek, a salétromfőzők visszaélései, a gazdaságokban mutatkozó fennakadások az uradalom kisebb visszaéléseivel párosultak. A hosszúfuvar kérdéséről átterelődött az ellentét a szekerek megterhelésére. E kérdésben a megyei rendszabás betartására kötelezték az uradalmat. Felhívták a figyelmét arra is, hogy a bordézsmát, a tizedbort nem kötelesek a jobbágyok saját hordóikban tárolni és szállítani. A XIX. század első évtizedében az úrbéres földek és szolgáltatások kérdésében ismételten felvetődő ellentétek új irányt vettek: mind határozottabbá vált a jobbágyok használatában levő területek és a majorság elkülönítésének igénye. Ebben a kérdésben benne rejlett az uradalomnak az úrbéresek rovására történő területbővítése, de benne rejlett az a törekvés is, hogy a földek használói, a tényleges művelők a feudális szolgáltatásoktól megszabadított birtokosokká váljanak.

A polgári forradalom előtti esztendők az úrbéri perek sorát hozták. Cziráky Antal az 1836. évi országgyűlés végzése után, 1840-ben megkezdte a közös legelő elkülönítését. A földesúr utasítását Heringh Ignác uradalmi ügyvéd közvetítette az úrbéresekhez. Az 1840. szeptember 21-i úriszéken az úrbéresek képviselői az uradalom ajánlatát nem fogadták el. Kevésnek találták az egész telek után felajánlott tíz hold legelőt. Sőt további kérelmet fogalmaztak meg: az elkülönítés ne csak a legelőre és rétekre, hanem a szántókra is terjedjen ki. A kérelmet azzal indokolták, „hogy a község az őtet illető közös legellőjire, rétjeire és tarlóira leendő juthatás közben a Mgos (méltóságos) Uraság semmi némű földjein keresztül menni ne kénteleníthessen…”

Az úriszék előtt azon törekvésüket is összegezték, hogy az elkülönítendő legelő területébe számítsák be az uradalom által időközben elfoglalt részeket; a földesúri angolkert, fácános és szőlőskert területét, az új szőlőhegyet, a szedreskertet és a négy esztendeje ültetett új erdőt. Az úrbéri per 1848-ig nem fejeződött be, eredménye abban összegezhető, hogy elkészült a mezőváros határának mérnöki felmérése, elkészültek a térképek és a Lovasberényi határ úrbéres tartalmai címen egybeszerkesztett úrbéri állománykönyv.

Az uradalmi és a jobbágyok használatában levő földek elkülönítése az 1840-es évek elejétől feszültségben tartotta a mezőváros lakosságát. 1846-1847 telén újabb feszültségforrás zaklatja fel a helyi társadalmat: a rossz gabona- és burgonyatermés hatására éhínség sújtja Lovasberényt is. A megélhetési gondok különösen a zselléreket nyomasztják, azt a földművelésből élő réteget, amelyet az úrbéres viszonyok a társadalom perifériájára kényszerítettek. Súlyos helyzetüket megértve az uradalom háromszáz pozsonyi mérő gabona kiosztására tett ígéretet (a gabonát a lovasberényi és a nadapi ínségesek között tervezték felosztani).