Ráckeve árnyékában

Teljes szövegű keresés

Ráckeve árnyékában
Egy szűk évtizeddel Buda 1686. évi visszafoglalását követően a felszabadított várostól délre, a Csepel-szigeten fekvő birtokaikat, Ráckeve mezővárost, Szigetszentmiklós, Makád, Becse, Tököl falut, valamint számos pusztát (Háros, Csepel, Szentmihály, Csepgyalom, Lórév, Majosháza, Szentmárton és Szőlős) 1695-ben, Esterházy Sándor halálát követően fia István és leányai Ágnes és Katalin eladták Heissler Donát grófnak 24565 forint 32 dénárért. Az adásvételi szerződés megkötéséről Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlése 1695. június 13-án bizonyságlevelet adott ki. Ugyanez év őszén a felek a császárvárosban a negyvennégyezer hold nagyságú uradalom adásvételéről szóló okmányok privilégiumlevéllel történő megerősítését kérték I. Lipóttól.
A kiváló katona energikusan hozzálátott a megvásárolt uradalom felvirágoztatásához. A szigeten található puszta falvakba ekkor már jelentős számban érkeztek szerbek. Néhányan közülük a török elől elmenekült, korábban itt élt szerb lakosság leszármazottjaként tért vissza elhagyott lakóhelyére. Mások a Szerbiából Čarnojević Arzén pátriárka vezetésével érkezők közül valók.
Heissler Donát igyekezett intézkedéseivel elősegíteni a sziget gazdasági fellendülését. A legfontosabbak közé tartozott, hogy Ráckeve mezővárosa az országos vásártartási jogot ismét gyakorolhassa. Erre azért volt szükség, mert a korábbi, a vásárok engedélyezését igazoló privilegiális oklevelek hiányoztak, azokat a város képviselői nem tudták a vármegyei vezetésnek bemutatni, így nem tarthatták meg az évszázadokkal korábban ismert, nevezetes eseménynek számító országos hírű vásárokat. A sziget földesura 1696. elején érdemben intézkedett. Ennek hatására a február 20-án tartott vármegyei sedrián, azaz ítélőszéken már ki is hirdették, hogy az I. Lipót által kiadott adománylevél szerint Ráckeve mezőváros közössége jogosult évente négy országos vásár megtartására. Az engedély alapján január 25-én, Szent Pál fordulásán, április 25-én, Szent Márk evangélista ünnepén, július 15-én, az Apostolok oszlásán, valamint november 5-én, Szent Imre herceg emléknapján. A vármegye hatósága egy nappal később már azzal a kéréssel fordult a környező megyékhez, hogy hirdessék ki ezt a rendelkezést, s egyúttal közöljék azt is, hogy a vásárokat megelőző napon marhavásárt is tartanak. Ezzel az intézkedéssel a sziget új telepítésű falvainak lehetőségük nyílt az országos gazdasági vérkeringésbe való bekapcsolódásra, arra, hogy, megtermelt áruikat javarészt helyben adhassák el. Itt nemcsak állataik, gabonaneműjük piacra vitelére nyílt lehetőség, de az elszegődni szándékozóknak is, hogy éves szerződéssel munkát találjanak.
Heissler Donát gróf generális a török elleni harcokban súlyos sérülést szenvedett az 1696. május végi hetényi ütközetben. Sebe oly súlyos volt, hogy életét csak két lába amputálásával remélhették megmenteni. A gróf a műtéthez a környezetében lévő Marsigli olasz hadmérnök, tudós rábeszélésére járult hozzá. Az amputációt követő második napon minden igyekezet, segítő szándék ellenére meghalt. Özvegye 1698 augusztusában a gróf által vásárolt, I. Lipóttól kapott adománylevéllel megerősített ráckevei uradalmat az ifjúként a Napkirály párizsi udvarából a bécsi udvarba menekülő és ott sikeres hadvezérként működő Eugénnek, Savoya hercegének, nyolcvanötezer forintért eladta. Ezt a hatalmas összeget javarészt a bécsi és a pozsonyi kincstárból fizették ki a törökellenes harcairól híres katona hatalmas zsoldhátraléka törlesztésére.
A ráckevei uradalom történetében oly jelentős három év egyúttal az újból benépesülő faluk lakói számára is sorsdöntő jelentőségű. A török hódítás megszűnése után, a szigeti uradalom újjászervezését követően Ráckeve mezőváros és a gyér lakosú falvak, a pusztafaluk lakói számára az új honfoglalás korszaka lezárult.
A megyei közgyűlésen az újabb királyi mandátum felolvasására 1698. augusztus 24-én került sor. A törökellenes harcokhoz utánpótlásként a vármegyétől hatvannégy ökrös szekeret és mellé két-két ember kiállítását kívánták. Ezenkívül 2803 pozsonyi mérő kevert búza és 1437 pozsonyi mérő zab átadását követelték. Pest-Pilis-Solt megye lakosságának emellett ki kellett állítani száz ökröt az ágyúk vontatására. E hatalmas terhek elosztását a megyei adószedők végezték el. Ennek során a falvakban élők, illetve a családfők száma alapján határozták meg a fizetendő összeg nagyságát. A fizetési kötelezettség a faluban élőket egyetemlegesen terhelte.
A felsorolt helységek között szerepeltek a Csepel-szigeti települések, úgymint Makád, Ráckeve, Tököl, Szigetszentmiklós, Csép, Szigetszentmárton, Szigetbecse, Lórév, Cserevíz. Ugyanez év novemberében a szénásszekerek és tűzifát szállító szekerek elosztási listájában is felsorolták a fenti községeket. A megye 1699 februárjában tárgyalta az előző év november és december hónapjára kivetett adó összegét, amely 69 293 forint 28 dénárt tett ki. Ennek felosztásakor a megyében élő bárókra, mágnásokra és nemesekre 4619 forint 34 krajcár, a jobbágyokra és armalistákra 64673 forint és 54 krajcár jutott. Az adófizetésre kötelezett települések között felsorolták a szigeti falvakat és Ráckeve oppidumát is. Hasonló adókivetési ügy került a megyei közgyűlés elé március hónapban. Ekkor a 4330 mérő búza helységenkénti arányos kivetésénél megadták, hogy egy mérő búza adóját tizennégy forinttal lehet megváltani. A községekre bontott adó összegét a népességszámhoz igazították.
Az 1699-ben felvett adatok szerint Lóréven húsz adózó háztartást találtak. Az itt élő családok állatállománya összesen huszonhat napszámos – vagy más néven jármos – ökörből, kilenc hámba fogható lóból, huszonöt fejőstehénből, hét tinóból, tíz juhból állt. Az összeírásban búza, árpa és köles termesztésére utaló adat nem szerepelt. Egy ebből az időből származó, hasonló adatokat tartalmazó másik feljegyzés szerint a háztartások száma közel azonos, azzal a különbséggel, hogy az adózók számánál külön választották a telkes jobbágyoktól a familiáris viszonyban lévőket. A többi adat a következő: az ökrök száma huszonkettő, a lovaké tizenkettő, a teheneké tizenegy, az egyéb szarvasmarháké pedig egy, a kecskék száma három. A gabonaneműek szántóföldi területe ekkor tíz pozsonyi mérő búza és harmincöt pozsonyi mérő árpa.
A sziget déli részén, Lórév szomszédságában a szerb betelepülés során új településként keletkezett Cserevíz (Cserevics) falu. Itt az 1699–1701 közötti években a tizenöt adózó háztartás összes vagyona az adatok szerint tíz fejőstehén, öt igásökör, öt egyéb marha, egy hámos ló, három juh, illetve kecske. Búzát, kölest, zabot nem vetettek, az árpa vetésterülete hatvanöt pozsonyi mérő.
Az 1701-ben felfektetett conscriptióban a lórévi adózók száma huszonhat. Az állatállománynál a korábbi évekhez képest gyarapodás mutatkozott. A jármos ökrök száma harminckilenc, a hámba fogható lovaké tizenkettő, a teheneké ötvenkettő, a tinóké és öszvéreké harminchárom, száznegyven juhot és bárányt számláltak. A gabonaféléken belül a búzaföld területe ötvenkilenc, míg az árpa és a köles szántóföldi területének együttes mennyisége nyolcvanöt pozsonyi mérőnyi. A következő évben készített feljegyzés a faluban élő családok számát minimális eltéréssel adta meg. Az állatállománnyal összefüggő adatsorban viszont jelentős a különbség. A juhok és bárányok számát az összeírásban nem tüntették fel, míg 1702-ben a kecskék száma tizennégy. Lényeges eltérés a gabonaneműeknél mutatkozik, az ekkor felvett adatok szerint búzából ötvenhat, árpából 117, kölesből huszonnégy pozsonyi mérőnyi földet műveltek a határban.
Az 1703-ban készített megyei összeírás szerint Lóréven tizennyolc jobbágycsalád élt, míg a szomszédos faluban, Cserevízen tizenkettő. Mindkét esetben feljegyezték az iratokra, hogy a lakók advenák, ami azt jelzi, hogy a török hódoltság alatt nem laktak magyar területen. Ebben az időben Lórév falu adóköteles harmincöt igásökör, tizenhárom hámos ló, harmincnégy fejős tehén, tizenhat egyéb marha és tizenhárom sertés után. A gabonafélék közül a búza vetésterülete huszonhat pozsonyi mérőnyi, az árpáé kétszáztizenhat, a zabé ötvenkilenc, míg köles vetésterületet az összeírás nem említ, és szőlőterületet sem tüntet fel. Ezzel egy időben Cserevíz lakóinak állatállománya tizenhat igásökör, három hámos ló, harmincegy tehén, tizennyolc egyéb szarvasmarha, két fiatalabb ló és nyolc kecske. Vetésterületük pozsonyi mérőben búzából hat, rozsból százhuszonkettő, zabból ötvenkilenc. Más gabonafajta termesztéséről az összeírás készítői nem tettek említést. A fenti adatsorok érdekessége, hogy 1703 az első év, amikor a köles termesztésére utaló adat nem szerepel. A búza vetésterületének megjelenése a gabonaneműek fajtaváltását jelzi. A vetett gabonafajtákat illetően jellemző a rozs és az árpa túlsúlya.
A megtelepedést követően készített összeírásokban a családfők neve először ebből az időből ismert. A lórévi jegyzékben szerepel Mihael Dyabny, Mihal, Zanic´ Dobrasics, Nicola, Rasko, Miloiko, Radovan, Rados Zuia (Zsiva?), Teodor, Milos, Mil, Mircsata, Bok, Mladen, Dobrovai, Peter, Jovan neve. A szomszédos Cserevíz faluban élők: Petro (Kmz?), Bucsin, Militi, Nicola, Palko, Draso, Stephan, Stojan, Vuk, Radosa, Sai, Pruicz, a bíró (judex) Radivoy. Cserevíz falu néhány évtizeden belül elnéptelenedett, lakói Lórévra, Ráckevére és a környék szerb településeire költöztek. A következő évtizedekben Ráckeve és Lórév a cserevízi határrész miatt többször pereskedett.
Az 1715. évi országos adóösszeírás szerint a faluban tizenegy jobbágycsalád élt, akik mindössze negyvenegy pozsonyi mérő alá eső szántóföldet műveltek. Általános szokás ekkor, hogy az őszi időszakban nem vetnek gabonaneműt, csak tavasszal, mert a téli fagyok és a jeges árvizek sok kárt okoznak az elvetett magban. Hatökrös ekével végezték a szántást. Az elvetett mag után aratáskor két-háromszoros mennyiséget takarítottak be.
Az állattartáshoz szükséges szénát tizenhat és fél kaszás nagyságú rét termette. Általában egy kaszásnyi rétről a talaj vizenyőssége miatt bő szénatermést tudtak betakarítani. Átlaga ennek két ökrösszekérnyi széna volt. A páskomi, másik nevén közlegelő részen a marhák legeltetése folyt. A falu határa saját erdőben szegény, így a lakók az uradalom engedélyével tűzrevalót a cserjésekből gyűjthettek. A kukorica, a magyar nyelvben ebben az időben törökbúzaként emlegetett növény termesztése – az állatok takarmányozása céljából – mind nagyobb szerepet kapott a határ szűkössége miatt.
Az 1716–1722 közötti évek megyei conscriptiói jelzik a népességszám ingadozását, ami adódhatott esetenkénti elköltözésekből vagy kisebb-nagyobb járványokból. Az összeírásban feltüntetett állatállomány-számban mutatkozó változás szintén ezzel hozható összefüggésbe. Az ökrök száma ekkor a megye tisztségviselői által elkészített adószedői feljegyzések szerint huszonnyolc és harminckettő, a teheneké huszonhárom és harmincegy, míg a lovaké tizenegy és tizennégy között ingadozott. A nagy haszonállatok mellett tartottak juhot és kecskét.
Az 1720-as években már a legfontosabb termesztett gabonaféle a búza, amelynek vetésterülete jelentősen megnőtt a század első éveihez képest. Az árpáé fele a búzáénak. A köles végleg elmaradt. A zab termesztése az 1703. évihez képest jelentősen megnőtt, kilencvenegy pozsonyi mérő alá eső földterületet vetettek be ezzel a növénnyel.
Az 1720-ban elrendelt országos névszerinti összeírásban „Possessio Löre” faluban huszonkettő az adóköteles személyek száma. A gabonafélékkel bevetett összes terület kilencvenkilenc és háromnegyed pozsonyi mérőnyit tett ki, míg a széna gyűjtésére alkalmas rétet harmincnégy és fél kaszásnyi. A szőlő telepítése is megkezdődött már, bár minimális mértékben, hisz mindössze másfél kapásnyi ez a terület.
A megjegyzések rovatban a falu egészére vonatkozóan az alábbiakat írták: A határbeli földek művelése két nyomásban történik, mégpedig úgy, hogy a fele minden évben pihentetésként ugar marad. A szántóföld minősége változó, nagyobbrészt homokos, göröngyös a talaja. A felsoroláskor kiemelték, hogy a legjobb szántóföldek a Duna mellett találhatók, aminek oka elsősorban a folyó áradásakor lerakódott hordalék. A termésátlag a korábbi évekhez képest valamelyest változott, az elvetett gabonafélék átlagban három-négyszeres termést adtak. A rétről nyert széna mennyiségénél az átlag a korábbi adatokhoz hasonló, egy kaszásnyi területről egyszekérnyi. A határban fellelhető dézsma alá vett szőlőből Savoyai Jenő földesúr részére tized jár, amelyet a ráckevei uradalmi központba szállítanak be. A földesúr által engedélyezett faizási jog segítségével jutnak a lakók a cserjésekből és bozótosokból téli tüzelőhöz. Az itteniek mezőgazdasági munkából élnek, nincs közöttük iparos vagy más, az összeírásokban iparral és mellette földműveléssel foglalkozó személy. A szűkös határ és a legeltetésre csak szűkösen rendelkezésre álló terület ellenére az erdőben és máshol fellelhető kicsiny tisztásokat kihasználva korlátozott számban marhatenyésztéssel foglalkoztak.
Pest-Pilis-Solt vármegye 1728-ban készített regnicoláris összeírásában a pilisi járásban összeírt falvak egyike Lórév. A nyomtatásban közreadott, latinról magyarra fordított anyagban a családfők neve mellett tételesen felsorolták vagyoni helyzetüket. A község bírája Löre Mihály. Az itt élő gazdák név szerint: Sztankó Radován, Koja Mladi, Vidak, Nedelko Sztojan, Mali Jovan, Mircsata, Gyulay Mihály, Krsztatinovity Mihály, Radivoj Szobotni, özvegy Mikrity Márkné, Zsiffkovity Maxim, Sakrak Miklós, Sajnov János, Misso, Szekeres Mihály, Obresity Damian, Tukalacz Stojan, özvegy Milojkovné. A házzal és kisebb tartozék földdel bíró zsellérek: Sztanislav Gyura, Szakrak Stojko, Obresity Miska. Az ekkor összeírt háztartásszám húsz, ezek mindegyike szabad költözési joggal rendelkező családot jelentett.
Az összegzések nyomán részletes helyzetképet rajzolhatunk a XVIII. század első harmadában itt élt családok lehetőségeiről. A föld megművelése nehéz: az őszi vetés alá háromszor, a tavaszi alá egyszer vagy kétszer kell hat vagy nyolc ökörrel szántani. A terület egy része homokos, néhol fekete és kemény. A falu és a határ a két Duna között terül el, ennek következtében majdhogynem háromévenként mindent elönt az ár. Összesen kétszázhatvanhárom pozsonyi mérő alá eső földterületet műveltek. A határ használata kétnyomásos gazdálkodási rendben történt. Az egyik részbe vetett őszi vagy tavaszi gabona egy mérő után mindössze háromszorosát adta termésként. A föld másik része ugaron maradt. A legnagyobb jobbágybirtokon huszonhat mérő gabona vetését végezhették el, szabadon választott földterületen, míg a legkisebbiken másfélét. A kender-, a len- és kukoricaföldek, a falu kertje valamivel jobb minőségű földterületet jelentett. A gazda, ha ide gabonát vetett, közepes termés esetén az elvetett mag hatszorosát is visszakaphatta.
Az állattartáshoz elengedhetetlen rét kihasítása évenként történt, mert a rét zsombékos részekkel vegyes, így művelése nehézségeket okozott. A terület átlagosan harmincnégy és fél szekérnyi lekaszált és szárított szénát adott. Az egyes portákhoz tartozó kaszálók nagysága egytől három szekérnyi szénát adó között váltakozott. Az előző években a határban összesen tizenhárom és fél kapásnyi szőlőt ültettek.
Az összeírók megjegyezték, hogy a szőlő új telepítés, így értéke és minősége még ismeretlen. A szőlőtelepítés munkaigényessége és a termőre fordulás több évig tartó folyamata miatt adómentességet élveztek még két vagy három évig a jobbágyok. Egy esetben jegyezték fel, hogy a két kapásnyi szőlőföld nem a jobbágytelek tartozéka. A falunak külön pusztája nem volt. Ami állattartásra alkalmas terület, az körülbelül ötven marha legeltetésére elegendő, így csak a szomszédos területekre átmenve tudták az itt élők a mintegy száz marhájukat legeltetni.
A szántóföldi termények és az állatok mennyisége elsősorban a házi szükségletek kielégítését szolgálta. A házak téli fűtéséhez szükséges fát a földesúr engedélyével továbbra is a cserjésekből hozták. Nem volt malom a faluban, a lóréviek a környező településekre, a Dunán működő vízimalmokba hordták a gabonájukat őröltetni. A faluban élők a háztartási szükségleten túli mennyiségben termelt gabonaneműiket, zöldség- és gyümölcsféléiket, állataikat eladás céljából szárazon vagy vízen budai vagy pesti vásárra vitték.
A XVIII. század első harmada végén, az 1690-es években a Csepel-szigetre érkezett szerb családok ténylegesen megtelepedtek a Duna menti, már korábban említett településeken. Az 1731-ben készített pravoszláv összeírás szerint Lóréven huszonegy, Szigetcsépen tizennégy, Adonyban tizenkilenc, Rácalmáson negyvennégy szerb család élt. Az eltelt közel két emberöltő etnikai és vallási vonatkozásban nem hozott lényeges változást, mint ahogy azt az összeírások névanyaga megőrizte számunkra, nagyobbrészt szerb nemzetiségűek és görögkeleti (ortodox) vallásúak éltek a faluban. Az összlakosság elenyésző hányada, tíz százalék alatti a más néphez (magyar, szlovák) és vallásfelekezethez (római katolikus, református) tartozók aránya.
A községben az igazgatási feladatokat a bíró és helyettese, illetve az egyes ügyekben a bíróval együtt a község egyetemét képviselők végezték. A vármegyei hivatalokkal, a földesúr uradalmi központjával való kapcsolattartás, a peres ügyekben való képviselet, az adók szedése mind-mind a napi feladatok közé tartozott. A XVIII. századi megtelepedést követően feltehetőleg a korábbi település romtemplomát állították helyre vagy annak felhasználásával építettek újat, s alakították ki az ortodox rítusú szentegyházat. Az egykori Árpád-kori kolostor maradványai szolgálhattak kiegészítő építőanyagként a falubeli házak építésénél, könnyíthették a munkálatok gyorsabb elvégzését, nem kellett távolabbi vidékről hozni az alapozáshoz szükséges köveket.
A jobbágygazdaságok elsősorban az igényesebb művelési ágakkal foglalkoztak, hogy ezzel ellensúlyozzák valamennyire a határ szűkösségét. Jelentős szerepet játszott a Duna áradásai által rendszeresen elborított területeken a zöldség- és gyümölcstermesztés. A vízjárta laposokon kedvező feltételek alakultak ki, amelyek segítették a kis területű határ intenzívebb művelését. Az állattartáshoz szükséges legelő a sziget települései közül itt volt a legkevesebb. A legelő és a rét mindössze félszáz marha tartásához bizonyult elegendőnek. Ahogy arra már utaltunk, a földesúr engedélyével az uradalmi erdőben fellelhető irtásokon is legeltethették jószágaikat a falubeliek.
A ráckevei uradalom néven létrehozott birtoktest települései a XVIII. század közepe táján hasonló területi és gazdasági adottságokkal rendelkeztek. A térség falvai nemcsak egymás között, hanem a Duna túlparti településeivel is rendszeres kapcsolatot tartottak, ezeket az etnikai együvé tartozás tudata kétségtelenül erősítette.

Johan Lucas Hildebrandt tervezte 1702-ben Savoyai Jenő részére a ráckevei kastélyt

A gabonát évszázadokon át ilyen hajómalomban őrölték. Az utolsó dunai hajómalmot Ráckevéről a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba szállították

Lóré helység 1720-as dátumú pecsétje

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages