Huszonöt házhely a tabellán | Száz Magyar Falu

Huszonöt házhely a tabellán

Savoyai Jenő herceg ráckevei uradalma a kiváló hadvezér 1736. április 21-én, Bécsben bekövetkezett halála után III. Károly magyar király (VI. Károly német-római császár) felesége, Erzsébet birtoka lett, később Mária Terézia leányáé, Krisztina főhercegnőé, az ő halála után férje, Albert szász herceg kapta élethosszig. A kivételes helyzetű birtoktest ezt követően királyi birtok maradt, a kamara igazgatása alatt.

A lórévi lakosokról 1736-ban készített összeírás szerint a családfők száma huszonnégy. A háztartásokban tizennégy felnőtt férfi jelenlétéről tettek említést az összegzést végző személyek. Harmincnyolc ökör, huszonöt ló, huszonnyolc tehén és kétszáztizennégy juh és kecske szerepel az összeírásban. A gabonafélék vetési területéről feljegyezték, hogy búzából ötszáztíz, árpából ötven, zabból százhatvanhárom mérőnyi került a földbe. A szőlőművelés korlátozottságát jelzi, hogy borból mindössze harminchat urnányit említettek.

A faluban huszonkettő családfőről tudtak 1744-ben, akik háztartásában családtagként tizenhat felnőtt férfi élt. Az állatállomány összességét harminc ökör, huszonnégy ló, huszonöt tehén, valamint száznyolc juh és kecske jelentette. Első alkalommal fordult elő a falu újbóli benépesülése óta, hogy huszonegy sertést is feljegyeztek az állatok között az összeírók. A gabonaneműek közül a legjelentősebb a búza termesztése, amelyből kétszáznegyvenöt mérőnyi területet vetettek, árpából hatvan mérőnyit, míg zabból hetvenhármat. A szőlőtermesztés továbbra sem számottevő, mindösszesen tizennégy urnányi bor termett az összeírás évében.

Az alig nyolc évvel később, 1752-ben felvett összeírásban a családfők és a felnőtt férfi lakosság számát együttesen adták meg az összeírást végzők, így csak annyit tudunk meg, hogy huszonhét felnőtt férfi lakosa volt ekkor a falunak. Az özvegyek száma minden esetben elég magas, az első alkalommal tizennégy, a másik két esetben pedig nyolc-nyolc személy.

Az állatállomány számában jelentős gyarapodás mutatkozott. Az igásökrök száma hatvanegy, a hámos lovaké negyvenkettő (amelyeknél megjegyzik, hogy háború esetén jók), a fejőstehenek száma pedig negyvenhét. A juhoké és kecskéké kettőszáznegyvenöt. A sertésállomány nagyságát nem említik ekkor. A gabonafélék közül a megye határain belül eső lórévi földeken (intra comitatum) a búza vetésterülete négyszázhuszonöt pozsonyi mérőnyi, az árpáé kettőszázhuszonnyolc, míg a zabé százhat. A Duna túlsó partján, Fejér megyében (extra comitatum) pedig hetvenhat mérőnyi árpa földet és huszonhat mérőnyi zabföldet említettek meg. A bor mennyisége negyvenhat urnányi, ami ismét a szőlőművelés marginális voltát jelzi.

A Mária Terézia királynő által elrendelt úrbérrendezést megelőző évtizedben, 1757–1759 között készített összeírásban mindössze tizenöt családfőt és kilenc felnőtt férfi családtagot említenek. Az özvegyek száma kilenc, ami igen magas arány. Az állatállomány néhány év alatt a nagyállatokat figyelembe véve jelentős csökkenésen ment keresztül. Az ökrök száma huszonöt, a lovaké tizenhét, a fejősteheneké pedig egy híján húsz. Csak a juh- és kecskeállomány gyarapodott. Az előző összeíráshoz képest közel negyvenszázalékos a növekedés, a számuk háromszáznegyven. A gabonaneműek közül a búza esetében háromszáznegyven, a rozséban harminchárom, a zabéban százkilenc mérőnyi vetésterületről tájékoztatták a község elöljárói az összeírókat.

Az előzőekben részletezett adatokból kitűnik, hogy a XVIII. század közepe táján a faluban lakó családok száma húsz körül mozgott. Az igásállatok mennyiségében mutatkozó ingadozás járvánnyal, árvízzel, katonai eseményekkel, természetes kiöregedéssel hozható összefüggésbe. A szántóföldi művelés alá vont területek nagysága és változásai jelentősen összefüggtek az időjárási viszonyokkal. Ezt támasztja alá az is, hogy nemegyszer olvasható a megyei közgyűlési jegyzőkönyvekben: a Duna áradásai hatalmas károkat okoztak a folyó mellett élők vagyonában. A károk nagysága olyan méreteket is ölthetett, hogy az elvetett gabona fele tönkrement. A földbe került mag mennyisége a természeti katasztrófától mentes években, a faluban élő családok számával összevetve, ha egy magyar holdra két pozsonyi mérőnyi gabonát számítunk, kiadja azt a mennyiséget, ami az egy egész portával rendelkező család szántóföldi területét jelentette. A környező falvak, Becse, Makád népességszáma és földterülete nagyobb vagy hasonló méretű. Ráckeve oppidum közelsége, az ott élő több száz család birtoka mind-mind a lórévi határ korlátozott terjeszkedését jelezték, amit még befolyásolt az is, hogy a területet folyók övezték.

A szigeten található szerb településekről a XVIII. század második harmadában, 1769-ben a bácskai püspökség készített összeírást. Ebből tudjuk, hogy a pravoszláv házakra tizenhárom egész kétharmad krajcáros egyházi adót vetnek ki, s a hetedik sorszám alatti Lórévnál megjegyzik, hogy huszonnyolc szerb háza és egy temploma, pópája van. Ráckeve esetében harmincöt pravoszláv házat említettek, a helyi monostor alá tartozik. Szigetcsépnél egy pravoszláv templomot és tizenöt házat szerepeltetnek, továbbá azt, hogy a kovini bazilita szerzetesek pasztorizálják őket. A század elején a szigetre érkezett szerbek Ráckevén és e két faluban éltek jelentős számban. Létszámuk Makádon, Szigetbecsén, Szigetszentmártonban elenyészővé vált. A szigetre érkezett német telepesek és a néhány évtizeddel korábban megtelepedett szerbek egy-egy településen belül zárt közösséget alkottak. A Csepel-sziget lakossága ebben az időszakban magyar, szerb és német ajkúakból tevődött össze. A vallási hovatartozás szerinti összetétel: római katolikus, református és pravoszláv (ortodox).

Mária Terézia királynő 1767-ben elrendelte, hogy az országban sokféle módon követelt úrbéres szolgáltatásokat községenként tekintsék át. A felmérést követően az erre kidolgozott kilencpontos kérdéssor alapján határozták meg, hogy milyen osztályok alakíthatók ki, és hogy egy-egy település melyikbe tartozik. Osztályozáskor a termőföldek minőségét vették alapul, és négy nagy csoportot alakítottak ki.

Lórév község bírája, Becsei János, Mladikojo, Mittar Pavol, Stanko Radovan, Maly Gyuko esküdtek és Bokocs Simon notarius 1768. április 28-án válaszoltak a feltett kérdésekre Muslay Gábor vármegyei szolgabírónak és Setéth Farkas esküdtnek. Elmondták, hogy „Urbariumok soha sem vala azt sem tudják mibűl áll”, majd megemlítették, hogy Savoyai Jenő herceg idejében contractus mellett fizettek bizonyos összeget, szolgálatot is teljesítettek. Egy évben nyolc napot szolgáltak, ám a herceg halálát követően a helyzet változott, és annyit dolgoznak, amennyit az uradalom részéről szükségesnek tartanak, de ez lényegesen több a korábbinál. Haszonvételeik jelentős része a Duna melletti helyzetükből adódik. A faluban egész és fél házhelyes gazdák élnek. A továbbiakban elmondták, hogy kilencedet soha nem adtak, csak tizedet, majd részletesen felsorolták a tételeket. Az egyházi tized fizetése alóli mentesség a betelepülő szerbek egyik uralkodói kedvezménye volt, amely a későbbiekben is megmaradt. (A Függelékben a kilenc úrbéri kérdőpontra adott válaszokat szó szerint, betűhíven közöljük.)

Az országszerte alkalmazott, nyomtatott formátumú urbáriumban a helyi eltéréseket kézírással jegyezték fel. Az 1770. április 5-én hitelesített lórévi példány szerint a község a kamarához tartozik, az országosan kialakított osztályozás alapján a negyedik minőségi osztályba. A szöveges részben felsoroltak szerint a házhely udvarból, szérűs- és veteményeskertből tevődik össze, melynek nagysága az egész teleknél két pozsonyi mérő alá való földterületet jelentett. A külső telek harminc hold szántó, holdanként két pozsonyi mérővel számítva, és tizenkét hold kaszálóra való rét, amelyet évenként egyszer kaszáltak.

A haszonvételeket részletesen felsorolták. Így az 1550. évi 36. artikulus szerint a jobbágyok bort Szent Mihály és Szent György napja között árulhattak. Az irtásföldek nem tartoztak a jobbágyi birtokhoz. A marhák a korábbi szokásjog szerint továbbra is szabadon legelhettek. Az uraság saját erdejéből engedélyezi, hogy faizáshoz, épületfához, tűzifához a falubeliek hozzájuthassanak, ha kevés fa van. Az erdőben történő makkoltatásért fizetendő összegben a földesúrral kell megegyezni.

A jobbágy robotjára az egész helyes gazdáknak heti egy napot jelöltek meg az urbáriumban, éspedig úgy, hogy „négy marhával, maga szekerével, boronájával és ekéjével dolgozni tartozik”. Külön kitételként szerepelt, hogy a földesúr kaszáláskor, aratáskor és szüretkor a kézi és a marhás szolgálatot duplán kérheti. A házas zsellérek tizennyolc napot, a ház nélküli zsellérek tizenkét napot kötelesek dolgozni földesuruk birtokán. Az üres jobbágyporta vagy az örökös nélkül elhalt jobbágy vagyona földesuráé. A vásár és kocsmatartás joga mellett a továbbiakban az eltiltások szabályozás tárgyát képezték.

A záró fejezetrészben a községi igazgatásról szóló rendelkezéseket fogalmazták meg. Országosan kialakult formát képviseltek, amely szerint a falu lakói a bíró személyéről a földesúr által megnevezett jelöltek közül az uraság képviselőjének jelenlétében dönthettek. A nótáriust és az esküdteket a közösség maga, külső jelöltek állítása nélkül választhatta. A község bírája a portiobeli adózástól hivatali működése ideje alatt mentességet kapott. Ez egyúttal fizetséget jelentett hivatali működéséért, amely a következőkben foglalható össze: az adóterhek igazságos elosztása és beszedése a falubeli lakosok között, a földesúrral, illetve tisztjével történő kapcsolattartás, a vármegye által szükségesnek tartott intézkedések végrehajtása, szükség esetén a földesúri túlkapások elleni jogorvoslat kérése.

A contractus végén szereplő tabella szerint az egész házhelyek száma huszonöt. Tizenhét egész telkes és tizenhat féltelkes jobbágycsalád élt rajtuk. A házas zsellérek száma ekkor kettő. A belső telkek együttes nagysága kétszáznyolcvanhárom pozsonyi mérő alá való földterületet tett ki, a szántóföldeké nyolcszázharminckilenc egész hétnyolcad holdnyit. A falubeliek összesen száz „embervágó” réttel gazdálkodhattak. A marhás robot napszáma ezerháromszáz vagy pedig kézi napszámban megadva kettőezerhatszáz. A két házatlan zsellér harminchat napos kézi robottal tartozott. A tizedfizetést természetben határozták meg. Az adó éves összege a következő módon alakult. Az éves árenda összege harmincöt forint. Az erdőben évi huszonöt ölnyi tűzrevaló fát kellett kivágni és a földesúri kastélyba szállítani. A fonásból százötven fontnyi mennyiség jutott a falubeliekre.

Élelmiszerekből a következőket kellett a kért időpontban az uradalmi tisztviselő által meghatározott helyre szállítani. Kifőzött vajból huszonöt iccényit, kappanból ötvenet, csirkéből szintén ugyanennyit, tojásból háromszázat. Az adózás összegéből kivett földterület nagysága (a belső házhely és egyéb kiigazítások okán) kilencvenegy egész háromnyolcad hold.

Az úrbéri szerződésben megfogalmazott kötelezettségek a falu lakossága számára a robot esetében lényeges tehernövekedést hoztak. A másik és ennél nehezebben kezelhető kérdés a legelő használatával függött össze. Mint már érintettük, a lórévi határ állatok legeltetésére alkalmas területben szűkölködött. A helybeliek a korábbi szokásjog, majd egyezség szerint az urasági erdőben lévő tisztásokat használhatták. A XIX. század eleji konjunktúra és az uradalom allodiális földterületeit gyarapító intézkedések következtében a falu lakossága komoly gondokkal küzdött. A ráckeveiek még 1817-ben elperelték tőlük Cserevízpusztát, és 1827-ben is hiába vártak a fellebbezésük alapján folytatott perben a végső ítéletre. Az uradalom az erdőbeli tisztásokat szántatta fel, és használatba adta az uradalmi tisztviselőknek vagy majorsági zselléreknek. Az évtizedes, megoldatlanul maradt ügy jogerős bírói döntéssel történő lezárását kívánta a község egyeteme, és 1827. július 20-án a ráckevei császári-királyi uradalom ellen indított úrbéri panaszos pert. Az ügyben még döntés sem született, amikor a ráckevei uradalom 1843. június 30-án Lórév község ellen úrbéri rendezési pert indított az 1836. évi X. törvény és az 1840. évi törvények alapján.

E két per közül az egyik, az erdei tisztások ügye, kedvezően zárult, mert a bíróság utasította az uradalmat, hogy a korábbi szerződéseket megtartva engedélyezze az erdei tisztásokon történő legeltetést, hiszen ehhez a falubelieknek joguk van. A döntés meghozatalában a bemutatott iratok mellett szerepet játszott ama bizottság jelentése is, amely a helyszínen megállapította, hogy az uradalom által a perben említett „fiatal fácskák” ötven-hatvan éves fák, és azokban a legeltetés során az állatok komoly kárt tenni nem tudnak.

A legelőelkülönítési perrel kapcsolatban megtörtént osztályozás jelentős eltérést mutatott. A községi és az uradalmi becsüsök szerint a dűlők több mint felénél eltért az osztályba sorolás. A per az 1856-ban felállított úrbéri törvényszék előtt folytatódott. A község által kért újabb felmérések az uradalmi besorolást erősítették meg.

A falu és az uradalom közötti úrbéri egyezség megkötése céljából a határbeli teljes földterületet ismételten felmérték. A végeredmény: nem az 1770. évi urbáriumban szereplő huszonöt jobbágy portát, hanem az 1774. évi mérnöki felmérésben szereplő huszonhármat vették alapul, amelyeknek nagysága összesen ezerszázhetvennyolc hold és hétszáznegyvenhat négyszögöl területet jelentett.

Az egykori két zsellércsaláddal szemben húsz zsellért írtak össze az 1860-as évek elején. Ekkor a telkesek és a zsellérek összesen ezerszáznyolcvanhat holdat és nyolcszázhatvannégy négyszögölt tudhattak a magukénak. A szabadosok birtoknagysága nyolcvannégy hold és százötvenkilenc négyszögöl.

A telekszámban beállott változás hosszú évtizedeken keresztül kedvező volt a falu lakossága számára, de a jobbágyfelszabadításkor hátrányt jelentett, mivel az úrbéres illeték kiadása csak huszonhárom jobbágytelek után történt meg. Az egykori szerződés szerint portánként negyvenhárom holdnyi terület járt. Ez alapján a huszonhárom telek után kilencszáznyolcvankilenc hold földterület illette a falubelieket. A felmérés szerinti és a számított összeg közötti különbség száznyolcvankilenc hold hétszáznegyvenhat négyszögölt tett ki, amelyet maradványföldnek minősítettek. Ez a földterület a lórévi határ tizenhat százalékát jelentette.

Az egy holdra megállapított váltságösszeg tizenkét forint negyvenhét és fél krajcár, amely a szigeti települések jelentős részével megegyező. Az összes maradvány után fizetendő összeg közel azonos volt a szigetújfalui, szigetszentmártoni és csepeli maradványföldek községenként kiszámított összegével. A váltságösszeget öt-hat év alatt kellett hat százalékos évi kamattal tőkésítetten kifizetni.

A birtokhoz tartozó legelőilletéket telkenként tizenhat holdban állapították meg. A zsellérek átlagos birtoknagysága az 1860-as években két hold és huszonkét négyszögölnyi területet jelentett. Az 1860. június 27-én létrejött úrbéri egyezség alapján Erhárd Ágost elkészítette a császári-királyi család ráckevei uradalmához tartozó Lórév falu 1862. évi tagosítási telekkönyvét. Ebben a határ egészét ezerkilencszáznyolc hold nyolcszázharmincegy négyszögölnyi területben határozta meg. A legelőért folytatott per eredményeként megállapították, hogy „Összesen adja 23 gazda telek és 20 zsellér telek után a szerződés 1ső pontja szerint megállapított illetőséget (16 holdat egy telekre számítva) 408 holdat.”