Zichy, Sina, Wenckheim | Száz Magyar Falu

Zichy, Sina, Wenckheim

Az országos és helyi eseménytörténet 1849 késő nyarán újra egy istencsapással folytatódott. Már a hadi jelentésekben szerepelt a katonákat is pusztító kolerajárvány dühöngésének ténye. Egész családok haltak ki, és az akkor még naponta vezetett krónika azt írta, hogy a faluban megint sok ház maradt üresen.

Ekkoriban már néhány év óta és a szabadságharc idején is báró Sina Simon János dúsgazdag bankár volt mind Lébény, mind Szentmiklós földesura. A család feje, az országos politikában akkor már jól ismert, görög származású mágnás, Sina Simon György a Török Birodalomból települt hazánkba. Birtokvásárlásai, iparteremtő beruházásai és közéleti szerepe révén hamarosan meghatározó tagja lett a Habsburg Birodalom társadalmi elitjének. Hazai tevékenységének elismeréseképpen I. Ferenc császár és király hodosi és kizdiai bárói címmel nemességet adományozott neki. Sina György bankárként egyike volt a Lánchíd finanszírozóinak. Fia, az 1810-ben született lébényi birtokvásárló, Simon János báró pedig adományaival és tevékeny részvételével szerzett érdemeket egy sor hazai köz- és gazdasági intézmény megalapításában. A legnagyobb összeggel ő járult hozzá a Magyar Tudományos Akadémia alapításához, és 1876-ban bekövetkezett haláláig az igazgatótanács tagja volt.

A Bécs és Szőny között a század közepén épülő vasút tulajdonos-főrészvényeseként nagy lehetőségeket látott a félúton elhelyezkedő birtokban, melyet 1844-ben 757 500 forintért vásárolt meg a Zichyektől. Azonnal hozzá is fogott egy vidéki óriás üzem, a „Sina-féle gőz-szeszgyár” és egy cukorgyár – ahogy errefelé nevezték, a Fabrika – felépítéséhez. Felvilágosult gazdaságszervező tevékenységének kiteljesedésében nagy szerepet játszott gróf Széchenyi Istvánhoz fűződő szoros barátsága.

A falusiaknak a szabadságharc vereségén érzett fájdalmát és a nagy várakozás beteljesületlenségét kissé enyhítette a régi rend eltörlését ígérő, még 1848 áprilisában törvénybe foglalt jobbágyfelszabadítás eszméje. A szolgáltatásokat a forradalom már eltörölte, a jobbágyfelszabadítás tényét a szabadságharc elbukása sem másíthatta meg, de az addigi jobbágytelkek jogilag csak az 1853. évi uralkodói pátens kiadása után kerültek a volt jobbágyok tulajdonába. A tagosítást közvetlenül megelőző összeírásban 330 volt úrbérest, 22 kisházit (árendát fizető vagy kézi szolgálattal tartozó személyt) és 51 olyan lakost találunk, akik szintén csak kézi szolgáltatással tartoztak.

Az emberemlékezet óta jobbágysorban élő falubeliek várakozását a tagosítás, a községhatáron belül elszórt apró földek tulajdonosok szerinti egyesítése teljesítette be. Itt már 1858-ban – a sors különös rendelése folytán éppen március 15-én – elkészült a „Lébény Mezőváros tagosított határa dűlők szerinti Telekkönyve” címet viselő új területfelosztás.

Az első telekkönyv lébényi névjegyzéke 1306 lakos nevét tartalmazza, mellettük általában több helyrajzi szám (ház, kert) szerepel a házszámok, a terület és a kataszteri tiszta jövedelem megjelölésével. Maguk a paraszti magángazdaságok azonban csak tíz évvel az eredeti törvény kihirdetése, 1865 után jöhettek létre.

A telkek új kialakítását Lébényben tagosztálynak nevezték, az eljárás során a 61 határrészt – dűlőt – 38-ra redukáló telekkönyvben 31 gazda összesítette földjét egy tagban. Így jöttek létre a korszerűbb művelési igényeknek jobban megfelelő egytáblás birtokok. A többi gazda általában három darabban kivett területein felépített tanyákkal formálta újjá Lébény változatos határképét.

A falu határának megoszlása művelési ágak szerint 1865-ben

(kis magyar holdban)

Beltelek	Szántóföld	Rét-legelő	Erdő
175	4 123	6 487	240

A tagosítási kimérés szerint a falu művelhető határának legnagyobb birtokosa Sina Simon János báró volt. A telkes gazdák 8551 holdjával szemben a zsellérek és a kisháziak mindössze 1756 holddal rendelkeztek, a két vallásfelekezet plébániáin, illetve a katolikusok templomán kívül a község és a vasút is rendelkezett 340, illetve 17 holddal. A hivatalos személyek közül a katolikus tanítónak 26, a jegyzőnek négy holdja volt.

Nem sok hasznát vették az új telkes gazdák bankár-földesuruk legújabb vállalkozásának, a vasútnak. A községek északi szélén megépült állomás kezdettől homlokán viselte mindkét település nevét, az 1856-ban megnyitott bécs–szőnyi vasútvonal személykocsija legfeljebb csak néhány merész falubeli kíváncsit szállított. 1889-ben viszont már gyorsvonati megállóhelyért kilincseltek a falvak illetékesei. Mai ismeretenk szerint kezdetben Bormász-Baromháznál is volt egy megálló, amit akkor Birkásháznak neveztek. Egyébként a közös vasútállomás nagyjából egyforma távolságra, három kilométerre volt és van mind Lébény, mind Mosonszentmiklós központjától.

Egy évvel később, 1866-ban Horváth Márton bíró a kortárs hitelességével számolt be a község állapotáról abban a leírásban, amelyet Pesthy Frigyes kérdőívére állított össze: „Lébény Mezőváros, amelynek szép, zsíros termőföldjei vannak, amelyen azonban a gyümölcsfa ritka helyen tenyészik, mivel a föld nem gyümölcsfának való, mert a sok víz hajdan kisavanyítá, ezért a humusz alja keménnyé vált; a községhez, amelyben 376 ház állt, még 6 puszta tartozott és a tizenkét évvel korábbi tagosításkor csak 34 dűlőt tartottak nyilván, amelyek egy részén később néhány ház is épült.”

A bíró valamely okból szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a szentmiklósi határban fekvő szőlőkbe a Gyalogúti-dűlőn lehet eljutni, és hogy a községben a szőlőföldekről régebben kimutatást vezettek, amely azonban az 1683. évi török háború idején leégett plébániában a tűz martaléka lett.

A lakosság ekkor már 2088 főt számlált, közülük 1410 volt a római katolikus, mellettük 650 protestánst és 22 zsidó személyt tartottak nyilván. A katolikusok között 790, a protestánsok között 250, a Rákóczi-szabadságharc után beköltözött németről adott számot a jelentés. A kérdőívre adott válasza azt is feltárja, hogy: „…a szerzetesek akkoriban még egy kis pásztorházat és egy akolt birtokoltak a Görbeháza nevű dombos helyen; – a barátföldi Római dombon Sina báró egy kis őrházat építtetett, amely mellett egy jelfára harangszó helyett délidőben egy nagy kosarat húztak fel, hogy az így jelet kapott napszámosok ne zavarják déli pihenőjét; – a Rábca folyó a déli határban némelykor kisebb hajóval még mindig megjárható, nemrégen még ezen szállították a répát a cukorgyárba; – a tónak [Tószeri-tó], amely akkoriban még soha nem száradt ki, némely helyen még a fenekét sem lehetett találni, a hagyomány szerint ez előbb az Öreg, majd a Mosoni-Duna medre volt.”

A Tölgyerdőt ez idő tájt is főleg vasárnapi sétálóhelynek használták, ez volt Bél Mátyás már idézett leírásában a Zichyek fácánoskertje.

A Simon János báró halála óta hanyatlásnak indult birtokot a Wenckheim család Sina Iphigénia bárónőtől 1885-ben vásárolta meg. Az őseit Franciaországból eredeztető családról Nagy Iván a magyar nemesség történetét feldolgozó munkájában azt említi, hogy a magyar államalapítás idején már itt voltak az országban. Oklevéllel igazolható birodalmi nemességük valójában csak I. Ferdinándtól, 1559-ből való. Az addigra már olasz, osztrák kapcsolatokkal rendelkező család orvos-tudóst, alsó-ausztriai kancellárt, főpapot és a magyar szabadságharc egyik főtisztjét, Béla bárót sorolja a családfán. Magyarországi bárói címük 1791-től igazolt.

A Lébény-Szentmiklósi bárói ág utolsó tagjai grófi címet viseltek. A korabeli megyei újság vendégszeretőnek mutatja be a családot, amelynél gyakran megfordultak magas társadalmi állású látogatók. Ferdinánd gróf a maga idejében híres lovasnak számított. Tíz falu határát érintő nagybirtokuk hat gazdasági kerületének központjába már 1894-ben telefonközpontot telepítettek, a XX. század harmincas éveiben pedig gazdasági kisvasutat építtettek. Jelentős tőkés-mezőgazdasági tevékenységüket példázza az a hirdetés, amelyet 1930-ban a Dunántúli cím-és lakjegyzékben tettek közzé.

A jogot végzett Wenckheim Frigyes főrendiházi tag és felesége, egyben unokatestvére, Krisztina grófnő, adakozó kedvű birtokosoknak bizonyultak. Korábbi gazdag évtizedeik alatt miseruhák, kegytárgyak és zászlók ajándékozásával Krisztina grófnő elismerten bőkezű patrónusa volt az apátsági templomnak, Frigyes grófról pedig újsághír emlékezett meg abból az alkalomból, hogy az 1906-os tűzvészkor két nincstelenné vált gazda kárát teljes egészében magára vállalta. Egy évvel később kegyúri gesztusként harmincezer forintot adott a templom újabb restaurálási munkáira, nagyságrendekkel többet, mint maga az állam.

Az általános gazdasági válság tetőpontján már agonizáló birtok utolsó gazdái a több mint kétszáz éves, pazar kiállítású kastélyt lebontatták. Adakozó gondoskodásuk nyilvánult meg abban, hogy a falubelieknek ajánlották fel a kastély bontását és az építőanyagot. A nagy angolparkot is felparcellázták: sok, ezután emelt szentmiklósi ház épült fel a kastély tégláiból. A nagy épület nyomai mai is láthatók a mosonszentmiklósi faluvégen, ahol egy nagyobb kiemelkedés rejti az alapokat és a pincerendszert.

A világban szétszóródott család 1997 óta a Békés megyei Újkígyóson kétévenként tartott Wenckheim-világtalálkozón tartja a kapcsolatot a szülőfölddel, ahogy arról a Száz magyar falu sorozatban megjelent Újkígyós– Szabadkígyós kötetben bővebben is olvashatnak.

Időközben Major Pál vármegyei főtisztviselő elkészítette a megye monográfiáját, amelyből megtudhatjuk, hogy 1878-ban Lébény 418 házában hogyan alakult a lakosság etnikai és vallási összetétele.

A lakosság etnikai és felekezeti összetétele 1878-ban

Népesség	Magyar	Horvát	Német	Egyéb	Római kat.	Evangélikus	Izraelita
2860	1780	0	931	16	1791	828	61

Ez a minden szempontból vegyes lakosság szép példáit adta a békés együttélésnek. A kézműipar mesterei a maguk életének színesítésére 1876-ban létrehozták az Ipartársulatot. Az egyletszerű tevékenységet hamarosan megirigyelték a községi előkelőségek is, akik a városi divatot követve megalapították a lébényi Kaszinót. A két szervezet a millennium idején Jókai-emlékbizottságot és olvasókört hívott életre. Az Önkéntes Tűzoltó-egyesület is megalakult, a két felekezet lelkipásztorának tevékeny részvételével. A század utolsó évtizedében váltak megyeszerte híressé a Tölgyerdőben tartott majálisok és búcsúk.

Egy nagyközség természetrajza – ezt acímet is adhatnánk annak az 1894. évi jelentésnek, amely a XIX. század utolsó évtizedének helyzetképét felmutatva teljes képet rajzolt meg a településről.

Néhány szó az előzményekről. Az 1850-es évek közepéig, mint minden úrbéres település, a mindenkori földesúr joghatósága alatt, közigazgatásilag azonban bizonyos mértékű függetlenségben élt. Ezt a viszonylagos önállóságot saját községi státusban vagy időszakosan mezővárosi keretek között gyakorolhatta. Mindennapi életét ennek megfelelően több-kevesebb önállósággal, választott községtanáccsal szervezhette. Jogállása jól tükröződik a különböző időkben használt pecséteken.

A községtanács hitelesítő pecsétjeinek sorát egy, a kisebb települések esetében szokatlanul korai, a XVI. századot idéző rajzolat nyitja meg, amelyet érdekes módon csak egy háromszáz évvel későbbi, 1851-ben keletkezett dokumentumon találhatunk meg. A levéltárban őrzött, piarista adománylevélnek nevezett, díszes kiállítású okirat pecsétjén a „Libeny petsétje 1549” feliratot olvashatjuk. A díszes belső mezőben lombkoszorúval övezve – Lébény mai címerében is megmaradt – ekevas lebeg, felette ötágú gyöngyös korona látható. A felirat ellenére a pecsét a dokumentum születésének ideje körül, a XIX. század közepe táján készült. Az okmány egy adománylevél, amelyet a vármegyei közgyűlés felszólítására más községekhez hasonlóan Lébény is kiállított az óvári piaristáknak.

Az első községpecsétet hamarosan újabb követte. Ezt az úrbéri megállapodáson látható változatot a megyei levéltár közigazgatási pecséteket bemutató kiadványa így írja le: „…kör alakú, búzakalász vonallal övezett. Felirata egy görög kereszttel, egy csillaggal, és két ponttal szakaszolt LIBEN * 1605. A pecsét ábrája csücskös talpú, szimmetrikus tárcsapajzs, hegyével felfelé álló ekevas, benne görög kereszt, két oldalán egy-egy szál mezei virág.”

Itt is követték azonban azt a közigazgatási gyakorlatot, amely szerint a mindennapi élet megszervezését bizonyítani hivatott, létfontosságú okmányokon egy később alkotott, ezért talán hivatalosabbnak is tartott, egyszerűbb pecsétet alkalmaztak. A díszesebbet ritkábban, elsősorban a község számára életfontosságú dokumentumokon.

Az 1780-as évek után, a mezővárosi korszakában Lébeny egy hétköznapi használatra szánt egyszerűsített pecsételőt készíttetett, amelyen csak ez a rövid felirat olvasható: „Lébeny Mezző Város.”

A Mosonmagyaróvári Hansági Múzeum gyűjteményében található még egy fantázia-községcímer is, amely az 1605-ös, az ekevas pecsétszimbólumot tovább éltető rajzolatot tartalmazza. Ez azonban nem lehetett a község hivatalos címere. Lébény nagyközség 1991-ben elfogadott címere a régi jelképeket tartalmazza.

Visszatérve a nyomtatásban is megjelent 1894-es jelentésre, Lébény közigazgatásilag már nagyközségi szervezet, irányító testülete bíróból és helyetteséből, a másod- vagy törvénybíróból, négy tanácsbeliből, továbbá a községi jegyzőből, pénztárnokból, községi körorvosból és közgyámból állt.

Az akkor már háromezer főt meghaladó lakosságnak továbbra is kétharmada volt magyar, egyharmada pedig német, akiknek nagyobb része jól beszélt magyarul is. Ez utóbbi bizonyítéka lehet a község olvasztótégely voltának, a jelentésben ugyanis már szó sem esik a korábban nagyszámú horvát származású lakosságról. Mivel a korábbi népességszámlálás adataiban sem találunk magát horvát származásúnak valló lébényi honpolgárt, jogos a néprajz kutatóinak az a megállapítása, hogy nagyon hamar beleolvadtak a befogadó magyarságba.

A községi kimutatás érdekes módon már nem tartalmaz adatot a helybeli zsidó közösségről sem, pedig még a századfordulót követő évtizedben is csaknem félszázan voltak.

A községi jövedelmek szépen emelkedtek ebben az időben. Ezt a számunkra is ismerős módszerrel érték el, mivel az ingatlanvagyonnak, főleg a réteknek és a földeknek értékesítéséből, a rétek, földek és a faiskola, majd a községi korcsmaépületek magasabbra szabott haszonbérletéből származtak. Az akkori elöljáróság a kellő óvatossággal kezelte a bankba tett, pillanatnyilag felesleges pénzt, hiszen értékpapírvagyonának összege nem érte el az ezer koronát. Így is az élő vagyon értékének tíz százalékánál magasabb éves jövedelmet hozott a községnek.

Minden kedvező természeti, politikai és gazdasági folyamat ellenére száz évvel ezelőtti elődeinknek is sok fejfájást okozott az adózás. Volt állami adó: ezen belül illetékek, hadmentességi díj, fegyveradó, háztartási adó, kereskedelmi és iparkamarai illeték, Rába-szabályozási hozzájárulás; volt nem is kis mértékű vármegyei adó, útadó, ebadó, megyei katonabeszállásolási, betegápolási és a tisztviselők fizetésének javítására szolgáló pótadó, és létezett még az úgynevezett községi szegényalap is. A lakossági adók összegét ekkorra már a felekezeti iskolák támogatására 1874-ben megszavazott segély is növelte. Ráadásul egy kisdedóvó felépítésére is pótadót vetettek ki. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy az összesen 548 adófizető közül a kilencvenes években sokan kaptak „fizetés iránti intést”, és csaknem száz esetben foganatosítottak végrehajtást is.

Tizenhét éven keresztül, 1862 és 1879 között zajlottak Lébény leglátványosabb munkálatai, a nagy műemlék templom restaurálása, és 1870-ben felépült a Szent Antal-kápolna is a Tölgyerdőben. 1895-ben befejezték a község másik szakrális ékességének, az evangélikusok új templomának építését.

Ekkoriban készültek el a falu épített és környezeti képének jellemzővé váló részletei, a fejlődés szemmel látható bizonyítékai, azok a középületek, amelyek az akkori ingatlanvagyon részeit képezték: a községi istállók, a kovácsház, két korcsmaház, a faluszéli erdőcsőszház és a lebontott szegényház. Soha be nem teljesülő határozatot hoztak a reggel ötkor munkába induló és csak este nyolc órakor hazatérő munkásnép gyermekeinek létesítendő menhelyről. A modern mázsaházat hídmérleggel is ellátták. A község leglátványosabb új épületei az óvoda és az új tűzoltószertár, felépült a jegyzői meg a körorvosi lakás és orvosi rendelő, amit a helyiek irodaháznak neveztek. 1895-ben megkezdték az új községháza építését is.

Nem Lébény területén folyt ugyan, mégis életbevágóan érintette a falu életét a Hanság lecsapolásának második szakasza, amely a Rábca medrének kiásásával, 1886-ban kezdődött meg.

A sok kedvező változás mellett a községvezetés maga is fájlalta, hogy a lakosság anyagi gyarapodásával nem járt együtt a község egészségügyi helyzetének javulása, amely miatt már az 1831-es kolerajárvány idején is elmarasztalták őket. Különösen magasra szökött a lélekszámhoz viszonyított halálozási arányszám a gyermekek között pusztító és 78 kis halottat követelő diftériajárvány dühöngése idején. A fertőzés fő okaként a takaratlan kutakat, valamint a község közepén elterülő félholdnyi, „de illatával sokkal nagyobb területet betöltő, tónak nevezett mocsarat” említik, amelyet időről időre hiába próbáltak feltölteni. Végül is 1911-ben sikerült a tó vízét levezetni a Mecséri úton.

Külön története van a hivatalos és véglegesen elfogadott falunévnek. Amikor ugyanis a századforduló előtt a vármegye feladata lett a helynevek új megválasztása, a Mosonymegyei Régészeti és Történelmi Egylet elnöke, Sőtér Ágost egyedül Lébény községre tett javaslatot az alispánnak a végleges névváltozatra: „Lébeny község nevére vonatkozólag van szerencsém előterjeszteni, hogy ezen községre vonatkozó legrégibb okiratunk II. Endre királynak 1208.-ik évben kelt rendelete, mellyel Lébenynek más két helységgel együtt …Poth mosonyi főispán, és Chepán, bácsi főispán által a pannonhalmi benczések javára tett adományozását meg erősíti. Ezen okiratban Lébeny neve Lében, Liben, Lyben, Lybin, Libyn nevekkel van felemlítve. Szerény nézetem szerint legczélszerűbb lenne, ha a nevezett község az utóbbi századokban rendesen használt és legjobban hangzó »Lébeny« nevet használná. M.-Óvár, 1897. augusztus 9.”

Az 1898. évi IV. törvénycikk alapján felállított országos községi törzskönyvbizottság végül is a Lébény nevet fogadta el, és már így szerepel az 1900. évi Helységnévtárban. A községhez tartozó puszták, telepek, majorok és egyéb lakott helyek közé felvették Barátföldet, Bormászt, Kisnyilast, Dunamajort, Máriamajort és Ottómajort. A község közigazgatási térképe tehát a századforduló idején alakult ki véglegesen.

A tagosítás első fázisában létrejött új birtokrend később sértette az új földesurak, a Wenckheim grófok gazdasági érdekeit, ezért a kevéssel előbb kialakított tagosztály a gazdák számára csak átmenetileg tisztázta a korábbi, egyébként valóban zavaros birtokviszonyokat. A paraszti birtokok nagy részét kedvezőtlenül, mondhatni tragikus következményekkel sújtotta az új tagosítás. Sokan csak nagy kerülővel közelíthették meg ezután földjeiket, mások máshol és az előzőnél rosszabb minőségű területeket kaptak. Amint azt a harminc év múlva bekövetkező csőd bebizonyította, a Wenckheimeken sem segített a kikényszerített határváltoztatás.

Erre az időre esik az apátsági templom már említett, nagyszabású helyreállítása, amely Lébényt országos, sőt a munkálatokat irányító Essenwein bécsi építészprofesszor jóvoltából európai hírre emelte. A Szent Jakab védelme alatt álló monumentális apátsági templom lett Magyarország első restaurált műemléke. Mintha csak a gondviselés hálája lenne, a községtörténet ettől az időtől kezdve, bár csak néhány évtizedre, de érezhetően kedvező fordulatot vett.