Pethő kapitánytól a francia huszárokig
Pethő kapitánytól a francia huszárokig
Az átmenetileg békésnek mutatkozó XVII. század végi állapotok között erőre kapott lakosság lelki tartását és anyagi létét továbbra is próbára tette a történelem. Különösen fájdalmasan érintette a falut a Rákóczi-szabadságharc dunántúli hadjárata. A labanc és osztrák csapatok rekvirálásai miatt a megyei hatóság Lébény község nevében panasszal is fordult a királyhoz és tábornokához katonáik mértéktelen fosztogatásai okán.
De nem kímélték a falut a kurucok sem. Ezt bizonyítja a győri káptalan irataiban megbújva szereplő bejegyzés is, amely szerint bizonyos Pethő György kuruc kapitány „ruhára való posztót, karmazsin csizmákat, aranyos és ezüstös vitézi öveket, négy pár rókamályprémet követelt magának” a lébényiektől. A káptalantörténet soraiból kiolvashatóan nem éppen tiszteletteljesen előadott kérés teljesítéséről nem számoltak be a kanonok urak.
A szabadságharc fénykorának katonai mozgásai eleinte inkább csak kerülgették a községet. Az első említésre méltó esemény 1707 nyarára esett, amikor Heister tábornagy egészen a megyehatárig kergette az ellátatlanul maradt és ezért zsákmányolni kényszerülő kurucokat. Megvert seregeik állítólag a Lébényi-Hanságban a Rábcán átgázolva jutottak el Pápáig.
A Győr és Moson megye kuruckori történetével foglalkozó munkák mindegyike szerint ekkor „Libény-Szent-Miklóstul fogvást a Fertő felé védő sáncvonalat húztak”, és hogy a nagy esőzések miatt az év nyarán a Kemenesaljára visszahúzódott Vak Bottyán tervet dolgozott ki a helyi kastély elfoglalására. A legendás kuruc generális a lébényi határban megsemmisítette a Secula-féle rác ezredet, akiknek megveretésén még a labanc magyarok is örültek – olvashatjuk a szabadságharc történetének Sárközy-féle feldolgozásában. Az esemény valójában kicsit nyugatabbra, Moson alatt történt, de Bottyán generális mégis itt, a rövid időre elfoglalt szentmiklósi kastélyban rendezte be főhadiszállását. Ugyanezen év augusztus 7-én viszont már Rabutin de Bussy császári tábornagy érkezett meg a lébényi táborba, illetve a szentmiklósi kastélyba.
A kurucok tehát nem tartózkodhattak túl sokáig a falvakban, arra azonban elég idejük volt, hogy végrehajtsák a szabadságharc megyeszerte elhíresült, legendás eseményét, a dunántúli hadjárat utolsó helyi csatáját, az úgynevezett (moson-)szolnoki „Kuruzenrummel”-t. Ez a történet arról szól, hogy Béri Balog Ádám brigadéros szerszámos kurucai a Szentmiklóson élősködő császári seregek orra előtt hidat vertek a Rábcán, és a december 19-ről 20-ára virradó éjjelen rajtaütöttek Draskovich tábornagy Moson-Szolnokon táborozó rác-horvát hadosztályán.
A legendák homályába vesző esemény hírét megerősíti az a tudósítás, amelyben a következő napon Eszterházy Antal gróf számolt be gróf Károlyi Sándor fővezérnek. A tábori könyvbe is bevezetett jelentés szerint: „…colonellus Balogh Ádám uram maga ezerivel az Nyulason Draskovics János, [Moson]-Szolnok nevű helységnél heverő bagázsára véletlenül rajta-csapván, dicséretesen ugyannyira felverte, hogy minden társzekereit s bagázsbeli lovait, fegyveres paripáit, udvari cselédjének nagyobb részét és inzsenérjeit… musicussait is mind elfogván, ezüstmívét elnyervén az mellette lévő lovas és gyalog felesszámú horvát és rácságot mind elfogván, csak egynéhány gyalogját hagyta halva a szolnoki templom keritésénél, szerencsésen vissza is tére a zsákmányul ejtett zászlókkal és fogoly tisztekkel.”
Mintegy hitelesíti a kuruckor helybeli eseményeit a kilenc labanc kivégzésének emlékét őrző szentmiklósi Akasztó-domb. Egy helyi legenda szerint abból eredeztethető a neve, hogy Bercsényi Miklós itt végeztette ki azt a kilenc árulót, akik korábban a Hanságnak ezen a nehezen járható részén a kuruc seregek közelébe vezették a labancokat.
A szabadságharc folytatását is lehetetlenné tévő nagy pestisjárvány, a fekete halál e vidéket sem kímélte, és szinte ugyanezekben az években pusztították nagy tüzek is a Hanság-vidéki falvak nádas épületeit. Ennyi viszontagság után érthető, hogy a vármegye első leírásában Bél Mátyás nem sok figyelmet szentelt Lébénynek: „… németül Leiden, határos az előbbivel [Szent-Miklós], a birtokos ugyanaz [Zichy grófok], körülményei is hasonlóan kedvezőek. …Most a jezsuita atyák birtokában van” – olvashatjuk az uralkodó támogatásával kiadott monográfia 1744-ben megjelent ötödik kötetében.
Az oroszvári Zichy-birtokosokat bemutató részben azonban mégis színes képet villant fel az egyik községrészről: „…a síkságot ligetek tarkítják körös-körül, a falvak birtokosai felismerve a ligetek alkalmas voltát, vadaskerteket, elsősorban fácánosokat kezdtek alapítani. Ezek közül jelentőségénél fogva megemlítjük a lébényit. Ez az erdőcske ezer öl széles és hosszú.” Az itt pontosabban meg nem nevezett fácánosligetnek valószínűleg már akkor is Tölgyerdő volt a neve, a kissé elnagyolt, idillinek is nevezhető leírás viszont nem szól a község valós állapotáról.
A labancjárást és a kuruccsínyeket lassan felejtő Lébényben a csatazaj elültével elsőként a kézműipar éledezett. A következő tíz év alatt – valószínűleg az új földesurak biztatására – a szomszéd község iparosaival több közös céhet is alapítottak.
Az apátsági birtok és a község addigi szoros kapcsolata 1773 után véglegesen megváltozott. Mária Terézia rendeletére a jezsuita rend hétmillió forint értékű vagyona, benne a még megmaradt lébényi birtokrésszel az állam kezelésében álló katolikus iskolák fenntartására létrehozott tanulmányi alapba került. Az apátság mindössze az öttevényi határban lévő 62 holdas területét tarthatta meg ostyaföld címén. Később az uradalom egy részét zálogbirtokként a fácánoskert tulajdonosai, a Zichyek kapták meg. Így véglegesen megszűnt a vármegyei vezetők gyámkodása Lébény felett.
A Zichi és Vásonkeői Zichy grófok, a Somogy vármegyei Zich helység birtokosai 1270-től, Gál nevű ősüktől vezetik le a családfát, a família Mária Terézia idejében vázsonyi (vásonkeői) grófi és oroszvári hercegi ágra vált szét. A vázsonyi ág a komáromi vár-erődítmény kiépítése (1673–1808) idején cserebirtokként kapta meg a korona tulajdonában lévő egykori apátsági birtokmaradványt, és lett a községek földesurává, utolsó tagjai pedig a helyi templomok jótevő kegyuraivá.
A Jézus Társaság (jezsuiták) győri társháza által gondozott javadalmat vásonkeői Zichy Pál gróf vette át, aki elhatározta, hogy itt fog lakni, és nagy építkezésbe kezdve bővítette a földszintes épületet. A grófi ág lakóhelyévé és a korabeli főúri társadalmi élet vidéki központjává Ferenc gróf tette. Fia, Zichy Károly főkamarás és Moson vármegyei főispán sokrétű és fejlett gazdasági munkálkodása mellett szintén nagy gondot fordított a társadalmi kapcsolatok ápolására. A barokk kor nevezetes győri püspöke, Zichy Ferenc szívesen és sokat időzött a felépült kastélyban.
Haller János helytörténeti munkájában említésre méltónak tartotta, hogy: „…az egyszerű, félig emeletes, félig földszintes kastélyban gyakran fényes úri társaság szórakozott. Gróf Zichy Károly idejében járt át rárói kastélyából a híres úrlovas, úszó és vadász gróf Sándor Móric, rekordidő alatt száguldva át a távolságot. Gyakran lelátogatott ide a pozsonyi diétáról gróf Széchenyi István, aki 1836-ban nőül is vette nagy szerelmét, az özvegyen maradt gróf Zichy Károlynét, Seilern Crescenciát.”
A kastély építéstörténetével és gazdag társadalmi életével bővebben nem foglalkozunk, mert az a birtok szomszédos, kisebbik falujában, Szentmiklóson épült fel. Az uradalom gazdasági vezetésének bázisával viszont igen, az a továbbiakban is Lébényben maradt.
A Zichyek alig több mint száz esztendőre tehető birtoklása a viszonylag rövid történelmi időszak ellenére is maradandó nyomokat hagyott falunk történetében. Az új földesurak a szőnyi és monostori birtokaikért kapott kárpótlásból az egykori apátsági uradalom elenyészett, régi kis településeinek helyén téglából most már tartós, új majorsági épületeket emeltettek. Az elpusztult települések nevére máig élő dűlőnevek utalnak: Bille, Gödeháza, Várhely, Körtvélyes, Szarvaskút, a megmaradt helyeken épült majorok: Barátföld, Dunamajor, a Mecsérhez tartozó Lickó(puszta), Sándorháza(puszta), Saroltapuszta, Kisnyilas, Máriamajor, Bormász, Hugat (Ottómajor).
A két község – Lébény és Szentmiklós – különállását bizonyítja, hogy a közös földesuraság ellenére az 1773-as úrbéri összeíráskor mindkét település külön kapott szerződést. (Függelék II.) A szolgáltatások rendjéből és felsorolásukból azonnal megállapítható, hogy a Zichyek komoly mértékű kedvezményeket adtak jobbágyaiknak, illetve megerősítették a korábbi királyi várbirtokkorszak kiváltságait. A királyné „kegyelmes rendelésére” egész jobbágyhelyenként ők is csak két marhával végzett 24 napi robotra voltak kötelezve. Hogy az uraság se járjon rosszul, a legfontosabb munkáról, a szántásról úgy egyeztek meg, hogy azt a jobbágy négy marhával és saját eszközeivel végzi el. A csak töredék telekkel rendelkezők pedig mindössze kilenced terméssel tartoztak, csakúgy, mint a zsellérek.
A kéziratos záradékból a fentieken kívül az is kiderül, hogy a birtokon a földesúr sem rendelkezett elégséges erdőterülettel, ezért a megállapodásban azt is rögzítették, hogy fa fuvarozására a jobbágy nem kötelezhető. Az uradalom és a jobbágyok juhtartására vonatkozik az a passzus, amelyik szerint az utóbbiak esztendőnként csaknem háromfontnyi fonást voltak kötelesek beszolgáltatni.
Lébény urbáriuma tabellájának főbb adatai pontosan tartalmazzák a községben lévő főúri birtokrész és a falu jobbágylakosságának adatait. A községben 119 colonus – valamilyen tulajdonnal rendelkező jobbágy – élt 95 olyan családtagjával, akik maguk is adózó személyek, továbbá 271 szolgáltatásra kötelezett egyéb személy, akik 2718 hold szántóterületet műveltek, és 170 házat (portát) írtak össze.
Lébény újkori története fordulópontjának kétségkívül az 1780-es évet tarthatjuk, hiszen az ekkor kapott mezővárosi besorolást a község kisebb megszakításokkal és – legalábbis formálisan – száz éven keresztül meg is tartotta. Az új közigazgatási státus nem egyszerűen a felmutatott haladás elismerése volt, hanem különféle, a további fejlődést alapvetően meghatározó kiváltságokat is jelentett. A vármegyében ezekben az évtizedekben egyáltalán nem volt ritka a magas állású birtokosok közbenjárása egy-egy nagyobb és fejlettebb község magasabb igazgatási besorolása érdekében, hiszen az így tovább vagyonosodó települések az uradalmaknak is újabb jövedelemforrást jelentettek.
Nemcsak a nagybirtok, de a lakosság is kihasználta – a tőle megszokott élelmességgel – a századforduló körüli, megélénkülő terménykeresletet. A vállalkozóbb szellemű gazdáknak sikerült nagyobb jövedelmet elérni a hadseregek kiszolgálásából. A vagyonosodás kellemes következményeinek számlálgatása közben azonban hamarosan a kellemetlen eseményeknek olyan sorozatával találták szemben magukat, amelyek miatt szinte többet vesztettek, mint amennyit a nagy konjunktúra idején szereztek maguknak.
A háború francia huszárok képében váratlanul jelent meg a faluban. Először a Pozsonyba bevonuló csapatok közül vált ki kilenc huszár, akik 1805. december utolsó napjainak egyikén „bényargaltak Lébénybe az akkori bíró Prémus Márton háza elé, bort kívántak felestekemre, azt megkapván továbbnyargaltak Szent-Miklós felé”. A három és fél év múlva bekövetkezett második találkozás a község számára ennyire sem volt kellemes emlékű, a franciák most már nem kilenc, hanem százhetven huszárral jelentek meg Lébényben, és itt is maradtak. A lakosságnak ekkor hosszú fél esztendőn keresztül kellett gondoskodniuk az ellenség lovas katonáinak ellátásáról.
A kéziratos krónikában az 1803 és 1820 között működött „Tsapo notárius” így számolt be erről az eseményről: „Felséges Ferencz Tsászár és Apostoli Magyar Király Uralkodása alatt, Földes ura lévén Lébenyi Helységnek Fő Méltóságu Gróf Zichy Károly Eő Excellentiája… Vandrasek Ferenc Lébenyi Helység Birája, Modrovich József Helység kamarássa, Kiss Mihály, Prémus Márton, Weisz Mátyás, Magyar János, Varga Márton, ifju Németh János Tanácsosok és Tsapó József Helység Notariussa, Feő Tisztelendő Aldmann Máté Úr helység Plébánosa ideje alatt 1809-ik esztendőben. …Amidőn az ellenség itten tartózkodott, minden személy válogatás és tekéntet nélkül nem tsak a jobbágyok házaiba, hanem a Catholicus Plebános Urhoz, úgy az Oskola Mesterhez nem különben az akkori Evangelicus Predikátor Hencz Sámuel Urhoz is bé quartélozott, és a Tisztek erőszakosan leg inkább ezeket szállották meg.”
Mivel Csapó nótárius vette a fáradságot, és a községtől kizsarolt természetbeni „ellátmányt” pénzben is kiszámolta, ismerjük annak tételeit is: „…frantziáknak Lébenyben tartása idején tsak marhábul… [összesen ]322 darab… Bétsbe, …Győrré és Szent Páli[ba]hajtatott el. Azon felül elvett az ellenség a Lébenyi gazdáktul erőszakkal még 8 darab szarvasmarhát, 28 lovat, 3 ökrösszekeret, 21 kocsit és így összeszámolva ezen károknak… költsége[i] …került Lébeny-i helységnek az ellenség itteni léte és tartása 70,313 Forint 10 krajtzárba.”
Mivel pedig az ellenség eltartása a megyei hatóságoknak is sokba került, a községek a franciák elvonulása után nem számíthattak sem adóelengedésre, sem más egyéb kedvezményre, az anyagi károkat így teljes egészében a lakosságnak kellett elszenvednie.
A lébényiek egyébként sem nézték jó szemmel és tétlenül a francia hódítást. Egyes családok hagyományai annak emlékét őrzik, hogy az ellenséget 1809. június 19-én Győrött, Kismegyernél fogadó nemesi felkelés soraiban községbeliek is részt vettek. Közülük az egyikről, Susovits Istvánról máig azt tartja a családi emlékezet, hogy az ütközet után a Rába és a Rábca veszedelmes, csak a helybeliek által ismert útvesztőin keresztül lovagolt haza Lébénybe.
„Vak” Bottyán János kuruc generális
A Zichy grófok címere a XIII. századból
A Zichyek szentmiklósi kastélya (1860-as évek)
Francia huszár 1805-ben
A felkelő utód, nemes Susovits István (1891–1957) közhuszár
(Saly Viktor felvétele, 1912)
