Még a római út is ide vezet
Még a római út is ide vezet
Így jelöli ki a község helyét a közismert szólás helyi változata, hiszen nemcsak híres műemlék templomának révén vált az emberi kultúrkincs részévé, hanem régészeti lelőhelyeivel is beírta a nevét a kultúrtörténetbe. A múltat itt szerencsés módon sorolják pontos időrendbe és teszik hitelessé az elmúlt több mint száz év régészeti kutatásai. Annak ellenére azonban, hogy a falu belterülete és határrészletei egyaránt bővelkednek az évezredeket megidéző ásatásokban feltárt, európai hírű tárgyi emlékekkel, sajnos nem maradtak helyben bemutatható régészeti emlékhelyek.
Régi térképrajzok földrajzi környezeti változásokról, az egykor a kertek aljában folyó vizek időről időre kialakuló szeszélyes mederváltozásairól tudósítanak, amelyek folytonosan módosították a tájat és gyakori helyváltoztatásra kényszerítették a megtelepedő embereket. Hagyatékuk ezért is szóródott szét a viszonylag nagy területen.
A leletek a több ezer évvel ezelőtt itt élt népek emlékeit és a római világ jelenlétének szinte az egész határban mindenütt fellelhető bizonyítékait mutatják. Ezek a népvándorlás kori híres longobárd fejedelmi sírlelettel és az újabb feltárások Árpád-kori emlékeivel együtt ma a Mosonmagyaróvári Hansági Múzeum állandó kiállításában nyitják ki előttünk a múlt idők gazdagon illusztrált képeskönyvét.
Már az ember megtelepedése előtti időkről is több bizonyító erejű emlék szól. 1907 végén, a községi tűzkút kiásásakor egy hatalmas mamutlábszárcsont került elő. A másfél méternél is hosszabb, negyven centiméter átmérőjű, közszemlére tett leletet a falu lakói heteken keresztül csodálhatták a községházán.
A gazdag lébényi lelőhelyek leletei szerint először a Krisztus előtti 5. évezred dunántúli vonaldíszes kerámiájáról ismert, már aktív élelemtermelő gazdálkodást folytató népe telepedett ide. Az őket hamarosan követő csoport a Kárpát-medencei neolitikum utolsó szakaszához tartozó, a kőkori kerámiaművesség csúcspontját megjelenítő lengyeli kultúra népe volt a 4. évezred elején. A mai Kaszás-dombon élők már a felszín fölé emelkedő, agyagtapasztásos fallal készült házakban laktak. Vadászattal és állattartással szerezték meg a mindennapi betevőt, s ezt a földművelés kezdetleges formáival termelt javakkal egészítették ki. Itt még az autópálya építésekor lezajlott leletmentés is gazdag régészeti objektumokat hozott felszínre: agyagkitermelő gödröket, körárkos építmények és lakóházalap-árkok nyomait.
Ugyancsak jelentős tárgyi emlékanyagot hagyott ránk a rézkor és különösen a középső bronzkor Krisztus előtt XVII–XV. századi legjellegzetesebb képviselője, a dunántúli mészbetétes edények kultúrájának népe. Emlékanyagait a Barátföld és a Római-domb nevű hely rejtette. A Bille- és Magasmart-dűlő dombjai a fazekaskorongot először alkalmazó, görög és később római pénzérméket gyártó-használó késő vaskori (Krisztus előtt V–I. századi) kelták harcias népének gazdag hagyatékát őrzik.
Lébényt elsőként a Vörösmarty utat kísérő Magasmart feltárása tette közismert lelőhellyé. Pusztai Rezső régész szerint megfordult itt az újabb kőkori vonaldíszes kerámia népének első telepeseitől kezdve, az észak-dunántúli mészbetétes kerámia kultúráján keresztül a vaskori telepekig minden jellegzetes nép. Ezt támasztják alá a késő bronzkori urnamezős kultúra leletei is.
Közülük a leggazdagabb anyagot a kilencvenes évek leletmentéséig vitathatatlanul a római kor szolgáltatta. A Budapest–Bécs közötti főútvonal 153-as kilométerénél ma is megfigyelhető egy másfél, két méterre kiemelkedő domb, amely jelentős helyszíne volt a hazai római kori határvonal, a limes kutatásának is. Az ausztriai Petronell, régi római nevén Carnuntum és a római korban Brigetiónak nevezett Ószőny között húzódó hadi út itteni szakasza mellett a régészek már 1937 óta kutatták a rómaiak zsoldjában álló segédnépek katonai táborát. Ez a mai falu és a főútvonal között elterülő, Quadratanak nevezett castrum egy korabeli útleírás, a híres Itinerarium Antonini szerint pontosan félúton feküdt Arrabona (Győr) és Ad Flexum (Óvár) között.
Négy ásatás pontosítja ismereteinket a II. századi keleti eredetű lovascsapat, a cohors II. alpinorum katonái táboráról, amelynek falaiba egy korábbi katonai telep, a kis Stailuco lebontott épületeinek köveit építették be. A római határvonal egyik legkisebbik tábora mintegy kétszáz évig őrizte ezt a régi útszakaszt. Az erőd a maga mindössze százszor száz méteres oldalszélességével valójában a limes egyik legkisebb tábora lehetett, földrajzi elhelyezkedése és folyamatosan lakott környezete mégis hangsúlyossá és kiemelkedő történelmi jelentőségű objektummá tette. Ennek vonalában kelet felé egy, a katonák hozzátartozóiból és kiszolgáló civilekből álló, a szaknyelvben canabaenak nevezett kis település és egy régi temető is kialakult, maradványaikat a ma is Római-dombnak nevezett kisebbfajta magaslaton tárták fel.
A terület egészén szétszórtan jelentkező római kori településhelyek jellegéből és egymástól való távolságukból az 1990-es évek ásatásai óta már az is valószínűsíthető, hogy ott külterületi gyümölcsösök, esetleg szőlők lehettek.
Ugyancsak a Magasmart-dűlő homokdombja rejtette az egyik barbár katonai segédnép előkelőjének földi maradványait is. Erről a leletről mint rendkívüli jelentőségű germán-longobárd fejedelmi sírról olvashatunk a magyar és az európai régészet regényében, Pusztai Rezső tollából. A felfedezésekor már megbolygatott sírból egy negyven év körüli, magas termetű férfi csontváza került elő különféle értékes mellékletekkel. Ezek között volt az a lófej faragású tokos csontfésű, amely példa nélküli a magyarországi régészeti leletek között. A rendkívül szépen kidolgozott, fogazott csontlemez mindkét végére egy-egy kifelé néző, stilizált lófejet faragott ismeretlen készítője. Az egész felületet elborító, fekete anyaggal belekarcolt dekoratív pontkörös díszítőelemekről a szakemberek azt mondják, hogy azok szinte napjainkig tovább élnek népi csontfaragásainkban.
A leletegyüttes másik értékes darabja egy egyenes, keresztvas nélküli kardpenge és a hozzá tartozó, ezüstből készült hüvelyvég volt. Ezt a csaknem egy méter hosszúságú kétélű fegyvert birodalomszerte főleg a barbár népek használták. A kard és tulajdonosa a IV. század végén vagy az V. század elején kerülhetett a sírba, amikor a rómaiak Pannonia Primának, később Pannonia Superiornak nevezett Dunán túli tartománya is hun fennhatóság alá került. Ez a germán törzsfő népével feltehetően éppen a hunok elől menekült ide, és a dunai limesnek ezen a szakaszán szövetségesként állt a római katonaság szolgálatában.
Már a múlt században megjelent első szakemberek találkoztak a római kor utáni lakosság emlékeivel, amikor a mai Dózsa György úton, a házsor mögött húzódó, helyenként négy méter magas, meredek falú dombháton egy mezőgazdasági munka során megbontott sírt kutathattak meg. A benne fekvő női csontváz bal csuklóján a bronz karperecet, az övcsatot és a faragott csontnyelű vaskést a régészek a pannon alaplakosság folyamatos továbbélésének jeleként tartják számon.
A rómaiak észak-pannóniai foglalásai idejében a területet az a kelta boj törzs szállta meg, amelynek törzsi arisztokráciája sikeresen alkalmazkodott az új körülményekhez. Ennek megfelelően gyorsan meghonosodtak közöttük a római szokások, így Pannóniában is átvették a római mitológia elemeit és alakjait. Jó példája ennek a régi erődben talált s ma a Mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban kiállított Minerva-torzó.
Alkalmazkodásuk másik ékes bizonyítéka az a fogadalmi kő, amelyet a lébényi templom XIX. század végi restaurálásakor emeltek ki a falból. Az ilyen, általában az erdők szélén megtalálható faragott kőemlékeket, oltárokat a különösképpen tiszteletben tartott erdőistennek, Silvanusnak állították. Az erdőisten tisztelete különösen jellemző volt a keltákra. A templom falából kivett kő megfejtett szövegű felirattöredéke szerint SILVAN[o] SILVES[tri] SULM[iles] L[ibens] L[aetus] P[osuit], Silvanusnak, az erdő istenének állította hálából Sul nevű, kelta segédcsapatbeli római zsoldos katona. A kő ma a Győri Xantus János Múzeum kiállításának egyik értékes darabja.
Lébény környéke a népvándorlás korában sem maradt lakatlan. Az utóbbi negyven év ásatásai során az egymásra települt rétegekben egyaránt találtak avar kori sírokat és honfoglalás kori köznépi temetőket is.
Az első nagy avar kori ásatást 1972-ben, az utolsót 1992-ben végezték el a Kaszás-dombon. Az első alkalommal feltárt telep méreteire jellemző, hogy a kiásott árokrendszer több száz méter hosszúságú volt, és hogy itt száznál is több kerek vermet és nyolc kutat találtak. Az utóbbi ásatásokkal a régészek az egyik legnagyobb területű avar kori telepfeltárást végezték el, mégpedig úgy, hogy a telep teljesen napvilágra került.
A kiterjedt településterületen a szakemberek egyre sűrűsödő népességet tételeznek fel, akik között az onogurok megjelenését is sejteni lehet. A késő vaskor óta folyamatosan kimutatható település lakói még az Árpád-korban is a több mint fél méter mélyen föld alá süllyesztett veremlakásokban laktak, a földre általában csak az állatok számára készült sövényfalú karámokat építették.
A Budapest–Hegyeshalom közötti autópályaépítés tette lehetővé a terület további feltárását. A Kárpát-medence mindeddig legnagyobb X–XI. századi faluásatása folyt 1993 és 1995 között Lébény és Mosonszentmiklós közös határában.
A magyar honfoglalás utáni idők fokozatosan konszolidálódó körülményeit, a megtelepedést köznépi temetők és falvak nyomai jelzik. A kaszás-dombi temető viszonylag szegényesebb mellékletei ellenére is jól reprezentálja a pogány kori magyar köznép szokásait és eszközeit. A X–XI. századi köznépi sírkert területén került elő az első magyar pénz, amely a Szent István-i államszervezés itteni megjelenésének jelzése. Első pénzeink egyike volt ez a kiváló minőségű ezüstből készült úgynevezett István-dénár. Ugyanakkor ősi temetkezési szokások Árpád-kori túlélésére is utal az eltemetett szájába tett érme. Minden valószínűség szerint halotti obulusként, a túlvilágra szállítás viteldíjaként szolgált. A vidékünkön nem túl gyakran felbukkanó lelet egyértelművé teszi a köznépi temető korát és az Árpád-kori népesség jelenlétét.
Az egykori település valószínűsíthető központját rejtő Bille-domb lakói többnyire lekerekített sarkú, ugyancsak földbe mélyített veremházakban laktak, amelyeknek tetejét két ágasfa és az azokra fektetett szelemengerenda tartotta. A kunyhószerű építmény egyik sarkában agyagból tapasztott vagy kőből rakott kemence állt. Az ettől az időszaktól kezdve továbbélő telepeket kutak, vermek és szabadban álló kemencék maradványainak sora bizonyítja.
A kutatógödrökben látható, sorokba rendezett lyukak feltehetően az egykori házhelyek cölöpeinek és a karámoknak a nyomaira utalnak. A veremházakat a régészek a bennük talált fűtőberendezésekkel, a más-más módon épített kemencékkel különböztetik meg a telep többi épületmaradványától. A falu lakóinak mindennapi életéről, a korszak kézművességéről és gazdálkodásáról különböző vasszerszámok és malomkövek tanúskodnak. A gazdag leletanyag nagyobb részét itt már a Kisalföldre jellemző fazekak és cserépbográcsok töredékei tették ki.
A házgödrökben sajátos díszítésű eszközöket is találtak, a tároló- és főzőedények nagyobb részének oldalfalán díszítésül belekarcolt hullámvonalköteg fut körül. Az égetett cserépfazekakat agyagból, kézi korongon formázták, a hullámvonalakat pedig valamilyen többágú eszközzel karcolták az oldalukba. Ezek a használati eszközök minden bizonnyal tovább kísérték a véglegesülő faluközösségek háztartásainak mindennapjait is.
Sötér Ágost rajzai az 1884. évi ásatásból
A germán fejedelmi sír híres lelete – fésű és tokja – az 1964-es ásatásból (Mosonmagyaróvári Hansági Múzeum)
Silvanus-kő, azaz áldozati oltár az erdőistennek (Győri Xantus Jánus Múzeum, Burján György felvétele)
Árpád-kori lakóhely kutatógödre, lakóház és kemence maradványai az 1993. évi Bille-dombi ásatásból
