Jobbágyzendülés és szabadságharc
Jobbágyzendülés és szabadságharc
Még ki sem vonultak a franciák, máris újabb bajokkal kellett szembenézniük a falu lakóinak. A Lébényen is végigsöprő istencsapások az évszázad legborzalmasabb kolerajárványával kezdődtek. Az 1831. évben országosan pusztító fertőzés megakadályozására már a nyáron intézkedtek a kompok lezárásáról és a megyében két ezrednyi katonasággal védőkordont állítottak. Kelet felől csak az árokkal körülvett, a győri út mellett álló barátföldi vendégfogadónál lehetett belépni, ahol a gyanús személyeknek fából ácsolt ideiglenes „veszteglőhelyet” alakítottak ki. A vándorlegényeket húsznapi, a kereskedőket kétszer annyi, negyvennapi várakozásra kényszerítették. A község Modrovich Károly esküdtet küldte ki járványügyi biztosnak, az elöljáróság pedig szigorú utasításokat adott az utak éjjel-nappali folyamatos ellenőrzésére. A Bősárkányból rendszeresen érkező szekeres bőrösöket most visszafordították.
A járványt még így sem sikerült megakadályozni, augusztusban már Lébényben is szedte áldozatait. A betegek elhelyezéséről, ápolásáról a község gondoskodott, számuk mégis kétszáz fölé emelkedett, és nagy többségük sajnos meg is halt. Az egyik legnagyobb megyei halálozási szám – a lakosság hét százaléka halt meg – abból fakadt, hogy a községben nem voltak meg a gyógyításhoz szükséges feltételek, nem volt elég orvos és gyógyszer sem.
A végsőkig megnyomorodott faluban a kifosztott és megtizedelt, elkeseredett lakosság már nem volt képes elviselni a hatóságok mégoly törvényes eljárásait sem. A községben néhány gazda nem tudott fizetni, nagyobb adóhátraléka halmozódott fel, ezért 1836-ban a megyei főügyész lefoglalta állataikat, és még az aznapi országos vásáron elárvereztetni szándékozott. A megyei közigazgatási és bírósági iratokban, valamint a községi krónikában is lébényi jobbágyzendülés néven szereplő esemény úgy történt, hogy a községi bíró háza előtti fákhoz kikötött, árverésre váró állatokat bizonyos nemes Modrovich Vince elkötötte, visszaadta tulajdonosaiknak mondván, vezessék azokat haza, nem lesz árverés. Az összeverődött vásári tömeget egy Meidlinger Márton nevű jobbágy is az árverés meghiúsítására tüzelte. Benyomultak a bíró udvarára, rátámadtak a hivatali személyekre, akik erre hajdúikkal együtt a házban kerestek menedéket.
A krónika szerint ez a nemesnek mondott személy volt az ellenségeskedés fő hangadója. Nagy hangon szidalmazta a házban tartózkodó hivatalos személyeket, és öklével ütötte az ablakpárkányt. Mikor aztán a mértéktartóbb helybeliek lecsendesítették a békétlenkedőket, a tömeg lassan szétoszlott. Az árverés elmaradt.
Nem maradhatott el azonban a vármegye retorziója. Modrovich Vincét és társait letartóztatták. A három főbb vádlottat hatóság elleni erőszakban találták vétkesnek, és háromhavi, kemény vasban kiállandó börtönre ítélték. Több más jobbágy is kapott kisebb-nagyobb büntetést. A per tárgyalásán a védőügyvéd az események elfajulását, illetve a vádlottak ellenszegülő magatartását azzal magyarázta, hogy „a községet és saját gazdaságukat évről évre sújtó elemi csapások, a marhavész és az aszály súlyos következményei miatt váltak adómegtagadóvá”. Elkeseredésüket csak tovább fokozta állataik elárverezése, védőjük szerint a talpra állás minden lehetőségétől elestek volna.
Úgy látszik, a csapásokból még nem volt elég, mert a kolerajárványt követő tizedik évben, 1841-ben egy hatalmas pusztító tűzvész szinte az egész községet felemésztette. Ez aztán alapvetően megváltoztatta az eddig is csak lassan formálódó településképet. A falukrónika megrendítő sorai így rögzítették a pusztulást: „leégett csaknem száz ház és a hozzájuk tartozó gazdasági épületek, a nagy tűz heve megolvasztotta az apátsági templom harangját és a tetőzete is leégett”. Ekkor vörösödtek meg az északi torony falkövei, a foltok mintegy emlékeztetőül a mai napig láthatók rajta. Nagy károkat szenvedtek az iskolák is. A szörnyű elemi csapás most már cselekvésre késztette a megye hivatalait. Az összefogás eredményeként megkezdődött a százezer forintot is meghaladó költségű helyreállítás.
A nem valami jó emlékű évtizedeket követően Lébény faluképe ezután már lényeges változásokon esett át. Műemlékeinek köszönhetően ismét mozgalmassá vált a falusi élet. Ennek első jeleként a győri püspökség költözött be a régi faluközpont román kori alapjaira települt épületébe, papjaik ezután rendszeresen töltötték itt nyári szabad idejüket. Az 1700 körüli években épült szép házat a falubeliek emlékezete és minden történeti munka pálos eredetűnek nevezi, noha ez okirattal nem bizonyítható.
Valami megmozdult az apátsági templommal kapcsolatban is. Az egykor melléje épült és az idők, valamint az elhagyatottság következtében erősen megrongálódott egykori kolostor gótikus maradványait még 1830-ban elbontották, a templommal párhuzamosan futó kolostorépület kisebbik, földszintes részéből pedig most új plébániát alakítottak ki.
A sok megpróbáltatás után az emberek, ha nem is csodára, de lagalább valami jobbra vágytak, és az egész környékre jellemző volt egyfajta várakozásteli lelkesültség. Az utolsónak bizonyult reformkori rendi országgyűlésre készülő Moson megyei választók vaskos meglepetést okoztak ebben a konzervatívnak számító és feltétlen királyhűségéről ismert választókerületben azzal, hogy a kor vezető reformerét, a saját megyéjében mellőzött gróf Széchenyi Istvánt választották meg diétai követnek.
A forradalom és szabadságharc már egy romjaiból éledező, tettre kész közösséget talált itt, a Keleti-Hanságban. A jobbágyfelszabadításról szóló törvény híre hamarosan eljutott erre a környékre is. A községek népe elégedetlenkedni kezdett, emiatt Króner György első alispán május hó elején már a következőket jelentette: „a földművelő nép ahelyett, hogy a törvényeket békésen és megelégedetten élvezné, vakmerő foglalásokat hajt végre”.
1848–49 kezdeti szakaszának első nagy eseménye a megyei nemzetőrség ünnepélyes zászlószentelése volt, amelyen csaknem négyezer nemzetőr vett részt első parancsnoka, az oroszvári Zichy Manó gróf vezetésével. Lébény történetének, magyar szellemű lakosságának ismeretében még a közvetlen hiteles források nélkül is elfogadhatjuk, hogy a Moson és Magyaróvár közötti réten lezajlott eskütételen nem kevés falubeli volt jelen. A megyei adatok megerősítik, 1848 nyarán Lébényből nagyszámú önkéntes jelentkezett a nemzetőrség első óvári zászlóaljánál. A községi krónika szerint a faluból összesen százhatvan felnőtt férfi vett részt a szabadságharc katonai eseményeiben, többek között a pákozdi ütközetben.
Igazolják a krónikát a levéltári források is: a Lébény mezőváros nemzeti őrseregének május l7-én kelt összeírólapjai 152 fő nevét tartalmazzák, és külön rovatban jelölték meg azt az 53 személyt, akiknek hadseregbeli besorolásáról is tudtak. A nemzetőrseregbe összeírtak nagy többsége kisebb telkes gazda vagy azok valamelyik családtagja, Dingráff Gáspár katolikus plébánoson, Nagy Sándor evangélikus lelkészen valamint a három uradalmi ispánon kívül közöttük csak egy-egy kalmár és csapláros neve olvasható. Kéziratos krónikánk róluk a következőképpen emlékezett meg: „Amidőn az őrsereg és az önkintesek mentek a horváthok után, itt Lébeny mező városban, és a reguráliskatonák azok számakat lehetetlen megmondani.”
Az összeírás szerint a lébényi nemzetőrség igazolt tagjai voltak: ifj. Modrovics György, nemes Modrovics József és János, Wandraschek Ferenc, nemes Tóth Márton, Göltl Gergely, Hajós János, Stinner Mihály, Győri Ádám, Nagy János, Modrovics József, Magyar András, Rauchwalter Mátyás, Schmidszhofer János és Mihály, Földes János és József, Kaszás László, Regner Mihály és János, Nitsch József, két Hautzinger József nevű, Weisz József, Tüli János, Tukovics István, Horváth István, Holtzer Pál, Renpeltesz Lőrintz, Kovács Sándor, Hajós Gáspár, Németh András, Kovács János, Limp József, Timlinger Pál, Kovács József, Németh Mihály, Frühwirth József, Csöngei János, Németh Gábor és János, Weinhandl Lőrintz, Török István, Kaszás József, Weisz István, Kolovics János, Tullner Mátyás, Magyar György Susovits József, Nátz Márton, Lichthammer György, Földes József, Meidlinger Jakab, Hartzi György, Riedl József, Wurzinger János, Tullner István, Molnár Márton, Varga Márton, Rauchwalter József, Krikler György, Stinner Samu, nemes Patonai István, Győri János és Szabó József.
Községünk lakói nemcsak nemzetőrként, hanem honvédként is szolgálták a hazát, a forradalom ügyét. Az 1867. évi igazoló jegyzőkönyvben Tóth Márton, Tamási István, Csiszár Vince és József, Fülöp Mihály és Ferenc, Bodó János, Farkas István közharcos, Bakodi József tizedes, Lampek Ignác főtüzér, Tóth István és Győri Mihály altüzér, Bierbauer József hadnagy, Navratil Vencel vadászzászlóaljbeli szerepelnek. A lébényi nemzetőrök és a harcokban is részt vett katonák száma mindenképpen a lébényiek lelkesült odaadását és elkötelezettségét jelzi.
Ugyanezt az örömöt fejezte ki egy azóta elveszett régi könyv személyes bejegyzése is, amelyben Gimes Endre szerint ez volt olvasható: „Én, Varga István megházasottam 1848 májusában, ekkor tavasszal lett szabad a jobbágy, szűnt meg a robot és a dézsma.”
A szabadságharc nagy hadi eseményei elkerülték a falut. Annál több jutott ki azonban a sanyargatásokból és a katonatartásból az itthon maradt lakosoknak. Október 4-én a Pákozdtól hátráló Jellasics tábornok hatalmas, harmincöt-negyvenezer fős serege vonult át Lébényen, és a kora délutáni órákban le is táborozott a két község határában lévő táborhelyen. A bán innen küldte a vármegyei bizottmány elé követét, Kovacsevics kapitányt, aki „tisztelettel köszöntvén a bizottmányt, kijelentette, hogy a horvát sereg a megyének a sereg ellátásában való közreműködését elfogadja, bárt azt mindenütt előteremteni tudja”, és megígérte a „szoros katonai fegyelmet”.
Hogy a helybeli lakossságot mennyire megterhelte a kirótt ellátási kvóta, azt jól érzékelteti a községi krónika részletes beszámolója, amelyet akkor Horváth Ferenc, „Lébény Mezőváros nótáriusa és oskolamestere” vezetett: „Lébény Mező Városa által kiszolgáltatott élelmek a midőn Magyar országban bé csapott horvát bán Jelasics csordájának számokra adatott 4-dik 8 berben [október 4-én] 1848… A kenyerek beszedésének összvessége tészen 1188 1/2… A Lágerba szállított Lébény Mezővárosa Öttevényre 100 font szénát, 100 font zabot, Mosonyba pedig 400 font zabot. Összvösen 65 1/2 mérő[t]Forspontos szekerek pedig 2 lovat, 80 kotsit, Hámos lovakat pedig 4gyet adott Lébény. Nemkülönben pedig 16 ökröt, név szerént mint írva vagyon a betsü[lt]ára…”
A szemtanú a továbbiakban is érzékletes szavakkal számolt be a „horváth csordának”, vagyis Jellasics népének garázdálkodásáról: „…alig hogy vettük tudosittását már be rohant Lázár József biró házához mint egy 300 emberrel egy kapitány és egy hadnagy, mely két tiszt Lázár József birónál az ágyba is háltok, az első szobába, de a köz legények soha meg nem szűntek a birónál egész éjjel főzték a temérdek hust, egész másnap regvelig, így is 5-én regvel 8 1/2 vagy 9 órakkor meg indult a gyalogság és Moson felé vette uttyát.”
A kiszolgáltatott élelmiszer-mennyiséggel a horvátok jó ellátást kaptak. Talán már csak ezért is kerek három napon át vendégeskedtek itt a táborban, és csak nyolcadikán, a magyar sereg közeledtének hírére szedték fel sátorfájukat.
Fontos információkkal szolgált a krónika a lakosság XIX. század eleji összetételéről akkor, amikor felsorolta az elvitt ökrök tulajdonosait (Kiss Mihály, Hajós István, Gruber János, Tullner Mihály, Holczer János, Orbán Mihály, Lázár József bíró, Kovács György, Nagy István, Schrót Márton, Kováts Márton), és megörökítette a községi elöljáróságot: „Ezen veszedelmes üdőben… volt 5-dik Ferdinánd fölséges királunk uralkodása, a Lébeny Mező városnak földes ura volt Báró Sina János, …a Lébenyi Ispánt Fekete Józsefnek nevezték. Váras birája Lázár József, kamarás Körmendi József, Tanát[so]sok: Földes József, Gruber János, Fülöp Mihály, Reisinger János, Kováts Mihály, Hápli Mihály, kisbirák: Török János és Kránitz János… a megyei Tiszt urak közül senki bennünket nem kormányozhatott, de Lázár József városbirája és Horváth Ferencz Jegyző ur legtöbbet fáradoztak éjtszakáknak üdején is a kenyereket szedték, a tanácsosok közül Földes József és Gruber János voltak segitségre 5-kin kenyeret rakni, Reisenger János pedig Öttevényre volt, a két kisbiró mindig jelen volt, a kamarás pedig zab után fáradozott.De a többi tanácsoknak hasznokat nem lehetett venni.”
Amint az idézetekből is kitűnik, véleménye szerint a községvezetők nem álltak feladatuk magaslatán.
A schwechati magyar vereség után az osztrákok csak december 16-án lépték át a határt Parndorfnál (Pándorfalu). A császári seregek főparancsnoka karácsony második napján a szentmiklósi kastélyból intézte első felhívását a megye lakosságához: „minden olyan helységet, ahol a katonaságnak bárminemű kára, vagy bántódása esik, felégettet, a fegyvert rejtegetőket kivégzi”. A bosszúállás első jeleként Pozsonyba hurcolták a vármegyei alispánt, és megvasalva Óvárra vitték a parancsaiknak ellenszegülő Dingráff Gáspár lébényi plébánost, volt nemzetőrt, akit egy későbbi, ellenőrizhetetlen vármegyei forrás szerint I. Ferenc Józsefnek a városból való eltávozása után meg is kínoztak.
A szabadságharc 1849 tavaszi–nyári eseményeiről maga Poeltenberg Ernő ezredes számolt be azokban a jelentésekben, amelyeket Győrből küldött a hadsereg Tatán székelő főparancsnokságának. A vezénylete alatt álló VII. hadtest 1849 májusától július végéig nemcsak erőltetett felderítést hajtott végre Lébény térségében, hanem határozott és szerencsés kimenetelű támadó akciókat is folytatott. A község határában tevékenykedő lovas-huszár hadtestet a korábbi mosoni csatában vitézkedő híres 10. Vilmos huszárezred, valamint a 12. Nádor és a 13. Hunyadi huszárezred néhány százada alkotta.
Lébény frontszerepéről az első, május 7-i híradásból annyit tudhatunk meg, hogy ott az osztrákok a „községekkel Sövényháza felé egy öszszekötő hidat építtettek a Rábcán és a mocsaras ágon [és] Szentmiklós mögött a majoroknál és a cukorgyárnál állította fel előőrseit”. Május közepén erős ellenséges egységek gyülekezését figyelték meg a falu határában, amelyek 19-én időlegesen ugyan, de Öttevényt is elfoglalták.
Június 3-án kelt az ezredesből vezérőrnaggyá lett legendás parancsnok Lébényt is érintő jelentésében ez olvasható: „[az ellenség] a lébényi cukorgyárnál is sáncokat épít, ahol néhány sánc már készen is volna, [itt] néhány ágyút is felállított”. Ezt a csapatot 20-án már el is zavarták nemcsak a cukorgyártól, hanem Barátföldről is, és Kimléig szorították vissza. Négy nap múlva viszont ismét befészkelte magát ide ötven lovas és további hatvan gyalogos hat ágyúval. A hónap utolsó napjaiban nagy erőkkel felvonuló ellenség Lébényből Sövényháza és Bősárkány felé újra hidat vert, ezért a magyar hadtest megkezdte a visszavonulást. Lébényről ezután már nem esik szó a hadijelentésekben.
A szabadságharc idején a faluban hadikórház is működött, a község orvosa pedig a kolerajárvány miatt a közeli harctereken és a járványos falvakban teljesített szolgálatot. A hadijelentésben erről külön jegyzőkönyv készült, amely szerint Hiczinger Mátyás 72 éves orvos lébényi lakost, aki Moson megye tisztiorvosának megbízásából járt ott, június 15-én Szentmiklóson elfogták, és mivel osztrák katonai útlevéllel utazott, hadbíróság elé állították. Az idős orvos áldozatos tevékenységét az eredeti irat bizonyítja, amelyet nem kisebb személyiség, mint Poeltenberg Ernő vezérőrnagy írt alá. Az 1849. június 6-án tartott hadbírósági tárgyalás „bírói vélemény”-e szerint: „…Fentebbi vádlott emberi kötelességét teljesítette, midőn betegek látogatására ment …s egy veszedelmes ragadó nyavalya továbbterjedését meggátolni iparkodott, annálfogva őt szabadon bocsájthatónak vélelmezem – Ensel főhadbíró.”
A lébényiek szabadság iránti elkötelezettségét a közvetlen eseménytörténeten túl későbbi évfordulós hírlapcikkek is megerősítik és kiegészítik. A vármegyei hetihetilapban, a Mosonymegyei Értesítőben 1898. március 20-án arról olvashatunk, hogy 1848. március 15. ötvenedik évfordulóját Magyaróváron és Mosonon kívül csak Lébényben rendezték meg valóban ünnepélyes keretek között: „Különösen az evangélikus közösség hálaadása és a helyi polgári közösségek megemlékezése volt említésre méltó esemény. Ez utóbbira meghívást kapott a községben még élő négy 48-as honvéd, név szerint Fehérvári Sándor, Navratil Vencel, Szabó János és Síj Mihály” – írja a lap. Egy másik írásból ismerkedhetünk meg egy olyan helybeli személy nevével is, aki ugyancsak bizonyosan tagja volt a honvédseregnek. A Ránki Albin nevű negyvennyolcas honvédtiszt haláláról és szeptemberi temetéséről kiadott gyászjelentésben azt közölték, hogy ez a lébényi vitéz volt a megye utolsó szabadságharcos tisztje.
Bóna István 1848–49-es honvédekről írt munkájában olvashatunk még az ugyancsak lébényi Bierbauer József (1819–1890 után) honvéd hadnagyról. A mészárosmesterséget tanult fiatalember 1837-ben közvitéz volt az osztrák hadseregben, 1848 tavaszán írták be mezővárosunk nemzetőrlajstromába, és április 15-én már tizedes a 19/3. számú önkéntes gyalogezredben. Zászlóaljával nyáron a szerb felkelők ellen harcolt, június elsejétől hadnagy a 109. számú honvédzászlóaljnál a III. hadtestben. A világosi fegyverletétel után sorozták be a 21. számú osztrák gyalogezredbe, ahonnan két év után szerelt le. Hazatérése után csak annyit tudunk róla, hogy az 1867-es összeíráskor napszámosként dolgozott, és 1890-től tagja volt a Moson megyei Honvédegyletnek.
Kiss József adókönyve az 1844-es esztendőből
Pálos kolostor, a győri jezsuiták „vendégháza” (Pálinger Imre felvétele)
Nemzetőrcsákó-címke 1848-ból
Poeltenberg Ernő tábornok Vilmos-huszár-atillában
