Csak a hagyományok maradtak
Csak a hagyományok maradtak
Annak ellenére, hogy több hiteles forrás is leírja az apátság kezdeti évtizedeinek eseményeit, falunk történetének Árpád-kori időszakáról, az első kétszáz évről sajnos nincs okleveles adatunk. A rendelkezésre álló és az előző fejezetben ismertetett okmányok csak áttételesen, a monostorépítők adományaival kapcsolatos birtokleírásban említik a település nevét. A monostoros falu szolgálónépének életmenetéről és a településképről csak a Benedek-rendiek általános, gyakorlatilag mindenhol érvényes működési rendje ad olyan hozzávetőleges képet, amelyet viszont korai történelmünk viharai alaposan átrajzoltak.
A Magyarország birtoklásáért indított hadjárataik során a német-római császárok csaknem mindig ezt a nyugati kaput döngették, amikor seregeikkel hódoltatni próbálták a szuverén magyar uralkodókat. Az ellenségeskedés már II. Konrád császár támadásával, 1030 júliusában megkezdődött, tíz évvel később pedig III. Konrád avatkozott be a magyar királyok és trónkövetelők hatalmi harcaiba. A német-római császárság kísérletei után 1096-ban ellenséges szándékkal jelent meg a nyugati keresztes hadak első hulláma, s rabolni, fosztogatni kezdtek. A Moson várát is ostromló francia és német keresztesek egy része a Hanság halált rejtő világában pusztult el. A hadakra váró veszedelmeket az ország védelmének a táj nyújtotta természetes erődrendszerén kívül sokszorosára növelte az a körülmény, hogy azokat még István király idejében, az ősi harcmodor alkalmazásával, mesterséges akadályokkal meg is sokszorozták.
A keresztesek átvonulása után a falu környékére végre egy viszonylag hosszabb ideig tartó nyugalmasabb időszak következett, amelynek végén azonban mérhetetlen szenvedést okoztak a váratlanul megjelenő tatárok.
Az ázsiai hordák, kihasználva az 1242-es év szigorú telét, Pozsony alatt egyszerűen átjöttek a jégpáncéllá merevedett Dunán. A megyének ezen a részén csak két erődítmény, Moson földvára, valamint a lébényi templom- és kolostoregyüttes menekült meg a pusztulástól. Bosszúból, hogy az erősségek menedéket adtak a lakosság egy részének, valamint a terveikben nem szereplő váratlan visszavonulás dühében rettenetes csapást mértek a környékre. A gyepűkről és az akkor már gazdag, népes községekből menekülő lakosság a folyók szigetein és a Hanság mocsaraiban keresett búvóhelyet. Télvíz lévén többségük ott fagyott meg, hiszen még melegedő tüzeket sem mertek rakni.
A bosszúszomjas hordák az egész települést felégették. Környékéről eltűnt a Szent Margit-templom filiájaként ismert, Vitéz nevű hospesfalu (vendégfalu) és a Szent-Péter (Mosonszentpéter) falu irányában fekvő kis település, Hany is.
A tatárok után szinte teljesen újra kellett építeni és telepíteni a környéket. Az elpusztult vagy elmenekült őshonos lakosság helyébe a feltevések szerint a IV. Bélát zsaroló Frigyes osztrák herceg és maga a visszatérő király is csak osztrák és bajor-német népességet tudott ide beköltöztetni. Nem lehet túlságosan megalapozott azonban ez az állítás, mert a későbbi források még sokáig magyar falunak írják le Lébényt, és a németes Leyden név is csak a XVI. század végén bukkan fel.
Kevés megmaradt megyei oklevelünkből és Barcza Leander bencés szerzetes kutatásaiból annyit azért megtudhatunk, hogy a hazatérő második honalapító király az ugyancsak a Győr nemzetségből származó Konrádot megtette a kolostor kegyurának, és „olyan kiváltságot is adott neki, hogy ha országszerte dénárt vagy élelmet gyűjtenek, ezeket a monostor jobbágyai Konrádnak tartoznak beszolgáltatni”. A történeti irodalomban Óvárinak is nevezett Konrád várispán volt akkoriban a vármegye ispánja is.
A falu régi és új lakói valójában nem sokat érzékelhettek a várbirtokosok ettől kezdve viszonylag sűrűn ismétlődő váltakozásaiból. Az adományokkal és vásárlásokkal folyamatosan gazdagodó monostor új szerzeményei földrajzilag is távol estek a megyeközponttól és a két úr lébényi szolgái minden bizonnyal nagyonis elégedettek lehettek kiváltságosnak mondható helyzetükkel.
A falutörténet 1271-ben ismét szomorú eseménnyel folytatódik. Ottokár cseh király V. Istvánnal hadakozva tavasszal elpusztította Moson régi várát is. Hadjáratát az apátsági templom és a kolostor szerencsésen túlélte ugyan, de a falut a csehek felégették.
A kor birtokviszonyait feldolgozó Csánki Dezső a községgel kapcsolatban még nem említi más birtokos tulajdonlását. Ismeretei szerint „Lébeny környékén az itteni benczés apátság mintegy négy helységben (Lébeny, Szt. Miklós, Hosszúfalu-Mecsér, Sásony) és a Hanságon volt birtokos.” Megemlíti még azt is, hogy a település 1414-től hetivásáros hely volt
A XV. század második felének zavaros évtizedeiben, a németek időről időre ismétlődő betörései pusztították a települést, a monostort is kirabolták, amely ekkor le is égett. Nem csodálkozhatunk tehát az 1478-ban Moson alatt tábort ütő Mátyás királynak a rendtörténetben olvasható megállapításán, hogy: „az Ő kedves őseitől, Poth és Csépán ispánoktól alapított monostor bizony nyomorúságos állapotban van”. Segítségképpen elrendelte az apátság jószágainak visszaadását, sőt még abban a kiváltságban is részesítette a monostort, hogy a hansági és rábcai halászó helyei „mind dicától, taxától [adónemek] felmentve legyen”. A király jólértesültsége alapján feltételezhetjük, hogy az a tábor a már a rómaiak által is használt lébény-barátföldi Nagyréten lehetett.
A falu állapotáról, a lakosság helyzetéről a nagy monostortörténetben sem találunk hitelt érdemlő említést. A nagymonográfiában is csak annyit olvashatunk, hogy „a mohácsi vész után [Lébény]birtokosai, a benczések félvén a törökök gyakori berontásaitól, elhagyták e minden oldalról védetlen, nyílt helyet s Pannonhalmára vonultak”.
A forráshiány miatt eseménytelennek tűnő évtizedek után egy csapásra minden megváltozott. Az első, 1529. évi bécsi hadjáratára felvonuló Szulejmán szultán seregei és főleg martalócai feldúlták a megye jó részét. Az első csapásban a szultáni seregek ázsiai segédcsapatai a felvonuló fősereg útjától messzi mérföldekre is tűzzel-vassal irtottak ki minden életet. Lébény megtámadásáról ugyan nincs tudomásunk, de azt tudjuk, hogy a közeli Enese nagyközség teljesen elpusztult. Az ugyancsak Szent Jakabról elnevezett egyházával együtt ekkor tűnt el végleg a szomszédos, Urkonyfölde nevű kis falu is.
A vidék népe az új veszedelem idején megint elhagyta a hadak járta ármentes mezőket, és az erdők, a vizek védelmébe húzódott. Még ezeknél is biztonságosabb menedéket kínált a mocsár, amelynek területét tovább növelte az éppen ekkor bekövetkező európai klímaváltás kis jégkorszaka. Az egyetlen hatalmas ártér, a sok víz és erdő valóságos várként szolgált a menedéket keresőknek. A bujdosás időszaka és körülményei aztán mondák formájában örökre meg is maradtak a nép emlékezetében. (Függelék I.)
A török hadjárat pusztításai nemcsak a lakosság számának csökkenésében, hanem más, anyagi természetű veszteségekben is megnyilvánultak. A magyaróvári uradalmi adóösszeírás 1532-es évre vonatkozó adata szerint a még mindig teljesen magyar Libenyben ekkor csak tíz porta adózott. További tíz elhagyott vagy leégett házat regisztráltak, amelyekbe néhány év múlva a győri káptalan szomszédos, sövényházi (Győrsövényház) birtokáról nyolc szökevény zsellér telepedett be. Az összeírásból az is kiderül, hogy a faluban ezután már több személy viselte a Tót nevet, amiből az is következik, hogy megkezdődött a lakosság cserélődése. Az első nagyobb idegen népcsoport, a horvátok az elmenekült vagy kihalt lakosság elhagyott házaiba, pontosabban telkeire költöztek.
A viszontagságok ismeretében érthetővé válik, hogy a már korábban sem bőséges forrásanyag ezek után egy időre ismét eltűnt mind a megye, mind a falu okleveles történetéből. Lébényről szinte semmit nem tudunk, csak az apátságról esik szó, közli a Korai magyar történeti lexikon. A következő kétszáz év történeti irodalmában és a viszonylag nagy számú periratban is csak a falu nevének legkülönfélébb változataival: Leben, Layden, Leiden, Lyben (nemesi előnévben), Libeny, Liben találkozunk.
Mivel a bencések többé nem térhettek vissza, 1550 után már a pozsonyi káptalant találjuk birtokban. Az apát címet Máthéssy István győri nagyprépost szerezte meg, aki ezzel a stallummal együtt egy személyben volt győri nagyprépost, bakonybéli és lébényi apát is. Még ennyi birtok és tisztség javadalma sem volt elég azonban arra, hogy a romos templomot helyrehozassa, így hát helyette újjáépíttette, sőt meg is nagyobbíttatta az időközben leégett kolostort.
Az új apát egyik levelében azt írja, hogy a győri várat újjáépítő várkapitány a romos lébényi templom köveiből akarta megerősíteni a győri várfalakat. A legendaként emlegetett történet szerint a Lébénybe küldött olasz hadmérnök felismerte „az épület méltatlan állapotában is megmutatkozó szépségét, művészi értékét”, és megtagadta a bontási utasítást. Máthéssy István volt az egyetlen olyan lébényi apátúr, akinek nyugvóhelyét is ismerjük: síremléke a győri székesegyház déli hajójában, a Szent József-oltár mellett őrzi ma is hamvait.
A monostor az 1552-ből származó heiligenkreutzi ciszter összeírás szerint elveszítette a vármegye nyugati területein lévő, még II. András idején regisztrált nagyobb birtokrészeit. Ráadásul jövedelmét már korábban is csökkentette a győri káptalan tizedjoga, amelynek jogszerűségét a jövedelem-összeírásban így igazolják: „a magyar királyok ősi adományai alapján a győri káptalan más birtokokon is gyakorolta a tizedszedés jogát, a jövedelmet a gabona, bárány és méh tizede adta”. Lébényből a következő két évben ebből a tizedből harminc véka gabonát osztottak szét a kanonokok között, amelyet természetben szedett be a káptalan – állapítja meg a székeskáptalan történetében Bedy Vince győri tudós kanonok.
A ciszterek összeírása arról is tudósít, hogy a Bécshez tartozó, tehát királyi birtokban lévő, Libennek említett falu ekkor csak 24 kapuval, két zsellérrel, egy bíróval és öt új telepesnek nevezett jövevénnyel rendelkezett. A kapuk abban az időben egyenként legfeljebb négy jobbágyháztartást jelentettek, azt viszont már a megyei jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy a házak sehol sem voltak teljesen lakottak.
Győr várának 1598. évi felszabadulásakor Lébényt egyszer végre elkerülte a török veszedelem. Szeghy Ambrus barát a pozsonyi kamarának titokban küldött jelentése szerint az apátsági uradalom ekkor a következő területekből állt: „Barmas [Bormász] 14 jobbággyal, 2 kerekmalommal, Libént [Lébény] 4 jobbágy van a többi Őfelségéé 200 szántófölde. Öttevinen [Öttevény]fele és más darab földe kit Héderváry és Révay uram élnek. Liszkó, másként Barátföld évi 55 forintért árendában. Libént egy tó Barát tavának hívják [Tószeri-tó] jó halászó hely, hala, rákja soha el nem fogy. Libént még egy gyümölcsös kertje is van. Rábciában [Rábca] nagy része van kit szakaszonként ad el. Rítje bőséggel vagyon, de erdei is nagyon jók.” Ebben a levélben találunk először utalást a község későbbi felemelkedésében oly nagy szerepet játszó rét- és erdőterületekről is.
A XVII. századot a reformáció megjelenése után végigkísérték a vallási villongások. A felekezetek közötti, állandósult ellenségeskedések idején többször is gazdát cserélt a Szent Margit-templom, ugyanakkor a katolikus horvát lakosság arányára jellemző, hogy még a falu plébánosa is közülük való volt.
A még mindig jelentősnek mondható birtok sorsa a XVII. század első évtizedeitől kezdve felsőbb hatalmi-politikai események szerint alakult. A birtok és a falu fejlődésének eddigi közös vonulata ezután egyre inkább két irányba mutat.
Még a török újabb megjelenése előtt zajlott le az apátsági birtok utolsó előtti tulajdonosváltása. A jobbágyai számára kedvező végzést (Függelék II.) tevő Baksay apát 1631-ben meghalt, végrendeletében az apátságot és annak birtokait a jezsuitákra bízta, a templom renoválására pedig hétszáz forintot hagyott. A rend birtokba állításánál a helybeli egyházból jelen volt Csapó György plébános is, ami arra utal, hogy ekkorra már szétváltak a birtok és a plébánia javai. A jezsuiták a bencések minden tiltakozása ellenére egészen rendjük feloszlatásáig birtokban maradtak, és jól sáfárkodtak az eredetileg győri kollégiumuk fenntartására kapott örökséggel. Az egész győri ház szívesen tartózkodott a lébényi birtokon, a köreikben még mindig Barát-tónak nevezett Tószeri-tó forrásvizével itt ápolták lábadozó betegeiket. Később a régi birtokos bencésekkel évenként juniálist tartottak. Az örökölt hétszáz forint ugyan nem volt elég a templom restaurálására, a jezsuiták mégis befejezték a munkát.
A falu és a templom mindeddig legnagyobb veszedelmét a bécsi ostromhoz fel, majd néhány hét múltán visszavonuló török hadak jelentették. Lázár Gyula a Török Birodalomról 1879-ben írt munkájában ezt olvashatjuk a megyénken keresztülvonuló törökökről: „Még a nagy Szulejmán idejében sem volt oly fényes a török sereg, mint az, amely Kara Musztafa vezérlete alatt 1683-ban Bécs elfoglalására indult. A pasák öltönyei csillogtak az aranyékektől és drágakövektől, sőt még a közvitézek is oly csínnal voltak öltözve, amilyen eddig hallhatatlan volt az oszmánok külső fényben sem szegény történelmében. Az a pazar fény, amellyel magát a hadvezér körülvette, versenyzett a szultánéval.”
A fényes hadak Lébényben ellenállásba ütköztek, ezért feldúlták a kolostort, és felgyújtották a nagy kőtemplomot is, „minek következtében ennek eredeti boltívei bedűltek, s az egész épület siralmas állapotba jutott” – jegyezte fel a későbbi krónikás, Kreskay Antal plébános.
Alig ocsúdhatott fel a lakosság az egyik veszedelemből, máris nyakukon volt a következő, hiszen a nagyvezír két nappal a bécsi vereség után már Győrbe ért, és szétszórt seregei Stájerországtól kezdve minden útjukba eső civilizációt tűzzel, vassal elpusztítottak. A hordák nyomában elképzelhetetlen méreteket öltött az emberek és a táj szenvedése: „Olyan volt ez az idő, mint a vihar utáni pillanat csendje – írta Szekfű Gyula –, megdöbbenve ébredt minden szemlélő… hogy keresztül-kasul a visszaszerzett országban nincs falu, sem ember, csak áthatolhatatlan vadfüzek bozótja, homoksivatag vagy parttalan vizek összefüggő mocsárvidéke.”
Kemény igazságot mondott ki Haller János mosoni néptanító is, amikor helytörténeti alapműnek számító munkájában ezt írta: „amikor Ausztria és a keresztény világ szeptember 12-én Bécs felszabadításáért örömünnepet rendez, e napon Moson megye siratja polgárságának, magyarságának és mindennemű vagyonának gyászos pusztulását”.
Betetőzte a veszedelmet a háromszáz áldozatot szedő pestisjárvány, amelynek idejében naponta csak egyszer harangoztak, viszont szinte megszakítás nélkül temettek.
A falu és a környék Bécs ostroma után sem lelt nyugalomra. A nép teljes anyagi romlását a törököt üldöző, először csak átvonuló, később beszállásolt keresztény hadak okozták. A Buda 1686. évi visszafoglalására készülő fővezér, Lotharingiai Károly parancsára szabad prédává lettek errefelé az anyagi javak, főleg a szarvasmarha. Korabeli megyei jelentésekből tudjuk, hogy a tisztek két-háromszázas csordákban hajtották ki a hadizsákmánynak minősített magyar marhaállományt, amelyik pedig ezen a jó hansági savanyúszénát termő területen a lakosság szinte egyetlen vagyongyarapítási lehetősége volt. A községeket kötelezték a császári seregek ellátására, hadiadót, valamint szállítási parancsot, forspontot is rájuk kényszerítve. Ez a dézsma azt jelentette, hogy a falvaknak beszállásolt katonánként négy–hat forintot, a lovakra pedig további három–hat forintot kellett pénzben kifizetniük. A sarcnak is beillő szolgáltatásokat tovább tetézte a természetben kiszolgáltatott napi egy font hús, két font kenyér, egy icce bor vagy sör, továbbá a katonalovaknak hat font zab, nyolc font széna és a hetenként adott két bála szalma.
A lakosságot családonként külön-külön is sújtotta a parancs, hogy a téli hónapokban a katonaságnak fedelet, ágyat, világítást, sót és tüzelőt is kellett szolgáltatniuk. A havonta katonánként kifizetett két forint csak még fokozta a kényszer szülte házigazdák nyomorúságát, és amennyiben tiszti vendéget volt szerencséjük ellátni, még külön a ruházatra járó összeg is terhelte költségeiket.
A nyomorúságos körülmények ellenére a folyamatosan ismét benépesült község ezután aránylag rövid idő alatt felépült bajaiból. A jezsuiták kijavították a templomot és a kolostort, a két toronyra sátortetőt húztak. A faluban ekkor épített nagyobb téglaházak közül néhány még századunk első felében is megvolt. Erről egy kéziratos történeti munkából, a falu krónikájából szerezhetünk tudomást. Az 1688-tól csaknem kerek kétszáz éven keresztül jegyzett eseménynaptárba, a Krónikás könyvbe a nótárius-iskolamester vezette be a fontosnak ítélt történéseket. A ritka becsű kéziratos könyvnek, amelyre egyébként valamennyi eddigi helytörténeti feldolgozás és visszaemlékezés hagyatkozik, a községi helytörténeti kiállítás kényszerű bezárásakor nyoma veszett. Időnként egy-egy lapja felbukkan, s talán egyszer még újra közkinccsé válik, és visszakerül azokhoz, akikről íródott és akiknek szól, a falu közösségéhez.
E vészterhes évszázadról régi községtörténeti adatokon és emlékeken alapult jelentésében Horváth nótárius később ezt írta Pesthy Frigyesnek: „a török mindent feldúlt, úgy a nép, mint minden iromány elveszett, csak a hagyományok maradtak”.
A birtokmegerősítő Mátyás király
A községhatár török kori térképe (Országos katonai felmérések, 1884)
A jezsuiták újjáépített apátsági temploma a sátortetőkkel
Kara Musztafa, 1683
A kéziratos falukrónika egy megmaradt lapja
