Az ősi falu és a szerzetesek
Az ősi falu és a szerzetesek
A Keleti-Hanság minden veszedelme és látszólagos alkalmatlansága ellenére tehát már az ókorban benépesült. A lápterületnek ezen a kiemelkedő részén a rómaiak előtt és után a Kárpát-medence minden említésre méltó népe megjelent. Később egyikük-másikuk hosszabb időre le is telepedett a kiemelkedő kavicsszigeten.
Lébény dokumentálható előtörténetében a falu belterületén elhelyezkedő, Magasmartnak nevezett homokdomb szolgáltatott döntő bizonyítékot arra, hogy a terület az avaroknak a kelta-illír maradványnépekkel osztozó szálláshelye volt. Gazdag leletanyaga is bizonyítja, hogy a környék már a késő avar korban sűrűn benépesült.
Az Avar Birodalmat legyőző frankok a megmaradt avarság mellé az ugyancsak kereszténnyé lett karantán-szláv népet telepítették, amely uraik példáját követve a mocsarak és vizek által védett, kiemelkedő szigetekre építette lakóhelyeit. Ezt a környék helynévanyagában Lébényen kívül többek között Kimle, Mecsér, Novák(puszta) és Moson neve is igazolja. Amikor a honfoglaló magyarok kezükbe kerítették egész Pannóniát, a harcokban megfogyatkozott szlávok temetői lezárultak ugyan, a patak- és helynevek továbbélése azonban azt bizonyítja, hogy a megmaradt népesség meghódolt, és valószínűleg terménnyel, illetve munkával adózott a magyar vezető réteg itteni képviselőinek.
Moson egyike volt az István király által alapított, nem túl nagyszámú határvármegyének, ennek ellenére egyetlen írott forrás sem utal magyar nemzetség jelenlétére. Választ adtak a kérdésre az 1993–95-ös, mindent eldöntő ásatások. A Bille-dombon az állandó lakosság házainak százait tárták fel, amelyekben a magyar középkor első századainak emberei éltek. A már említett Szent István-i ezüstdénár az államiság jelenlétét is valószínűsíti, egy régi falubeli épület alatt pedig már korábban is találtak kard- és szövetmaradványokat.
A Porta Occidentale, a nyugati országkapu környékén fekvő területeken szisztematikusan végrehajtott telepítés, valamint a határvédő segédnépekkel kiegészült magyarok végső elhelyezkedésének rendje azt bizonyítja, hogy honfoglaló őseink meglehetősen pontos értesülésekkel rendelkezhettek a térség földrajzi és népességi viszonyairól. Ha végiggondoljuk, hogy a honfoglalás körüli évtizedekben még hatalmas kiterjedésű mocsarak borították nemcsak a Hanság területét, hanem a Duna mentét is, a mai burgenlandi részben pedig irdatlan erdőségek terültek el, csodálattal adózhatunk őseink előrelátó felderítő tevékenységének. Névtelen középkori jegyzőnknél, Anonymusnál olvashatjuk, hogy a honfoglalás lezárásaként itt, a nyugati határ mellett a Lél (Lehel) nemzetség alakított ki szállásterületet, és a védelem erősítésére először besenyőket, később székelyeket telepítettek ide.
A vizek ölelte szárazulatok mellett a magyar középkor kezdeteitől fogva fontos helyek voltak a különféle, emberi kéz alkotta, főleg a közlekedést segítő korai műtárgyak. Fejér István Codex Diplomaticusában olvashatunk egy itt lévő Kenéz nevű Rábca-hídról is „in ponte Kenez super Rabca predio de Lyben” – a lybeni birtokon a Rábca felett lévő Kenéz-hídról van szó. Erről a Kézai-féle változat még azt is írja, hogy a király vámmentességet adott a monostor birtokairól a barátok, a vendégek és a szegények számára a rábcai Kenéz-hídon át szállított borra és mindenfajta élelmiszerre.
Az Árpád-korról szóló történetírásunk szerint Moson vármegyét a honfoglalás kori határvédő harcok idején Győr felé a hajózható, Mosoninak nevezett Duna-ág és a tőle délre húzódó főút összefutásánál, továbbá egy másik helyen védett bejárók határolták. Ezek Lébénynél és Kapinál (Rábcakapi) épített clausurákkal, a faluban Római útnak és eszterhónak egyaránt nevezett földtöltésekkel, gátakkal elzárhatók voltak. Így a vármegye és ezzel az ország nyugati kapujának védői megakadályozhatták az ellenséges betöréseket vagy kerülőútra kényszeríthették a betolakodókat. Az elzárható átkelőhelyek először a bajor herceg támadásakor váltak a középkori magyar történelem szereplőivé. A következő háborúban ezt a lehetőséget szerette volna kihasználni Aba Sámuel király is, amikor a mosoni vártól messzebb, a Rába vizenyős, mocsaras területére próbálta becsalogatni a trónkövetelő Péter vezetésével betörő németeket. Csakhogy az ellenkirály táborában magyar csatlósok is voltak, akik jól ismerték a gyepűvonal ezer természetes és mesterséges akadályát, így a halált hozó mocsarakat rejtekutakon kikerülve a határőrzők hátába kerültek, és 1044-ben nem messze innen, Ménfőnél legyőzték Aba Sámuelt.
Amikor I. István király 1009-ben megalapította a győri püspökséget, Moson megyét s a már Libynnek nevezett falu lakosságát is felmentette a salzburgi érsekség fennhatósága alól. Feltevések szerint a telepnek folyamatosan itt élő és kereszténnyé lett lakossága révén ekkor már temploma is van. Az első világháború idején hivatalban volt Kokas János plébános az akkor még rendelkezésére álló okmányok alapján helytörténeti kutatásokat is folytatott. Szerinte a Gácopla- és a Bucsera-patak találkozásánál kiemelkedő homokdombon állt Lébény első, „…Szent István király rendeletére emelt, tölgyfa lábakon álló, sövényből font paticsfalú plébániatemploma, a köznép fokozatos térítésének műhelye. A vásári sokadalomban összesereglő nép keresztelőre, misére a templom körül gyülekezett, és ott tanulta a keresztény hit elemeit és az imádságot.” A templom továbbélését erősíti meg a Hazai okmánytár, amikor 1267 és 1270 között katolikus plébániát említ Lébényben.
A középkor általános jogszokása szerint egy lakott helynek, így Lébénynek is volt birtokos gazdája. A Kézai Simon-féle Képes krónikából tudjuk, hogy az egész vidék, benne a mai Lébény település első ura egy, a Gizella királyné kíséretéhez tartozó, Ernő nevű gróf volt, aki I. András királyunk és Konrád császár között követjárás-szolgálatot teljesített, és Salamon király idejében bizonyítottan le is telepedett a hűbérül kapott libeni birtokon. Ugyancsak ez a krónika a Szent István korában beköltözött lovagok, a jövevény nemesek között említi Lébényi Potot, akit Ernistusnak (Ernőnek) is nevez, és aki szerinte sok katonával jött Magyarországra. Egy neves osztrák néprajzkutató, Anton Haberlandt is úgy tudja, hogy Pot őse 1060 körül III. Henrik császár és Salamon király között teljesített követszolgálatot.
A Pot nemzetség névadó őse valójában a Geur (Győr) nevű lovag lehetett, akit Györffy György is a monostoralapítók között sorol. Árpád-kori falunk már az ebből a nemzetségből származó következő Pot birtoka. Ő egyébként az 1200-as évek első évtizede körül Magyarország nádori és Moson királyi határvármegye ispáni tisztét is betöltötte. Testvéreivel, Sándor és Seraphin, valamint Chepán (István) comessel hívta ide a pannonhalmi bencéseket. Együttesen adományozták nekik a ma már fel nem lelhető oklevélben foglalt birtokokat. A már-már magyarnak számító szerzetesrendet bízták meg jobbágyaik testi-lelki gondozásával és a saját lelki üdvösségük feletti őrködéssel.
Az alapítás körülményeiről nincsenek biztos értesüléseink, az valójában már Imre király uralkodása alatt, valamikor 1199 előtt megtörténhetett. Egy ekkor keletkezett forrás szerint három, korábban is a monostor tulajdonában volt falut, közöttük Lebynt is Imre király adott vissza az ispánoknak – olvashatjuk Karácsonyi Jánosnak a magyar nemzetségekről írott könyvében. Ezt támasztja alá a Gesta Hungarorumban olvasható leírás Pot ispán évszám nélküli zarándokútja előtt tett búcsúlátogatásáról: „introivit Pot de Lebyn… cenobio monachorum nigri ordinis, quod ipsi in Libyn pr-o suo in honore B Jacobi ap-li construxerunt…” (Lebyni Pot bement a fekete szerzetesek Szent Jakabról elnevezett libyni monostorának étkezőtermébe, amely már állt.)
A sok bizonytalanságot valójában a monostor 1208-ban kelt adománylevele oldja fel határleírásával. A II. András által is hitelesített okmány sajnos csak a pécsi káptalan sokkal későbbi, 1359. évi, az Országos Levéltár közlése szerint is rendkívül rossz állapotban megőrzött átiratában maradt fenn. Szerencsére a győri káptalan – mint birtokos – 1636-ban lemásoltatta ezt az oklevelet, amely Tóth Vilmos Szentmiklósról elszármazott tudós tanár fordításában a II. számú Függelékben első ízben olvasható magyarul.
A mostoha földrajzi környezet ellenére már hosszú sorát találjuk a környéken lakott helyeknek: Lébény (Libyn, Lyben stb.), Szentmiklós (S. Nicolai), Csepete-domb (mons Chelpete), a Bille falu (villa Bille) mellett lévő, Barátfölddel azonosítható Komlószarm (Komlouzorm). Ebben a határleírásban is szerepel a már említett Kenéz-hida (Kenez). A határkijelölés a Rábcától indult ki, és oda is tért vissza, ami azt mutatja, hogy Lébény déli határát, csakúgy, mint most is, ez a folyó zárta le. Ezek a részben már a feledés homályába merült vagy elpusztult lakott helyek és a történelem viharait túlélt községek, puszták voltak bölcsői a mai Lébénynek.
A határleíró oklevélben a nagyon részletesen és jól körülírt birtokrészeket és az adományozott szolgálókat is felsorolják. Az okmány szerint átadtak hat eke földet tizenegy szolgával. Egy ekealja terület száz-százötven holdat jelent.
Új apátságunk egész birtokán a mintegy 410 lélekre tehető 82 háznép zöme már Lébényben lakott, és csak egy-egy negyede vagy inkább csak ötöde élt a két kisebb faluban, Szentmiklóson és Komlószarmban. Mai fogalmaink szerint meglehetősen nagynak tűnik a korabeli szokás szerint királyi holdban megadott 900, mai mértéken 1320 magyar hold szántóterület, amelyet a tizenkét háznép néven nevezett (Seka, Pether, Andreas, Texe, Pentek, Chenkő, Behw, Toxo, Reza, Derz, Zorod és Csonka) jobbágya művelt meg.
A faluban több környékbeli szabadosnak (Simeon, Heim, Doma, Tikos, Geyke, Warod, Zaka, Zombor, Lakus, Somidy, Johanus, Cheph, Golomb, Niklous) is volt földje. A birtokleírás tíz, állandóan ott lakó halászról (Gabriel, Ludus, Vriel, Hercegh, Sona, Bucha, Siku, Cracun, Tekza, Sasa) is beszámol. Néhány esetben ma is ismerősen csengenek ezek a nevek.
Ezer éve itt, a Keleti-Hanságban bizonyítottan a Benedek-rend szerzetesei hódították el a földet a vad természettől. A falu szervezett településkénti megjelenése ezért nemcsak egybeesett, hanem évszázadokon keresztül szorosan össze is kapcsolódott a rend itteni birtoklásával. Ezzel kapcsolatos Komlószarm falu, a mai Barátföld nevének eredete is. Minden bizonnyal a messze földről jött francia vagy inkább vallon szerzetesek éltek itt.
A falufejlődést megalapozó lébényi monostor építésének korszakát a magyar történettudomány a szerzetesek évszázadának nevezi. A szerzetesség változatos formáinak elterjedése valóban a kor egyik legjellemzőbb egyháztörténeti jelensége volt. A bencések egyeduralmának időszakában alakult ki a magyarországi intézményrendszer alapvető szerkezete, valamint a királyi és magánalapítású monostorok hálózata is. Ebbe jól illeszkedett bele a Hanság szélén nemzetségi szállásterületet birtokló királyi ispánok monostor és templomépítő akarata.
A monostor és templom történetét tovább pontosítja egy jellemző középkori rituálé. A pannonhalmi rendtörténetben említett keltezetlen okmány szerint Pot ispán 1210 körüli, már említett római vagy talán éppen hispániai zarándoklata előtt Wede nevű őrszerzetesének és a társház valamennyi tagjának jelenlétében az apátsági templomban felszabadította Joachim nevű szolgáját és annak gyermekét. Mivel pedig az ispán a szabadítólevelet pecsétjével is megerősítette, joggal tételezhetjük fel, hogy a konvent már ebben a korai korszakában hiteleshelyként működhetett.
A frissen alapított monostorban az apát vezetése alatt a korai korszakban is virágzó kolostori élet lehetett. Ennek bizonyítékaként említhető, hogy 1219-ben a mesteren, a növendékek tanítóján kívül dékán, az apát tanácsadója és különleges ügyekben az apát helyettese, a házgondozó, a presbiter – a szerzetbe lépett világi pap –, az őr, mint a templom kincseinek, az iratoknak, kegytárgyaknak, edényeknek, könyveknek gondozója és még két szerzetes szerepel egy bizonyságlevélben. A viszonylag kicsi, még jóval később is csak 12–15 szerzetesből álló monostor hiteleshelyként való működésével, a hívek vallásos buzgalmának fenntartásával és tanítással érdemelte ki főleg adományokkal gyarapodó gazdagságát.
Már az első alapítványtevők is meglehetősen bőkezűnek mutatkoztak. Az apátság kijelölt birtokai között szerepelt még a környékbeli Mecsér (Mescher) falu, egy Boldazormának mondott porta, a vármegye nyugati részén fekvő Al-Sásony, a Veszprém megyei Lőrinte és Sár település, a Zala megyei Nosztori tizenöt kapás szőlővel, továbbá a Somogy megyei Andocs és Bornyel, melyek egyikén malom is állt. A három ispán alapításához hozzájárult a negyedik testvér, Sándor is, aki halálos ágyán tovább gyarapította adományaival a birtokot. A sok-sok vagyonos alapító a lébényi monostort a kor leggazdagabb magán-kegyurasági apátságainak egyikévé tette. A birtokadományok révén újabb és újabb falvak lakói élvezhették a szerzetesek áldásos, a földművelésre, szőlőtermelésre, vízlecsapolásra és építésre tanító, lelkeket gondozó tevékenységét.
Az adományokkal és vásárlással gazdagodó, terjeszkedő monostor első, név szerint ismert apátja Lénárd szerzetes. Tudomásunk van azonban olyan, néven meg nem nevezett elődjéről is, aki pápai megbízásból már 1213 óta szerepelt a különféle birtokperekben.
Az apátságot, amely még a XIII. század végén is gyarapodott adományokkal, későbbi kegyurai sokszor hozták szorult helyzetbe. Emiatt például Gergely apát 1394-ben kénytelen volt felkeresni az ország nádorát, azt kérve, hogy bizonyos Simon bán fiának, Jánosnak tiltsa meg Rábca nevű falujának birtoklását. Húsz-egynéhány évvel később az apát úr még a konstanzi zsinaton tartózkodó Zsigmond királyhoz is követet küldött, aminek eredményeképpen a király elrendelte, hogy a mosonyi fő- és alispánok az apátságot védjék meg az ismétlődő támadások ellen.
A már említett Lénárd apát után a rend feljegyzéseiből és okleveleiből Miklós (1382), Gergely (1394), Péter (1396), Simon (1400), Bertalan győri prépost, Simon (1430) és Mihály (1504), majd Miklós apát urak nevei ismeretesek.
A Budavár 1541-es ostromát és elfoglalását követő évek törökjárásai után a bencések elhagyták Lébény környéki birtokaikat, és már nem tértek viszsza az általuk épített monostorba. A Szentmártont elfoglaló törökök elől viszont „egy laikus szűrbe burkolva illant el a Barátföld nevű, lébényi apátsághoz tartozó pusztára a győr–pozsonyi úton, ahol meg is halt” – jegyezte fel a pannonhalmi rendtörténet.
A lébényi szerzetesek tevékenységének háromszáz évet engedélyezett a viharos magyar történelem. A Benedek-rend történetében a lébényiről már csak mint elenyészett apátságról írnak, s innen tudjuk, hogy a következő századokban többször is megkísérelték királyi folyamodványokkal, sőt perekkel is régi birtokuk – az apátság – visszaszerzését, de próbálkozásaik nem vezettek eredményre.
A szerzeteseknek Kokas János, a falu plébánosa versben állított emléket. Idézünk belőle néhány versszakot:
(2.) Itt járnak kelnek / Az ő lelkeik. / Sok búzgó hivet / Lelkük lelkesít / Példájuk hevít.
(4.) S ha jön a nappal, / Sok komoly barát / Erdőt irt, csapul / Szánt, vet földet ás, / Készül a csapás!
(5.) Utat csinál más. / Olvasója csörg – / Néhány év múlva / Termő lesz a föld / Rajta lesz a zöld!
(6.) A zárda mellett / Még nincs iskola. / De iskola már / Addig ott künn a / Zárda pitvara.
(13.) Az házat épít, / Kovács biz emez. / Kardokból készül / Szűz ekelemez, / Vagy zár vagy retesz…
(14.) Mord szittya nézi – / „Biz idegen ez! / De hát jót mível! / Jó dolog lesz ez.” / Már nem ellenez.
A bencések távozása után a győri káptalan birtokolta a falut. Az első apát Máthéssy István prépost, későbbi győri püspök (1508) volt, őt Miklós (1548), István (1565), Ghymesi Forgách Ferenc (1569) követte, és utolsóként Baksay István (1587) neve maradt fenn.
Utánuk Pázmány Péter közbenjárására a győri jezsuiták kapták meg a birtokot és a kolostort kollégiumuk fenntartására. A jezsuiták 1631 és 1773 között nem tudtak sokat tenni kapott javaikkal, mindenesetre renoválták az apátsági templomot, és hasznosították a település „gyógyító” vizeit. Az első jezsuita apát Tóth János helyettes kormányzó volt, utána következett Ingere (Jörger) Ferenc, a Jézus Társaság győri társházának igazgatója.
A rend feloszlatása után az apát címet a győri káptalan kinevezett tagjai viselték, a száz évvel későbbi, 1879-ig lefolyt templomrestaurálást követő újraszenteléskor is győri kanonok, Winterl Antal képviselte a jelképes tulajdonost. A javadalmait vesztett apátság apáti címét a Zichy grófok birtokossága óta már csak mint címet adományozták. Maga az apátsági templom is elvesztette nemzetségi voltát, mivel a Zichyek az omladozó Szent Margit-templom helyreállítása helyett átadták a falunak. Azóta a katedrális Lébény plébániatemploma.
Az apáti cím viszont tovább él, a századforduló előtt például Kopper György, Újvidék szabad királyi város plébánosa kapta meg a lébényi apát címet. Napjainkban Mosonszentmiklós község nyugalmazott plébánosa, Horváth Dori József a címzetes lébényi apát.
I. Szent István királyunk ezüstpénze (sírlelet 1993-ból)
A lébényi templom 1872-ben
II. András 1208-as oklevele 1358. évi átiratának részlete (MOL)
A pannonhalmi Szent Benedek-rend címere
