Az Északi-Hanság kapujában
Az Északi-Hanság kapujában
Lébényt földrajzi-történelmi helyzete mindig a történelmi Moson vármegyébe sorolta, ma Győr-Moson-Sopron megye része. A Kisalföld három kistája – a Mosoni-síkság, a Fertő–Hanság-medence és a Rábaköz – találkozáspontján fekszik, a távolabbi környéknek is központja.
Ősidők óta létező emberi telepeink Európa valaha volt legnagyobb mocsárvilágának szélén, az ötvenkét kavicshalom egyikén vetették meg falunk alapjait. Jó néhány emberöltőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a mocsárvilág visszaszorítása után jelentős közösséggé fejlődjön ez a település, az Észak-Hanság keleti peremterületének napjainkig legnagyobb kiterjedésű és lélekszámú községe.
A földrajzi kistáj a Duna fiatalabb kori törmelékkúpjának egy darabja. Jellegzetesen sík vidék, amely éppen errefelé, Lébény határában mutat valamelyes felszíni változatosságot. Szelek alakította enyhe lejtésű dombhátak, régi parti dűnék megmaradt foszlányai formálták mai képére ezt a száz métert alig-alig meghaladó tengerszint feletti magasságon fekvő, jellegzetes kisalföldi tájat. A részben fekete földből, részben láposodott réti talajból álló felszín az egykor itt uralkodó mocsárvilág emlékét idézi.
A síkságnak ezen a keleti vidékén szokatlanul kevés a napsütéses órák száma, a nyári középhőmérséklet pedig a helybeliek és az itt nyaralók legnagyobb bánatára nagyon alacsony. Ráadásul ez a térség számít hazánk egyik legszelesebb vidékének. A kevés csapadék igencsak kedvezőtlen termelési adottságokat hagyna meg, ha az állandóan fúvó szél szárító hatását nem ellensúlyozná a viszonylagosan magas talajvízszint és a jó vízháztartású lápi talaj.
Mint a Fertő–Hanság-medence más helyein, itt is a nádasok és nedves rétek voltak, sőt részben mindmáig maradtak a jellemző tájalkotó tényezők.
A népnyelvben általában csak Hanynak vagy inkább Hannak nevezett vidék természetvédelmi terület. Nagy, csaknem háromezer hektár kiterjedésű védett részlete leginkább innen, Lébényből kiindulva enged bepillantást a természet e különös, bár ma már nem érintetlen világába. A Hanság déli, kapuvári területét a bősárkányinak és szentpéterinek egyaránt nevezett lápszűkület választja el az északi, a Lébényi-Hanságtól.
Maga a Hanság a Mosoni-síkság és a Rába hordalékkúpja közé ékelődött, süllyedéses terület. A jégkorszak hideg pusztáin végigszáguldó, az Alpokból érkező főnszél pusztította táj a bekövetkező elgátlódások miatt rossz lefolyásúvá vált. Az így kialakult nagy kiterjedésű mélyedésekbe a folyók időről időre olyan sok vizet szállítottak, hogy a Hanság vízzel borított területe a végleges szabályozás előtt meghaladta a Balaton felületét is.
A szétterülő és lassan megnyugvó vizek később lerakták a magukkal hozott finom hordalékot, és előkészítették a talajt a láp kialakulásához. Amikor évmilliókkal ezelőtt véget ért az utolsó jégkorszak, és lassan kialakult a mai éghajlat, megindulhatott a lápi világ fejlődése is. A vidék ekkor valóban Európa egyik legnagyobb mocsárvilágának legvadabb, legtitokzatosabb területe volt.
Az évezredek folyamán évről évre megújuló, majd elhaló növényi maradványok, a gazdag lápi és mocsári vegetáció vastag tőzegréteget hoztak létre. A talajfelszínnek nem is olyan régen még jellemző látványosságai voltak a lápvilág régi rejtelmei közé tartozó, időszakonként hol itt, hol ott feltűnő, a népnyelvben lidércfénynek nevezett kis bolygótüzek. Nevüket látszólagos mozgásukról kapták: ahogy a láng az egyik helyen elaludt, és más helyen megint előtűnt, azt a benyomást keltette, mintha helyről helyre szökellne. Ezeket a kis tüzeket a láp rothadó anyagaiból felszabaduló gázok okozták, amelyek a levegővel érintkezve meggyulladtak, és összetételüktől függően hol erős fehéren, hol pedig kékes, sárgás, vagy néha vörös lángocskák formájában fénylettek fel. A hozzájuk kapcsolódó népi hiedelemvilág mindenütt úgy tartja, hogy a tűz a mocsarakban elásott kincs felett lobog, s csalogatja, majd pusztulásba viszi az embert.
A szelíd szántóföldek és rétek helyén még másfél száz évvel ezelőtt is hatalmas úszólápok, nádasok és alattomos vizek rettentették el az erre merészkedőket. Névtelen vár című regényének első, füzetes kiadásában Jókai Mór 1877-ben költői szemléletességgel így írta le az eléje táruló világot:
„…a Hanság túlsó fele van előttünk. Egy nagy földterület, melybe, mint tengerbe, három folyam szakad bele. Egy negyedik keresztülvág rajta, s elvezet a Dunáig, s ez aztán tetszés szerint, ahogy a Duna, vagy a Fertő magasabb, hol lefelé, hol felfelé folyik. Most éppen felfelé tetszik neki folyni. Ilyenkor aztán a Hanságban elszórt tavacskák is mélyebbek, mint máskor. A tófenék flórájának több olyan faja van, ami szépen elrejtőzik a víz alá, ott él egész éven át, hanem amikor eljön a tavasz, a szerelem ideje, akkor mind felereszti hosszú indáit, rojtjait, levélfüzéreit, spirálformán tekeredett húrjait, azoknak a végén vannak a virág bimbói. A virágnak napvilág kell és szabad lég. Két hétig az egész tó egy virágágy lesz: rózsa, tulipán, szegfű, csengettyűke van elszórva a felszínén, fehér, kék, sárga, testszínű. A virágzó tóba embernek, se állatnak nem lehet úszni. A hínár, a tórongy, az ússzakáll, a kolokán belecsimpaszkodik a lábába…”
Bármennyire is varázslatos kép alakult ki az emberekben a mocsár titokzatos világáról, az itt élők valójában soha nem tudtak belenyugodni a víz uralmába. A nagy mocsár eltüntetése a kétezer évvel ezelőtt itt is letelepedett rómaiak útépítéseit nem számítva is csaknem négyszáz évig tartott.
A Lébényi-Hany vízrendezésének története maga is valóságos regény. A Rábca-meder első, XVIII. század végi szabályozásának racionális gazdasági okai voltak: az ekkoriban fellendült állattartás és szénakereskedelem szükségessé tette a láprétek területének kiterjesztését.
A láp peremvidékeinek kavicshalmaira, a gorondokra települt emberek az ősidők óta folytatott rákászat, halászat, nádvágás mellett joggal kívántak maguknak gazdagabb életet. A zsákmányolás helyett először a legeltető állattenyésztésben, később a jól jövedelmező szénakereskedésben találták meg boldogulásukat. Az ősi foglalkozásokat a Rábca folyón és annak nagy kiterjedésű árterein még hosszú ideig tovább éltette a falvak lakossága.
A mocsárvilág meghódítására tett első komolyabb lépésnek tekinthető a csatornák kiásása a vízállás szabályozására. A lecsapolás elsősorban a helyi nagybirtokosok érdeke és egyben érdeme volt, de hasznát élvezhette a birtokok megszaporodott jobbágy-paraszt lakossága is. A felesleges vizek elvezetése után természetes úton kialakult síkláptalaj kiváló minőségű szántóföldnek bizonyult.
Az 1880-as évek végén újrakezdődött munkálatok a Rábca új árkának kiásását és további csatornák megnyitását jelentették. A beavatkozás nagyságára jellemző, hogy a folyó kanyarulatait ekkor nem kevesebb, mint tizenhat helyen vágták át.
A lébényiek körében mindmáig makacsul tartja magát az az újabb kori legenda, hogy ezt a munkát személyesen is megtekintette a magyarok királyné asszonya, Erzsébet, aki a helyi hagyományok szerint itt járt, és elbeszélgetett a csatornát ásó kubikosokkal is. A legendás látogatás emlékét az új mederbe szorított folyó bal partján, a töltés által védett Erzsébet-liget szélén a Vízügyi Igazgatóság jóvoltából ma is egy kis, fatörzset utánzó kőoszlop őrzi. A csornai vízügyesek szerint az új emlékoszlopot egy régi, málladozó téglaépítmény helyén állították fel, amelyről a hagyományok azt tartották, hogy ezen a szakaszon történt a királynéi vizit. A látogatás ténye azonban erősen kérdéses, a Rábca szabályozásának éveiben az imádott Erzsébet már súlyosan beteg volt. A millennium nagy ünnepségein ugyan még egyszer megjelent kedves magyarjai körében, de sem a megyei hivatalok irataiban, sem a Rába szabályozásának gazdag forrásanyagában nem találunk említést egy Lébényt is érintő esetleges látogatásról.
A megyei újság 1902. évi 24. száma az óvári Akadémia egy meg nem nevezett külföldi tudósának rövid, élményszerű beszámolóját közli a már akkor is szemmel látható változásokról: „…mikor a Hanság a régi állapotában volt, még nagyon természetes, hogy az ember veszedelem nélkül alig járhatott benne. Akkor boldog hazája volt a mindenféle vízi szárnyasoknak s egyéb istenteremtésének, mely csak a mocsarak fertőjében találja jól magát. Ez az állapot jelenleg már nagyot változott: a Hanság talaja már nem inog oly nagyon az ember léptei alatt, s a közelgő léptek zajára vihogva száll fel a vízimadarak megriasztott csoportja. A Rábca szabályozása, a keresztül-kasul húzott csatornák, az ingoványos réteknek gazdasági kihasználása tönkretette, vagy legalábbis megzavarta a mocsárvilág életét. Az időnkint meg-megújuló talajégések is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Hanság külső színe lényegesen megváltozzon.”
Mindezek ellenére a falu Sövényháza felé eső árterében a maga zsombékos szövevényével, rejtélyes mélységeivel, ingó lápjával még a XX. század elején is létezett egy ős-Hanság, amelybe, a vigyázatlan ember és állat könynyen beleveszett. Az utolsó, 1958. évi nagy természetátalakítás viszont már annyira jól sikerült, hogy azóta a Hanságba a Mosoni-Duna élővizét kell csatornával bevezetni.
A Sopron és Moson vármegye közötti határfolyó szerepét is betöltő, a termőterületeket áradásaival időről időre elborító Rábca vagy Répce és mellékvizei már a korai időkben ismertek voltak. A középkori faluval, illetve az apátsági birtok adományozásával kapcsolatban olvashatunk a monostoros falut övező Libenyről és más vízfolyásokról. A szép nevű Bük-örvény, a Szeplő, a Mile, a Tapál-víz és a Homorod sajnos emberemlékezet óta eltűntek a falu környékéről és a hagyományokból is. A rómaiak ókori térképei és a későbbi századok katonai felszínrajzai egyaránt igazolják viszont a Duna akkori hajózóágának, a mai Mosoni-Dunának közeli folyómedrét, az abból kiágazó vízfolyásokat és morotvákat. A községgel közvetlenül szomszédos egykori, barátföldpusztai római őrhely közelében hasonló mederágat figyeltek meg, amelyet még egy l784-es katonai térkép is mutat. Ez valaha akár szerepet játszhatott a templom építőköveinek szállításában is.
A község belső telkeinek kertjeit még századunk első negyedében is ilyen vízfolyások zárták le. Az egyik nagy kiterjedésű mélyedésben ma is fel-felbuzognak a Tó-szer tavának forrásai. Ide torkollik a Forrás-tavak néven ismert, négy tóból álló, zsilippel szabályozott lefolyású vadregényes vízrendszer, amelyre ma Lébény egyik kiemelkedő idegenforgalmi-turisztikai központját alapozza.
A még ma is rejtelmes, vadregényes táj és az ember kapcsolata tehát csak az utóbbi alig több mint száz évben alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük. Addig mindig a Hany volt az úr az ember felett. Szemléletesen ábrázolja a Rábca menti vészterhes, mostoha körülményeket a folyó megregulázásának évében, 1893-ban megjelent munka szerzője, Rumy Sándor:
„Istenverte vidék minden nyomorúságát végigszenvedte az a lakosság, amelyet balvégzete a Rábca mentére sodort. Harmincezer holdnyi területen 50 centiméter vízmagasságú tó képződött: ez volt az állandó helyzet. A Rába árjától duzzasztva, a Rábca gyakori kiáramlásai elöntötték még azt a területet is, amely ezen tó kerületén kívül maradt. A víz emberemlékezet óta rajtuk ült, krónikás szárazságnak kellett lenni, ha néhány hónapra nagy ritkán felszabadultak. Sokan azt sem tudják, tulajdonképpen hol van a földjük. Apáik mondása után emlékezetből mutogatják, mikor csónakokon vízi vadászat céljából kalandoznak a nagy tavon, hogy itt kellene valahol lenni az ő jussuknak. Legendák jártak megátkozott népről és vízről; a nép szegényedett, a víz pedig sehogy sem akart fogyni.”
A „minden rosszban van valami jó” ismert mondás a Rábca esetében szó szerint is igaznak bizonyul. Gyógyító hatásúnak tartott iszapja sok köszvényesnek enyhítette fájdalmait. Valószínűleg fenékforrásainak köszönhetően egyes erei még a legszigorúbb teleken sem fagytak be, a gyógyulást remélők ezért még a zord évszakban is fel tudták meríteni a kúrához szükséges iszapot.
A folyónak csak nagy jóindulattal nevezhető régi határvíz egyébként fontos védelmi vonal is volt. Az avar időkben a népesség a vízi sáncok kiépítésével, a honfoglaló magyarok pedig a szintén védelmet szolgáló gyepűtorlaszok kialakításával többször is mesterségesen változtatták meg medrét, folyását. Kiöntései ellen pedig már az Árpád-korban királyi rendeletek parancsolták meg, hogy a lakosság eszterókat, tehát gátakat és töltéseket állítson fel falvai védelmében.
A Hanság mentén lakó embereknek a korai időktől kezdve a Rábca volt az átkelőhelyük, az egyik legfontosabb közlekedési kapcsolatuk. Az egyik ilyen átkelési lehetőség 1676-ig éppen Lébény és Győr-Sövényház között kínálkozott, amikor is a vármegye azzal az indokolással záratta le, hogy azt csak a rablók használják. Harminc évvel később mégis ezen az átkelőn menekültek el Károlyi Sándor kurucai az osztrák seregek elől.
Hajdan a rossz rábaközi utak miatt a folyócskán nemcsak csónakokkal, hanem dereglyékkel is közlekedtek. A lébényiek és a környék többi községének lakossága a Rábcán bonyolította le a Győr felé irányuló forgalmat. A dereglyéket ökrökkel, ritkábban lovakkal vontatták, a kor élelmes vállalkozói hajóstársaságokat alakítottak. Így szállították az Éger-erdő puhafáját Győrbe tűzifának, onnan pedig építőanyagnak való keményfát hoztak. Valószínűleg ezen az úton került ide az apátsági templom építésénél felhasznált faragott lajtamészkő nagyobb része is. Később a folyón szállították a szentmiklósi cukorgyár répáját, és ezen az úton látták el a lakosságot a Győrött vásárolt iparcikkekkel. A Rábcán érkezett minden történelmi kor legfontosabb természetbeni adója és szükségleti cikke, a só is. A nehéz rakományokat legalább tizennégy ökörrel kellett Győrből ide vontatni.
Ebben a különös világban alakult ki és élt meg napjainkig csaknem ezer éves történelmet egy soknyelvű emberi közösség, amely hol Libin, hol Leiden néven írta be magát hazánk történetébe: a mai Lébény.
Jellegzetes hansági táj (Pálinger Imre felvétele)
Hansági láprét, a Pintérhany
Emlékoszlop az Erzsébet királyné-ligetnél
Hintóval a Forrás-tavakon (Pálinger Imre felvétele)
Falvak és utak az Északi-Hanságban
