A betűvetés nyolcszáz éve
A betűvetés nyolcszáz éve
Ahogy Lébény kialakulásának, településtörténetének írott emlékei a bencés apátság viszonylag korai és hiteles okirataiból származnak, az oktatás, az iskoláztatás megindulásának kezdetei is erre a forráskörre korlátozódtak.
Az apátság 1219. évi birtokügyeivel kapcsolatban megismert András mester, a kolostor egyik korai rektora bizonyára nemcsak a szerzetesjelölteket oktatta az egyházi tudományokra, hanem a kor általános szokása szerint társaival együtt a nép fiait is tanította szellemiekre éppúgy, mint a termelőmunkával összefüggő gyakorlati ismeretekre. Ezt tették szerzetes utódai is több mint három évszázadon át, amíg a török elől el nem menekültek innen. Az iskolatörténet és talán maga a tanintézet is ettől kezdve mintegy száz évig szünetelt.
A hosszú idő után első, a reformáció térhódításával kapcsolatos és hitelesnek tartott hírt, miszerint a lébényi evangélikusok gyülekezetének a korai időkben már lett volna saját oktatási intézménye, maga a hitfelekezet jelenlegi lelkésze cáfolja. Egyháza feljegyzései alapján úgy tartja, hogy a helybeli evangélikusoknak az 1629 és 1786 közötti másfél évszázadban nem volt szervezett gyülekezetük. Ha elfogadjuk ezt a közlést, akkor fel kell tételeznünk, hogy a község 1638-ban említett iskolája nem közönségesen felekezeti iskola volt. Községi iskola jellegét valószínűsíti az a körülmény is, hogy ez időben a falu lakossága fele-fele arányban volt római katolikus és evangélikus.
Az első ismert iskolamester a fiatal, alig húsz éves Domsa Mátyás, aki, mint korának legtöbb falusi tanítója, nem végzett pedagógiai ismereteket nyújtó, úgynevezett latin iskolát, és akit mint alkalmatlant az apátságot birtokló akkori győri kanonok, Szily Márton hamarosan ki is üldözött a községből.
A helyi oktatás későbbi éveiről már többet tudunk az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből. 1680-ban a kényelmes iskolaházban élő és nevéből következően minden bizonnyal horvát származású, tehát római katolikus Kischich János rektorról a vizitációk már nem említik felekezeti hovatartozását, annál részletesebben számolnak be javadalmazásáról. Fizetése a családonként és évenként kivetett egy kenyér, egy mérő – körülbelül hatvan liter – rozs, illetve két garas, továbbá a gyermekek után 25 dénár és egy darab szántó, amit a község művelt meg.
Az új iskolamesternek nem lehetett könnyű dolga, hiszen akkoriban ismeretlen fogalom még a tankötelezettség. Hosszú évszázadokon keresztül a családi munkamegosztásban nem nélkülözhető gyerekek évszakonkénti rendszeres távolmaradása miatt megvalósíthatatlan is lett volna egy ilyen követelmény. Kischich tanító ma már meg nem állapítható ideig tevékenykedett a községben, utána ismét százéves szünet következik a forrásokban.
Újra majd csak a türelmi rendelet jóvoltából feléledő evangélikusok első német nevű tanítójáról, Stoller Jánosról találunk adatokat. Ezek szerint ő már komolyabb javadalmazással bírt. A szénából, szalmából, kender-, káposzta- és krumpliföldből, valamint némi megígért készpénzből származó jövedelme ellenére is csak egy évig maradt a községben.
Lébény akkori állapotaira lehet jellemző, hogy még azzal a kevés kis készpénzzel is évekig adósak maradtak. Ennek ellenére 1788-ban felépítettek egy egy tantermes községi iskolát, amelyben tanítólakás is volt.
S mint az eddigi századokban is, ettől kezdve a lébényi iskolatörténet mindvégig, egészen az államosításig újra két ágon épült tovább. A két felekezet: a katolikusok és az evangélikusok külön iskolában, saját tanítóival oktatta-nevelte a hite szerint ide vagy oda tartozó gyermekeket.
Hogy mennyire a szívükön viselték mind a katolikusok, mind az evangélikusok gyermekeik oktatását, iskolába járását, a helyi krónikáskönyv 1743. évi bejegyzése is igazolja. A lébényiek még a „hajnalköszöntő órakiáltásukba” is belefoglalták a figyelmeztetést. A nagyon korai hajnalban, nyáron két vagy három órakor, télen csak négy órakor könyörtelenül felhangzó énekelt vers a korabeli latint utánzó irodalmunk „ad notam” ajánlásából népiesedett Add, nótám, ó, fényességes szép hajnal kezdetű réges-régi szöveg elfelejtett dallamára mondott reggeli köszöntő: Már Istennek jóvoltából / Négyet ütött az óra. / Serkenj fel ember álmodból / Fordítsd szíved minden jóra. / Szolgálókat az Rokkára, / Tselédedet küld munkára, / Gyermekedet Iskolába. / Négyet ütött az óra, / Dicsértessék Jézus Krisztus!
A több száz éves mondóka bepillantást enged a falusi lakosság dolgos, kemény hétköznapjaiba és hithű vallásos lelkületébe is.
A XVIII. század közepe táján a falu római katolikus plébánosa és a gyermekek egyik tanítója a horvát származású Rorák János volt, akiről nemcsak az emlékezet, hanem a vizitáció is úgy tartotta, hogy „tiszta életű ugyan, de iddogáló, veszekedő, házsártos ember, aki a falu öregjeit csak vén kutyáknak titulálja”. Talán éppen összeférhetetlen természete miatt kényszerült nyomorúságos lakásban lakni, és a falubeliek sokszor panaszolták ellentmondást nem tűrő, rabiátus viselkedését. Miután eltávozott, „a becsületes, dicséretes életű, hívei megelégedésére munkálkodó” Hédervári János lett a plébános, aki a Horváth Miklós nevű katolikus magyar „oskolamesterrel együtt szépen vezette az egyházat és az oskolát”. Az omladozó állapotban lévő épület négy osztályában folyt a tanítás.
Az evangélikus iskola 1804-es dokumentumai szerint a korabeli tananyagban első volt a vallásismeret és a katekizmus tanítása, az éneklés, az írás-olvasás és a számvetés tudománya csak ezek után következett.
Az 1838. évi pünkösd havi megyegyűlésen a beküldött jelentésekből megállapították, hogy jó néhány községi iskolaház – közöttük a lébényi is – „szűk volta miatt növendékek elhelyezésére nem elegendő térségű, másrészt viszont új alakítást kíván”. A következő években sem javult a helyzet. Az 1840-es megyei jegyzőkönyvekből már azt is megtudjuk, hogy a lébényi iskolát az uradalom a felszólítás ellenére sem javíttatta ki, pedig a szentmiklósi iskola javításához hozzájárult. Mindkét iskola és a tanítólakás is hamarosan áldozatul esett az 1841. évi nagy tűzvésznek, gyors helyreállításukra vármegyei adakozásból került sor.
Ez az írni-olvasni tudókkal nem bővelkedő község nagyon is nagyra tartotta a tanulást, derül ki a már említett, 1851. évi eredeti adománylevélből. A vármegyei felhívásnak eleget téve adományt szavaztak meg a szorult helyzetbe került óvári piaristáknak. A bíró és további öt elöljáró aláírásával hitelesített oklevélben ígéretet tettek, hogy a magyar tanítási nyelvű középiskolának: „…a község jövedelméből évenként az oskolai esztendőnek kezdetével, vagy is Oktober 1 napján örök időkre szabad ajánlás képpen tizenhat forintokat juttatunk. … Minek hitelére kiadtuk a község pecsétjével megerősített alapítványi oklevelünket. Lébenyt Április 4. napján 1851. esztendőben.”
A községi iskolatörténet az evangélikusok új iskolájának és a tanítólakásnak felépítésével folytatódott a szabadságharc utáni években. Ehhez most mind a kegyuraság, mind pedig a község sok-sok égetett téglával, az ingatlannal rendelkező lakosság pedig külön adózással járult hozzá. A községi jegyzőkönyvben megörökített elhatározás szerint „csinos épület építtessék elegendő nagyságra”. 1857-ben már állt is a nádfedeles, egy tantermes iskola és a lakás. Az új épület alig húsz év múlva már kinőtte azonban önmagát, további tanteremmel és másik tanítólakással kellett bővíteni.
Az 1868-ban megjelent népiskolai törvény már kimondta az általános tankötelezettséget, a mindennapos és az újonnan bevezetett ismétlő iskola kötelező látogatását. Megszabta az egy tanteremre eső tanulólétszámot is: hatvan főben. Lébényben 1872-ben a tanfelügyelői jelentés szerint ezt csaknem kétszeresen túllépték, egy tanteremre 115 gyermek jutott. Nagy szükség volt tehát arra az 1874-es megállapodásra, amelyet a nagyközség kötött a két felekezettel. Az egyezség szerint a hívők száma s az általuk fizetett adók arányában a község mind az evangélikus, mind pedig a katolikus iskola fenntartásához jelentős segéllyel járult hozzá.
A katolikus felekezet is iskolaépítésbe kezdett. Az adakozóktól összegyűjtött pénzből három tantermes, tanítói lakással egybeépített iskola 1880-ra készült el, de a megyei tanfelügyelőség szóhasználata szerint hamarosan a „túltömöttség állapotát” mutatta. Ebből az időből való Kreskay Antal plébános, iskolaszéki elnök folyamodványa Moson megye közigazgatási bizottságához, amelyben így írta le az ismét bővítésre szoruló új iskolát: „…Közismert tény, Moson-megyében, hogy a lébényi R[ómai]k[atolikus]Hitközség …saját buzgalmából és megfeszített erejéből több mint 4000 frt. költséggel és áldozattal a népnevelés szent ügyének oly díszes iskolát épített, mely ritkítja sorát. Ugyanez alkalommal iskolai célokra 3 tágas és világos tanterem és három tanítói állomás rendeztetett be a kor kívánalmainak megfelelő célszerűséggel…”
A halaszthatatlanná vált iskolabővítést, elsősorban a megfelelő nagyságú telek hiányában, 1908-ban végül is emeletráépítéssel oldották meg. Villanyvilágítást viszont csak harminc évvel később kapott a ma nagyiskolaként ismert épület.
A római katolikus elemi tanodák, a később népiskoláknak nevezett alapfokú oktatási intézmények, mint a mosoni tankerületbe sorolt lébényi iskola, a győri püspökség fennhatósága alá tartoztak. Az iskolaépületek bővítésével emelkedett a tanítók száma is, míg az 1870-es évek elején egy-egy fő- és segédtanítóval működött az intézmény, 1910 körül a magyar és német kéttannyelvű oktatás és az ismétlő iskola belépésével a főtanító mellett már három osztálytanító foglalkozott a gyerekekkel. A római katolikus iskolában a tanulólétszám évente 247 és 306 között váltakozott, az ismétlősök száma ugyanebben az időben 86 és 126 között ingadozott.
Időközben hasonlóképpen megnövekedett – 120–126 főre emelkedett – az evangélikus iskolában tanulók száma is. Ezért 1913-ban ismét építkezésre került sor. Az ekkor elkészült épület ma is áll és szolgál, a falubeliek kisiskolának hívják.
Lébény XIX. századi iskoláiban jórészt a tankötelezettségi jogszabályoknak és a tankerület felügyeletének köszönhetően már csak szakképzett, okleveles tanítók működhettek, akik tevékenyen részt vettek a falu kulturális életének fellendítésében is.
Nehéz bárkit is kiemelni közülük, mégis meg kell emlékezni a századforduló idején csaknem harminc éven keresztül itt szolgáló Gruber Károly főtanítóról. Nagyrészben az ő áldásos munkálkodásának köszönhető, hogy a lébényi iskolát a hivatalos tanügy is magyar tannyelvű intézményként tartotta számon. Nem hagyhatjuk ki a negyvenéves szolgálatból 1905-ben távozó Nagy Gábor evangélikus főtanítót sem, akinek nyugalmazása után a hátralévő éveire hálája jeléül évi száz korona lakbért szavazott meg a község.
Az 1800-as évek végén a nagyközség alapot hozott létre, s 1898-ban megnyílt az első, nem felekezeti alapon működő állami óvoda. Vezetője, Bedl Matild okleveles óvónő mellett egy helyettes is működött.
A második világháború itt sem kímélte az intézményeket. A németek mindkét iskolát kisajátították, az evangélikusokét húsüzemként, a katolikust szálláshelyként használták. A háború után megindult oktatómunkát az államosítás sem zavarta meg, viszonylag zökkenőmentesen zajlott le. Az evangélikus iskolát 123 tanulóval, két tanítóval és két tanteremmel, a katolikus iskolát 307 tanulójával és nyolc pedagógussal, öt tanteremmel, valamint a többi ingatlant Berki István és Pataki Gyula állami általános iskolai tanítók mint az államosítási biztottság tagjai vették át. Az átadási jegyzőkönyvet 1950. február 4-én írták alá, a katolikus egyház részéről Németh Jenő plébános, az evangélikusoktól Győri József és Unger János egyházközségi gondnok. A korábban kántortanítói és tanítói javadalomként használt, most államosított lakásokat, más épületrészeket, beltelkeket, szántókat, egyéb földingatlanokat az aláírók jelenlétében az új igazgató, Jakab Imre vette át. Így zárult le Lébényben a felekezeti, az egyházak által fenntartott népiskolák története.
Az iskolaépület bővítése a továbbiakban is folytatódott. Ugyanekkor a középfokú oktatás iránt is megnövekedett a társadalmi igény. A Lébényi Gimnázium 1963 őszén hét tantermet magában foglaló új épületben kezdte meg működését. Öt környékbeli község beiskolázási körzeteként másfél évtizedig nyújtott továbbtanulási lehetőséget jó néhány korosztálynak. A tanulólétszám későbbi csökkenésével 1977-ben megszűnt gimnáziumi épületet rövidesen az általános iskola felső tagozata vehette birtokba. Így lehetővé vált a délelőtti-délutáni váltakozó tanítás megszüntetése. Napközi otthont, konyhát és éttermet létesítettek. 1990-re korszerű, 650 négyzetméteres tornatermet építettek, majd 1994-re a volt gimnáziumépületet egy harmadik szinttel bővítették. Ezzel az új tantermek mellett lehetőség nyílt a számítástechnikai szaktanterem és könyvtár létesítésére.
Megszervezték a zeneoktatást is. 1994-ig a győri Liszt Ferenc Zeneiskola kihelyezett tagozatában folyt itt a tanítás. Amikor a tagozatot a győriek megszüntették, a községi képviselő-testület felvállalta a terheket, és az általános iskolán belül létrehozta a Lébényi Zeneiskolát.
A község szorgalmas és feltörekvő lakosságára mindig is jellemző volt az érdeklődés és a tanulásvágy, a nemcsak hazai földművelő pályán való helytállás igénye. Erre vallanak az iskolatörténet szebb korszakai, amint azt többek között az 1881. évi népszámlálási adatok is igazolják, amikor is a 2860 lakosból az írni-olvasni tudók száma 1839 volt. Ugyanezt a megállapítást igazolja a valamely tartalmas életpályát végigjáró, a községből az évszázadok során elszármazott jelesek viszonylag nagy száma is.
Losonczy (Ludwig) György (1905–1972) operaénekes, Kossuth-díjas, kiváló művész, 1929-től nyugalomba vonulásáig az Operaház rendes tagja, Lébény szülötte. Negyvenéves működése során több mint száz basszbariton szerepet énekelt. Különös adottsággal oldott meg nehéz feladatokat, kedvelt és kiemelkedő szerepei voltak: Wotan, Hans Sachs, Hovanszkij és Iván herceg. Az intrikusszerepek közül Jágó és Mefisztó alakjában alkotott maradandót. A Bánk Bánban Petúrt és Tiborcot énekelte szívesen. Pályájának egyik kiemelkedő fellépése volt a Wilhelm Furtwängler utolsó budapesti vendégszereplésén énekelt basszusszóló (Beethoven: IX. szimfónia, 1943. október 25.). Híres rádiófelvételei közül az Otto Klemperer által vezényelt Don Juan és A nürnbergi mesterdalnokok volt a legsikeresebb.
Poppr Emil báró (1895–1928) gazdálkodó, az első világháború hőse, aranysarkantyús vitéz, a Mária Terézia-rend és a Vaskorona lovagja, német Vaskereszttel és Károly-csapatkereszttel kitüntetett katona. A Lébény környéki mocsaras erdők fásításában kiváló érdemeket szerzett uradalmi főerdész fia az első világháborúban a híres 83. számú pozsonyi gyalogezred hadnagyaként vakmerő hadivállalkozásaiért a „muszkafogó” jelzőt kapta bajtársaitól. A legelső, Aranysarkantyúval kitüntetett katonák egyike. A háború utáni polgári életben egy külföldi olajkereskedelmi cég vezérképviselő igazgatója volt, hivatalos útján, Békéscsaba környékén szenvedett halálos autóbalesetet.
Unger Mátyás (1921–1985) professzor, egyetemi történész-tanár a község legismertebb szülötte. Ahogy maga írta önéletrajzában: „Édesapám ősi fél jobbágyteleknek megfelelő parasztbirtokon gazdálkodott, ami körülbelül 20 hold szántóból és ugyanennyi gyenge minőségű hansági rétből állt.” Harmadik gyermek a családban, a gazdasági válság terhe alatt kínlódó kisbirtokos szülei annak ellenére parasztnak szánják, hogy első tanulója volt a helyi iskolának. Nem tudjuk, kinek a közbenjárására, végül mégis követhette testvéreit a tanulás útján. A ma is meglévő Iskola utcai szülőházból mindennap bejutni a győri polgári iskolába kemény megpróbáltatást, többórás vonatozást és tíz kilométeres gyaloglást jelentett az apró, de keménykötésű gyermeknek, aki nyaranta teljes jogú munkás a családi gazdaságban. A vidéki parasztgyermek emelkedésének évszázados útját – pap vagy tanító – követve a soproni tanítóképzőbe íratták. Végzős diákként továbbtanulásra, művelődésre vágyott, ezért örömmel fogadta el a képző által javasolt állást: a csepeli Weiss Manfréd gyár tanonciskoláját. A háborúval szerencséje volt: a magyar hadseregnek nem volt harckocsija, így a kiképzett hadapród őrmesterre sem volt szüksége. A fronttól megmenekült tanárt azonban mint tartalékost hamarosan Nyugatra vitték, ahonnan egyenesen Szovjet-Örményország egyik táborába került. Amikor hazatért, beosztott tanárként az egyetem esti tagozatán tanult.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán kitűnő eredménnyel szerezte meg magyar és történelem szakos tanári diplomáját, és Sinkovits István professzor legkedvesebb tanítványaként eljegyezte magát a XVI–XVII. századi magyar történelemmel. Tudományos pályája kulák származása miatt csaknem derékba tört. Tíz évet volt kénytelen távol tölteni az egyetemtől, tankönyvszerkesztő lett, majd lassan elindult az egyetemi tudományos ranglétrán is: 1984-től egyetemi tanár, a történettudományok kandidátusa. Szakirodalmi munkásságának mennyisége és tudományos értéke felbecsülhetetlen. Legismertebb és legkedveltebb munkája A magyar nép története című, több kiadást megért históriai olvasókönyve.
Az eke mögül egyetemi katedrára megérkező tudóst Helsinkiben, munka közben ragadta el a halál. Az életrajzi monográfia mottója szerint: „Élt a kötelességteljesítés jegyében – elhunyt kötelességteljesítés közben.”
Evangélikus templom és a kis iskola (képeslap, 1928)
Az evangélikus iskola alsó osztályosai 1937-ben
Losonczy (Ludwig) György a Borisz Godunov címszerepében
Unger Mátyás történészprofesszor az 1980-as években
