A szellemi örökség
A szellemi örökség
Aki jólétben él, az hajlamos hátat fordítani a hagyományoknak, igyekszik levetkőzni a régit, és olyat próbál magára ölteni, amely elüt a környezetétől. Tulajdonképpen így voltak a laskaiak is a történelem folyamán. Voltak időszakok, amikor aránylag jómódban éltek, és nyitottak voltak az őket elérő hatásokra. Gyermekeiket taníttatták, és világot látni küldték őket. A legjobb prédikátorokat és oskolamestereket tartották. Még most is látni például annak nyomát, amikor a polgárosodás szele megérintette őket: a tehetősek – a XIX. század végén – kúriaszerű épületeket emeltek. Az asszonyok levetették régi viseletüket, és selyemben kezdtek járni, a férfiak közül a módosabbak öltözködésben a városi embert követték. A történelem mélyre lendülő kereke azonban mindig akadályozója a felvirágzásnak, ez rádöbbentette a falu népét, hogy a hagyományok a túlélést segítik elő. A vészhelyzetekben az előbbi felé is fordultak. Ma már csak a kongó, megroppant gerincű, több tisztaszobás üres hajlékok a megmondhatói annak a sok-sok kísérletnek, amely a kitörést, a felemelkedést célozta. A sok igyekezet ellenére az őseiktől örökölt tudás, az apáról fiúra örökített hagyományok szövetén szakadások keletkeztek. Ezért is szegényesebb a falu népi hagyománykincse, mint a szomszéd településeké.
Az az élettér, amelyben a falu felépült, megkívánta, hogy az ott lakók maradéktalanul megismerjék, mert csakis ebben az esetben vált kényelmes otthonává, tápláló földjévé. Ha valamit az ember nem tudott megérteni, arra is megkísérelt választ adni. Ha másként nem ment, hát hitéből, hiedelmeiből építkezve. Elsősorban olyan jelenségekhez fűzött általa szerkesztett magyarázatot, amelyeket nem tudott kézzelfogható tényekkel előadni és szemléltetni.
A drávaszögi népi hitvilágban a nap a világosság, a jóság, a tisztaság megtestesítője, s mint ilyen, gonoszűző, a rossz távoltartója. Általában azokban az eljárásokban volt fontos szerepe, amelyek arra szolgáltak, hogy távol tartsák a rontás szellemeit. Hiszik, hogy a csecsemő ruháját naplemente után nem szabad házon kívül hagyni, mert a bűvös hatalommal rendelkezők megronthatják. A rontó praktikákat legkésőbb napfelkeltéig be kellett fejezni. A napfogyatkozásból rosszat jósoltak. Ha látszott a napnak udvara, időváltozás következett.
Az égitest fázisváltozásaihoz, a hold növekedéséhez és fogyásához, a szabályszerű ismétlődésekhez bizonyos cselekmények kötődnek. A leggyakrabban meghatározott tevékenységek kezdését analóg módon kapcsolják a jelenséghez. Erre a gazdálkodás területéről hozható fel a legtöbb példa. Így holdfogytakor metszették a szőlőt. A réteket is ilyenkor kellett megszántani, hogy ne legyen sok pocoktúrás. A szőlőkarót, az épületfát, a halászok varsakaróját mindig holdfogytával kellett vágni, hogy tartós maradjon, ne essen bele a szú.
A baromfitartás egyik hiedelme is az újholdhoz kötődött: „A tyúkok első tojásai mindig egy kicsit véresek szoktak lenni. Nos, ezt a tojást nem szabad odaadni senkinek se, mert elviszik a szerencsét. Hogyan? A véres héjú tojást főleg újholdkor, ha valakitől kaptak vagy vettek, azt megfőzték, és a saját baromfiukkal megetették. Így a szerencsét eltulajdonították.”
A népi gyógyászatban is szerepet kapott a hold fázisváltozása. Úgy hitték, hogy a betegségre kitalált praktikákat holdfogytával kell megkezdeni, így a baj ugyanúgy múlik el, fogyatkozik meg, akár az égitest: „Ha valaki testén sok seb van, az holdfogytával az rányomkodja az aprópénzt a sebre, és azt mondja háromszor: Eladom sebeimet a pénz megtalálójának! Három leggyengébb vaspénzt használnak bal kézzel. Így eladják másnak a sebeket”.
A szép élet reményéhez kapcsolódik a holdfázisnak egy másik hagyománya: „Virágot jó lopni vagy kérni újhold szombaton vagy dolgozni vele. Akkor szép lesz az életünk.” A másik: „Újholdkor a zsebben levő pénzt meg kell csörgetni, hogy szaporodjon” – tartották.
A hiedelmek között fellelhetők azok is, amelyek a megújuló égitest időszakát a gonoszok, ártók ténykedésére a legalkalmasabbnak tartották: „Újhold kedden, pénteken vagy vasárnap szoktak a boszorkányok tojást vinni olyanok kertjükbe vagy udvarjukba, akik a legnagyobb nyugalomban élnek. Tiszta friss tojást valami növény tövébe teszik. Ezt, ha a háznak bármelyik tagja megtalálja és beviszi a lakásba, biztos nagy pletykába keveredik. A kertben talált tojást el szokták égetni, de jobb kézzel hozzá nem szabad nyúlni”. Vagy: „Újholdkor, ha legényes házba vagy nagylányos házhoz diót dobnak be, és azt megeszik, abból a házból nem mén férjhez, se nem nősül senki”. „Ha valamelyik gazdasszonytól kértek virágot – főleg olyan asszony, akibe nem bízott meg –, és azt mondta háromszor magába: Így nőjj lefelé heggyel a földbe, és így semmisüljön meg az ő tudománya is. Evvel a virággal ültesse el örökre a földbe, hogy többet senkinek ne használhasson.”
Az égitest krátereinek magyarázatára a legkülönfélébb hiedelmek születtek. Az alakzatokat a nép teremtő képzelete életre keltette. Teliholdkor, a ragyogó éjszakában úgy látták, hogy különféle élőlények népesítik be. Ács Gedeon a XIX. században jegyezte be naplójába: „Nálunk a holdban Szent Dávid hegedül vagy hárfáz.” Más vélekedés szerint Jézus arcképét mutatja a hold. Azt tartották, hogy vasárnap nem szabad dolgozni. Ha valaki mégis megszegi a tilalmat, a holdon megjelenik annak a szerszámnak a képe, amivel ezt a vétket elkövették.
A néphit nemcsak a napot és a holdat vonta be hiedelmeibe, hanem az égboltot és a csillagokat is. Derült, holdfénytelen éjszakán tűnik fel az égboltot átpólyázó, megszámlálhatatlanul sok apró, pislákoló csillagból álló pántlika az égen, amely a Hattyú csillagképnél két ágra szakad. Az emberi képzeletet leginkább a Tejút ösztönözte arra, hogy történeteket, meséket találjon ki keletkezéséről. Neve a tejfehér jelzőből eredeztethető, amelyet valamennyi európai nép átvett. Földi eseménnyel hozták összefüggésbe: „Vitte a Sánta Kata a tejet a kaszásoknak, és elcsorgatta”. A hun mondakör kiemelkedő vezéréhez, Csabához is kötötték: „A Tejút akkor keletkezett, amikor Csaba királyfi visszatért. Attila halála után testvérháború ütött ki a trónért. Csaba a Hadak útján tért vissza őseihez. Azért ágazik kétfelé, mert a testvérek útjai is szétváltak.” A Tejút derengő fényéből a várható időjárást is igyekeztek kiolvasni: Ha homályos, rossz, ha fényes, szép idő várható.
A Vénusz bolygót Esthajnalcsillagnak nevezik, a szerelem csillagának is mondják. Vacsoracsillagként is ismerték: este addig nem ettek, amíg fel nem tűnt az égen. A régi öregek, amíg pénteki napon az Esthajnalcsillag fenn volt az égen, nem adtak ki semmit a házból szombatig, amíg le nem nyugodott. Az üstököscsillag megjelenése félelmet, rettegést váltott ki.
A néphit szerint a föld kerek és lapos, a legkülönfélébb állatoknak jut az a szerep, hogy ezt a korongot tartják. Egy elefánt, két elefánt vagy négy elefánt, illetve négy elefánt, amelyek egy hatalmas teknősbékán állnak, teknősbéka, négy hal. Akadnak akik úgy tudják, hogy tengeri állatok tartják a földet, s nekik az is természetes, hogy víz van a föld alatt. Irodalmi hatásra a mitológiai Atlaszt is földtartóként emlegették. A földet tartó állatok viselkedésével magyarázták meg a földrengések kiváltó okait is: „Amikor a másik oldalára fordul a hal, megmozdul a föld, de ugyanezt teszi akkor is, ha boszorkányok rángatják.”
A vízcsöppek fénytörése révén keletkező, ív alakú tünemény színsávjainak vastagságból a várható termés mennyiségére igyekeztek következtetni. Ha széles volt a sárga szín sávja, akkor mindenütt jó búzatermésre számíthattak. A zöld a kukoricáról tudósított, de még azt is jelentette, hogy jó, gazdag lesz a legelő, és sok lesz a széna. A szivárvány piros színe a várható borról adott felvilágosítást. A kettős szivárványt a bő termés előjelének tekintették.
Az ujjal mutatás tilalma azzal az ősi képzelettel függ össze, hogy a szivárvány természetfeletti lények lakóhelye, s mint ilyen, az ember számára hozzáférhetetlen, tiltott terület. A hiedelem szerint, aki ujjal mutat rá, annak elsorvad az ujja, leesik a körme. Ha valaki mégis így tenne, utána meg kell harapnia az ujját, akkor nem éri baj.
A régiek úgy tudták, hogy aki átmegy a szivárvány íve alatt, azt szerencse kíséri. A néphit szerint a szivárvány szívja fel a vizet a felhőkbe vagy mindkét vége folyóba ér. Az egyik a Dunába, a másik a Drávába, a két legközelebb eső folyamba. Néha még apró békákat is felszippant, olyankor békaeső esik. Laskó népe a szivárványnak tulajdonítja, hogy felszívja a harmatot, és beleereszti a tengerbe.
Az egyik eredetmondának is – mely eddig csak Baranyából ismert – az a hiedelem az alapja, hogy a szélnek nagy lyuka van, s abból fúj. „A szél egy lyukból fúj. Ha nagyon fúj, akkor német ember áll a luk előtt, ha pedig gyengén, akkor magyar, mert a gatyája széles, és elfogja a lukat.” A nép hitvilágában a szél élőlény, méghozzá emberfeletti képességekkel felruházott lény(ek) lakóhelye. A forgószelet, vagyis a saját tengelye körül nagy erővel mozgó légmozgást – melyet szerintük a szépasszonyok, a táltosok, a garabonciások és a sárkányok is tudnak támasztani – a benne lévő boszorkányoknak tulajdonították. Úgy tudták, hogy a forgószélben az utóbbiak táncolnak.
A hiedelemvilág minden esetben rosszindulatú természetfeletti erejű lények előfordulási helyeként nevezte meg a forgószelet. Aki abba belelép, azt a szépasszonyok felkapják a magasba, majd ledobják. Ellene úgy lehet hatásosan védekezni, ha hegyes vastárgyat – kést, vasvillát, fejszét – vágnak bele, akkor megáll. Ha véres lett, biztosan eltalálták a boszorkányt vagy a szépasszonyt. Mágikus cselekményekkel is igyekeztek fékezni rontó hatását: aki találkozott a forgószéllel, kezét, lábát keresztbe tette, és beleköpött. Akkor sem árthatott, ha háromszor keresztet vetettek rá, vagy ha közeledtekor hasra feküdtek. A böjti széltől tartózkodtak, főképpen a lányok, mert megbarnította az arcukat, szeplősek lettek. „Kopasz seggel kell kimenni – mondták az öregasszonyok a lányoknak –, akkor nem az arcotokat, hanem a feneketeket fújja meg a bűjti szél.”
A villámot sokáig megmagyarázhatatlannak tartották. Félelmet váltott ki belőlük, a természetfeletti erők bosszúját olvasták ki belőle. Szigorúan tiltják az ujjmutogatást a villámra. Ha ezt valaki mégis megteszi, annak elszárad az ujja, agyonüti a villám. Tudnak arról, hogy amelyik házon fecske- vagy gólyafészek van, abba nem csap bele. Fa alá, huzatos helyre, ablak mellé nem tanácsos állni, mert agyoncsaphat. Mennykőnek nevezik. A tavaszi első mennydörgéshez az a hiedelem fűződik, hogy meg kell henteregni a földön – otthon a küszöbön –, akkor egész éven át nem fáj majd a derekunk. Régente úgy tartották, ha nagyon dörög, fejszét kell az udvar földjébe vágni, hogy ne érje jégeső a határt.
A csapadékhoz is számos hiedelem kapcsolódik. Általános vélekedés szerint a májusi eső aranyat ér, ellenben a pünkösdi azt jelezi, hogy rossz lesz a szőlőtermés, kevés lesz a bor abban az évben. Hasonló előjelnek számított a Medárd-napi (június 8.) eső is. Ha aznap esett, még negyven napig esős időre számítottak. Amennyiben aprószentek napján (december 28.) hullott eső, azt mondták, a következő évben kelésesek lesznek a gyerekek.
Az esőjósló hiedelmek száma sem kevés: ha a hold szarva lefelé áll, eső lesz. Az eső előjele, ha kuruttyolnak a békák, ha ordít a szamár, ha sok a bárányfelhő, ha felhőben kel a nap, ha vizes lesz a só, ha legyek nagy rajban és erőszakosan csípnek, ha előrajzanak a hangyák, ha alacsonyan repülnek a fecskék. A baromfi viselkedése is utal csapadékra: amikor a tyúkok porban fürdenek vagy ha korán elülnek, másnapra megérkezik. Az álmosság és a fülviszketés is ezt jósolja.Tavasszal a megérkező gólyákat is figyelték: ha sárosak, piszkosak, füstösek, a hiedelem szerint az egész esztendő csapadékos lesz. A sűrű és nagy esőcseppek is sok csapadékot jeleznek.
A hó „égi ajándék”, ezért is hullik az angyalok párnájából vagy dunyhájából. Vagy akkor esik, amikor az angyalok az égben nyírják a bárányok bundáját, libákat tisztítanak. Egyetlen laskói adat szól arról, hogy a hó az ördög műve: kiszakította a tollas dunyhát.
A hajdani önellátó faluközösség arról is gondoskodott, hogy legyenek körében olyanok, akik gondjaikat, bajaikat helyben „kezelni tudják”. Amikor már nem használt valamilyen bajra a fohász és az ima, legyen, akihez fordulhatnak. Az ártókkal, a megrontókkal szemben a „tudományosok”, a füvesek, a jósok vették fel a harcot, akiknek legfőbb feladata volt a gonosz felismerése és praktikáinak semlegesítése. Volt helyben, de a környéken is akadt olyan személy, aki értett a rontás felismeréséhez, sőt némelyikük a jövendő kifürkészésére is vállalkozott. Róluk legtöbbet Ács Gedeon 1850-es években vezetett naplóiból tudhatunk meg, ahogy a népi hitvilág figuráiról is.
A tündérekről azt tartották, hogy kicserélik a gyerekeket. A természetfeletti lény azzal árt az embereknek, hogy keresztelés előtt elcseréli a csecsemőket. Vagyis boszorkányfélék közé tartoznak. „Alsó-Baranyában ritka parasztasszony ad el tejet pénzért, félvén, hogy a hasznát a tehénnek elveszik. Egyszer tehenet vettem a vásárban, s azt egy jó, de igen babonás emberem, Baka István hajtotta haza. Éppen midőn magam is hazaértem, akarták bevezetni a konyhába a tehenet, hogy ott a szakácsné sós kenyeret, s nem tudom még, mit adjon neki. Megpirongattam őket, s mondtam, vigyék a tehenet az istállóba. Annak ajtajánál ismét vesszőket raktak keresztbe, de azokat eldobtam. István bácsi ominosus fejcsóválással mondta, hogy a tehénnek semmi hasznát nem veendem, s midőn az csakugyan rossz fejősnek bizonyult, győztesen figyelmeztetett, hogy ő ezt megmondta. Másik tehenet vettem pár hónap múlva egy barátom húgától, s babonaszereket használtatni körüle nem engedtem, és a tehén a legjobbnak bizonyult. De István bácsi azért csak megmaradt régi véleményeinél, s nem szűnt meg rosszat jóslani, bár eredmény nélkül” – írja Ács.
Adatai szerint Laskó népe a XIX. században ismerte a házi kígyót, amely az otthoniak védőszellemeként élt velük egy fedél alatt. Elpusztítani nem volt szabad, mert abba belehaltak a háziak. Az emberekbe a szájukon keresztül költözött: „Gyakran hallottam nemcsak a köznépet, hanem párszor még műveltebb osztályhoz tartozókat is regélgetni, miképp alvó ember torkán kígyó csúszott le, melyet aztán többféle sikertelen kísérlet után forralt tej gőzével csaltak ki. A nép hite szerént a napvilágra kibújt kígyó elhízott és rest, a szoba közepére csúszik, s ott fejét háromszor földhöz csapja, és azzal kimúlik az árnyékvilágból. Ugyanazon percben vagy harmadnapra meghal az ember is, kinek gyomrában lakott.”
Ács Gedeon hallott olyan tudományosokról, akik természetfeletti erővel rendelkeztek Az egyik tudós kocsis elvette haragosa lovainak az erejét. Amikor naplójegyzeteiben a nevezetes gyógyító, illetve rontó emberekről emlékezett, írásába humort is szőtt: „Lelkész koromban egyszer a laskói bíró s esküdtei egy embert hoztak hozzám, kérvén, hogy világosítsam föl, mert szomszédját vádolja, hogy az »elvette az ő lovai erejét, s annak lovai övéinek erejével járnak«. A bíró figyelmeztette, hogy rétjét nem szokta jókor kaszálni, szénája mindig rossz, lovainak jó gondját nem viseli stb., s azért rosszak azok. Én is beszéltem neki, de bár hallgatott, látszott, hogy marad régi véleményénél, melyben a tudós alberti sváb asszony erősítette.
E tudós hölgy hitelének gyöngítésére az egyik esküdt elbeszélte, miképp szürke lova beteg lévén, miután azon a falu kovácsa nem segíthetett, ő az asszonyok unszolására, annak szőréből néhány szálat vitt a tudós asszonyhoz, mondván, hogy jószága beteg, s kéri, segítsen rajta. Az asszonyság föltette pápaszemét, s figyelmesen megnézvén a szőrt, így szólt:
– Oh, galambom, nincs annak semmi baja, csak borjú van benne.
A nő a jószágot fehér szőréről tehénnek vélte. Tolnay János pedig bámulva kiáltott föl:
– Megütheti a guta, ha szürke paripámban borjú van!
Máskor pedig ő maga volt beteg, s babonás felesége hosszú, fekete hajából levágott három szálat, s azzal elment egy slavóniai híres boszorkányhoz.
– A ken lányának – monda a hajat vizsgáló sybilla – az a baja, hogy…
– Elég, elég – mondta Tolnayné –, nem kell több! Az én férjem nem lány.
Egy öreg s más tekintetben igen okos elöljáró, kit jól ismertem, erősen hitte, hogy egy vénasszony tükrével s holmi viaszképpel és füstöléssel megrontott egy fiatal embert, hogy valakinek a bocskor egyszerre lehullott lábáról stb.”
Ács előtt, úgy látszik, megnyíltak a legtitkosabb ajtók, hiszen a legnehezebben gyűjthető szerelmi varázslásokról is írogathatott:
„Otthon egy csinos menyecskét láttam apró kavicsokat szedni a vízparton. Kérdeztem, mit csinál, s elpirult.
– Neh, semmire való! – kiáltott egy öreg a kerítés mellől. – Öntést akarsz készíteni, ugye, hogy legényeket magadba szerettesd?”
Hogy mi az öntés, Ács Gedeon más helyen adta meg rá a választ: hétféle kavicsot kell tenni egy tál vízbe, s nyilván e vízből kellett az illető italába keverni. Hasonlóan a szerelmi megkötéshez tartozott a tojásba fúlt csirke ételbe keverése.
A cigányasszonyok szerelmi varázslását is leírta: „Egyik-másik esthomályban tükörből mutatja a parasztlyánynak jövendő férje képét, s az képzelete segedelmével a durva másolatban kedvesét véli látni, vagy leggyakrabban tenyérből jósolnak, melyre hófejű pénzt kell tenni, mely a varázslat alatt eltűnik. Emellett szalonnácska, liszt, bab s egyéb eleség is folyt a tarisznyába.” Praktikájukról másutt írta: „Ismertem olyat, ki holdvilágnál tenyerére Bibliát tett s a fölé egy öreg kulcsot, s holmi bűbájos szavak mormolása után a kulcs iszonyú sebesen kezdett forogni magától.” Az utóbbi szemelvény arról is árulkodik, hogy hittek a kimondott szónak, „varázsigének” az erejében.
A lelkész nemcsak a varázslások, babonák menetét írta le, hanem arra is igyekezett választ találni, hogy némely szokásnak hová vezetnek a gyökerei: „A baranyai menyecske, midőn korsóját vagy vedrét a kútból (megmeríti), abból, ha nincs is csordultig töltve, mindig loccsant vissza egy keveset. Hol tanulta a régi görög szokást, mely arra való volt, hogy a forrás nymphaját engesztelje?”
Rontani mind embert, mind növényt lehetett. Erre is hozott fel példát: „A magyar köznép azt hiszi, legalább A.(lsó) Baranyában, hogy a diófa, ha csukafogat vernek bele, elszárad, mint azon ember lába is, ki kígyócsontba hág vagy öntésbe, mely utóbbi ellen azonban hét féle kavicsot és hét féle babot vetsz egy tál vízbe, s abból megmosdózol.”
A babonaság köpönyege alól kerültek ki azok az eljárások, amelyeknek a „működésében” elsősorban a hiedelem alkotta a gyógyító erőt: „Baranyában a lázban szenvedőnek üngét, pendelyét a konyhaajtó fölött az ereszre dobják, hogy ott érje szél és eső. Néha megvakarják kétkrajcáros kusztorával a két asztal négy sarkát, s a faradékot beveszi a beteg. Negyednapos lázban levő asszont láttam hanyatt feküdni az udvaron egy darab sós kenyérrel hasán. Ha azt a szomszéd kutyája elviszi, elviszi a hideglelést is.” Vagy: orrvérfolyáskor cérnát tekernek a bal kéz kis ujjára.
Mint említettük, a XVI. században Laskó a reformáció drávaszögi, dél-baranyai fellegvárává vált, s ez az erősség sok századon keresztül őrizte hadállásait. Az egyszerűségében szigorúságot hirdető vallás jelentősen módosította az emberek életét és gondolkodásmódját, szokásait. A jeles napi szokások köre leszűkült, egyszerűsödött, és elsősorban a húsvéti és karácsonyi ünnepkörre korlátozódik. Azok maradtak meg színesebbnek, amelyek társas összejövetelekkel, mulatságokkal voltak összekötve. A naptári év népszokásai a téli, tavaszi és a nyári napforduló köré szerveződtek.
Január – Boldogasszony hava. A drávaszögi falvakban újév reggelén vagy előestéjén gyerekcsoportok jártak köszönteni. A prózai vagy verses köszöntőik legtöbbje egészséget, jómódot, gazdagságot, szerencsét kívánó vagy adománykérő tartalmú. A szövegek zöme nem népi eredetű, inkább egyházi vagy iskolai indíttatású, ám a nép befogadta, megőrizte és sajátjának tekintette. Közülük számosnak a dallama régi eredetű. A drávaszögi kántálásról, köszöntésről a legrégibb írásos tudósítás 1857-ből származik. Ács Gedeon naplójában jegyezte le: „Baranyában kántáló fiúk járnak az ó év estvéjén holmi rygmusokkal min p.(éldának) o.(káért) Új esztendő vígságszerző. Most kezd újulni stb. Reggel pedig köszöntők járnak tisztelkedni, néhol cigány bandák is”.
Többféle ilyen verset jegyeztek le: Feljött a nap ragyogó sugárral, / Körülfont mindent gyönyörű virággal. / Bú, baj és bánat kerülje a házat, / Adóba ne vigyék dagadó párnádat! / Az óladba röfögjön nagy disznó, / A bukszádban lapuljon nagy bankóm / Amellyel elűzöd minden földi gondod! / Adjon az isten hozzá még jó egészséget, / Így kívánok én boldog új évet és házi békességet!
A kántálókat a háziak édességgel, dióval, itallal kínálták vagy pénzt adtak nekik.
A köszöntés mellett az újévhez számos hiedelem és szokás kapcsolódott. Azt tartották, ha újév reggelén abban a házban, amelyikben várandós aszszony volt, férfivendég érkezik elsőnek, fiúgyerek születik. Ha nő volt az első látogató, akkor leányra számíthattak a háziak. A hiedelem a vemhes állatokra is érvényes: olyan nemű utódokat hoznak a világra, amilyen nemű látogató érkezett elsőnek a házba újév reggelén.
Ebédhez bőségvarázsló hiedelmek fűződtek. Ebédre „nanóbabot”, nagy szemű babfajtát kellett főzni, és fánkot sütni, hogy nagyra dagadjon az erszény. Teli legyen a pénztárca egész éven át, a család ne nélkülözzön, bőségben, gazdagságban éljen. Újévkor semmiképpen sem tálaltak szárnyast, csirkét, baromfihúst az asztalra. Ilyenkor legjobb a disznó orrát megfőzni babbal. Az utóbbi előre túr, a csirke hátra kapar: „inkább előre menjünk a gazdagságban, mint hátra” – mondogatták.
Vízkereszt napján a katolikus lelkész megszentelte a házakat, és az ajtófélfára felírta az újszülött Jézust meglátogató három király, Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevének kezdőbetűit az évszámmal, például: 18+G+M+ B+99.
Vince (január 22.) hispániai vértanú volt. A naphoz kötődő regula azt tartja: ha csorog Vince, telik a pince, azaz ha ezen a napon olvad vagy esik az eső, akkor jó bortermés várható.
Pál apostol megtérésének ünnepe (január 25.) A nép körében fordulónap, amelynek időjárásából igyekeztek kiolvasni a várható gazdasági év kilátásait. Ezen a napon van a tél félideje. Ha ekkor kisüt a nap, még negyven napig tart a hideg évszak.
A csíziók jóslásait összefoglalva őrizte meg a Pál fordulására szerkesztett laskói szentencia az alábbiakat: Pál fordulása, ha tiszta, / Bőven terem mező, puszta. / Ha szeles, jön hadakozás, / Ha jön ködös, embernek sírt ás, / Ha pedig esős vagy nedves, / Lesz a kenyér igen kedves.
Február – Böjtelő hava. Január, február, itt a nyár vagy január, február fú és havaz, úgy lesz tavasz – mondogatják, és e szólásfélék derülátását már a februári hóesések sem tudják elfojtani.
Gyertyaszentelő (január 2.) a római katolikus egyházban Szűz Mária tisztulásának (Purificatio B. Mariae Virginis) ünnepe. A hívek ezen a napon szenteltettek gyertyát. Időjárásjelző nap is. Drávaszög-szerte ismert a medvéhez fűződő hiedelem: ha kijön az odújából, és a napfényben meglátja az árnyékát, visszafordul, mert még tart a tél. Ha kint marad, a télnek lassan vége lesz. Laskó népe ezt a dátumot negyvenes napnak is tartja. Ha ekkor kisüt a nap, még negyven napig tart a tél.
Julianna napja (január 16.) Még napjainkban is sokan vannak a Juliannák (január 16.), ez a női név itt az egyik legelterjedtebb. 1980-ban hetvenhatot számláltak meg viselőjéből a faluban. Bolondoznak a Julisok – mondják, ha hó esik névnapjukon.
Zsuzsanna (január 19.) napján hosszú hallgatás után megszólalnak a pacsirták, és jelzik a tavasz közeledtét. Azt is mondják, hogy Zsuzsanna elpisálja a havat, azaz a tél már nem sokáig tart.
Jégtörő Mátyás (január 24.) is időjósló nap. Mátyás töri a jeget, azaz ha névnapjakor hideg van, utána megenyhül az idő.
Hamvazószerdán, a farsang múltával a férfiak – főleg a legények – nagy tuskókat hentergettek a lányok és az özvegyasszonyok kapuja elé, és madzaggal a kilincshez kötötték. A nézők között álló fiatal lányok közben hangosan kiabálták: Elmúlt a farsang, itt hagyott, /
Nagylányoknak bút hagyott, / De énnekem nem hagyott, / Mert én még kicsi vagyok.
Március – Böjtmás hava. Tavaszhó, amikor már kalapáccsal sem lehet a füvet visszaverni.
Gergely napja (március 12.): ha ekkor hó esik, Gergely rázza a szakállát. A XIX. századig az egyházi adó fizetésének fordulónapja. „Az a prédikációs halott, aki lukmafizető volt, az egész összeget meg kellett fizetni utána. Ha Gergely-nap elmúltával halt meg, ezenkívül adni kellett két icce bort és két font húst. A lukmát nem fizető után a lelkésznek járt egy forint, két font hús és két icce bor. Ha az elhalálozás Gergely-nap előtt következett be, a hozzátartozóknak csak az egyházi adó felét kellett megfizetni.”
A hónap 18. napján Sándor, a 19-en József, 21-én Benedek napját ünneplik. Az első kettő jeles névnap, ekkor köszöntés is járja. Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget – tartja az e naphoz fűződő szólásmondás.
Április – Szent György hava. Az első napjáról 1857-ben Ács Gedeon laskói lelkész azt írta, hogy a bolondok napja. Húsvét előtti héten virágvasárnapkor a katolikusok barkócát, barkát szenteltettek. Virágvasárnap előtt nem volt szabad a házba vinni, mert akkor abban az évben nem kelnek ki a kiscsirkék.
A kálvini tanítás szerint Krisztus kereszthalála már meghozta a megváltást, ezért a reformátusok ezt a napot tekintik a húsvét legfontosabb ünnepének. A XIX. században még böjtöltek, amikor nagypénteken ritka hagyományt örökített meg Ács Gedeon: „Szokásban volt régebben e napon valakit egy kis fizetségért, önkényt ajánlkozót keresztre kötözni, s föl-alá hordozni az utcákon a nézők gúnyjai és szidalmai közt, mert – mondanák – ekként szenvedett urunk Jézus Krisztus is. Komáromban egy izmos molnár szerepelt a kereszten, s ez példás türelemmel és szelídséggel szenvedte a ráhalmozott szidalmakat, sőt egyes farizeus vagy írástudó vastagabb tréfáját is. Azonban egy csizmadiainas, ki a keresztfán szereplőben csak a molnárt látta, s mint ilyet gúnyolta, rákiáltott:
– Te lisztlopó, lisztlopó!
A molnár, ki a nagyobb méltatlanságokat szerepe szellemében békén tűrte, a lisztlopó hallatára kiesett szerepéből, s dühösen ordított a csizmadiára:
– Megállj, erre-arra teringette! Csak szálljak le a keresztről, majd megtanítalak én, miként kiálts máskor lisztlopót!”
Húsvéthétfőn meglocsolják a lányokat: „Húsvétkor öntözni mentek a fiúk, hogy frisebbek legyenek a lányok. Ezért főtt sonkát kaptak, főtt kolbászt meg piros tojást, inni meg piros bort, hogy piros arcú legyen a nagylány, akit megöntöznek. A gyerekek is piros tojást meg aprópénzt kaptak. A legények friss vízzel öntöztek, a gyerekek szagos vízzel. A fiúk mindég húsvét másnapján mentek öntözni vagy locsolni. A lányok, hogy visszaadják a fiúknak, amit ők kaptak, ők meg húsvét harmadnapján mentek a fiúkhoz, csak ők nem kaptak érte semmit.”
Szent György napján (április 24.) tartották az első tavaszi vásárt. Úgy vélték, hogy dinnyét, uborkát a laskai vásár napján kell vetni, hogy sok teremjen belőle.
Május – pünkösd hava. Május elsejére virradóra májusfát állítanak a lányos házak, valamint a kocsmák elé. A fát egymásnak segítve titokban vágják ki a legények, és ki-ki annak állítja, aki kedves számára. Füzet vagy nyárfát választanak. Színes szalagokkal feldíszítik, néha italos üveg is kerül rá, majd az éjszakai órákban a legénytársaság földbe ássa a lányos ház kapujának a közelében. Minél nagyobb a fa, annál jobban szereti a legény a lányt. Ha a leánynak és a szülőknek tetszik ez – és főleg, aki állította –, az egész fiútársaságot gazdagon megvendégelik itallal. A kisleányoknak is szokás májusfát állítani, őket édesapjuk lepi meg kisebb méretű, gazdagon felpántlikázott fával. Mindegyiket a hónap utolsó napján ássák ki ugyanazok, akik felállítottak. Ekkor sem marad el a megvendégelés.
Évszázados paraszti tapasztalat szerint május elején a melegedő időjárás hűvösre fordul, és a gyakran – 12-én, 13-án és 14-én – a hirtelen támadt hidegben a vetemények, a gyümölcsféle virágjai megfagynak. A néphit szerint e dátumokra esik a fagyos szentek, Pongrác, Szervác és Bonifác napja. A hiedelem szerint fázó betegeket takargattak be saját ruháikkal. Azok megmaradtak, de ők a fagyhalál áldozatai lettek. A három napot fagyos napnak tartják, s úgy vélik, hogy rossz időjárása azóta tart, amióta a három szent megfagyott. A néphit Orbán napját (május 25.) is fagyos napnak tartja. Ekkor is rendszerint jelentős a lehűlés, amely kárt tehet a termésben, a veteményekben, és megcsípi a kukoricát.
Június – Szent Iván hava. Gyakran e hónapban van pünkösd, Jézus mennybemenetelének ünnepe. A húsvétot követő ötvenedik nap május 10. és június 13. közé esik. Gyakran az aznapi időjárásból következtettek a szőlősgazdák a várható termésre. A pünkösdvasárnap előtti csütörtök áldozócsütörtök, Jézus Krisztus mennybemenetelének ünnepe, a húsvét utáni kötelező áldozás, a mise szentségében részesülés negyedik alkalma. A református egyházban ekkor tartották a konfirmandusok vizsgáját, az ifjak ekkor mondták el a fogalomtételt, lelkészük pedig a megerősítést. Az ünnep délutánján tartott táncmulatság neve áldozó, amelyet a konfirmandusok rendeznek. Az általános iskola hetedik osztályos tanulói a szervezők. Belépődíjat szednek, és azt az év végi kirándulásra fordítják.
Medárd napja (június 8.) Drávaszög népének ajkán Medárdus napja. Zivataros nap, sokszor jégcsőt hoz.
Július – Szent Jakab hava. Illés (július 20.) az Ószövetség leghíresebb prófétája, akit a római katolikus és az ortodox egyház is szentként tisztel. Ekkor mindig megdörög az ég – tartják.
Augusztus – Kisasszony hava. Lőrincet (augusztus 10.) az egyház vértanúként tartja számon, aki máglyán halt meg hitéért. Ha szép idő van, hosszú lesz az ősz. Tréfás szentencia szerint az ezután érő dinnye már kevésbé finom, lőrinces.
A hónap kiemelkedő ünnepe Nagyboldogasszony vagy egyszerűbben Nagyasszony (augusztus 15.) Az egyház ekkor Mária mennybemenetelét, az ország oltalmába ajánlását ünnepeli. Laskó katolikusai azt tartották, hogy Nagyboldogasszony napján keresztet kell vágni a gyümölcsfába, hogy az egészséges legyen, és sokat teremjen. Ha eddig a napig a kukorica nem hányta haját, nem lehet jó termésre számítani. A hat napig áztatott kendert ekkor kellett szárazra vinni.
Augusztus 20-án Szent István királynak, a kereszténnyé vált magyarság első királyának ünnepe van. A népi hiedelemvilágban „negyvenes nap” volt, azaz negyven napig olyan lesz az időjárás, amilyen ezen a napon. Tréfásan azt is mondogatják: ezen a napon vágják le a szúnyogkirályt, s ettől kezdve egyre kevesebb lesz ebből a rovarból.
Szeptember – Szent Mihály hava. Népünk jól vélekedik erről a hónapról: szeptember szép ember, de nyomban hozzáteszi: október csúf ember, november rossz ember, azaz az év hátra levő része már hideget, csapadékot, kedvezőtlen időjárást tartogat. Úgy tartották, hogy a 29-én, Szent Mihály napján elvetett gabonamagvak jó termést hoznak.
Október – mindszent hava. A hó elején, Brúnó napján (október 6.) a katolikusok úgy tudták, hogy aki ezen a napon születik, azt nem rontják meg a boszorkányok, mert táltos lesz belőle. A meglódult naptár jeles napjaihoz fűződő szokások, hiedelmek mindegyike már a közelgő télre, a mezőgazdasági munkák befejezésére figyelmeztet. Teréz napját (október 15.) Drávaszög-szerte szüretkezdőként tartják számon. Simon-Júdás napja (október 28.) a középkor óta ismert kettős apostolünnep. Időjárásjelző regula fűződik hozzá, amely már az akkori diákság körében ismert volt: eljön a Simon, Júdás, dideregve fázik a gatyás. Arra utal, hogy október végén már elő kell venni a melegebb ruhát, mert ekkor már többnyire hidegebbre fordul az idő.
November – Szent András hava. Márton napjához (november 11.) a középkori Márton püspök, Tours főpásztorának tisztelete kötődik, aki Európa-szerte az egyik legnépszerűbb szent volt ezekben a korai századokban. A régi kalendáriumok a napot a gazdasági év jelentős zárónapjaként emlegetik, ekkorra már a mezei munkák befejeződnek. Behajtották a gulyát telelőre. Időjósló nap is. Általában úgy tudták, hogy Márton meghozza a hideget, a telet. Eljött a Márton szürke lovon vagy Márton fehér lován nyergel – mondják akkor, ha esni kezd a hó. Márton libájának a csontja ha veres, sok hó lesz. A november többek között a nagy névnapozások hónapja, hiszen ekkorra már megritkult az emberek mezei elfoglaltsága, több idejük jutott a szórakozásra.
Ez idő tájt szaporodnak meg a kalendáriumok jeles napjai, közöttük a népszerű női névnapok. A legkedveltebb magyar női keresztnevet, az Erzsébetet 19-én ünneplik. A név jeles viselője volt az Árpádok leszármazottja, II. András és Gertrúd leánya, aki az egyház tanítása révén az egyik legnépszerűbb női szentté vált: a szegények, a magatehetetlenek, betegek és az őket istápoló intézmények védőszentje. Időjárásjelző is. Ha ekkor csapadék hullik, enyhe lesz a tél. Ezen kívül azt tartják, amilyen ennek a napnak az időjárása, olyan lesz a december. Alexandriai Szent Katalinra, a legenda szerinti szépséges és nagy műveltségű királylányra, vértanúra (meghalt 305 körül) 25-én emlékezik a katolikus egyház. Nevének jelentése: tiszta. Időjárási regula fűződik hozzá: ha Katalin kopog, karácsony locsog, azaz ha az előbbi napon fagy, karácsonykor enyhe lesz az idő.
A hónap utolsó napján – 30-án – az Andrások ülik névnapjukat. A katolikus egyház a név legjelentősebb viselőjeként András apostolt tartja számon. A hagyomány szerint x alakú kereszten halt vértanú halált, az ilyen keresztet napjainkban is andráskeresztnek nevezik. Laskói hagyomány: „András napján a hajadon lányok, fiúk egész nap nem esznek, nem isznak semmit. Fésülködni, mosakodni nem szabad. Este, amikor lement a nap, és a fiatalság le akar feküdni, meg kell mosakodnia. A mosdóvizet nem szabad kiönteni, hanem az ágy mellé kell tenni, ahonnan lesz a feje. Egy vadonatúj törülközővel megtörülköznek. Evvel letakarják a vizüket. Megfésülködnek, a fésűbe’ benne hagyják a hajukat, és a tükörrel együtt, amelyben nézték magukat, a fejük alá tették. Enni és inni még most se szabad. Abban az éjszakában még kell hogy álmodja, hogy ki lesz a jövendőbeli párja. Ha a lányok azt álmodják, hogy egy kutya megharapja őket, annak lányfejjel gyereke lesz.”
December – karácsony hava. Luca napja (december 13.) is időjósló: ha Lucára fagy van, karácsonyra sár. De ennek a megfigyelésnek a fordítottját is igaznak mondják. Az előbbi napon abroncsba szórták a tyúkok eledelét, hogy ne kóboroljon el az aprójószág, és egy helyre tojjanak. A hónap második felében ér véget a Luca-naptól karácsonyig terjedő időszak. A laskói régi öregek ezalatt nem hívták etetéskor a baromfit, mert állítólag a gazda szavára a boszorkányok és az ördögök is megjelentek.
A bővedet, azaz karácsony vigíliáját 24-én tartják. Erre a napra az egyház böjtöt rendelt el, ezért valaha mind a katolikus, mind a kálvinista lakosság tartózkodott a húsfogyasztástól, csak halat ettek. A bőved napi ételekhez hiedelmek kötődtek: „Bőved este egy kis marék szalmát tesz a gazda az asztalra, fehér abrosszal letakarja, és a tetejére teszi a kenyeret meg egy almát. Vacsora után az almát elvágja annyi felé, ahány jószágfa van az istállóban, hogy azok szépen fejlődjenek. A szalmából karácsony első napján minden állatnak ad pár szálat. A megmaradt szalmát eltették, és ha kotlós volt az udvarban, az alá rakták.”
Aki bőved este sült tököt evett, annak egész éven át nem fájt a torka. A mézzel elfogyasztott fokhagyma távol tartotta a boszorkányokat. Néhány falat mézes kenyeret azért ettek, ha valaki megbántotta őket, könnyebben bocsáthassanak meg és békülhessenek ki. A diót mézbe mártogatva fogyasztották, hogy sokáig tüzes fiatalok maradjanak. A családfő egy almát annyifelé szelt, ahány tagú volt a család: akinek olyan darab jutott, amelyikben a mag ketté volt vágva, az beteg lett a következő évben.
Az almának más vonatkozásban is varázserőt tulajdonítottak. „Aki eltéved, bárhol álljon meg egy percre, s kéri Jézust, hogy vezesse el azokhoz, akikkel együtt ette az almát bőved este, abban a pillanatban eszébe jut, hogy merre kell neki hazamenni.” A bőved esti asztalbontás után összegyűjtötték a morzsákat és más maradékokat, a dióhéjat, a fokhagymát. Ha beteg lett valaki, parázsra szórták, és megfüstölték vele, hogy így gyógyítsák.
Bőved este kántálók is járták a falvakat. Köszöntötték a karácsonyt, s ezért ajándékokat, diót, száraz, azaz aszalt gyümölcsöt, pénzt kaptak. A kántálók bőved este elmentek énekelni az ablakok alá. Egyik kisfiú vagy leány beköszöntött: Szerencsés jó estét kívánunk kigyelmeteknek, / Valamint az egész házi népnek. / Egy kis énekkel tiszteletet tennénk, / Ha a házigazdának terhére nem lennénk. / Teccik-e vagy nem?
Akadt olyan is, aki nem fogadta őket. Ott bekiabálták az ablakon: Aki a kántálót be nem fogadja, / Küldje el az Isten taligatolásra!
A legtöbbször elfogadták őket, ilyenkor a tarisznyák, a kis kötények zsebei megteltek dióval, almával, szaloncukorkával. Aszalt alma és szilva is akadt bőven, s került aprópénz. A felnőttek is eljártak bőved este boldog karácsonyi ünnepeket kívánni a sógornak, komának vagy a jó barátnak, és ott énekeltek, imádkoztak éjfélig.
A kereszténység december 25-ét Jézus Krisztus születése napjaként tartja számon. Időjárási regula kötődik hozzá: fehér karácsony, fekete húsvét – azaz ha ezen a napon havazik, hólepel képződik, húsvétkor jó idő lesz. Azt tartották, ha ekkor megsüti a nap a gyümölcsfákat, sok termést hoznak. Karácsony napjától kezdve nem főztek babot, nehogy kelésesek legyenek. Nem mostak, mert azt hitték, amekkora ruhát teregetnek ki, akkora háziállatuk betegszik meg.
Ács János, Laskó egykori bírója 1898. december 24-én vetette papírra édesanyjának szóló Éva-napi köszöntőjét, amelyben nemcsak a maga nevében szólt, hanem testvérei jókívánságait is tolmácsolta. A szerző valószínűleg irodalmi példák alapján szerkesztette köszöntőjét, ám beleszőtte a korabeli helyi formulákat is: Tisztelt anyámasszon (jó szülükém), elvjött nevenapja, / Amelyet óhajtott, Istenem megadta. / A mai szép napon örömnapot leltem, / Mert jó anyámasszont (szülémet) lehet köszöntenem. / Az Istentől vártam azt az órát, percet, / Melyben kiönthetem hálás érzelmemet. / Puszta ma már minden; völgynek és a hegynek / Szép virágszálai mélyen szenderegnek, / És a madár nem dalol a sík vidéken, / Hogy szép felköszöntőm zengedezné velem. / Egy olyan köszöntőt, mely a szivében támad, (foganton) / Üdvözölni kedves anyámasszonyt (jó öreg anyánkat). / Egyszerűség most rövid beszédem. / Pedig ez fogamtott szívem közepében. / Amely óhajtja, hogy gyermekid javára / Messze, messze legyen életed határa! / Kedves anyámasszony (jó szülükém), / Fogadd hát ezt a jó kivánatot! / Gyermekeid szíve mást nem adhatott, / Mind azt, hogy nincs szebb ajándéka gyermekid keblének / Mint ha áldását kéri drága szülémnek. / Azokra áldást kér, kik ápoltak minket a bölcsőtál kezdve, / Elhalmozóak minket jóval, gondosan szeretve, / Kik megvigasztaltak minket, ha folytak könnyeink. / Tehát áldottak legyenek drága jó szüleink! / Eljuttatott Isten nevének napjára, / Kedves anyámasszon (jó szülükém), öröm sugárka / Ragyog át lelkemen, hogy jó kívánságom, / Gyermeki üdvözlim most feléje bocsátom. / Légyen a kend élte boldog, legyen örvendetes, / Minden lépte nyoma vidám s örömteljes / Isten áldásával az öröm karöltve járjon, / Keblére minket is szeretettel várjon! / Minden lépésein új öröm teremjen / Véle jókedve járjon és nála pihenjen! / Kerülje a házat, mint homály a napot, / Kedves anyámasszon (jó szülükém) jabbat a jó se kivánhatok /
Boldoggá, derültté tegye Isten éltét; / Ne ízlelje sose a bánatok mérgét / Homlokodnak már őszülő koszorúja! / Nyújtsa Isten éltét még nagyon sokáig! / Ugyan a bizonyost nem tudjuk magúnkról / Ami szép jó és nemes van ezen a világon / E napon szívemből azt kendnek kivánam. / Adjon az Úr Isten hosszú, szerencsés életet, / Ne érezze soha a rideg végzetet! / Sok szép időt élt kend öröm s szenvedésben, / Tudom, kend előtt van az emlékezésben; / Éljen kend ezentúl boldogabb időket / Vidám névnapokkal számos esztendőket! / Hosszúra terjedjen életet pályája! / Legyen ez részemről névnapi kívánat. / Mindaz, amit kendnek hű gyermeki kívánnak: / Terjedjen még élted számos esztendőkre / A boldogtalanság és a szomorúság távozanak tőle, / De nagyon messze tőle! / Hogyha pedig éltedet / Az Úr kéri, lelkedet, / Vigyen az egekbe, / Szentek seregébe, / Hogy az Urat áldhassad / Szent, szent, azt mondhassad! / Szivemből kivánom!
Bár az év végéig karácsony után alig marad néhány nap, de ezek között jócskán akad piros betűs, jeles ünnep. Az egyház december 26-án és 27-én két szentjéről emlékezik meg. A legendák ezekhez a napokhoz kötik Szent István vértanú és Szent János, az evangélista ünnepét. Egészen a XVIII. századig ezek a napok is a karácsonyi ünnepkörhöz tartoztak. Gyakorlatilag ebből az időszakból maradt fenn a verses névnapi köszöntés szokása. Álljon itt példának a János-napi köszöntő szövege: János, felvirradtál ma neved napjára, / Serkentsd ki álmodban hangos citerádban. / Kívánom, hogy éljünk több János-napokat, / Bú és bánat nélkül való hónapokat. / A te esztendeid sokra terjedjenek, / Hetvened vagy nyolcvanad évekre menjenek, / Szívemből kívánom, amíg tart életed, / Isten szent lelke maradjon veled.
A névnapot köszöntő gyerekek diót, pénzt kaptak, a felnőtteket borral kínálták.
Aprószentek napja (december 28.) a karácsonyi ünnepkör része. A liturgia és a szokásmagyarázó mondák szerint ez a nap azoknak a kisdedeknek az ünnepe, akiket Jézus keresztelésekor Heródes király megöletett. Ennek emlékére maradt fenn a kisgyerekek „megkorbácsolása”, amely tulajdonképpen a betlehemi kicsinyek szenvedését idézi, de ugyanakkor a termékenység- és az egészségvarázslás ősi hagyományelemeit is őrzi. A gyerekek a második világháborúig járták a falvakat, kezükben fűzvesszőből font korbácsot vittek. Bekéredzkedtek a házakhoz, és először mondókát adtak elő, ódoricsoltak: Ódorics, ódorics, / Egészséges légy, / Beteg ne légy, / Keléses ne légy, / Apádnak, anyádnak szót fogadj, / Ahova küldenek, szaladj!
Ezután fiúpajtásaikat – néha a felnőtteket is – a fűzfából font korbáccsal megveregették, amiért kisebb ajándékot, diót, édességet vagy pénzt kaptak. A hiedelem azt tartotta, hogy akit megódoricsoltak vagy megsubrikáltak, nem lett keléses. Ha ezen a napon esett az eső, azt mondták, kelésesek lesznek a gyerekek.
A katolikus egyház az év utolsó napját – december 31. –, az új év vigíliáját Szent Szilveszter pápa (314–335) ünnepének nyilvánította. Elsősorban a fiatalok körében kapcsolódtak hozzá jósló eljárások. „Szilveszterkor a lányok csináltak tizenhárom papírost, és minden egyre ráírtak egy-egy férfinevet. Eztet összegöngyölgették, és egy kis tésztába beletapasztották, és forró vízbe belefőzték. Amelyik legelőször jött fel a víz tetejére, azt ki kellett kapni a lánynak, és amilyen név volt a papírosra ráírva, olyan nevű lett a férje.” Egy másik hiedelem: „Szilveszterkor a fiúk és lányok tollas pogácsát sütöttek. Minden egyes zsíros pogácsába beleszúrtak egy-egy kisebb libatollat, és amelyiké sütéskor megégett, az abban az évben meghalt.” Alighogy az óra elütötte az éjfélt, és a naptár árfordult az új évbe, jót, szerencsét kívánó köszöntők kopogtattak a házakba. A szokások, hiedelmek ősi, íratlan törvények alapján ismétlődtek.
Ezekről a legrégibb és hiteles leírások szintén Ács Gedeontól származnak. Az 1848–1849-es szabadságharc leverése utáni amerikai száműzetésben vezetett naplóiban meglepő hitelességgel és hozzáértéssel írt a falusi társadalom fontos eseményeiről. Lelkészként tanúja volt az emberélet fordulóinak, a születés, a házasság, a halál ünnepeinek. Az ezekhez kapcsolódó és itt hitelesen leírt szokások némelyike még napjainkban is él, bár többségüknek csak az elemei bukkannak már fel, jó részük feledésbe merült.
A születéstől kezdve a szokások hozzátapadnak az ember életéhez, amit Ács jó szemmel vett észre. Már a név kiválasztását is a hagyomány szabályozta, a Bibliában található neveket például előnyben részesítették. A faluban sok volt a Sára, a Mózes.
Az újszülött életében a keresztelő volt az első nagy esemény. A keresztszülők megválasztása alapos körültekintéssel már a születés előtt megtörtént. Régen és most is többet választanak. Közülük az a legfontosabb, aki „víz alá” tartja a gyermeket, de a többiek is, akik a keresztelendő gyermek köré állnak, és keresztszülők lesznek. „A komaság maga, kivált a baranyai magyarok s a szerbek közt, nagyon megérdemelné, hogy embereink figyelemre vegyék, mert az egyik legszebb népszokás nálunk. Alsó-Baranyában, ha idegen férfi talál belépni oly házhoz, hol gyermekágyas nő van, kalapját a menyecskék elveszik, és azt ki kell váltania. A gyermeket apja alsó ruhájába takarva viszik kereszteltetni, és csupán asszonyok mennek vele a lelkészhez. Egy hétre vagy előbb is néha, néha utóbb, paszitot tartanak, s ilyenben magam is gyakran voltam. A bába elnököl gyakran az asztalnál” – írta naplójában Ács Gedeon. A keresztelői lakoma szokása máig él. Némely család kisebbfajta „lakodalmat” tart, amikor negyven-ötven rokont, barátot és természetesen a komákat hívják meg a keresztelőt követő ebédre.
A kalaplevétel szokása a születést megelőző babonaságok közé tartozott. A lényege: abban a házban, ahol gyermeket váró asszony feküdt, ha jómódú férfi érkezett, a házbeli asszonyok elvették a kalapját. Közben az asszonyok köszöntőt mondtak, hogy a gyerek – azaz a fiú, mert csak akkor vették el a kalapot, ha fiút szerettek volna, s rendszerint ez volt az óhajuk – hasonló legyen, mint a kalap gazdája (gazdag). A kalap tulajdonosa csak váltságdíj ellenében, rendszerint bizonyos pénzösszegért kaphatta vissza a fejfedőjét.
A gyermekágyat fekvő asszonynak a komaság és rokonság a paszit alkalmával finomabbnál finomabb falatokkal és édességgel kedveskedett. Ez a szokás még napjainkban is él.
A gyermekéletet Ács nem mutatta be részletesen, csak néhány utalást tesz arra. Többek között, hogy a kisdedeket milyen gonddal óvták a rontástól. „Az igézésben nálunk is erősen hisznek, s ha jól emlékezem, efféle megrontás ellen az igéző mosdó vizét itatják meg a beteg gyermekkel.” Egy másik bajelhárító műveletről is tudomása volt: „Igézés ellen jó a gyermek arcára háromszor pökni (köpni). Ezt velem is tette egy laskói asszony gyermekkoromban, miért azonban vastag hálátlansággal fizettem.” A szemverést, igézést elhárító hasonló eljárásokról még az 1980-as évek elején is lehetett adatokat gyűjteni.
A felcseperedett lányok, legények az őszi szőlőcsőszködés során találhattak alkalmat a találkozásra. „Szeptember elején, sőt néha pár héttel előbb már alig lehetséges látni az alsó-baranyai falvakban. De a hegy megnépesült lyányok és menyecskék ezreivel, kik a nappalt apró csoportokban vagy egyedül ülve, varrogatva, kerepelve s ujjongva töltötték. Éjjelre pedig vén vincellérek, tisztes banyák gunyhójába gyülekeztek, vagy ha szolgabíró parancsolta, a hegy-aljai falvakba ballagtak le. Szombaton estve eleség érkezett számukra hazulról, kivált kenyér a dióhoz s szőlőhöz, melyet a baranyai nép hízlaló erejűnek tart, s melyet oly örömest csemegéz a parasztlyány a lakodalmas napok közeledtekor, iparkodván hízni, mert az a szebbüléssel (egy szó olvashatatlan – L. K.). S szombat estve érkezett hosszú szűrökben a legénysereg is, hogy mulasson kedve szerént hétfő reggelig. Egynémelyik más napokon is elnézett a szőlők közé, ha szerét ejthette, s ha Julist vagy Judkát egyedül találta, a lugas árnyékában volt suttogás, hamiskodás. Azt hitték, senki sem láthatja, amit tesznek a lugas árnyékában, de látott mindent a távol diófa tetejéről a seregély, s látta az ellenség gondatlanságát, jelt adott társainak, és a lakoma megkezdődött roppant csevegéssel, melyhez hasonlót a világ nem ismer.”
Ha szerelem szövődött a fiatalok között, megkezdődött az óvatos tapogatózás, vajon a lányt hozzáadják-e a szülők feleségül a fiúhoz. „A(lsó). Baranyában ősz elején a vén asszonyok járnak estvénkint előleges alkudozásokra, s velük a pajkos legények sok tréfát űznek. Szép lyány utca ajtaja elé gödröt ásnak estve, vagy az ajtót vékony zsineggel átkötik, s mikor a nanó elbukik, ők rejtekökből nagyokat kacagnak. Az ily parlamentair banyát a konyhán szokás fogadni. A beszélgetés látszólag egyéb tárgyról foly, s a fő thema szóval néha érintve sincs, de jelek által eléggé érthetően van kifejezve. A tűz piszkálása ebben nagy szerepet játszik, de módjait már feledem. A szerencsésen bevégzett előalkudozások után történik a forma szerinti megkérés násznagy által, és aztán az eljegyzés. A. Baranyában egymásnak gyűrűt, de legszokottabban kendőt (az 1930-as évekig a lány jegyesének ugyanígy gazdagon hímzett fehér selyemkendőt adott. – L. K.) adnak a párok. Ez utóbbit gyakran a pap előtt, mikre mindig estve mennek, hogy az eljegyzés egyházi szentölést kapjon.”
Más helyen Ács Gedeon még egyszer szóba hozta a gyűrűadás szokását. „Úgy gondolom, hogy a jegygyűrűt tán minden keresztény országban a bal kéz negyedik ujján szokás viselni: Magyarország némely vidékén a jegygyűrűt a bal kéz kis ujján viselnél, s e szokáson alapul a néphiedelem, mely szerént azon ujjból életér megy egészen a szívhez.”
Színes, élvezetes leírást készített a lakodalmakról, amelyet a Függelékben közlünk. A párnatáncot is divatosnak mondja.
Azokat a lakodalmi játékokat, amelyeket leírás nélkül Ács Gedeon csak felsorolt, a legidősebb falubeliek emlékezetének segítségével sikerült rekonstruálni. A kendővel való verést éjfél után játszották, többnyire fiatalok. Választottak egy hajtót, aki kendőt fogott a kezébe, és azt jól megcsomózta. Közben valaki átment a másik terembe. Lehetett nő vagy férfi is. A hajtó csomózott kendőjével csapkodni kezdte a játék résztvevőit. Ha a másik teremben férfi volt, akkor a nőket, vagy fordítva, s közben mondta: „Ezért ég.” Ha valakit sikerült kendőjével elverni, az lett az égőcske. Át kellett mennie a másik terembe, ahol csókot adott annak, aki elrejtőzött. Szerepet cseréltek, s attól kezdve az kergette a játékosokat, s igyekezett újabb „égőcskét” találni.
A csizmavarrást a lakodalomban éjfél után játszották. A „csizmadia” egy kis székre ült, s két inas állt mellé. A mester kezébe kaptafát vagy kisebb botot vett, s azzal tréfás szöveg kíséretében jól elverte az inasokat. Ezt a szokást más vidéken is ismerik. Tulajdonképpen mesterséget utánzó játék. Sikere a csizmadiát alakító legény tehetségétől függ, hogy mimikájával, mozdulataival mennyire tudja megnevettetni a közönséget.
A szakácsnék meglopása során az ügyesebbek húst vagy kalácsot csentek el. Ha kiderült, a főzőasszonyt – mint Ács is említette – megidézték a násznagy elé, aki ítéletet mondott felette. Büntetésül tyúkólba csukták vagy totyolták: a szakácsnőt egy-egy férfi megfogta a térdénél, a másik kettő a hónalját, és fenekét a küszöbhöz verték.
Az Ács által divatosnak említett párnatánc tulajdonképpen szerelmi játék. Nők, férfiak körbe álltak, amelyen belül valaki párnát fogott a kezébe. Énekszóra körbe járt, és az előtt, aki neki legjobban tetszett, letette a párnát. Rátérdeltek mindketten, megcsókolták egymást, majd az iménti kiválasztott vitte tovább a párnát. Ez utóbbira és a szakácsnék meglopására ismerünk párhuzamot. A többi azonban szinte kivétel nélkül újdonságnak számít a szakirodalomban.
Eleink – így látszik hagyományaikból – nem félték a halált. Érzelmek nélkül várták, sőt kérték. A természet rendjének tartották bekövetkeztét. 1857-ben írta le Ács Gedeon a temetés forrásértékű közlését, amely a Függelékben olvasható. Feljegyzéseiből nyilvánvalóvá válik, hogy, akárcsak a közeli Ormánságban és Szlavóniában, a Drávaszög falvaiban is a temetés szertartásának elmaradhatatlan része volt a siratás a XIX. században. Recitálva, kötetlen énekformákkal siratták halottjukat a családtagok, a közeli hozzátartozók. Ácstól azt is megtudjuk, hogy az asszonyok költői szépségű szövegekbe keretezték fájdalmukat. A megindító vallomások mellett azonban „badarságok” – amit ma siratóparódiának nevezünk –, is elhangzottak. Ez utóbbiak kései párhuzamait a közelmúltban még gyűjteni lehetett. A halotti szokások közül a sír későbbi behantolása, látogatása régies vonásokat mutat. A gyümölcsfa lábhoz és fejhez ültetése ugyancsak mitológiai képzetek hajdani meglétére vall.
Napjainkban a temetés rendje egyszerűsödött, az érzelmek és fájdalmak hangjai elcsendesedtek, és nem siratók formájában hangzanak el. A temetési menetnek azonban megszabott rendje van ma is. Elöl halad a fejfát vivő személy, akit fiatal lányok követnek a koszorúkkal és virágcsokrokkal, majd a lelkész a kántorral és az énekesasszonyok. A közeli barátok és ismerősök együtt haladnak, felváltva ők viszik Szent Mihály lován a koporsót, amit napjainkban kerekes kocsin tolnak. A halottat a családtagok, majd a nők és végül a férfiak kísérik.
Végül mitől függ a hagyományok „életkora”? Elsősorban azok hűségétől, akik őrizték, őrzik vagy őrzésére vállalkoznak. A laskóiakban az 1980-as években erőteljesen fellobbant az érdeklődés múltjuk iránt. A Petőfi Sándor nevét viselő művelődési egyesület újraalakításával tudatosan kezdték összegyűjteni a feledésbe vesző hagyományokat, a letűnt életforma kellékeit. Szívügyüknek tartották a gazdag szellemi és néprajzi örökség átmentését, megőrzését és további ápolását.
Amikor 1981. december 12-én megnyílt a Laskói Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény, az ünnepi beszédet tartó szónok azt mondta: a falu apraja-nagyja régen látott összefogással azon igyekezett, hogy a „századok setétségéből” minél több tárgyi emléket begyűjtsön a most élőknek, és megőrizzen a jövőnek. Azt tartják, hogy aki szellemi javakban gazdag, az nem süllyedhet végzetes szegénységbe.
A lelkesedés új hagyományokat is teremtett: feléledt a régi színjátszási kedv, asszonykórus alakult az elfeledett dalkincs újratanulására és népszerűsítésére. Festők, írók érkeztek a kis faluba, s azokra az értékekre hívták fel a figyelmet, melyeket az ott lakók talán észre sem vettek, de nélkülük mindnyájan szegényebbek lennénk.
Rekesztés, házkerítés 1987-ből
Népszínművet bemutató amatőr színjátszó csoport az 1930-as években
Laskói ház udvara 1963-ban
Az Ács Gedeon halálának századik évfordulóján, 1987-ben rendezett irodalmi műsor résztvevői
Farsangi alakoskodók Laskón, az 1970-es években
A Laskói Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény
A Laskói Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény anyagának részlete
Festett bútorok a Néprajzi Gyűjteményben
Komáromi láda a néprajzi gyűjteményben
A cinterem
Dormán László fotókiállításának megnyitója a néprajzi gyűjteményben
A laskói akvarellfestés résztvevői 1984-ben. Balról jobbra: Gyurkovics Hunor (festőművész), Lábadi Károly (néprajzkutató), Penovácz Endre és Torok Sándor (festőművészek)
