Török világ, pogány világ
Török világ, pogány világ
A mohácsi csatavesztést követően, 1529-ben a törökök Bécs ostromára vonultak. Bár közel jártak a Balaton vidékéhez, a hadi események az itt élőket ekkor még nem érintették. Annál több nyomorúságot kellett a falvak lakóinak elszenvedniük a két pártra szakadt magyarság belháborúi következtében. Nemcsak rablásaikkal háborították őket az egymással szemben álló várurak és birtokosok katonái, de hol az egyik, hol a másik tábor kényszerítette őket várépítési robotra. A Káli-medence falvainak népét, köztük Köveskálét is, más Balaton melléki települések lakóival együtt Szigligethez rendelték várfalat építeni, amint az Martonfalvay Imre deák jelentéséből megtudható: „Miért hogy Szegligethöz igen kevés jószág vala, nem volt az nagy puszta várat honnét építenöm, az én uram (ura az ekkor még Ferdinánd-párti Enyingi Török Bálint volt) akaratjából az Kaál völgyet… Szegligethöz foglalám szolgálatra…”
Maga a várépítés valójában erődítési munkálatokra szorítkozott, amelyhez a munkára kirendeltek szállították a követ és a fát, meszet égettek, szegeket, vaskapcsokat kovácsoltak, döngölték a földtömést vagy a külső falakat vonták be tűz ellen agyagtapasszal. Gyakran a vár környékének, valamint az utaknak a rendbehozatalát is rájuk terhelték.
Mindeközben a törökök nem tétlenkedtek. 1542-ben, Dombóvár elfoglalását követően nyomultak előre északra, a Balaton felé. A megrémült lakosság a környék váraiba menekült. A helyzet igazán 1543-tól vált fenyegetővé, amikor Székesfehérvár török kézre került. A hódító törökök kultúrája, gazdálkodása merőben eltért attól az európai kultúrától és gazdasági rendszertől, amelynek a magyar a szerves részét alkotta. Ennek súlyos következményei a mindennapi élet minden területén megmutatkoztak, káros erkölcsi következményeikkel együtt. Az addigi viszonylagos rendet, kiszámíthatóságot felváltotta a létbizonytalanság, az állandósult rablás, fosztogatás, gyújtogatás.
A népességnek, ha meg akart maradni, a túlélésre kellett berendezkednie, állandó alkalmazkodással, ami sok esetben ellentétes volt az addigi erkölcsi szabályokkal.
Elpusztultak a magyar írásbeliség intézményei, központjai, ahol a lakosság hivatalos ügyeit intézték. Ezért kényszerültek oklevél-kiadói tevékenységre a káptalanok helyett a várkapitányok. Később a helyben való írásos ügyintézés vált szükségessé, így a földesurak nevében a bírók állítottak ki okleveleket.
A hadak járása, azaz a török rabló hadjáratok mellett a magyar végvári katonaság, a török ellen harcoló keresztény csapatok, továbbá a szabad hajdúk portyái, pusztításai az életfeltételek és az életminőség folyamatos romlását okozták. Az élet reményét a működő egyházi és világi intézmények jelentették csupán. Ezért felbecsülhetetlen a református prédikátorok, valamint a ferences szerzetesek, a barátok tevékenysége. Ők voltak azok, akik sok esetben a lelket tartották a hazában, imádságaikkal erősítve a föld népét, ostorozva a bűnöket, kifejezve mindezekkel a hódítókkal szembeni ellenállásukat is.
Székesfehérvár elfoglalásával a Közép-Dunántúl fenyegetettsége állandósult. A Balaton-felvidék a katonai megszállásból ugyan kimaradt, de a törökök közigazgatásilag ezt a térséget is igyekeztek a birodalom egészéhez csatolni. Erre szolgált az adóztatás, s ennek előzményeként az adóösszeírások elkészítése. Ezzel az adóköteles népesség termelőképességének és az ebből származó kincstári bevételeknek a számbavételét végezték el.
A székesfehérvári szandzsákot a budai vilajet részeként szervezték meg, székhelye Székesfehérvár, azaz Isztulni Belgrád lett. Átmenetileg megszületett a veszprémi szandzsák is Veszprém központtal, de ezt rövidesen beolvasztották az előbbibe. A magyar jobbágyok adójának megállapításánál a törökök számára is a magyar adóztatási rendszer volt az iránymutató.
E szerint a hadi adó kapunként vagy portánként egy–három forintot tett ki. A törökök a házzal és ökörrel rendelkezőkre vetették ki a fejadót vagy harácsot, amit az egy forintos magyar hadi adónak megfelelően ötven akcséban állapítottak meg.
Köveskál a székesfehérvári szandzsák megszervezésekor Köves Gál néven 44. szám alatt a tizenhétszer tizenhét kilométer kiterjedésű veszprémi nahijéhez tartozott (Beszprími nahije). Azonban tizenegy község kisebb-nagyobb távolságra a nahije törzsén kívül feküdt. Közéjük tartozott falunk is, amely a csobánci nahije törzsébe ékelődött be. A település ekkor a szandzsákbég hászbirtoka (szolgálati, szultáni birtok). Később azonban 155. szám alatt a hússzor tizenöt kilométer nagyságú csobánci nahijéhez csatolták a negyven családfővel adózó Kővágóörssel, a nyolc-nyolc adófizető családfőt jelentő Monoszlóval és Balatonhenyével, valamint a hat családfővel adózó Szentbékkállával együtt.
Köveskál a legkevesebb személlyel, mindössze négy összeírt családfő adózóval, úgymint Simon Péterrel, Bíró Jánossal, Koszta Mátyással, Berta Antallal szerepelt. A falu ekkor egy Ali nevezetű szpáhi timárbirtoka, azaz kisebb javadalombirtoka volt, mindössze kétszáz akcse (fejenként ötven akcse) jövedelemmel. Ez meglehetősen szerény bevételnek számított, hiszen a timárbirtok jövedelmének alsó határa háromezer akcse volt.
A hódoltság és a királyi országrész között a Balaton lett a természetes határ. Egyértelművé vált, hogy a Balaton északi oldalának váraira hárult a térség védelme, a magyar katonai fennhatóság gyakorlása. A Káli-medence falvai – köztük Köveskál – Csobánc várának, jelesen Gyulaffy Lászlónak, a XVI. század híres törökverő vitézének, az erőszakos birtokszerzőnek és a hatalmaskodásoktól vissza nem riadó főúrnak a védelme alá kerültek. Ezek a várak, bármilyen nagy nehézségek és a környező falvak lakóinak mégoly súlyos szenvedése árán is, de megakadályozták a térség civilizációjának megsemmisülését. Az egész terület ugyanakkor Köveskállal együtt peremvidékké lett, osztozva a határterületek megpróbáltatásokkal teli sorsában. A befolyási övezetek és a politikaiak ugyanis nem estek egybe. Az itt élők létbizonytalansága állandósult. A lakosság sokszor kényszerült elmenekülni, de amikor a török hadak portyázásai megritkultak, ismét visszatértek. Az erdő, a berek, a nádas búvóhely volt, menedéket és védelmet adott a rejtőzködni kényszerülőknek, sőt táplálta őket gyökerekkel, fakéreggel, rügyekkel.
Az 1547. évi drinápolyi békét követően 1548-ban nagyszabású török támadás zúdult a Balaton-felvidékre, végigpusztítva a terület falvait. Ezt követően a török betörések ismét állandósultak. A legádázabb harcok 1552–1566 között zajlottak, valójában ez volt a török nagy terjeszkedésének időszaka. A veszély igazán Veszprém szerencsétlen végű feladásával nőtt meg: innen rendszeres rablóportyákat vezettek a környékre.
Bár Veszprém elestének a törökök számára elsősorban katonai jelentősége volt, ezzel a hódoltsági peremterület is megnövekedett a Balaton-felvidéken. Ez a sáv tulajdonképpen két világot, a keresztényt és a pogány törököt választotta el egymástól, felfogva, elszenvedve a háborúk hullámveréseit, a hódítók meg-megújuló, erősebb-gyengébb rohamait.
Köveskált 1554-ben két komoly támadás érte, akkor, amikor a török csapatok Tihany és Csobánc ellen vonultak fel. Bevenni egyiket sem tudták, a környékükön lévő falvakat azonban kegyetlenül felégették. Ezt követően azután egyre gyakrabban jelentek meg ezen a vidéken a martalócok. 1548-ban felgyújtották a falut is. 1558-ban a balatoni várak elleni támadás során végigrabolták a várak védelme alá tartozó településeket. 1561-ben, Hegyesd vára elfoglalása után – az erődítmény védőinek gondatlansága miatt jutott török kézre – állandósultak a betörések a környék falvaiba. Viszonylagos nyugalomról csak Hegyesd visszafoglalását követően, 1562-től beszélhetünk. A magyarok helyzetét Veszprém magyar kézre kerülése (1566), majd Alsóörsnél a törökök csúfos veresége – 1570-ben – kedvezően megerősítette.
Az 1593-tól 1606-ig tartó tizenöt éves, azaz a „hosszú” háború új helyzetet teremtett, amit még kegyetlenebb öldöklés és üszkös romok sokasága jelzett mindenfelé. Veszprém és Palota ismét a töröké lett. Az 1600., valamint az 1601. esztendő a Káli-medence falvaira különösen nagy csapást hoztak. A szétdúlt porták száma és a lakosság szenvedése addig nem látott méreteket öltött. Szentbékkállával, Mindszentkállával együtt szinte teljesen elpusztult Köveskál is, de az élet mégsem szűnt meg a faluban. Erre utal az, hogy 1600-ban kilenc adófizető nemest vettek számba, később pedig egy 1620-ban kelt határjárás jegyzőkönyvében hat köveskáli személy neve szerepelt, úgymint: Győrffy (Geörffi) Tamás, Kövesi (Küvesi) Lukács, Csatári (Chatári) Mihály, Bodor Gergely, Káli Mihály és köveskáli Bakó Ambrus.
A hagyomány a Csatáriakhoz kapcsolja a falu újbóli megalapítását. Egy évtizeddel később, 1630-ban néhány más családokhoz tartozó személy neve ugyancsak feltűnt az összeírásokban: Vecsei Lukácsé, Vecsei Ambrusnéé, Kövesi Miklósé, Csatári Balázsé, Csatári Mihálynéé, akik az 1595. évi 5. törvénycikk alapján állami adót fizettek.
A bécsi és a zsitvatoroki béke, Székesfehérvár, Veszprém visszafoglalása új reményekre adott okot. Ezt igazolja az elmenekült lakosok visszatérése, továbbá a kisebb települések népének a környező nagyobb falvakba költözése. Utóbbi a nagyobb közösség védelmében az életesélyt növelte. Ez történt Köveskál esetében is. Sásdikálról és Sóstókálról ide húzódott be e falvak megmaradt népessége. A veszprémi káptalan hiteleshelyi jegyzőkönyvéből 1636–1657 között sóstókáli elhagyott kúriákról, illetve ezeknek eladásáról szerezhetünk tudomást. Ezzel a Káli-medence rendkívül sűrű középkori településhálózata is eltűnt.
Erről az állandóvá váló szorongattatásról, a meg nem szűnő rettegésről, a futásokról és az élet megmentésére a szükség kikényszerítette bátorságról vallanak a szájhagyományban Köveskálon is fennmaradt történeti mondák. Így őrizték meg a Törökök halála nevet viselő sziklaszirt legendáját (ez a Fekete-hegy része a köveskáli határban). Vagy a Köveskálra magát befészkelő és a szakállára esküdöző, pórul járt török adószedő történetét. A Győrffy család egyik női felmenőjének bátorságát, aki az alvó török lovast agyoncsapta. Vagy a Somogyból kompon átkelő törökök rablásait és az előlük elmenekülők, de a kemencében hagyott kenyérért visszalopakodók rettegéseit, gyötrelmeit.
Köveskál helyzete peremvidékként sajnálatosan és sajátosan alakult továbbra is. A békekötések ellenére ide változatlanul betörtek a portyázó ellenséges hadak, sőt a Balaton déli oldaláról az északira a törökök a XVII. században már sajkás támadásokat is intéztek. Télen pedig a Balaton jegén átkelve a távolabbi falvakat, így Köveskált is ugyancsak meglátogatták, mint például 1644-ben. Mivel a török katonaságot is soványan fizették, a rablás egzisztenciájának elválaszthatatlan velejárója lett. A végvári katonaság nyomorúsága, fizetetlensége, éhezése és ruhátlansága ugyancsak a várak környékének falvait sújtotta. Terményt és állatot egyaránt elvittek mindenhonnan, nem kímélve az elnyomorodott lakosságot. Közöttük is különös kegyetlenség jellemezte a hajdúkat. Egy nevezetes eset éppen Köveskálon történt 1656-ban, jól érzékeltetve a kialakult és állandósult helyzetet. A faluban éppen a vázsonyi hajdúknak főztek ebédet, de ők ezzel elégedetlenek lévén disznót, tyúkot és bort vittek el azokból a házakból, ahol ilyesmire még ráakadtak. Akik tiltakoztak és védelmezték jószágaikat, azokat irgalmatlanul megverték.
A falvak népe életének és békességének megőrzéséért kénytelen volt kétfelé: mind a magyarnak, mind a töröknek adózni. Valójában két tizedet fizettek, egyet a töröknek, egyet a magyar földesúrnak. (A kilenced közel két évszázadra eltűnt.) Ugyanakkor a törökök a már jelzett harácson túl gabona-, must-, széna-, méh-, káposzta-, len-, kender-, hagyma-, sertés- és báránytizedet is szedtek, valamint különféle illetéket (vásárpénz, vágóhídi illeték, bíróság elé idézés illetéke). Magyar oldalra búzát, árpát, zabot, bort, tojást, tyúkot, kalácsot és lábasjószágot kellett adniuk a pénz megfizetése mellett.
A Csobánchoz tartozó települések számára Gyulaffy László még egy új boradót, az asztali bor (vinum mensale) szolgáltatását is bevezette. Nem véletlenül írta Kerecsényi László szigeti kapitány keserű sorait, amelyek nemcsak a Dunántúl déli részére, hanem a közepére is érvényesek voltak: „Mostan az nép nagyobbára el holt, az ki penig megmaradott is, annyira elszegényedett az két fele való fizetésbe, hogy az kenyérbe sem ehetnek.”
Mindezen fizetési és terményszolgáltatási kötelezettségeken túl változatlanul megmaradt a végvárakban kötelezően végzendő munka, amit a törökök ugyancsak elvártak, sőt erőszakkal el is végeztettek, midőn egy-egy erősség a kezükre került. Ez történt Hegyesdnél, ahova a Tapolca környéki falvak lakosságát erőszakkal hajtották az erődítési munkák folyamatos végzésére. A két adószedőnek, bármennyire is a javadalom állandó biztosítása volt a célja, egy idő után mégis némileg csökkentenie kellett a terheket, ugyanis félő volt, hogy a lakosság végleg elmenekül, mert életlehetőségei megszűnnek. „Félő, hogy pusztán hagyják emiatt a helyüket” – írták. Ha már egymás pusztításaitól a peremvidék falvait sem a magyarok, sem a törökök nem tudták megvédeni, legalább terheiken enyhítettek valamennyit.
1531-ben a veszprémi püspöknek a rovásadó összeírás (dicalis consriptio) alapján négy adófizető és tíz szegény, Horváth Jeromosnak egy adófizető telke volt a faluban. 1534-ben és 1536-ban a veszprémi püspök egyházi nemeseinek három adófizető és két szegény telke, Horváth Jeromosnak két adózó, egy szegény, egy puszta telke volt itt.
1531-től valójában a püspök birtoka megszűnt a településen, a nemesek falujában. 1542-ben tizenkét egytelkes adófizető nemest írtak össze Köveskálon, 1599-ben és 1600-ban kilencet.
Az 1531–1542 közötti összeírások az adó mennyiségéről nem szóltak. Az 1542. éviből viszont megtudható, hogy a tizenkét személyből heten egy-egy forintot, egy fő nyolcvan dénárt, két fő ötven-ötven dénárt, egy-egy fő pedig csak húsz és tíz dénárt fizetett. 1599-ben öt forint ötven dénárt, majd egy esztendővel később négy forintot fizettek összesen.
Az adó maradéktalan megfizetése esetenként nem kis gondot okozott egy-egy személynek vagy akár az egész közösségnek. 1638-ban Bíró András helyett Bakó Ambrus oly módon fizette meg az adót a töröknek, hogy „mint jussos vér ág”, azaz rokon, egy darab földjét megvásárolta. Ugyanekkor a református egyházat is kisegítette. Több mint száz esztendővel később azonban e váltságdíj fejében a Bakó-örökösök – Kenesseyek, Pálffyak, Szabó Ádámék – szőlőföldre való igényükkel álltak elő, amit az egykori írásbeli bizonyíték alapján az egyház vezetése elismert, és a korabeli kölcsön ellenében számukra egy darab szőlőnek való területet felosztott. Hozzátették azonban, hogy mindezt „…önként nem tettük, hanem nagyobb gonosznak eltávoztatásáért… de vigyázni kell, hogy …több hasogatások az eklézsia fundusaiban ne legyenek…”
Köveskál, mint a többi falu is, önellátó volt, mindent megtermelt a lakosság, ami létfenntartásához és a naturáliák beszolgáltatásához szükségeltetett. A csobánci várnak és a törököknek átengedett természetbeni járandóságok listáiból a település lakóinak korabeli termelvényeire következtethetünk. Gabonából búzát, árpát, talán rozsot és zabot termeltek, valószínűleg annyit, hogy a kenyérszükségletet és a terményadót fedezzék belőle. Köveskál határa ugyanis elsősorban nem a gabona termesztésére adott lehetőséget. Jelentős volt viszont a szőlőtermesztés és bortermelés, amiből rendesen adóztak is. Csobáncnak borral, a törököknek musttal.
A sűrített mustnak, a mustméznek a táplálkozásban való felhasználása a megszállók körében általános volt, sőt a magyarok is átvették ezt a szokást. A mustméz használatának nyomai mind a táplálkozásban, mind a gyógyászatban még a XX. században is fellelhetők.
A szőlőterületek elhelyezkedéséről az 1608 és 1695 között lebonyolított birtokforgalom tudósít. Szőlőt termesztettek a település határának tizenöt részén. Rétgazdálkodás is folyt, bár a kaszálók nagysága nem mondható igazán kiterjedtnek. Ezek a Sós-tón felül feküdtek, hét különböző helyen. Az itt termett széna az állattartásban nem lehetett lebecsülendő.
A határjárásból kitűnik, hogy bizonyos részek korábban más művelésűek voltak. Mezőmál adta a szőlőtermesztés legjelentősebb területét. A rét megjelenése itt nyilvánvalóan a szőlőterület csökkenését jelzi, ha átmenetileg is. A Gyümölcskert, Almásföld határnevek jelentős gyümölcstermesztést valószínűsítenek, az almafajták mellett szilváról, körtéről, dióról, manduláról lehetett szó. A gyümölcstermesztés visszaszorulására utal viszont e területek kaszálóként való szerepeltetése. Előfordult ugyanis, hogy az állatok ellátásához és a szénajárandóság teljesítéséhez a rétek területét valamilyen módon növelni kellett. Ugyanakkor a rétek egy részét legeltették, ami ugyancsak az állatok takarmányozását szolgálta. Valamiféle méhészettel is foglalkozhattak, hisz a törököknek szolgáló naturáliák között méhadó – vagyis méz – is szerepelt. Mindezeken túl művelték a konyhakerteket és a telkekhez járó káposztáskerteket. Itt megtermelték az egyik legfontosabb népélelmezési cikket, a káposztát, amely a középkorban egész Európában az egyik legjelentősebb táplálkozási alapanyag volt. Ezekben a kertekben termesztettek még hagymát, zöldségfélék közül répát, a falu határában, a vizenyős helyeken, a sédek mentén pedig kendert. Utóbbi adta a ruházat legfontosabb alapanyagát. A gazdálkodás másik ágát az állattartás jelentette. Ez akkor természetesen extenzív vagy ridegtartást jelentett, a jószág szinte az egész esztendőt a szabadban töltötte. Az ellenálló és mozgékony állatállomány megmentésére reménytelibb eshetőség kínálkozott. A szarvasmarhán kívül sertést és birkát tartottak, továbbá aprójószágot, azaz baromfit. A tyúk és a tojás beszolgáltatásával a falu lakói a csobánci vár katonáinak élelmezéséhez járultak hozzá.
A szőlőterületek növelésével a szőlőművelés a gazdálkodás legfontosabb ága lett Köveskálon. Ez a folyamatos munkát igénylő kultúra a maga módján hozzájárult a helyben maradáshoz is. A tőkékkel telepített terület növelését két forrás tette lehetővé: egy külső, a szomszéd rovására történő terjeszkedés, egy belső, a puszta telkek megművelése. Megfigyelhető mindezek ellenére pusztásodás is. Ez Lichtneckert András szerint a bizonytalanság következményeként a szőlőművelés előretörésével fellépő munkaerőhiánnyal magyarázható. Parlagon lévő, kipusztult szőlő Köveskál határából is ismert. Azonban ennél számottevőbbeknek mondhatók azok a jogügyletek, amelyeket 1612 és 1695 között lebonyolítottak, és amelyeknek döntő többsége szőlőbirtok adásvételére vonatkozik.
A XVI. század és a XVII. század peremhelyzete között lényeges különbség volt. Amíg a XVI. századot a török támadások, a fosztogatások és az előlük való, a puszta életet mentő menekülések határozták meg döntően, addig a XVII. század első évtizedétől már érezni lehetett a megszállók hatalmának gyengülését. Ez megnövelte a falu lakóinak életterét. A lakosság lélekszámára vonatkozóan pontos adatokkal nem rendelkezünk. Amennyiben a családok létszámát három vagy öt főben határozzuk meg, akkor 1630-ban öt családfő után 15–25, 1542-ben 12 családfő alapján 36–50, 1599-ben és 1600-ban pedig kilenc családfő ismeretében 27–45 fővel számolhatunk. A korabeli viszonyok között községünk nem tartozhatott a legelesettebbnek számító települések közé.
A csobánci nahije elhelyezkedése (Matuz József: A székesfehérvári szandzsák 1563–1565. évi adóösszeírása. Bamberg, 1986. 368. o., IX. térképmelléklet)
Köveskál a török adóösszeírásokban (Matuz József: A székesfehérvári szandzsák 1563–1565. évi adóösszeírása. Bamberg, 1986. 289. o.)
Török lovas szablyák (Hegyi Klára–Zimányi Vera: Az oszmán birodalom Európában. Budapest, 1986. 69. o., 77-79. kép)
Török adószedő, defterdár (Hegyi Klára–Zimányi Vera: Az oszmán birodalom Európában. Budapest, 1986. 21. kép)
Rablott holmi szállítására használt könnyű, küllős kerekű kocsi (Hegyi Klára-Zimányi Vera: Az oszmán birodalom Európában. Budapest, 1986. 151. oldal, 173. kép)
XVII. század végi török fajansztál (Hegyi Klára–Zimányi Vera: Az oszmán birodalom Európában. Budapest, 1986. 98. kép)
