Szaporodó családok, újjászerveződő közösség
Szaporodó családok, újjászerveződő közösség
A falu eltartóképességének növekedéséről a lakosság számbeli gyarapodása tanúskodik. Az 1740-es és 1770-es esztendők közötti szakaszból öt lélekösszeírás és két házösszeírás áll rendelkezésre. A lélekösszeírások a családok és gyermekek számáról, a népesség létszámának alakulásáról, a háztartásokról, valamint a családszerkezeti változásokról tudósítanak.
1745–46-ban és 1757-ben Padányi Bíró Márton püspök, 1771-ben, valamint 1776-ban Koller Ignác püspök végeztette az összeírásokat, amelyekben a római katolikus népességen kívül esetenként a reformátusokat is megjelölték. 1771-ben az evangélikusokról külön összeírást készítettek, számba véve a 18 háznépet kitevő 51 főt. A falu népességének döntő többségét jelentő reformátusságról 1769-ben készült egy összeírás azzal a céllal, hogy a tapolcai esperesség területén vallási ügyekben világos képet kapjanak.
A családok élő közösségek a XVIII. században is: közös vagyonnal rendelkeztek, működőképes munkaszervezetet alkottak, az élet továbbvitelére, a család folytatására, a nemzetség kiteljesedésére törekedtek.
Az adott időszakban Köveskálon a szülőket és gyermekeiket egyesítő vérségi kiscsaládokon kívül létezett a szülőket, gyermekeiket, továbbá valamelyik nagyszülőt magába foglaló kibővített vérségi kiscsalád vagy törzscsalád. Ezeken kívül a családfőt, házas gyermekeit, unokáit, de még házasságot nem kötött gyermekeit összefogó nagycsalád is. E háromféle családtípuson túl – szerkezeti jellemzőik alapján – hatféle háztartástípust különíthetünk el.
Az első a vérségi kiscsaládot, a második a törzscsaládot, a harmadik a nagycsaládot foglalta magába. Azaz valamennyi család típusú háztartás volt. Léteztek nem család típusú háztartások is. Ezek voltak az egy családdal vérségi kapcsolatban nem álló, de velük közös háztartásban, egy kenyéren élő idegenek. Újabb típus a vérségi család valamelyik tagjával rokoni kapcsolatban lévő személy – személyek – és idegenek közös háztartása. Kívülük ismert a vérségi családdal egy fedél alatt lakó, de velük nem közös kenyéren élő család, családok, személyek együttese. Ismeretesek olyan családok, amelyek idegent, magányos özvegyet, gyermekes özvegyet, hajlék nélküli magányos zsellért, sőt házas és/vagy családos zsellért, családos szolgát is befogadtak. A háztartások többségében gyakran szolgát, szolgálót alkalmaztak, 1745-ben tíz háztartásból háromban egy zsellért, négyben pedig ennél többet. Egyben zsellért, szolgálót egyaránt tartottak, míg kettőben szolgálót. Egyben szolgát és szolgálót egyszerre alkalmaztak.
A szolgát foglalkoztató háztartások száma ekkor az összesnek a felét sem érte el, négyet tett ki. 1757-ben 27 háztartásból kettőben két zsellért, kettőben két magányos özvegyet fogadtak be. Egyben szolgát foglalkoztattak. Utóbbi ebben a korszakban kivételesnek mondható. 1769-ben a 83 református háztartásból egyben tartottak csak zsellért, egyben pedig egy özvegyasszonyt fogadtak be. Szolgát kilenc, szolgálót tíz, mindkettőt pedig hat helyen alkalmaztak, vagyis 25 házban, durván a háztartások harmadában. 1771-ben a 42 római katolikus háztartásból hétbe egy-egy özvegyet fogadtak be. Szolgát négyben, szolgálót pedig csupán kettőben alkalmaztak.
A szolgák munkáját igénybe vevő hat háztartás elenyésző. A 18 evangélikus háznépből egyetlenegy adott otthont egyetlen özvegyasszonynak. 1776-ban húsz háztartásból kettőben zsellérnek, kettőben özvegyasszonynak adtak otthont, míg ötben szolgát, háromban szolgálót, háromban pedig mindkettőt foglalkoztattak.
A zsellérek, akiknek a családok fedelet adtak, nyilvánvalóan munkájukkal járultak hozzá a család termelőtevékenységéhez mind a szőlőben, mind a ház körül. A munkaszervezésnek ez a típusa a döntően szőlő- és borgazdálkodásra épülő gazdaságokban később is gyakorinak, sőt általánosnak mondható.
Az egész időszakban csupán hat család élt együtt az egyik házasfél özvegyen maradt szülőjével, kettő az egyik házastárs még házasulatlan testvérével, egy a családfő feleségének özvegyen maradt sógornőjével. Egy alkalommal a családfenntartót özvegy anyjával és testvérével írták össze, egy férfi pedig hajadon húgával élt közös háztartásban. Nagycsalád, azaz a családfőnek több egyenes ági leszármazottal együtt lakása és munkálkodása csupán két esetben fordult elő 1745–1757 között, mindkettő ugyanabban a családban, mégpedig a római katolikus Rédeyeknél. A családfő halálát követően azonban ez a formáció is felbomlott. Az utódok 1757 után már különálló, vérségi kiscsaládi formában éltek és gazdálkodtak.
A nagycsalád átmeneti, időleges, feltehetően szükségmegoldásként létrejött családszerkezeti forma volt a faluban, a kényszerítő körülmények megszűntével felbomlott.
Az életképességet, a családok egészséges működését és a jövendőbe vetett hitet a gyermekek számának alakulása, a gyarapodás és a gyermektelen házaspárok kis száma mutatja. 1745–46-ban a kétgyermekes családok voltak többségben, számuk hatot tett ki, míg egy gyermeket öt, három gyermeket négy, hét gyermeket pedig egy családban neveltek A gyermekes családok száma 16, a gyermekteleneké három volt. A családonkénti átlagos gyermeklétszám 1,56, azaz két gyermekben határozható meg.
1757-ben a gyermekes családok száma a négy gyermektelennel szemben 28. Közülük legnagyobb száma az egygyermekeseknek (kilenc) és a kétgyermekeseknek (nyolc) volt. A három- (négy), négy- (három), öt- (kettő), hat- (egy) és hétgyermekeseké (egy) egyenként sem érte el az ötöt. A családonkénti átlagos gyermekszám meghaladta a kettőt (2,11), azonban a hármat nem közelítette meg, így maradt a családonkénti kétgyermekes átlag.
1769 kiemelkedő év a gyermekek száma tekintetében. A gyermeket nevelő nyolcvan családdal szemben csupán négy gyermektelen állt. A gyermekek megoszlását tekintve az egy–öt gyermekesek vannak többségben, számuk tíz fölé emelkedett (egygyermekes 17, kétgyermekes 19, háromgyermekes 18, négy- és ötgyermekes 11-11). A hat- és hétgyermekeseké azonban öt alatt maradt (hatgyermekes három, hétgyermekes egy). A családonkénti átlagos gyermeklétszám 2,58, azaz háromra emelkedett.
1771-ben a római katolikusoknál a kétgyermekesek alkották a többséget 12 családdal, akiket az egygyermekesek követtek nyolc családdal. Háromgyermekes öt, négygyermekes hét, öt-, hat- és hétgyermekes család pedig egy-egy volt csak, gyermektelen hét.
Az evangélikusoknál gyermektelen család egy sem nem akadt, a többséget, hat családot az egygyermekesek tették ki. Kettőt mindössze három, három és négy gyermeket pedig csak két-két család nevelt. A családonkénti átlagos gyermekszám így a katolikusoknál 1,89 volt, az evangélikusoknál 1,26. Vagyis az előbbieknél kettő, utóbbiaknál viszont csak egy gyermek nevelkedett egy-egy családban.
1776-ban egyetlen gyermektelen családot vettek számba, egygyermekeset viszont hatot. A két–hat gyermekesek száma összesen 13 volt, a háromgyermekeseket négy, a négy- és ötgyermekeseket három-három, a kétgyermekeseket kettő, a hatgyermekeseket pedig egy család képviselte. Az átlagos gyermekszám családonként túlhaladta a kettőt (2,39), de a hármat nem közelítette meg. Míg 1745–46-ban és 1771-ben egy-egy családban kevesebb gyermek volt, és ekkor ezek voltak többségben, addig 1757-ben, 1769-ben és 1776-ban a több gyermeket nevelő családok száma lett magasabb. Ezzel a többgyermekes családok uralkodóvá váltak. A legtöbb gyermeket a református családokban nevelték. A gyermekek száma ezekben a családokban túlhaladta a római katolikusokét, az evangélikusokét pedig magasan felülmúlta.
A háztartások körében jellemzőek is a magasabb létszám jellemezte. Uralkodóak voltak a három–hat főt számlálók.
A családonkénti átlagos lélekszám 4,2–4,6, azaz négy és öt főt tett ki általában. Ezek az adatok részben megközelítik, részben pedig megegyeznek a veszprémi püspökség egész területére Dávid Zoltán által megállapított átlagszámokkal.
A csonka családok száma alacsonynak mondható. 1745–46-ban egy sem volt ilyen, 1757-ben kilenc (négyben özvegyasszony, ötben özvegy férfi nevelte a gyermekeit), 1769-ben húsz (14 esetben özvegyasszony, hatban pedig özvegy férfi nevelte gyermekeit), 1771-ben kettő a katolikusoknál (mindkettő özvegyasszony) hét pedig az evangélikusoknál (négy özvegyasszony, három özvegy férfi nevelte gyermekeit). 1776-ban csupán két gyermekes özvegyasszonyt vettek számba. Az özvegyek többnyire újból házasságot kötöttek, ha fiatalok voltak, különösen ha földet, házat birtokoltak. Az özvegy nő akár legény sógorával, az özvegy férfi hajadon sógornőjével is házasságot kötött, amennyiben azt a vagyon egyben tartása a gyermekek számára szükségessé tette. Az évszázad második felének végéhez közeledve, szemben a korszak első felének jellemzőivel, a több önálló családot egyesítő háztartások száma csökkent.
1786-ban a II. József által végeztetett kataszteri felmérés részeként összeírták a település háztulajdonosait. Sázhetvenhét házat vettek számba. Nemesek lakóháza 79, nem nemeseké 87. Tizenegy épület közcélokat szolgált: egy-egy a református és a római katolikus lelkipásztor háza, egy a református iskola és tanítólakás, egy mészárszék, egy kocsma, egy árendásház (bérbe adható községi tulajdon), kettő községi kanászház, egy pedig csordásház. Egyet a nemes Nagy család építtetett, és mindenkori saját kanászuk számára tartott fenn.
A 177 tulajdonosból 23 nő, minden bizonnyal özvegyasszony lehetett, bár ezt az összeírók nem tüntették fel, ugyanis leánynevükön szerepelnek valamennyien. A XVIII. század végére a falu népességének összlétszáma túlhaladt a nyolcszázon (823), ez az adat meglehetős nagyságú települést jelez. Mindezek alapján is megkockáztathatjuk annak kimondását, hogy településünk ismét visszaszerezte azt a rangját, amit a térségében a középkorban elfoglalt.
Utcarészlet 1930 körül (VML gyűjteménye)
Kisnemesi család 1880-ban (LDM Néprajzi Gyűjtemény)
)
)
A Pálffy ház 1980-ban (Róka Lajos felvétele, LDM)
