Nemesek és agilisek

Teljes szövegű keresés

Nemesek és agilisek
Köveskál társadalmának a magját jelentették, alapját adták az ősi nemesi családok, amelyek közül legrégebbre a Győrffyek eredete nyúlik vissza. Úgy tűnik, hogy a hódoltság időszaka kedvezett a nemesi falvak megerősödésének. A XVIII. századra az agilisek (egyik szülőjük nemes, a másik jobbágy) száma is megnövekedett. Szép számmal igyekeztek egyházi nemesek is a kurialista falvakba a kurialista jogállás megszerzése végett.
Érthető módon törekedett a nem nemesi népesség is a nemesség megszerzésére. Erre ott nyílt lehetőség, ahol ez a státus jogilag nem volt kellő mértékben körülbástyázott: Európában ilyen helynek számított Magyarország és Lengyelország, ahol már a XIV. és a XV. századokban kurialistává vált a köznemesség számottevő része. Tulajdonát a telek és az azon épült ház képezte. Ugyan adómentes ez a vagyon, s ura szabad volt, de tulajdona röghöz is kötötte. Ezek a nemesek nemességüket valamennyien a királytól nyerték, országos nemeseknek számítottak tehát még a töredék telekkel rendelkezők is. Jobbágyaik ugyan többnyire nem voltak, viszont zsellért, szabadost (utóbbiak földesuruknak kölcsönt adó jobbágyok, akiket uruk felszabadított, számukra dézsma ellenében, haszonélvezetre egész vagy féltelkes adományt tett) befogadtak. Mellettük figyelemre méltóak az armalisták, a birtoktalan, taksát, cenzust fizető nemesek, akik egyik megyéből a másikba szabadon költözhettek. Nemességük érvényesítése annak igazolásával és kihirdetésével történt meg. Ilyen kihirdetésre Köveskálról is jó néhány példa ismert. (A távolabbról jövők közül említésre érdemes a Gombás nemzetség, 1723-ban megerősített nemességüket Vas vármegyéből való eljövetelükkor és Köveskálra telepedésükkor bizonyságlevéllel igazolta a vármegye.) Számuk a XVII. századtól szaporodott meg.
A nemesek különböző rétegei mellett nem nemesek szintén éltek a településen, akik irtás- és/vagy szőlőbirtokosok is lehettek, szabadon költözhettek, taksát fizettek és kurialista telken meghatározott szolgálat fejében házat építhettek.
A valódi béke beköszöntésének, megszilárdulásának idejére a nemesség aránya – noha ezek a tényezők a történtek ellenkezőjét indokolták volna – mintegy ötven százalékra csökkent. Ez az agilisek és a jobbágyi eredetű lakosság (zsellérek, szolgák, cselédek) számának emelkedésével magyarázható. Úrbéri tabella a faluban mégsem készült, a települést kuriális helyként tartották számon. Ez azt jelentette, hogy földje teljesen nemesi jogú lévén azt jobbágyi szolgáltatás kötelezettsége nem terhelte. Mint nemesi község, a falu földesúri jogokkal élhetett. Tulajdonosai a települést maguk igazgatták, önkormányzatukat a nemesi vármegye felügyelte.
Zala vármegyében a XVIII. században 610 falu közül 179 a nemesi község. A tizenegy dunántúli vármegye között ezzel a számmal Zala vezet. Vas követi, meglehetősen lemaradva, 109 nemesi falujával. Más vármegyékben az ezt a státust élő települések száma nem érte el a százat, hét és 62 között mozgott.
Ebbe a Zala megyei 179 települést számláló sorba tartozott Köveskál is, ahol az 1784-1787 között végzett, II. József-féle népszámlálás szerint a 310 fő férfiből 167 nemes volt, ez 53,87 százalékot jelent. Ezzel szemben az egész tapolcai járásban a nemes férfiak aránya csupán 11,7 százalék.
A nemesség két jól elkülöníthető csoportot foglalt magába. A partikuláris nemesi predialisták 1291-ig vezették vissza rangjukat, a kurialisták 1341-től tartották számon nemességüket. Köréjük rendeződtek a már megnevezett egyéb, kisebb jelentőségű, számukat, jelenlétüket tekintve mégsem elhanyagolható csoportok. A partikuláris vagy egyházi nemesekre vonatkozóan kevés adat maradt ránk. A középkort követően 1608-ban említik őket, mégpedig a püspöknek fizetendő füstadóval kapcsolatban. A hozzáférhető források a kurialistákkal kapcsolatosak, döntően birtokviszonyaikra, különféle jogügyleteikre és birtokforgalmukra vonatkoznak. Sajnálatos, hogy a köveskáli bíróláda tartalma elveszett, így a falu önkormányzatának működésére vonatkozóan csak a töredékekből alkotható kép.
1542-ben tizenkét kurialista családot írtak össze településünkön, mégpedig a Bíró, Bodor (2), Dezső, Gulácsi, Győrffy, Káli, Kövesi (3), Máté és Sütő családneveken. Valamennyien egytelkes nemesek. A XVI. században feltűnő nevek a XVIII. és a XIX. században többnyire már kiterjedt nemzetségekként ismertek. 1600-ban mindössze kilenc egytelkes nemes lakott itt, 1716-ban pedig csak nyolc családfőt vettek számba két nemzetségből, a Győrffyből és a Nagyból (Győrffy Gáspár, Ferenc, János, Nagy János, öreg János, Miklós, György, Ferenc), 1718-ban viszont rajtuk kívül a Pálffyt és a Csatáryt is (Pálffy János, Mihály, Csatáry Márton, Mihály), tehát a számbeli gyarapodás megindult. Az 1738. évi összeírásban aztán már 19 családfő szerepelt a Győrffy (Ferenc, János, György, Ádám, Mihály), a Pálffy (Mihály, János), a Nagy (György, Mihály, Ferenc), a Csatáry (Ferenc, Mihály), a Szigeti (Márton, György), a Rédey (Mihály), az Egyed (István, György) és a Hegyi (János) nemzetségekből. 1747-ben újabb családfők tűnnek fel, jelesen Patkó János, Darnay Lőrinc, Kenessey Ferenc, Boncz András, Dely Péter, 1752-ben Vörösmarty István.
A nemesség döntő többsége református vallású, a kivételt a római katolikus Rédeyek és Martonok jelentik. Az 1790. évi nemesi összeírás 31 nemzetséget sorolt fel, valamennyit több leszármazási ággal. A már korábbi számbavételeknél szereplők mellett – Győrffy, Pálffy, Csatáry, Rédey, Hegyi, Nagy, Patkó – megjelentek a Csekő, Csőkör, Dobossy, Dömölky, Egry, Fábián, Gőz, Gyenis (a Dénesből származó név), Gyimóthy, Imrech, Kövesy, Lakos, Marton, Molnár, Nyírő, Sebestyén, Somody, Süle, Szalai, Szécsi-Szigeti nemzetségek és leszármazottaik.
Az 1828. évi összeírás alkalmával a sor kibővült a Bíró, Gáspár, Kaszás, Márton és Sárfy nemzetségekkel, valamint leszármazottaikkal. 1845-ben a Bartakovics, Békeffy, Bodai, Gombás, Horváth, Kiss, Körmendy, Mráz és Vincze nemzetségek szerepeltek újként az előzőek mellett. Néhány nemzetség viszont ekkorra eltűnt a listákról, mint például a Csatáry, amely pedig a XVII. században még kiterjedt famíliának számított, leányágon rokonságban lévén az Iklandi, a Gulácsi, a Bárány, a Sóstai, a Bodor, a Győrffy, a Miskey, a Zsoldos és a Sári nemzetséggel.
A legrégebbiek közé tartoztak a viharos birtokpereik okán emlékezetes Rédeyek, akik „mirigyhalálkor jöttek a faluba” (1710). Több olyan család is akad, amelynek leszármazottai a Káli-medence más falvaiban is megtelepültek, de olyanok is, akik a környező falvak valamelyikéből származtak be Köveskálra. Így a Kenesseyek Küngösről, a Csekők Monoszlóról, a Bertalanok, Lampérthok és a Pálffyak egyik ága Mencshelyről, a Nagyok Vászolyból. Némelyek a török hódoltság idején elpusztult falvakból érkeztek.
A nemesek közül különösen figyelmet érdemlőek a Györffyek: 1790-ben a főág mellett tíz ággal voltak jelen a közösségben, amely ágaknak újabb leágazásai ismertek. 1829-ben két főágat vettek számba, az egyik 16, a másik pedig öt mellékággal szerepelt. 1845-ben 16 ágból 32 leszármazott férfi utódot tartottak számon. Rendkívül gyorsan növekvő, életerős nemzetséget képviseltek, sarjaik a XX. század végén is jelen vannak Köveskálon. Sikerült megrajzolni a nemzetség teljes leszármazásrendjét, s ez figyelemre méltó családtörténeti adatokkal gazdagítja a közösség történetét. Rajtuk kívül a Csekő, a Kenessey és a Pálffy nemzetségek leágazásait sikerült megállapítani, és több nagy múltú nemzetség rokoni kapcsolatrendszerét is felvázolhattuk.
A nemesi községek legtisztább megjelenési formáját az egytelkes nemesek községei alkották. Ilyen Köveskál is. Tagjai személyükben szabadokként éltek, politikai jogaikat személyesen a megyegyűlésen, illetve választott képviselőiken keresztül az országgyűlésben gyakorolták. Állami adót ugyan nem fizettek, azonban a hadisegélyhez (subsidium), az országgyűlési és a koronázási költségekhez hozzá kellett járulniuk. Az országgyűlés által megszavazott rendkívüli költségek alól sem vonhatták ki magukat. Ilyenek voltak a nemzeti játékszínre vagy a nemzeti múzeumra szolgáló adók például a XIX. században. Adómentességük ellenére a megyei közkiadások terhelték őket, fizették az egyházi adót, továbbá gondoskodniuk kellett tanítójuk és lelkipásztoruk ellátásáról, földjeik megműveléséről. Részt vettek a közmunka (utak, hidak karbantartása, javítása, legelők, erdők gondozása), a közfuvarozás feladatainak végrehajtásában, katonáskodniuk ugyancsak kellett. Ez volt a vérrel történő adózás, ami alól oly módon vonták ki magukat, hogy a társadalom alsóbb szintjeinek szegény sorsú tagjai közül megfelelő juttatás ellenében felfogadtak olyan személyeket, akik mind a közmunkákat, mind a katonáskodást teljesítették helyettük.
A később tárgyalandó nemesi önigazgatás szervezeti elkülönülést, szakosodást hozott magával, az írásbeli adminisztráció térhódítását, a tanulás társadalmi jelentőségének felismerését eredményezte. Jelentősnek mondható azoknak a nemesi családoknak a száma, akik fiúgyermekeik taníttatására törekedtek, amivel hozzájárultak a megyei és az országos értelmiségi réteg megszületéséhez, megerősödéséhez. Alapítványokat hoztak létre, amelyekkel egy-egy tehetséges fiatalnak nyújtottak tanulásához támogatást. Több olyan családot ismer és tart számon a közösség, akiknek a fiai iskolázottságuk révén nemcsak alsóbb vármegyei tisztségeket (járási esküdt, szolgabíró, biztos), hanem magasabb hivatali pozíciót is betöltöttek. Lelkészi, tanítói, ügyvédi dinasztiák is kikerültek körükből. Nagy József Zala megye tiszti alügyésze, Nagy Dániel ügyvéd, Márton Gábor református lelkész és vármegyei táblabíró, Balogh Gábor jó nevű ügyvéd, Bezerédy György udvari tanácsos, Győrffy Dániel szolgabíró, Jánossal együtt neves ügyvédek, Győrffy Géza főbíró, Győrffy Endre jogász és irodalmár, Kaszás Zsigmond járási esküdt, Vörösmarty József közöttük a legnevesebbek. Akik pedig magasabb iskolát nem végeztek, azok közül sokan valamilyen mesterséget tanultak, képzett iparosként tevékenykedtek. A tanulás-taníttatás ugyanakkor kényszer is volt, hiszen a birtok eltartóképességének korlátai csak ezt az utat kínálták a boldogulásra az egymást követő nemzedékek birtokból kiszoruló tagjainak, akik sokan voltak.
A XVIII. és a XIX. században nemeseink javarészt szegények, jobbára paraszti sorban élnek. A határperekből is kiderül: egy-egy nemes esetenként egy másik, tehetősebb nemesnél, de akár jobbágynál dolgozott béres szolgaként. Előfordult, nem is egy esetben, hogy nemes személyt alkalmaztak juhászként, kanászként.
A történeti Zala megyében a kiváltságosoknak 87 százalékát ez a szegény nemesség tette ki. S amíg Európa nyugati felében a nemesi ranghoz életmódjukban méltatlanokká váltakat saját osztályuk kirekesztette soraiból, addig ez nálunk nem történt így. Az 1723. évi 6. és 92. törvénycikk az egytelkes és a címeres levéllel rendelkező nemesek kiváltságait még meg is erősítette. Amikor pedig az uralkodónak szüksége volt szolgálatukra, új nemességeket is adományozott. Csak Mária Terézia idején szigorodtak meg ennek feltételei. Ő tett kísérletet a birtoktalan nemesek megadóztatására is. Ekkortól váltak fontossá a nemesség igazolásának követelményei. 1778-ban például a Nagy családnak kellett igazolnia nemességét, amelyhez két régi nemest (Győrffy, Gyenis) és egy agilist kértek fel tanúnak, akiknek vallomását bizonyítékként elfogadták. Az elszegényedők mellett nem hagyhatók figyelmen kívül az erőteljes, a feltörekvő nemzetségek sem, amelyeknek birtokforgalma javarészt gyarapodásukat igazolja. 1612–1880 között 49 birtokügyletet bonyolítottak le Köveskálon. 28 esetben helyi birtokos adta el földjét helybelieknek, mégpedig tíz alkalommal rokonnak, 18 esetben falubelinek, három esetben szomszéd faluba valónak, egy alkalommal pedig a helyi nemesi közbirtokosságnak. Idegenben köveskáli birtokos a megnevezett időben csupán egyetlen alkalommal vásárolt szőlőt.
A birtok értékesítésének többféle oka lehetett: az eladósodás (1847-ben Kenessey Zsigmond, 1850-ben Somody József esete), a betegség vagy az elnyomorodás, a faluból való elköltözés (Győrffy József vagy Szigety Gábor esetébe 1833-ban és 1835-ben), a gyermek taníttatásának költségigénye (Tima Ferencnél 1842-ben), a természeti csapások (Kováts Zsigmond, Somody Erzsébet esetében 1847-ben). Előfordult a huzamos „árendálás”, vagyis bérlet, aminek végeredményeképpen a bérlők közösen megvásárolták az adott földdarabot. 1834-ben így került a sásdipusztai Domonkos jószág a Győrffyek (öt személy) tulajdonába.
Az adásvétel mellett hat esetben osztozkodással került új tulajdonosokhoz a birtok, két esetben örökség útján, három alkalommal pedig cserével. Utóbbira azért került sor, mert a távolabb, Mencshelyen lévő terület megművelése1859-ben gondot okozott Pálffy Józsefnek. Csere birtokegyesítés miatt is bekövetkezett, mint 1822-ben és 1826-ban. A református egyház a szőlőbirtokáról való lejáró út biztosítására szomszédaival, Márton Jánossal és Ferenccel cserélt.
A birtokforgalom sajátos esete volt az adósságzálog. A zálogosítás időtartama szokásosan 10–35 esztendő volt, s csak a zálogért kapott pénzösszeg megfizetésével ért véget. Az eredeti tulajdonviszony csak ezt követően állt helyre.
Az 1830-as, 1840-es években az árutermelés feltételei és a külkereskedelmi lehetőségek jelentősen javultak. Ennek eredményeként egyes családokban, mint a Csekő, a Pálffy, a Fábián, a Vörösmarty, a Marton famíliánál látványos gyarapodás figyelhető meg, amely együtt járt a birtok növelésével.
A birtokforgalomban Kálon kitüntetett szerep jut a szőlőknek.
Különös értéket jelentett a rajtuk álló építmény, valamint annak berendezése (prés, kádak, hordók).
Köveskál nemesi közösségének tagjai a birtokaprózódás megakadályozására, a birtokok arányainak megőrzése végett közbirtokossági testületet hoztak létre, a falu határát közbirtokosokként használták. A legelők, az erdők, a víz, a kocsma, a malom közös haszonvételt képeztek. Ebből az intézményből eredeztethető az 1848 után megalakult erdőközbirtokosság, legelőközösség.
A közbirtokosság tulajdonképpen az elszegényedett nemesek jövedelmének biztosítását is szolgálta, önvédelemből jött létre. A közbirtokosság földjeire azután ugyanúgy ügyeltek és gondot viseltek, mint a saját tulajdonban lévőre. 1753-ban éppen ez ügyben tartottak tanúkihallgatást, hogy megbizonyosodhassanak, a közbirtokosság területéből sem házhelynek, sem szőlőtelepítésre valónak földdarabot nem szakítottak ki. 1818-ban a közbirtokossági területhatárt jelző megyekő visszaállítására kötöttek egyezséget a helyi agilisekkel. A közbirtokosság javai különösképpen óvták, hisz 1848-ig a kisnemesség helyzete általában romlást, és nem javulást mutatott. Bizonyos nemesi családok egyidejűleg több közbirtokosságnak is tagjai lehettek, amely helyzetet még bonyolultabbá tették területileg kiterjedt házassági kapcsolataik.
Gergely Katalin kutatásaiból ismert, hogy a köveskáli nemesek házasodását a felekezeti és társadalmi endogámia (azonos felekezethez és azonos társadalmi szinthez tartozók kötöttek házasságot), továbbá a lokális exogámia (azonos vallásúakkal és társadalmi állásúakkal falun kívül is kötöttek házasságot) jellemezte mind a XVIII., mind a XIX. században. A köveskáli református nemesek a monoszlói, balatonhenyei, kővágóörsi és szentantalfai református nemesekkel léptek leggyakrabban házasságra. De nem számított ritkaságnak nemes lányoknak vagy özvegyasszonyoknak jobb módú jobbágyokkal történő összeházasodása sem. Az ilyen jobbágy felesége révén a nemesi közbirtokosokkal gazdálkodott, viselte a közterheket, de a közös jövedelmet is élvezte. Így duzzadt fel az agilisek rétege, akik éppen Köveskálon szervezték meg ellenállási mozgalmukat adómentességük helyreállítása végett. 1743-tól egy évszázadig tartott ez a harc. Résztvevői külön agilis faluszervezetet hoztak létre. A kétféle adótól: a jobbágyitól és a telek utáni taxától igyekeztek megszabadulni. Átmeneti sikert el is érteka helytartótanácsnál (feleségük életében adómentesség illette meg őket), de a vármegye hajthatatlan maradt, az adót kivetette rájuk. A köveskáli agilis molnár, Vörös Ferenc állt a protestálók élére, és 1800-ban saját házába gyűlést hívott össze. Ezt azonban a megjelent szolgabíró feloszlatta. Az 1803–1830 között beadott hat kérelmüket elutasítva, az országgyűlés is megadóztatásuk mellett döntött. Meg nem szűnő harcuknak csak 1848 eseményei vetettek véget.
Mindez világosan bizonyítja, hogy az egész térségben itt különösen erősek és jelentős létszámúak voltak az agilisek, akik tehát nem tekinthetők elhanyagolható társadalmi tényezőnek. Számarányuk és megélhetési korlátaik magyarázzák azt a tényt, hogy közülük sokan már gyermekként is pásztornak szegődtek el. Főleg marhát őriztek. Felnőttként ugyancsak többen juhászkodtak, szolgáltak egy-egy tehetősebb nemest és családját vagy a jobb módban élő jobbágyokat.

Kisnemesi házaspár 1888-ból (LDM Néprajzi Gyűjtemény)

Köveskáli nemesasszonyok 1890-ben (LDM Néprajzi Gyűjtemény)

Győrffy Rózsa 1900-ban (LDM Néprajzi Gyűjtemény)

Németh Lajos 1982-ben (Selmeczi-Kovács Attila felvétele)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages