Kál horka népe | Száz Magyar Falu

Kál horka népe

A falu településszerkezetét tekintve sugaras halmaztelepülés. Ezen belül jól elkülöníthető dombok figyelhetők meg, amelyeknek nevét a mai napig őrzi a közemlékezet. A hagyomány szerint az ide letelepülő magyarság ezt a húsz magaslatot szállta meg. Kiss Lajos szerint Kál török eredetű személynév. A falu neve ebből keletkezett magyar névadással, míg előtagja a terület földrajzi adottságaira, a köves, nehezen megmunkálható talajra utal. Györffy György kutatásai alapján bizonyos, hogy a terület Köveskállal együtt Kál harkának (karchas, horka) téli szállása lehetett. A hagyomány is úgy tartja, hogy a falu lakói Kál horka népét alkották. A vezér neve a Káli-medence településeinek többségében ma is megtalálható, így volt ez a múltban is. A névadóra emlékeztet Köveskál, Szentbékkálla, Mindszentkálla, Sásdikál (Jukkál), Sóstókál, Kiskál, Töttöskál, Kerekikál, Örskál neve.

Köveskál betelepítése az egész területtel, vagyis a Káli-medencének nevezett térséggel egy időben, a XI. és a XIII. század között történhetett. Kál horka, majd fia, Vérbulcsú szállásbirtokát az ugyancsak e nemzetségből származó Koppány lázadását követően az uralkodó elkobozta, és királyi, királynéi szállásbirtokká tette. Ez a sors méretett falunkra is.

1199-ben a Veszprém megyei Lőrinte nemzetségből való Joachim vitéz örökösök híján királyi engedéllyel birtokairól rendelkezett, s közöttük a Kál faluban lévőt a veszprémi Szent Mihály-székesegyházra hagyta. Vele egy időben az Atyusz nembeli Sál comes is birtokos volt itt, aki birtokai egy részét ugyancsak a Szent Mihály-székesegyházra hagyományozta. Tudunk még arról, hogy közte és egy Bena nevű várjobbágy között birtokügylet is lezajlott. Ennek során egyik szőlőjét a megnevezett Sál várszolgától 35 aranyért – pontosabban ennyi bizánci aranysolidusért – megvásárolta. Ebből arra következtethetünk, hogy a zalai vár is birtokolt itt földterületet, amit azután V. István király 1272-ben Thyma fia Balduinus (másként Báldon) mesternek, udvari jegyzőjének ajándékozott. IV. (Kun) László pedig a Sásdi nevezetű földdarabot adományozta Kolymus veszprémi esperesnek és testvérének. Ezt azonban ők 1283-ban a király hozzájárulásával Monoszlai Mika fia Saul comes fiának, Gergely mesternek adták, aki nem más, mint Ladomér esztergomi érsek unokatestvére.

Köveskál mint falunév csak 1291-ben, egy egyházi nemesítés során tűnik fel. Az csupán feltételezés, hogy a korábban megnevezett, egy kelet–nyugat irányban húzódó út mellé települt Kál falu azonos volna ezzel.

Köveskál lakói, ahogy az egész Káli-medencéé, királyi udvarnokok (udvornicos), várszolgák (civiles), azaz a várszervezethez tartozó királyi népek és szabadokból álló várjobbágyok lehettek. Utóbbiak (iobagionis castri vagy miles) földesúri hatóság alatt álló harcosok voltak, akik csak részben őrizték meg régi szabadságukat. Örökös használatra kapott vármegyei földön gazdálkodtak, amiért a királynak katonai szolgálattal tartoztak. Fegyveres erejüknek köszönhetően e várjobbágyok közül többen jelentős magánvagyonra tettek szert, bár ez nem mondható tömeges jelenségnek. Ennek révén lehetőségük nyílott az ajándékozásra; örökhagyóként ugyancsak fennmaradhatott a nevük. A földbirtok mellett szolganépekkel is rendelkeztek. Ezért ajándékozhattak a Szent Mihály-székesegyháznak a földek mellé munkát végzőket, így például vincellért háza népével együtt, továbbá torlókat (egyházi szolgák), szabadosokat családostul.

A XI–XII. század folyamán a püspöki székhelyeken együtt élő világi papok (kanonokok) kollégiumai, a káptalanok — amint korábban Európában, most nálunk is — külön birtokos testületté alakultak úgy, hogy az egyházi és a püspöki birtokokból és jövedelmekből a püspökök valamennyit átengedtek nekik. Ezenkívül megkapták a tizedjogot is (a püspöki tizedek egynegyed részére). Nem volt ez másképp a veszprémi püspökség területén sem.

Kál faluban a XIII. század végén a veszprémi káptalannak a szőlő, szántó és rét mellett kilenc jobbágy-, öt szolga-, három torlócsaládja volt. Az országos nagy nemzetségek belháborúi Köveskált és környékét nem kerülték el. A Kőszegiek és a Csákok szembenállása miatt a területen lévő királyi birtokok széthullottak. Kőszegi Péter veszprémi püspököt Csák Péter nádor megtámadta, hatalmas pusztítást okozva püspöki székhelyén, a káptalan is súlyos károkat szenvedett. Kárpótlásképpen a királyi udvarnokok egy csoportjával együtt káli birtokot kapott. A többi köveskáli és egyéb káli-medencei falvakban élő királyi és királynéi úrbéreseket, szőlőművelőket, udvarnokokat Károly Róbert 1341-ben Meskó püspöknek adta, cserébe Tátika váráért.

A várjobbágyok ezekben a zavaros időkben állandó fenyegetettségben éltek veszélyeztetett birtokaikon. Ezért igyekeztek királyi védelmet biztosítani maguknak, birtokjogot utódaiknak. Ez pedig másképp nem volt lehetséges, mint az országos nemesség megszerzésével. Így kerülhetett sor arra, hogy IV. (Kun) László Köveskáli András fia Györgyöt (Georgius filius Andrea de Kueskal) országos nemesi rangra emelte, elkülönítve birtokait a királyi udvarnokokéitól, valamint a bencés rendi almádi apátságétól.

A birtokhelyek megnevezésében máig ismert határnevek fedezhetők fel. Ettől a Köveskáli Györgytől származtatják magukat a több ágra szakadt Györffyek, akiknek leszármazottai még ma is élnek a faluban. Ilyen országos nemesség megszerzése minden bizonnyal másoknak is sikerült, egy újabb nemesi megerősítésre Károly Róbert uralkodása alatt sor került. Ez nem több mint 24 személyt érintett, 14 nemesnek a leszármazottait. 1332-ben Károly Róbert Gergely fiainak, Pálnak és Istvánnak, Moysa fia Józsefnek, Wasard fia Jánosnak, Péter fiainak Jánosnak és Miklósnak, András fia Domonkosnak, István fiainak Budurnak, Fábiánnak, továbbá testvérének, Petőnek, Joba fiainak Istvánnak, Balázsnak, Jakab fia Péternek, Balázs (Balasey) fiainak, Petének, Jánosnak, Wosos fia Benedeknek, Tódor fiainak, Péternek, Mihálynak, Jánosnak, Pál fiainak, Domonkosnak, Miklósnak, Tamás fia Lászlónak, Márk fia Budownak, „ezen köveskáli nemeseknek” kérésére nemességüket, birtoklásukat, szabadságukat megerősítette. A vizsgálatot a tihanyi és a zalai vári monostorok konventjei, valamint László mester, Bácsi Bereck fia Kozma és Buken fia Ábrahám szolgabírák, továbbá Köveskáli Pál fia Tamás tartották.

A Káli-medencében birtokos veszprémi püspökök birtokaik védelmére egy olyan réteget igyekeztek kialakítani, amelynek tagjai birtok ellenében katonai szolgálattal tartoztak uruknak. Ők voltak az egyházi nemesek (praedialisták), az egyházi nagybirtokosok népei. Többnyire az egyházi szolgálónépek felső, kisebb részben alacsonyabb rétegéből, valamint a védelmet kereső nemesek közül származtak, akik korlátozott szabadsággal és előjogokkal rendelkeztek csupán. Őket mondták nemes jobbágyoknak, harcos nemeseknek. Nemességük azonban csak az adott helyen volt érvényes, országosan nem. 1291-ben Benedek püspök Miklósnak, egyházi jobbágyának fiait, Mártont, Illést, Márkot az egyházi nemesek közé emelte, megerősítve őket köveskáli birtokaikban. 1292-ben azután még 21 jobbágyát részesítette ebben a kiváltságban. A XIV. századtól a katonáskodást már pénzzel váltották meg, s a birtokot, örökös joggal, azaz utódaik öröklési jogával kapták meg.

A háborús időket, a belviszályokat némelyek arra használták fel, hogy uraikkal szembefordultak, mint Káli Gurke fiai, Kálmán, Péter és ennek fia, István. A zavargások megfékezését követően, 1304-ben őket a püspök kegyelemben részesítette. Hálából eskü alatt fogadtak hűséget neki. Ugyanakkor kötelezvényt fogadtak el, amelynek értelmében bármely lázadásban való részvételért avagy annak szításáért birtokaik bírói eljárás nélkül elkobozhatók lesznek.

Teljes nyugalom azonban mégsem költözött a faluba. Miután Meskó püspök a csókakői várnaggyal birtokot cserélt, Köveskálon is kezdetét vette a csereföldek körülhatárolása. Többen – tizenhárom királyi jobbágy és tizenöt udvarnok – nemesi jogaikra hivatkozva tiltakoztak az eljárás ellen. Az ő nemességüket megvizsgálandó jelent meg a király és a fehérvári káptalan megbízottja, valamint a püspök maga a faluban. A nemesség igazolására csak oklevelet fogadtak el. Kál faluban ekkor két ősi nemes élt négy telekkel, míg Köveskálon nyolc kúriában tizenhárom. Közülük hat rendelkezett oklevéllel, három pedig szerzett nemesi földtulajdonára hivatkozott. Ősi nemesnek vallotta magát az a tizenhárom család is, amelyeknek nemességét korábban megkérdőjelezte a püspök. Ők új helyre, Ukkálra vagy Jukkálra vonultak ki, ahol templomot is építettek. (Talán ez a település lehetett Sásdikál, Köveskáltól délnyugatra, a Sásdi-rét északi szélén.) Nagy Lajos király 1342-ben a püspökkel szembeni engedelmességre intette a káli-medenceieket, köztük a köveskáliakat is. 1346-ban azért nemességüket mégis megvizsgáltatta, és az ügy csak ezzel, ekkor zárult le végleg. 1377-ben királyi rendelet született, amely kikötötte, hogy a Káli-medencében élő és ott birtokos nemesek csak a mindenkori veszprémi püspöknek adhatják vagy zálogosíthatják el mind birtokaikat, mind birtokrészeiket.

A mohácsi csata előtti békeévekből még néhány birtokügyletről, valamint a falu egyházára és papjaira vonatkozóan tudósítanak bennünket az adatok. Ezeken túl név szerint ismerünk olyan, magas világi tisztséget betöltött személyeket, akik a falu szülöttei voltak.

A társadalmi fejlődés lényegét a magánbirtok és annak gyarapítása jelentette, ezért érthető és nem meglepő, hogy a korai írásos adatok java része ezekre vonatkozik. Rátóti János a fent megjelölt időszak, a XIV. század közepe körül az almádi apátság keszi birtokával az Egregy vizén lévő malmát és egy köveskáli jobbágytelkét cserélte el. 1430-ban a tatai várnagy, Péter deák köveskáli szőlőjét adta el a veszprémi püspöknek. Ezért kapta meg a királyi, majd püspöki jobbágynak, Péternek korábbi, a Sóstókáli út melletti telkét. Rozgonyi Simon püspök viszont királyi és pápai engedély-lyel birtokának egy részét, valamint a püspökség néhány köveskáli szőlőjét cserélte el Köveskáli Péter, György, Mihály tapolcakeszii birtokrészéért. A Kapornaki apátság tulajdonában lévő, Köveskál határában fekvő Karintapusztát 1453-ban az apátság kormányzója adta bérbe Köveskáli Mihálynak. 1458-ban Köveskáli István fia Mihály a maga, felesége, gyermekei és rokonai nevében elhagyott ábrahámi jobbágytelkeit a székesfehérvári káptalan előtt a veszprémi káptalannak – hálából – tizenhat aranyforintért eladta. 1511-ben pedig köveskáli Gulácsi Benedek szomszédságában, ugyancsak Köveskálon, Henyei Gellért Mátyás fiaival együtt 14 hold szántót és négy hold kaszálót vásárolt.

Nem véletlen, hogy elsősorban a megnevezett birtokok megszerzését és tulajdonjogát igazoló iratok maradtak meg, hiszen ezek voltak egyben a birtokjog biztosítását szolgáló oklevelek. Ezek az adásvételt, tulajdonlást igazoló írásos emlékek arról is árulkodnak, hogy Köveskálon birtokjogra szert tenni a birtokrészek földrajzi elhelyezkedése és a birtokok minősége miatt némelyek számára fontos lehetett. Érthető: a terület java része kiváló szőlőtermő vidék volt. Itteni birtokaik gyarapítására különös figyelmet fordított mind a püspök, mind a káptalan. Nem meglepő ezért, hogy az idegen kézben lévő szőlőket is igyekeztek megszerezni. Az 1500-as évek elején megjelentek itt a rátóti Gyulaffyak és a Thurzók is, de a legnagyobb birtokos a veszprémi püspök és a káptalan maradt. Kapcsolatukat némelykor beárnyékolta a tized beszedése körüli vita. Előfordult ugyanis, mint például 1435-ben, hogy a veszprémi püspök a szőlőjét művelő köveskáli és sóstókáli nemeseknek elengedte az egyházi tized egy részét, aminek java azonban a káptalant illette.

Köveskálnak a nem nemesi tulajdonban lévő része a püspöki uradalomhoz tartozott. 1430-ban még püspöki községként (possessio episcopalis) tartották számon. Szalaházi Tamás apostoli főjegyző a püspökség átvételét követően elkészíttette a birtok urbáriumát. Ez az 1524-ben született okmány Köveskálon négy adózó jobbágyot tüntetett fel mindössze, akik fél-fél forintot érő közepes telken gazdálkodtak. A település a püspöki birtokok azon felének részét képezte, ahol tíznél kevesebb jobbágycsalád élt. E csekély lélekszám mögött okként elsősorban a nagy pusztítást okozó 1510. és 1523. évi pestisjárványok állhattak.

1333-ban pápai tizedszedők érkeztek Magyarországra, hogy a Szentföld visszafoglalására indított keresztes háború költségeire adót szedjenek. Ez a pápai tizedlajstrom Köveskál nevét nem tartalmazza, olvasható benne viszont Szent Vid Kál. Azonosságát településünkkel nem lehet kizárni, ugyanis a középkori falu templomának védőszentjei a középkor kedvelt pártfogói, a tizennégy segítőszent körébe tartozó Szent Vitus és Modestus szicíliai ókeresztény vértanúk voltak. Az előbbi szent ujjereklyéjét a veszprémi székesegyház kincsei között őrizték, amelyeket ezen ereklyével együtt 1544-ben a veszprémi káptalan néhány kanonokja a törökök elől Sopronba menekített.

Bár van más vélemény is, az 1290–1342 közötti időszakból Mező András hat adattal (1290, 1296, 1323, 1333, 1334, 1341, 1342) igazolta, hogy Köveskál megegyezik a középkori Szentvidkállal. Így az itt 1333-ban megnevezett Benedek pap a falu első papjainak egyike. 1335-ben esperesi hivatalt is viselt, tehát kerületében ő rendelkezett az egyházi joghatóság hivatalával. Külön járandóság is megillette. Felettese közvetlenül a püspök volt. Betöltött tisztsége arra enged következtetni, hogy a tanult papok közé tartozott. Ugyanakkor 1327-ből Kál falunak ismert Benedek, majd 1357-ből Balázs nevű papja. Utóbbi ugyancsak esperes volt. Békefi Remig feltételezi, hogy mindketten Köveskálon lehettek plébánosok, amennyiben Kál falu azonos Köveskállal.

A XV. században a közösségnek név szerint ugyancsak két papjáról tudunk: 1426 előtt Henyei Dénesről, aki minden bizonnyal az alsó papságból származott. Az 1426-ban ide került plébános, Balázs fia László viszont mint fehérvári kanonok az egyházi értelmiség tagja volt. Elképzelhető róla, hogy valamely külországi egyetemen végezte tanulmányait, és rendelkezett a gondtalan megélhetést biztosító javadalommal is.

A falu Árpád-kori plébániatemploma a mai római katolikus szentegyház helyén állhatott. Meglétét négy, a romanika korából származó oszlopfő igazolja, amelyek a mai templom oromzatán és a kerítésen láthatók. A plébániaépület alapozásakor előkerült csontmaradványok ugyancsak templomra és körülötte temetőre engednek következtetni.

Köveskál határában, Kővágóörs felé, a falutól délre, a Sós-tó nevű határrészen állt templomával együtt Sóstókál, a királyi udvarnokok faluja. 1823-ban Fábián Gedeon még magas felmenő falakat látott itt. Ez az egyhajós, keletelt templom a XIII–XIV. század között épült, egyenes záródású szentéllyel, torony nélkül. A templomtól délre kőépület nyomaira bukkantak a régészek, nemesi kúria lehetett. A falu neve utoljára az 1542. évi adóösszeírásban szerepelt, bár 1611-ben még itt élt Sóstói Bálint birtokos.

Köveskáltól délnyugatra jelezte a már említett Fábián Gedeon-féle térkép Sásdikál templomát, amit 1341-ben építettek. 1933-ban még másfél méter magas falai is álltak, sőt könyvtáblából való kapcsot és templomi szobrot is találtak ezen a helyen. Az itt fakadó forrás fölötti domb lejtőjén XIII– XIV. századi cserepek kerültek a felszínre, jelezve az egykori falu helyét. Rómer Flóris látta még e templomok épségben lévő felmenő falait.

A hatalmas kiterjedésű veszprémi egyházmegye területét a főesperességeken belül a XIII. században tizedkerületekre, úgynevezett tizedkésekre osztották fel. (A név a decimátor vagy rovó által egy fapálcikára késsel történő rovásból ered, amellyel a tized megfizetését jelezte.) Az egyik tizedkés 1240-ben Kálkés volt. Egyébként a térség Tapolcakéshez tartozott.

Azt, hogy Köveskál a középkori települések sorában nem az utolsók, hanem a jelentősebbek között foglalt helyet, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy nem csak az egyházi értelmiség soraiból kikerülő papjai voltak. A vármegyét vezető, világi értelmiségi rétegben a XV. században hét személy szintén innen származott. Ketten, Köveskáli Péter és Káldi Osvát alispánságig vitték. Az előző 1440-ben és 1450-ben, utóbbi 1485-ben.

A járások, jelesen a tapolcai járás élén is – ahová Köveskál tartozott – a hetivásárok idején (hétfő) törvénynapot (sedria) tartó szolgabírák álltak. Közülük négyen köveskáli születésűek. 1410-ben Köveskáli Tamás fia István, 1431-ben Köveskáli Domokos, 1445-ben Köveskáli István, 1485-ben pedig Köveskáli Mihály töltötte be a szolgabírói tisztet. Mindez magának a településnek a rangosodását is jelentette. Az egészséges fejlődés folyamata megszakadt a mohácsi csatavesztést követően a Balaton-felvidék közösségeit is sújtó török hódoltsággal és a nyomában járó pusztítással.