Hadi zászlók alatt
Hadi zászlók alatt
A magyar nemesség az Aranybulla esztendejétől (1222) kezdve az 1848. évi szabadságharcig megőrizte adómentességét a „vérrel adózásra”, azaz a nemesi felkelés kötelezettségére hivatkozva. Bár a XVII. században már világossá vált ennek a katonáskodásnak a hasznavehetetlensége, maga az intézmény még száz évekig változatlan maradt. A képzetlen és rosszul felszerelt nemességet a napóleoni háborúk idején négy alkalommal, 1797-ben, 1800-ban, 1805-ben, 1809-ben ugyan összehívták, de az ellenséggel csupán az utolsó alkalommal kerültek szembe – s az ütközet csúfos kudarccal ért véget.
A mindenkori felkelés összehívását katonai összeírás előzte meg. A Káli-medencéből, így Köveskálról is az első ilyen dokumentum 1800-ban kelt. Benne a lovas katonai szolgálatra kötelezettek szerepeltek a számukra kiutalt pénzsegély feltüntetésével együtt. Tizenegy főt vettek számba a faluból. Valamennyien saját lovukon, saját fegyverzettel és ruhában köteleztettek hadba vonulni, amihez öt forint pénzsegélyt kaptak. A gyalogos felkelőkről nem ismertek az adatok. A nemesi hadak ebben az esztendőben Kismartonig jutottak csak el, innen 1801-ben hazaindították, majd leszerelték őket.
1808-ban született meg az a törvény, amelynek értelmében a nemesi felkelés országgyűlés nélkül, a nádor határozatával összehívhatóvá. Erre, egy előzetes összeírást követően, 1809-ben került sor. Azért vált szükségessé az összeírás, mert a vagyoni állapot alapján kerülhetett az illető nemes a lovassághoz vagy a gyalogsághoz. Ez pedig meghatározta, hogy felszerelését önmaga, a vármegye vagy a kincstár köteles kiállítani. A jövedelemhatárok magasak voltak. Az első osztályú lovasnak évente háromezer, a másodosztályúnak kétezer, a harmadosztályúnak ezer forint jövedelemmel kellett rendelkeznie, míg a negyedosztályúakat a kincstár, az ötödosztályúakat pedig a vármegye szerelte fel.
Az ezer forint alatti jövedelemmel rendelkezők a gyalogsághoz kerültek, ahol az első osztályúaknak saját jövedelmükből kellett magukat felruházniuk és fegyverrel ellátniuk. A másodosztályúakról a kincstár, a harmadosztályúakról pedig a vármegye gondoskodott. A felkelők felszerelése rendkívül gyenge volt, a „kékre festett inges-gatyás, de a haza védelmére készséggel összesereglett nemesek” többjének fegyverként legfeljebb csákány és fokos jutott. Zala vármegye egy lovasezredet állított ki, s ennek minden századába kerültek káli-medencei nemesek.
Köveskálról 16 fő vonult be saját lovával, egyetlen személy vette igénybe a vármegye segítségét. Közülük Győrffy Antal kapitány az I. ezredeskapitányi osztály 2. századának volt a parancsnoka. A gyalogosok a 8. számú zászlóaljba kerültek. A köveskáliak a többi káli-medenceivel együtt az 1. században szolgáltak. A század két őrmestere (strázsamester) közül az egyik köveskáli Győrffy Dániel volt, a tizenkét őrvezetőből (szabados) pedig ötöt adott a mezőváros, sőt a század dobosa ugyancsak innen került ki Hegyi József személyében. Rajtuk kívül 34 köveskáli közvitéz szolgált még a században.
A felkelőknek sem megfelelően kiképzett tisztjeik, sem korszerű fegyvereik nem voltak. A jó kiképzést a rövid gyakorlatozás nem pótolhatta. Így nem meglepő, hogy már Győr felé tartva megfutamították őket a franciák. A döntő csatában a köveskáli lovasok és gyalogosok a zalaiak kötelékében, a kismegyeri templomdombon helyezkedtek el. Előörsi, majd a menekülő csapatok védelmét biztosító utóvédszolgálatot parancsoltak rájuk. Javukra szól, hogy megkísérelték feltartóztatni a franciák lovasrohamait. Többen lovukat veszítették, mint Győrffy kapitány is, vagy fogságba estek. Ami nekik nem sikerült, az a gyalogosoknak igen. Szuronyaikkal megtorpanásra kényszerítették a franciákat. Ebben az ütközetben halt hősi halált Hegyi József dobos.
A köveskáliak máskor és másutt nem keveredtek csatába. A Bécsben megkötött béke után a nemesi felkelők Székesfehérvárott katonai parádét tartottak, majd valamennyiüket leszerelték. Ezt követően még két alkalommal írták össze a nemességet. 1811-ben Köveskálon hat lovas katonát és nyolc gyalogost vettek számba. Rajtuk kívül 19 személy önként jelentkezett lovas katonai szolgálatra, 28 főt testi hibája miatt mentettek fel, közülük többen 1809-ben szerezték sérüléseiket. Tizenegy személy öregsége, 17 nagy családja miatt bizonyult alkalmatlannak. Egy börtönben volt éppen. 1813-ban már csak 16 főt írtak össze, valamennyit lovassági szolgálatra. Ezzel a hadba vonulás kötelezettségének gyakorlata megszűnt. 1848-ig Köveskál nemessége sem kényszerült fegyvert fogni.
Nem tudjuk, hogy érintette Köveskál társadalmát az 1848. évi márciusi események híre. Egyetlen magánlevél utal arra, hogy kezdetben nem lehetett világos képük az eseményekről, mert „ennek a zavaros időszaknak az elmúltát” várták. A forradalom és szabadságharc melletti elkötelezettségéről katonaállításával és hősi halottaival a közösség mégis bizonyságot tett. Az 1848 májusában szervezni kezdett honvédség felállításához 21 toborzóhelyet jelöltek meg, közülük az egyik Zalaegerszeg. A vármegyében júniustól októberig folyt a toborzás. A jelentkezőknek a katonai szolgálatra csak fizikailag kellett megfelelniük. Ez a toborzás tette lehetővé a 7. honvédzászlóalj megszervezését, amelybe négy köveskáli került be, három gazdálkodó kisnemes és egy fuvarozásból élő személy. Valamennyien részt vettek és helyt álltak a pákozdi csatában, valamint a schwechati ütközetben. 1849-ben Lipótváron estek fogságba, majd közkatonaként az osztrák hadseregbe sorozták be őket.
Az önkéntesekből létrehozott 47. honvéd zászlóaljban ugyancsak négy köveskáli, három kisnemes és egy jobbágy – azaz ekkor már szabad paraszt – vitézkedett. Közülük került ki a zászlóalj dobosa is, Nagy György személyében. (A szabadságharc katonáinak névsorát a Függelékben közöljük.) Ez a zászlóalj több mint tizenöt ütközetben vett részt, minden alkalommal bizonyítva vitézségét. Nagykanizsának a horvátoktól való visszafoglalása után végigharcolták a Dunántúl nyugati és északi részét, a Tiszántúlt, a Duna–Tisza közét, a Vág mentét, és Felső-Magyarországot. Kitüntették magukat a tavaszi hadjáratban Nagysallónál, de a legdicsőbb tettük: részvételük Budavár visszavételében. Elsőként jutottak a vár fokára, és tűzték ki oda a nemzeti lobogót. Ennek láttán nekik szólt Görgey tábornok elismerő felkiáltása: „Ott, ott lobog a trikolór! Éljen a honvéd!”
Egy köveskáli asztalosmester, Kanczdán Lajos az 56. honvédzászlóalj tagjaként tizenhárom csatában harcolt Kanizsától Kápolnáig, Isaszegtől Komáromig, „sem tettben, sem lélekben nem hagyva cserben” a zászlót.
A másik legvitézebb köveskáli szabadságharcos az 1825-ben Győrffy György és Győrffy Lídia gyermekeként született, 1849-ben hősi halált halt Győrffy Endre volt. Költői tehetséget is csillogtató pápai joghallgatóként több társával együtt állt be önkéntesnek a honvédseregbe. A Veszprémben lassan haladó toborzás miatt Pestre mentek, ahol a 2. honvédzászlóaljhoz jelentkeztek. A tűzkeresztségen társaival együtt ő is a Bácskában, a szerbekkel vívott csatában esett át. Még ebben az esztendőben a 33. honvédzászlóaljba vezényelték, ahol haláláig szolgált. Résztvevője volt 1849-ben a felső-magyarországi téli hadjáratnak, a hősies branyiszkói áttörésnek, a tavaszi hadjárat diadalmas hatvani és isaszegi csatáinak, majd harminc emberével Vácra, a hadifoglyok és hadi kórház őrzésére rendelték.
Élményeiről, a szabadságharc mindennapjairól, elképzeléseiről és törekvéseiről töredékesen fennmaradt naplója árulkodik. Buda visszavételénél vakmerő tettre vállalkozott. Fényes katonai karrier lebegett szeme előtt: „Tábornagy akarok lenni…” – írta naplójában az ostrom előtt. Ízig-vérig a hősöket termő kor gyermeke volt. Bátorsága jutalmának tekinthető az őrmesteri, majd hadnagyi rendfokozata. Lehetetlent nem ismert: „első akarok lenni a vár falain” írta május 19-én, amiért két nap múlva mindent meg is tett. Ekkor érte az egyik rohamban az a súlyos sebesülés, amiből nem sikerült talpra állnia. Tíz napig viaskodott a halállal. A főhadnagyi előléptetés már a hősi halottnak szólt.
Halálhírét véve apja a családi Bibliába a következő sorokat írta be: „András fiam 1848. ik évben május hó 27. kén áldoza magát több Honvéd társával az Magyar haza védelmére. Szabadság kivívására. A kivívás nagy Csatákon seregestül vitézkedvén Budavár bévételén. Főlhadnagy korában 29. évében 1849. ik évben Budán életét letette. Budán eltemettetett.”
A hősöket, így Győrffy főhadnagyot is, a Tabánban ásott közös sírba temették. Győrffy Endre sebesüléséről családját a visszaemlékezéseit 1882-ben papírra vető rokon, az ugyancsak hősiesen harcoló Balogh Gábor honvéd főhadnagy értesítette. Édesanyja ment el Budára, de már csak a temetésén vehetett részt. A családi hagyomány szerint az édesanya fia halálhírére befogatott, és Budára ment, ahol még láthatta halott fiát, akit a vállán lévő, eper alakú anyajegyről azonosított. Bár a sebesülésekor viselt ruháját haza juttatták, anyja mindaddig nem hitt halálhírének, amíg maga meg nem győződött róla. A hősök temetését követően haláláig nem tette le gyászruháját.
Egy hónap múlva, 1849 júniusában a köveskáli református templomban gyászszertartás keretében búcsúztatták el Győrffy Endrét. A családon, a helybelieken kívül az iskolatársai és katonabajtársai voltak jelen. A 116 versszakból álló búcsúztatót a későbbi dunántúli református püspök, a diák- és katonatárs, a vilonyai születésű Pap Gábor írta. Ugyancsak ő emlékezett meg jó barátjáról, egykori önképzőköri társáról egy rövidebb versében is.
Köveskál népe 38 katonájával vett részt a szabadságküzdelemben. A 7. (négy fő), a 24. (egy fő), a 33. (egy fő), a 34. (egy fő), a 45. (egy fő), a 46. (egy fő) a 47. (négy fő), az 51. (egy fő), az 56. (egy fő), a 70. (egy fő) és a 71. (három fő) zászlóalj kötelékében harcolt közülük 19 káli. Tizennyolc személy alakulata ismeretlen. A 38 főből 14 gazdálkodó, hat pedig mesterember (asztalos, fuvaros, takács, kovács, csizmadia) volt. Hárman (Baumgartner József, Balogh Gábor, Győrffy Endre) jogot végeztek, egy (Vörösmarty József) mérnökként vonult be. Tiszti rangot négyen értek el: ketten főhadnagyok (Győrffy Endre, Balogh Gábor), ketten hadnagyok (Baumgartner József, Vörösmarty József) lettek. Öten szolgáltak altisztként: két tizedes és három őrmester. Egy fő dobos, 28-an közvitézek voltak.
A szabadságharc katonáinak neve részben az újoncozási jegyzőkönyvekből, részben a honvéd egyletek névsorából, részben pedig a Bach-korszakban elrendelt összeírásból, a Honvédekről vezetett jegyzőkönyv címmel készített összeállításból ismert. Utóbbit magyar tisztviselők készítették, igyekeztek minél kevesebb személyt megnevezni. Így ma már nem tudhatjuk, hogy Köveskálról nem fogtak-e többen is fegyvert a szabadságért. Akik ezt megtették, akik életüket bátran kockáztatták, nem hoztak szégyent a közösségre, vitézségükkel rászolgáltak az utókor megbecsülésére. Többen még az 1850-es években is várták a magyar csapatok visszajövetelét, amint az alsó Pálffy Józsefnek öccséhez írott leveléből kiderül. A szabadságharccal kapcsolatos nyomatokat pedig jó néhány családban mindmáig megőrizték.
Győrffy Endre hazafias verse a páfrai Képzőtársaság jegyzőkönyvéből, 1840-es évek
Budavár ostroma, 1849. május 21. A 47. honvédzászlóalj rohama a Fehérvári rondella ellen (Zalai Gyűjtemény 33. Zalaegerszeg, 1992., fényképmelléklet)
Az isaszegi csata, 1849. április 6. (Zalai Gyűjtemény 33. Zalaegerszeg, 1992., fényképmelléklet)
Győrffy Endre díszkardja. A Győrffy család tulajdona (Róka Lajos felvétele, LDM)
Hegyi Gábor 48-as honvéd gyászjelentése (LDM Néprajzi Gyűjtemény)
Vörösmarty József mérnök, egykori 48-as honvédhadnagy gyászjelentése (LDM Néprajzi Gyűjtemény)
